A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-07 / 27. szám

Alkotás és visszhang Az irodalom­szociológiától a gyakorlatig Bizonyára nem véletlen, hanem a kérdéskör időszerűségére és fontosságára vall, hogy szinte egyidőben két fővárosi lapban is cikk­sorozat indult az irodalomszociológia különbö­ző problémáiról. A Hétben Csehi Gyula, ennek a viszonylag új tudományágnak a legt­ájéko­­zottabb és legrendszeresebb hazai magyar mű­velője, már a negyedik közleménynél tart a könyv szociológiáját illetően, a Luceafarulban pedig Savin Bratu a múlt héten kezdte el a szociológia és az irodalomkritika közti viszony érdekes válaszokat ígérő kérdéseinek elemzé­sét. A témakör — mind az irodalomszocioló­giáé általában, mind a két cikksorozaté konk­rétan — szinte kimeríthetetlen, teljességében átfoghatatlan. Ez azu­tán nem az ilyen irányú vizsgálatok haszontalanságát, hanem ellenke­zőleg, jelentőségét bizonyítja. Mindkét szerző az alapoknál kezdi, az irodalom-, illetve könyv­szociológia tárgyát kívánja elöljáróban meg­határozni, kijelölni, körvonalazni, ami egyma­gában is jelzi, milyen gazdag és változatos, nálunk még be nem járt vizsgálódási terület kínálkozik itt a szenvedélyes kutatónak. Bár­mennyire paradoxonnak tűnik is, az irodalom­szociológia a szociológia vulgárisan érvényesí­tett szempontjainak háttérbe szorulásával pár­huzamosan nyer egyre nagyobb fontosságot. Nincs itt semmi ellentmondás, hiszen a iroda­lomszociológia éppen a különböző voluntarista nézetekkel szemben érvényesíti a valóban tu­dományos, a tények felmérésén és elemzésén alapuló szemléletet az irodalom jelenségeinek megítélésében. Az irodalomszociológia és a könyvszocioló­gia tudományos hasznát nem kívánom apró­pénzre váltani, mégis. Csehi Gyula és Lavin Bratu rendkívül vonzó és gondolatébresztő eszmefuttatásait olvasva — lehet, hogy szak­mai elferdülés miatt — állandóan a könyvter­jesztés, még pontosabban a példányszámok megállapításának gyakorlati kérdései körül ke­­reségek. Tapasztalatból, a kiadói és könyvter­jesztő munka nyomon követéséből, a hazai saj­tó nem egy cikkéből tudjuk, hogy ezen a té­ren koránt sincs minden rendben Igen gyak­ran — sajnos, leginkább alapvető jelentőségű alkotások esetében — a példányszámok meg­állapításánál érvényesül a szubjektivitás, a fe­­lületesség, a szükségletek felmérésének és a könyvterjesztésben­ könyvrendelésben nélkülöz­hetetlen hozzáértésnek a hiánya. Savin Bratu nagyon találóan utal is arra, hogy nem dolgoz­tuk ki a példányszámok megállapításának szo­ciológiailag, tehát tudományosan megalapo­zott módszertanát a szocializmus viszonyai között. A könyv, mint a szellemi-esztétikai al­kotás materializációja, a mi társadalmunkban nem kezelhető egyszerűen áruként, többek kö­zött már csak azért sem, mert rendkívül sajá­­tos szükségletet elégít ki. Arról nem is beszél­ve, hogy a kultúra szerepe a sokoldalúan fej­lett szocialista társadalom építésében egyma­gában sem engedi meg az ilyen leegyszerűsí­tést. Bármilyen sok irányban is lehetne elindulni a két cikksorozat — amelyeket ez úton is az olvasó szíves figyelmébe ajánlok — gondolat­menete nyomán, most csak egyetlen, nagyon gyakorlatias problémára szeretnék utalni. Ne­vezetesen arra, hogy a legjobb szándék és igyekezet mellett sem tudjuk gyökerében meg­javítani a könyvterjesztés és a példányszám­­megállapítás rendszerét irodalomszociológiai megalapozás, a metodológia és a kritériumok pontos kidolgozása nélkül. A tudomány és a gyakorlat minden vonatkozásban szükséges és érvényesülő egységének jegyében itt olyan kutatásokra nyílik lehetőség, amelyeknek gya­korlati haszna egész kulturális életünkben éreztetné jótékony hatását, megszüntetné az aránytalanságokat, a „túltermelést“ éppúgy, mint a sokkal gyakoribb hiányokat és ugyan­akkor felbecsülhetetlen jelentőségű elméleti kö­vetkeztetésekhez vezethetne. Olyan elméleti következtetésekhez, amelyek nemcsak az iro­dalomszociológiát gazdagítanák, hanem a maguk során visszahatnának az irodalom éle­tére, a könyvkiadó tevékenységre, a további tervszerűsítésre, végső fokon hozzájárulnának a szocialista tudat, műveltség, tájékozottság alakításához, ahhoz, hogy a Gutenberg-galaxis­­ban a társadalom, az olvasók reális érdeklő­dése és szükséglete szabja meg a könyv-a-ha- tók üzemanyagát, menetrendjét s így a haté­konyságát is. Az irodalomszociológia csak nyerhet, ha elméletének kimunkálása következ­tetéseinek gyakorlati alkalmazásával fonódik össze. GÁLFALVI ZSOLT Portré Balogh Lajos Alexandra Sahia következik, aki­nek ugyancsak korán lezáruló fia­tal élete nemigen ad alkalmat szé­lesebb felmérésre. Néhány roman­tikus novella után, amelyek közül párat magam is fordítottam (A kardnyelő halála), mindjárt a cél­tudatos írások következnek. Későb­bi munkásságát Nagy István re­génycíme alatt lehetne összefog­lalni: Földi Jánost bekapta a város. Mert ez az elhivatott és tehetséges kommunista író beteg életének ke­vés évei alatt a mindent felfaló kapitalista gyárakról itt nagyon szuggesztíven, s oly jelképekkel, amelyek nemcsak hogy nem igé­nyelték, de valósággal kizárták a félproletárok világát a maguk sa­játos nyelvi és gondolati jellem­zőikkel. Alexandra Sahia maga is tragikus sorsú Salamon Ernő a prózában. Az összefoglalás Eugen Barbura várt. De nem is jól mondom, hogy összefoglalás, mert egyébről van itt szó. Inkább a külváros fogal­mának elmélyítéséről és kitágításá­ról. A Gödör (Groapa), amelyet az Európa Kiadó megrendelésére for­dítottam, s amely hazai kiadásban sajnos még nem jelent meg, a ro­mán irodalomban tudtommal elő­ször vállalkozik a román külváros és sajátosan a bukaresti külne­­gyed néprajzilag pontos, feszes, rendkívül keményvonalú, már­­már az impossibilité határáig ter­jedő, szemrebbenés nélküli ábrázo­lására. A román irodalomban a Gödör a külnegyedek külnegyedének ké­pe. És nem ok nélkül. Mert az író maga fiatal éveiben a külvároson élt és vergődött. Tehát koronatanú­ként vall erről a világról. S vala­hogy mégis fesztelenül és meglepő józansággal, európai szemlélettel. Talán épp amiatt, mert megsejtette azt az űrt, amely e világ képén tá­tong. A román külvárosnak ugyan­is nincs József Attilája. Barbu előtt nem volt semmilyen összefoglaló mű. A kapitalizmus aránytalan fej­lődése úgy hozta, hogy amikor a magyar Irodalomban már Kassák expresszionista versei, Nagy Lajos puritán és élesvonalú novellái, Gel­­léri Andor Endre egzotikumba ol­dott, keletiesen színes Urai elbeszé­lései lebegtek, valahol a bukaresti külnegyedek törmelékes-bogáncsos tájain túl várt az idő egy elhiva­tott emberre, aki a város peremé­ről szóljon. E hiány és e szükségszerűség je­­gyébént fogant a Groapa. Panait Istrati világhírű könyve óta nincs olyan könyv, amely az élet legal­ján vergődő román telkekről annyi sajátosat és annyi újat és annyi izgalmasat mondott volna, mint a Gödör. És itt értünk el a fordítás sajátos kérdéseihez is. Mert Eugen Barbunak onnan kell kezdenie, ahol a magyar betyár­­világ véget ér. A szemetesgödör alján mocorgó, meglapuló, „satu­ra“ induló emberei egyszemélyben ló­kötők, bugázók, markecolók, dé­­lignyitók (akik üzletekbe törnek be), japán-szojrét csencselők, mackó­sok (kasszafúrók), és az örömta­nyák rendszeres látogatói. Ugye milyen szépen hangzik ez az örömlánya? Szinte romantizálja a veszélyes élvezeteket, amelyek amúgy sem voltak kölcsönösek e­­zeken a nyomorúságos tájakon; az argó viszont kupit és kupcsit em­lít, kissé otthonosítva a német eredetit (kupplerei), mert noha már a múlt század közepéről van egy kacskaringós című tolvajnyelv-szó­tárunk, amely Az motskos betyá­roknak és az lókötőknek az ok be­­■sédjére céloz, az apacsnyelvet, a diák-argót, a szakmai-argót épp­úgy megfekszi és fülleszti a német, mint a társalgási nyelvet, vagy például a sajtó stílusát. Spis a kocsmáros és spiné a felesége, amely szó később jelen­tésbővülés által általában a kívá­natos és megkapható nőt jelzi: a frankamárit, a bőrt, a csajt, a tes­tet; strici a selyemfiú, a szemtelen, kihívó viselkedésű kamasz, noha az utóbbit szeretetből néha becé­zik és strigóként emlegetik, viszont az a nő, aki sétálgatva kelleti magát az utcán, strichel; a féle­lem majré és aki semmitől sem riad vissza és könnyedén elemel valamit, az gren­d­. A második hullámban a jiddis tört be erőteljesen az apacsnyelv területére, bizonyos szavainak ex­presszivitása és többértelműsége által, ha a sejtésünk nem csal, ez a térhódítás egy jó ideig oly erős — sőt, mindmáig tartó —, hogy az argót egyenesen hóhem-nyelvnek nevezik, mivel maga a szó okos, ravasz, csalafinta embert jelent. E szavak életerős mivoltát mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy né­melyiket közülük a mai fül már úgy érzékeli, mintha a mi nyelvünk kép­ződményei volnának; ugyan kinek jut eszébe, hogy például a ganef is jiddis eredetű és közvetlenül csi­bészt, tolvajt, csirkefogót jelent. Mások viszont már messziről felénk rikítanak, főként azok, amelyek eredeti komoly, sőt komor mivoltu­kat elvesztették és majdnem­ majd­­nem komikus jelentéssel telítődtek, mint például a halál, a pusztulás szava, vagyis: a gajdesz. A jiddissel párhuzamosan a cigá­nyok nyelve is bővíti és színezi az argót, hiszen csoportnyelv lévén, érintkezési felülete kicsiny és in­kább csak azok értik meg, akik­ az élet alján velük is kapcsolatba kerülnek: a kőművesek, pallérok, ácsok, napszámosok; figyelmük föl­tezzen a hadovára, a rányira meg a csávóra, a dandálóra meg a luburgyinára, a mangóra és a csó­róra, amelyeket valóságos jelenté­sükön túl bizonyára hangulatfestő szavaknak éreznek. Később, a századforduló után a magyar argó robbanásszerűen fej­lődik, és egyre inkább kiszorítja a németet, mint a rég lapuló betyárok, úgy törnek elő a friss szóképek (mégpedig a népnyelvből) és oda­szegődnek e szegény néphez, amely a tolvajnyelv használatára rászorul. S immár nem kell azt se mondani, hogy greifol, mert a lopásra tíz más magyar kifejezés is van: meg­csapta, elcsaklizta, megfújta, meg­­bugázta (eredeti jelentésében a dohány virágát és alsó leveleit bu­­gázzák, vagyis távolítják el), aztán­ ötön vette, ami annyit tesz, hogy öt ujjal ragadta meg, vagy gazt vetett rá: egy-egy kapát, ásót, fej­szét nyilván úgy lehetett megcsap­ni, hogy előbb a tolvaj befedte azt. A magyar eredetű argó kifejlődé­sében, persze, döntő szerepük volt a külnegyedek nagy íróinak: Kas­sák Lajosnak, József Attilának, Nagy Lajosnak, Nagy Istvánnak, akik a maguk stilizáló erejével körbekapálták az erős és virulé­­kony szavakat, míg másokat töves­tül kivágtak és tűzre vetettek, hogy kétes vagy trágár mivoltuk­ban ne fertőzzenek. Nézzék el ezt a rövid kitérőt az argóról, mert nem öncélúan tűnőd­tem el fejlődésén, habár alig sike­rült valamit is mondanom róla, hi­szen a nemrég elhunyt Zolnai Béla tízezer címszót gyűjtött össze ké­szülő szótárához, amelyben az argó különböző területeit térképezte vol­na fel. De íme, bármily gazdag is tolvajnyelvi szókincsünk, a fordi­­(Folytatása a 6. oldalon) A HÉT, 1972 JÚLIUS 7. ___________________________________________/ VÁSÁRHELYI GÉZA VERSE! a földek közepén csak csöndesen csak csöndesen ordítja gyomrom és vesém kötetlen sétálok s egyenesen a hagymaföldek közepén csupa hát csupa lábszár mindenütt csupa kapanyél az égen is egy kapás paraszt Járkál ez a nép nem henyél csak csöndesen hát csöndesen ne siess ki e korból mohóságod csak annyi legyen ahogy egy ember a földeken vizet kortyol vagy ha mégis elégni vágyól mint tüzjel az égen ha fut úgy múljál ki az esti világból hogy világítsd meg e falut \ ' ^ bicegve fut a vizibolha bicegve fut a vizibolha barna vércse­ring az ég alatt hogyha nékem medvebundám volna zörgetném mind a málnabokrokat potyogna pirosan a sok kövér málna maszatos lenne arcom és kezem a domb alján egy kegyes vadász várna türelmesen mig odaérkezem s én felmennék a mélyzöld fenyvesekbe hosszasan fürödnék a nagy hegyi tóba méláznék a parton esetlenkedve s nézném hogy biceg a vizibolha 5 IRODALOM

Next