A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
Alkotás és visszhang Az irodalomszociológiától a gyakorlatig Bizonyára nem véletlen, hanem a kérdéskör időszerűségére és fontosságára vall, hogy szinte egyidőben két fővárosi lapban is cikksorozat indult az irodalomszociológia különböző problémáiról. A Hétben Csehi Gyula, ennek a viszonylag új tudományágnak a legtájékozottabb és legrendszeresebb hazai magyar művelője, már a negyedik közleménynél tart a könyv szociológiáját illetően, a Luceafarulban pedig Savin Bratu a múlt héten kezdte el a szociológia és az irodalomkritika közti viszony érdekes válaszokat ígérő kérdéseinek elemzését. A témakör — mind az irodalomszociológiáé általában, mind a két cikksorozaté konkrétan — szinte kimeríthetetlen, teljességében átfoghatatlan. Ez azután nem az ilyen irányú vizsgálatok haszontalanságát, hanem ellenkezőleg, jelentőségét bizonyítja. Mindkét szerző az alapoknál kezdi, az irodalom-, illetve könyvszociológia tárgyát kívánja elöljáróban meghatározni, kijelölni, körvonalazni, ami egymagában is jelzi, milyen gazdag és változatos, nálunk még be nem járt vizsgálódási terület kínálkozik itt a szenvedélyes kutatónak. Bármennyire paradoxonnak tűnik is, az irodalomszociológia a szociológia vulgárisan érvényesített szempontjainak háttérbe szorulásával párhuzamosan nyer egyre nagyobb fontosságot. Nincs itt semmi ellentmondás, hiszen a irodalomszociológia éppen a különböző voluntarista nézetekkel szemben érvényesíti a valóban tudományos, a tények felmérésén és elemzésén alapuló szemléletet az irodalom jelenségeinek megítélésében. Az irodalomszociológia és a könyvszociológia tudományos hasznát nem kívánom aprópénzre váltani, mégis. Csehi Gyula és Lavin Bratu rendkívül vonzó és gondolatébresztő eszmefuttatásait olvasva — lehet, hogy szakmai elferdülés miatt — állandóan a könyvterjesztés, még pontosabban a példányszámok megállapításának gyakorlati kérdései körül kereségek. Tapasztalatból, a kiadói és könyvterjesztő munka nyomon követéséből, a hazai sajtó nem egy cikkéből tudjuk, hogy ezen a téren koránt sincs minden rendben Igen gyakran — sajnos, leginkább alapvető jelentőségű alkotások esetében — a példányszámok megállapításánál érvényesül a szubjektivitás, a felületesség, a szükségletek felmérésének és a könyvterjesztésben könyvrendelésben nélkülözhetetlen hozzáértésnek a hiánya. Savin Bratu nagyon találóan utal is arra, hogy nem dolgoztuk ki a példányszámok megállapításának szociológiailag, tehát tudományosan megalapozott módszertanát a szocializmus viszonyai között. A könyv, mint a szellemi-esztétikai alkotás materializációja, a mi társadalmunkban nem kezelhető egyszerűen áruként, többek között már csak azért sem, mert rendkívül sajátos szükségletet elégít ki. Arról nem is beszélve, hogy a kultúra szerepe a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésében egymagában sem engedi meg az ilyen leegyszerűsítést. Bármilyen sok irányban is lehetne elindulni a két cikksorozat — amelyeket ez úton is az olvasó szíves figyelmébe ajánlok — gondolatmenete nyomán, most csak egyetlen, nagyon gyakorlatias problémára szeretnék utalni. Nevezetesen arra, hogy a legjobb szándék és igyekezet mellett sem tudjuk gyökerében megjavítani a könyvterjesztés és a példányszámmegállapítás rendszerét irodalomszociológiai megalapozás, a metodológia és a kritériumok pontos kidolgozása nélkül. A tudomány és a gyakorlat minden vonatkozásban szükséges és érvényesülő egységének jegyében itt olyan kutatásokra nyílik lehetőség, amelyeknek gyakorlati haszna egész kulturális életünkben éreztetné jótékony hatását, megszüntetné az aránytalanságokat, a „túltermelést“ éppúgy, mint a sokkal gyakoribb hiányokat és ugyanakkor felbecsülhetetlen jelentőségű elméleti következtetésekhez vezethetne. Olyan elméleti következtetésekhez, amelyek nemcsak az irodalomszociológiát gazdagítanák, hanem a maguk során visszahatnának az irodalom életére, a könyvkiadó tevékenységre, a további tervszerűsítésre, végső fokon hozzájárulnának a szocialista tudat, műveltség, tájékozottság alakításához, ahhoz, hogy a Gutenberg-galaxisban a társadalom, az olvasók reális érdeklődése és szükséglete szabja meg a könyv-a-ha- tók üzemanyagát, menetrendjét s így a hatékonyságát is. Az irodalomszociológia csak nyerhet, ha elméletének kimunkálása következtetéseinek gyakorlati alkalmazásával fonódik össze. GÁLFALVI ZSOLT Portré Balogh Lajos Alexandra Sahia következik, akinek ugyancsak korán lezáruló fiatal élete nemigen ad alkalmat szélesebb felmérésre. Néhány romantikus novella után, amelyek közül párat magam is fordítottam (A kardnyelő halála), mindjárt a céltudatos írások következnek. Későbbi munkásságát Nagy István regénycíme alatt lehetne összefoglalni: Földi Jánost bekapta a város. Mert ez az elhivatott és tehetséges kommunista író beteg életének kevés évei alatt a mindent felfaló kapitalista gyárakról itt nagyon szuggesztíven, s oly jelképekkel, amelyek nemcsak hogy nem igényelték, de valósággal kizárták a félproletárok világát a maguk sajátos nyelvi és gondolati jellemzőikkel. Alexandra Sahia maga is tragikus sorsú Salamon Ernő a prózában. Az összefoglalás Eugen Barbura várt. De nem is jól mondom, hogy összefoglalás, mert egyébről van itt szó. Inkább a külváros fogalmának elmélyítéséről és kitágításáról. A Gödör (Groapa), amelyet az Európa Kiadó megrendelésére fordítottam, s amely hazai kiadásban sajnos még nem jelent meg, a román irodalomban tudtommal először vállalkozik a román külváros és sajátosan a bukaresti külnegyed néprajzilag pontos, feszes, rendkívül keményvonalú, mármár az impossibilité határáig terjedő, szemrebbenés nélküli ábrázolására. A román irodalomban a Gödör a külnegyedek külnegyedének képe. És nem ok nélkül. Mert az író maga fiatal éveiben a külvároson élt és vergődött. Tehát koronatanúként vall erről a világról. S valahogy mégis fesztelenül és meglepő józansággal, európai szemlélettel. Talán épp amiatt, mert megsejtette azt az űrt, amely e világ képén tátong. A román külvárosnak ugyanis nincs József Attilája. Barbu előtt nem volt semmilyen összefoglaló mű. A kapitalizmus aránytalan fejlődése úgy hozta, hogy amikor a magyar Irodalomban már Kassák expresszionista versei, Nagy Lajos puritán és élesvonalú novellái, Gelléri Andor Endre egzotikumba oldott, keletiesen színes Urai elbeszélései lebegtek, valahol a bukaresti külnegyedek törmelékes-bogáncsos tájain túl várt az idő egy elhivatott emberre, aki a város pereméről szóljon. E hiány és e szükségszerűség jegyébént fogant a Groapa. Panait Istrati világhírű könyve óta nincs olyan könyv, amely az élet legalján vergődő román telkekről annyi sajátosat és annyi újat és annyi izgalmasat mondott volna, mint a Gödör. És itt értünk el a fordítás sajátos kérdéseihez is. Mert Eugen Barbunak onnan kell kezdenie, ahol a magyar betyárvilág véget ér. A szemetesgödör alján mocorgó, meglapuló, „satura“ induló emberei egyszemélyben lókötők, bugázók, markecolók, délignyitók (akik üzletekbe törnek be), japán-szojrét csencselők, mackósok (kasszafúrók), és az örömtanyák rendszeres látogatói. Ugye milyen szépen hangzik ez az örömlánya? Szinte romantizálja a veszélyes élvezeteket, amelyek amúgy sem voltak kölcsönösek ezeken a nyomorúságos tájakon; az argó viszont kupit és kupcsit említ, kissé otthonosítva a német eredetit (kupplerei), mert noha már a múlt század közepéről van egy kacskaringós című tolvajnyelv-szótárunk, amely Az motskos betyároknak és az lókötőknek az ok be■sédjére céloz, az apacsnyelvet, a diák-argót, a szakmai-argót éppúgy megfekszi és fülleszti a német, mint a társalgási nyelvet, vagy például a sajtó stílusát. Spis a kocsmáros és spiné a felesége, amely szó később jelentésbővülés által általában a kívánatos és megkapható nőt jelzi: a frankamárit, a bőrt, a csajt, a testet; strici a selyemfiú, a szemtelen, kihívó viselkedésű kamasz, noha az utóbbit szeretetből néha becézik és strigóként emlegetik, viszont az a nő, aki sétálgatva kelleti magát az utcán, strichel; a félelem majré és aki semmitől sem riad vissza és könnyedén elemel valamit, az grend. A második hullámban a jiddis tört be erőteljesen az apacsnyelv területére, bizonyos szavainak expresszivitása és többértelműsége által, ha a sejtésünk nem csal, ez a térhódítás egy jó ideig oly erős — sőt, mindmáig tartó —, hogy az argót egyenesen hóhem-nyelvnek nevezik, mivel maga a szó okos, ravasz, csalafinta embert jelent. E szavak életerős mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy némelyiket közülük a mai fül már úgy érzékeli, mintha a mi nyelvünk képződményei volnának; ugyan kinek jut eszébe, hogy például a ganef is jiddis eredetű és közvetlenül csibészt, tolvajt, csirkefogót jelent. Mások viszont már messziről felénk rikítanak, főként azok, amelyek eredeti komoly, sőt komor mivoltukat elvesztették és majdnem majdnem komikus jelentéssel telítődtek, mint például a halál, a pusztulás szava, vagyis: a gajdesz. A jiddissel párhuzamosan a cigányok nyelve is bővíti és színezi az argót, hiszen csoportnyelv lévén, érintkezési felülete kicsiny és inkább csak azok értik meg, akik az élet alján velük is kapcsolatba kerülnek: a kőművesek, pallérok, ácsok, napszámosok; figyelmük föltezzen a hadovára, a rányira meg a csávóra, a dandálóra meg a luburgyinára, a mangóra és a csóróra, amelyeket valóságos jelentésükön túl bizonyára hangulatfestő szavaknak éreznek. Később, a századforduló után a magyar argó robbanásszerűen fejlődik, és egyre inkább kiszorítja a németet, mint a rég lapuló betyárok, úgy törnek elő a friss szóképek (mégpedig a népnyelvből) és odaszegődnek e szegény néphez, amely a tolvajnyelv használatára rászorul. S immár nem kell azt se mondani, hogy greifol, mert a lopásra tíz más magyar kifejezés is van: megcsapta, elcsaklizta, megfújta, megbugázta (eredeti jelentésében a dohány virágát és alsó leveleit bugázzák, vagyis távolítják el), aztán ötön vette, ami annyit tesz, hogy öt ujjal ragadta meg, vagy gazt vetett rá: egy-egy kapát, ásót, fejszét nyilván úgy lehetett megcsapni, hogy előbb a tolvaj befedte azt. A magyar eredetű argó kifejlődésében, persze, döntő szerepük volt a külnegyedek nagy íróinak: Kassák Lajosnak, József Attilának, Nagy Lajosnak, Nagy Istvánnak, akik a maguk stilizáló erejével körbekapálták az erős és virulékony szavakat, míg másokat tövestül kivágtak és tűzre vetettek, hogy kétes vagy trágár mivoltukban ne fertőzzenek. Nézzék el ezt a rövid kitérőt az argóról, mert nem öncélúan tűnődtem el fejlődésén, habár alig sikerült valamit is mondanom róla, hiszen a nemrég elhunyt Zolnai Béla tízezer címszót gyűjtött össze készülő szótárához, amelyben az argó különböző területeit térképezte volna fel. De íme, bármily gazdag is tolvajnyelvi szókincsünk, a fordi(Folytatása a 6. oldalon) A HÉT, 1972 JÚLIUS 7. ___________________________________________/ VÁSÁRHELYI GÉZA VERSE! a földek közepén csak csöndesen csak csöndesen ordítja gyomrom és vesém kötetlen sétálok s egyenesen a hagymaföldek közepén csupa hát csupa lábszár mindenütt csupa kapanyél az égen is egy kapás paraszt Járkál ez a nép nem henyél csak csöndesen hát csöndesen ne siess ki e korból mohóságod csak annyi legyen ahogy egy ember a földeken vizet kortyol vagy ha mégis elégni vágyól mint tüzjel az égen ha fut úgy múljál ki az esti világból hogy világítsd meg e falut \ ' ^ bicegve fut a vizibolha bicegve fut a vizibolha barna vércsering az ég alatt hogyha nékem medvebundám volna zörgetném mind a málnabokrokat potyogna pirosan a sok kövér málna maszatos lenne arcom és kezem a domb alján egy kegyes vadász várna türelmesen mig odaérkezem s én felmennék a mélyzöld fenyvesekbe hosszasan fürödnék a nagy hegyi tóba méláznék a parton esetlenkedve s nézném hogy biceg a vizibolha 5 IRODALOM