A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-06 / 27. szám

Valamikor nagyon egyszerűen és érdek nélkül tudtam sírni. A leg­jobb az volt, amikor kiültem a jár­da szélére, egyik kezemből a má­sikba csorgattam a homokot és vártam a szánakozókat. Egyszer, a külvárosi utca alsó feléről cigány­asszony alakja jelent meg, pont olyan volt, mint a többi jó néhány, akikkel ijesztgettek: „ha sírsz, el­­viszen a zsákjában“. Tudja a cso­da, miért, akkor nem szaladtam el. Fáradtan közeledett, csak két ki­szikkadt lábát láttam magam előtt, olyan volt, mintha terhével együtt állandóan valamilyen kegyetlen sziklában akart volna gyökeret ereszteni. Körülnézett, aztán meg­kérdezte: „Hát te meg minek sírsz?* Én profán egyszerűséggel válaszol­tam: „Éhes vagyok.* Még egyszer körülnézett, belenyúlt gyermekrabló zsákjába és elővett egy darab ke­nyeret, majd szinte félénken nyúj­totta, tolta felém. Elvettem. Ő meg­könnyebbülve ment tovább. Elcsen­desülve nézegettem a kenyeret, semmiben sem különbözött attól, amit Nanyó adott a pityókaleves­hez, miközben azt mormolta: „Isten­tagadók, istentagadók, apád is úgy fog járni, mint a nagyapád, aztán éhen veszünk.“ Nézegettem a kenye­ret, s talán éppen az volt számom­ra gyanús, hogy pont olyan, mint amilyent mi szoktunk enni. Biztosan megmérgezte: gondoltam bölcsen, és eldobtam. A talponállókban mindennap vé­gigvonul egy cigányasszony, sze­rencsétlen képet vág, és végső aduként mindig megbillenti karján gyerekét, aki olyan bölcs, szomorú és mindentudó mosollyal néz a vi­lágra, mint egy filozófia-professzor. Ahogy vannak olyanok, akik rend­szeresen vásárolnak sorsjegyet, úgy adnak mások már szinte beidegző­­dött mozdulattal neki néhány bánit. Egy alkalommal szolgálaton kívü­li, jó hangulatban levő hatósági ember kérdezi ki, ott helyben, a talponállóban: „Hovavalósi vagy, Mariska?* „Karácsonyfalvi, csóko­lom a kézit." „Ne hazudj, a kará­csonyfalviak mind milliomosok.* „Ó, nem, instálom.* „Mennyi pén­zed van?” „Ennyi né* — mutatja a marék aprót. „Na, add csak ide a zsebkendődet“. ... A cigányasz­­szony, mint a gyík, kisérül az ajtón. Karácsonyfalva. A népdalban annyit emlegetett szőke Nyárád partján. Jó kétórányi gyaloglás után érkezem meg, titokban azt re­mélem, hogy valami sima anyagot szedek össze egy-kettőre, aztán egy háromnegyed óra alatt Ákosfalváig megyek, s talán elérem a déli já­ratot. Az úgynevezett sima riportot, vagy mit tudom én mit, ami újság­írói kenyér, falun elsősorban a gaz­daságnál vagy a néptanácsnál, na meg az iskolánál keresik. Számom­ra könnyű eset lett volna, beme­gyek az iskolához, régi kollégám tanít­ott, megmondom neki, öregem, bajban vagyok, adj sürgősen vala­mi témát Aztán így, vagy úgy, két, két és fél flekknyi anyag csak ki­jön a dologból. Nem is siettem, húsz perc volt a kicsengetésig. Be­óvakodtam a szövetkezeti boltba, ahol a boltos úr éppen különböző karikákkal tojások átmérőjét pró­bálgatta. Aztán összeadott, kivont, szorzott, végül kijelentette: „Na, Ág­­nis néném, erre kap egy liter ola­jat s egy kicsi üveg szeszt, vagy ha azt gondolja, egy tábla csoko­ládét.* „Kell a bús bánatnak cso­koládé, adjál csak olajat fijam, s ha az perkál szöveted még mindig hibádzik, menyek Ákosfalvára, a többit add pénzbe.* — Az elvtárs mit parancsol? — udvarias és hideg hang. — Hát kérem, ha lehetne, én in­nék egy fél deci vegyest. — Az elvtárs félember? — Hát... — Mert ha nem, egész dukál. — Adjon egy egészet. — E ma más. A rajontól? — Nem egészen. De talán meg­iszik velem egy egész embernek valót? — Szívesen, ha gondolja az elv­társ. — Egészségére. — Egészségére. — Hát tudja, az a helyzet nálam, hogy én az újságtól vagyok. — Mindjárt gondoltam, hogy va­lami ravaszságon töri a fejét, olyan szerényen óvakodott be. — Na, hát nem éppen De arról van szó, hogy én szeretnék írni va­lamit a faluról. — Értem. Hát, én nem tudok sem­mit. — Igen ... Na, akkor megyek is. B kWi Pf •tPt SL ■ A p I B£ t 0b I &»**... ... — Álljon csak meg. — Tessék. — Hivatalos dolog? (közelebb hajol, és gyorsan körülpillant a boltban). — Nem. Egyszerűen nem tudom, hogy miről írjak. Talán ha aján­lana valamilyen témát... — Igen... — kiegyenesedik, vé­­gigsimit meglehetősen borostás ál­lón. — Hát tudnék valamit. Mert hogy az én fiam is próbálkozik versekkel. Be is küldött néhányat, nem kapott még rá választ. Talán az elvtárs ... — Persze. Szóval miről lenne szó? — Hát fönt a cigánysor. Oda kell menni. Azok aranypohárból isznak, ha esküvőjük van. És ugye, a fiam, szintén írogat. Már küldött be sok laphoz, csak nem jött válasz. Baktatok fölfelé. De az első út mégiscsak az ismerősökhöz vezet. Elég nehezen türtőztetem magam a mindenféle helyi panaszokat hall­gatva. Végül megkérdem: „öregem, nálatok tényleg olyan gazdagok a cigányok?* A kérdésre fölfigyel az éppen bent tartózkodó kolléga is, és közelebb lép: — Az nem kifejezés, uram. Men­jen csak föl, olyant lát, hogy... — De mégis, kit keressek? — Hát keresni ne nagyon keress senkit — inkább mondd azt, hogy jöttél a fűtést elintézni. Bár ha meg akarod írni, nem tudom, hogy sikerül majd, ezzel úgy látom, nem illik foglalkozni. Na, de nekik már csak ez hiányzik. — Keresse, uram, először — igyek­szik segíteni a kolléga — Gazdag Mátét, Rostás Mátét, a Rostás Mi­­sikáét, Tondor­kával is kellene szót váltani. — Ezek azok a bizonyos arany­­poharas cigányok? — Meg tudnák venni az egész falut, öregem. Csend van, a düledező kerítések lécei közül kíváncsian előpislogó kutyák sem ugatnak. A „rendes” falu utolsó házainak ablakában meglebben egy-egy függöny, az is csupán villanásra. Hát istenem — gondolhatják, csak egy aktatáskás ember. És akkor eszembe jut, hogy Piatra Neamton, ahol meglehetősen rövid ideig tartózkodtam, egy ci­­gánylány anyanyelvéből románra fordította nekem legkedvesebb da­lát, amelyet mindenkinek elénekelt, aki egy pohár rumot vagy fél liter vörösbort fizetett neki. Én így je­gyeztem meg: Szeresd meg a szememet, Ne nézz mindig másfele. Ne nézz bennem mást sose, Szeresd meg a szememet. ... A többiekkel kitolunk. Mind a ketten meghalunk. Már délutánra berúgott, s aztán történt, ami történt. De ahogy tán­colt, és ahogy énekelt... És ami­kor rám nézett, halálbiztosan érez­tem, hogy velem, akármilyen ide­gen lennék, nem tudna kitolni... Szóval ez járt az eszembe, amint fölfelé mentem, úgy érezve, hogy mindenhonnan periszkópok ügyel­nek, arra gondolva állandóan, most nagyon nyugodtnak, sőt, közöm­bösnek kell látszanom, mert más­képp ... ... mert másképp. Diákkoromban egy nagyon csinos cigánylányt kí­sértünk haza hárman itt Vásárhe­lyen a Hűvösvölgybe. Az egyik egyszer csak azt javasolta, ne menjünk hárman vele, válasszon ő. Könnyed mozdulattal rám mutatott. A srácok udvariasan leléptek. Hall­gatagon, szinte magilletődötten mentem mellette tovább. Néhány másodperc múlva a lány rokonai meg egyéb ismerősei eszméletlen­re vertek. Ez tulajdonképpen nem is a régi értelemben vett cigánysor, ez ta­lán olyan kisebbfajta cigányerőd. Alábbfelől vannak a putrik, telje­sen néptelenek, fönt, csaknem a dombtetőn, az új házak. De a kör­nyék még mindig néptelen. Már ott vagyok a nagy téglaházak mellett és éppen azon gondolko­zom, hogy jó lenne visszafordulni, amikor egy jól megtermett asszony lép ki az egyik házból, kezében hatalmas réztálat hoz, olyant, a­­milyenben a disznó vérét fogják föl decemberben, és kilöttyinti tartalmát az útra. Aztán fölegyenesedik és érdeklődő pillantással végigmér. De nem szól semmit. — Mondja már, hol lakik Gazdag Máté? Csend. — Hát Miklós Máté? Csend. — Rostás Mátét keresem, a Ros­tás Misikáét... —• Ott van maga előtt a háza. Miért keresi? Kivágom az utolsó tromfot. — Kiküldött vagyok, a fürtözés kérvényüket jöttem kivizsgálni. A következő pillanatban min­denhonnan fejek bukkannak elő, csupa női fej, kendőben vagy úgy fésületlenül, főleg az idősebbek Számomra teljesen érthetetlen ha­­dovázás kezdődik, majd a legna­gyobb házból — amely felé tulaj­donképpen igyekeztem — félreért­hetetlenül hívó jeleket veszek ész­re, legalább nyolcan integetnek, ki az ablakból, ki a tornácról, de egy lurkó a háztetőn bújt ki és on­nan kiabál. Fölmegyek a „gangos” lépcsőn, néhány lépés a mindenhonnan elő­­nyüzsgő porontyok között, és már­is egy négyszoba-összkomfortos la­kásban találom magára. Bárhogy is igyekszem, a lakókat nem tudom rendszerezni, a legváratlanabb pil­lanatban búvik elő egy kölyök az ágy alól és „papának” szólít, majd megmozdul a halom rongy egy kályha mellett és százesztendős jö­vendőmondóvá válik. Betódulnak a szomszédok is, még mindig csupa asszony, zsivajognak, papírokat mutogatnak. Erőt veszek magamon, előkotrom jegyzetfüzetemet és Hivatalos ar­cot vágok. — Szóval kik a ház lakói? — Hát mi, ne­m lép elő egy rendkívül csinos fiatalasszony, szo­pós gyerekkel a karján. Melles­leg mondva, a szoptatás egész** idő alatt zavartalanul folyt. Mit tehettem volna? Játsztam to­vább. Különben is, az egyik kis srác, akivel tudja az isten hogy, hamar összebarátkoztam, elém tolta kölyökkutyáját, szép, fekete jószág volt. Azt mondta, vigyem el, jól le­het játszani vele. Az anyja félre­lökte. Játsztam tovább. — Akkor aszongya hogy aszon­­gya, négy szobáról lenne szó. — Igen. De tessék megnézni a jó konyhát is. Oda is kell... — Csakhogy az nagyon drága, azt tudja-e? — Mennyi lenne. Instálom szé­­pen? — Sok. — Látja, mennyi a purdé, meg­számíthatná olcsón... — Mennyit­­tudnak adni? — kér­deztem ragyogó kereskedelmi ér­zékkel. — Ötezer elég lesz? — Miiiii? — Van egy fölösleges bornyom, azt is eladnám ... nyolcév csak megszámíthatja ... — Most fizeti? — Most instálom, e helyben. — De ez csak előleg! — Nem baj, instálom, adunk töb­bet is, csak jöjjenek haza az em­berek, addig azért, ugye, be teccik írni a könnybe? Egy pillanatig eljátszom a gon­dolattal: vajon tudják, mi a kü­lönbség a könyv és a könny kö­zött? — Igen, beírlak. De végig kell nézni a lakást. Anélkül nem megy. Szóval négy szoba ... Elindulok Már az első szobában meg kell állnom. Csodálatos por­celánok, kerámiák a falon. Régi kalotaszegi, köröndi, alföldi, fel­vidéki. Olyan ötven, száz év kö­zöttiek. Aztán a hálószoba. A ma­gasra dúcolt, furcsa, általam nem ismert mintájú terítővel letakart ágy fölött egy iszonyú giccs: dél­cég, bajuszos férfi vezet karonfog­­va egy átszellemült arcú, fekete hajadont. — Hát ezek kik? — kérdem, ön­kéntelen képzőművészeti érdeklő­déssel. Egymás szavába vágnak. — Ez Rákóczi vajda, aki megsze­retett egy cigánylányt és elvette feleségül. Riza, úgy szerette, elvette feleségül. — A nem, te, az egy másik vaj­da, most csinálnak szobrot nekije, az az, aki megölte mind a törökö­ket, én tudom, Stefánnak hívták. Harmadik szoba. Az egyik sa­rokban macska gunnyaszt, a másik­ban zsákok állnak halomban. — Hát az micsoda? — Kukorica. — Ilyen sok? — Kell a diszny­éknak. — Hát akkor rendben is lennénk, csak a férj aláírása kellene ... — Ó, instálom, az csak ki tudja mikor jön haza... — Hol van? — Há, valahol tollagyűjtni. — Tollgyüjteni? — Igen, instálom, már tizennyolc éve dolgozik a PRODEXPORT-nak. — Hogy hívják — Rostás Máté, a Rostás Misi­kéi­g. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy­­ enyhén szólva, hülyének néznek, ők, akik minden nadrágos­­ban már eleve tarhálni való alanyt látnak, elhinnék, hogy tényleg fü­t­­tözést tudok intézni nekik? Hátha csak a bolondját járatják velem? Megmutatják, hogy mindenük van, aztán kiröhögnek. Mert ugye, még­is .. nyolcezer lejt csak úgy kifi­zetni ... — A PRODEXPORT melyik részle­gén dolgozik a férj? — Há az egész országban. — Mi a havi fizetése? Csend. — Ha instálom, nem sok, alig valami. — Így nem értjük meg egymást Akkor honnan a sok ezres? Csend. * — Mi igazán dolgozunk .. . —­­Nem hiszem, hogy szégyelleni fogják, leírom itt. Ezek a gazdag cigányok úgy lettek gazdagok, hogy — dolgoztak Elindulnak hó­napokra, a tarisznyában szalonna, kenyér és Galafi­tól Temesvárig építettek, gyűjtöttek. Ugyanazt te­szik — tették, mint a székelyföldi kőművesek például. Hazavitték a pénzt. Volt úgy hogy sokat. És épül­tek a házak, épült a falu. A hagyományos vén cigányasz­­szony jövendőt mond tenyérből. A cigányok kérges tenyeréből jöven­dő sejlik.) — Na jó. Nézzük akkor a többi szobákat. ... A konyhában legalább há­rom fazékban fő az étel. Megkor­­dul a gyomrom. — Mi lesz ebédre? — A purdéknak fuszulyka, aztán Nanyónak kukoricát főzünk, nem tud rágni. Faljon belőle nyugod­tan — Köszönöm. Hát akkor, én me­gyek is, küldjék be a... Azok ott milyen poharak? Megrepedt üvegszekrény mögött likőröskészlet. Karcsúnyakú poha­rak. Ez lenne a cigányok kincse?­­Szeresd meg a szememet, Ne nézz mindig másfele! Azt mondták, hét lakat őrzi, csak a vajda és a beavatottak tudják a helyüket. Az egyik öregasszony, aki a többiektől eltérően, néma pil­lantásokkal követett Vígig, félre­érti nézelődésemet. — Hehehe. Lehetne a magáé is. Ha cigánylányt vesz feleségül, aranypoharat kap hozományul. — De az nem arany, Mámicska. — Van az is. — Már velem ne vicceljen, akkor nem lesz fürtözés! — Van az is. — Honnan? — Hehehe .. hozza a kismadár. Amíg Ákosfalva felé gyalogolok, számbaveszem az egészet. Többek között azt is, hogy nekem nem lesznek soha olyan tányérjaim, mint Rostáséknak. Azt meg tudom érteni, hogy a régi számkivetettek ezresekkel dobálóznak. Talán az én füttözésemet is megbocsátják ... Mert eszembe jutott a régi ci­gányasszony, aki egy darab ke­nyeret nyújtott nekem. Eldobtam. Azt hiszem, nem találom meg már soha. SZŐCS KÁLMÁN A HÉT, 1973. JÚLIUS 6. tó­tó •“DH too PH­M

Next