A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
IRODALOM És hová érkezett ? Kántor Lajos: utalás a gyökerek körül. Dacia Könyvkiolló, Kolozsvár, 1972. A kritikus is élőlény — tehát ízlése is van. Ez roppant kellemetlen számára is: ha csak fogalmi lény volna, akkor apparátusa birtokában csak elemeznie kellene az alkotást, és így pontos értéksémát dolgozhatna ki, de ő élőlény, tehát ízlése is van. Kellemetlen, de jó dolog. Mert egyébként minden megállapítása csupán egyetlen műalkotásra volna érvényes, meg tudná talán mondani, hogy melyek a mű totalitásának titkai, de képtelen volna beiktatni azt a kultúrát alkotó értékrendszerbe, ízlése van, de a fogyasztónak is van. A kritikus csak abban különbözik a fogyasztótól, hogy fogalmilag is megragadja azt, amit a fogyasztó csupán bekebelez, és a mindennapi élet rendszerének részévé lesz. Ez a mestersége, ízlését fogalmilag indokolva értékítéletet mond. Az értékítélet viszont közvetít az alkotó és fogyasztó között: a kritikus ebben a szerepében egyszerű közvetítőnek tűnik, aki kultúrában utazik. Persze, az árut az eladó gyakran többre becsüli, mint a fogyasztó: az alkotó egyetlen terméke a mű, a fogyasztó viszont számtalan más árut is vásárol. De csak ízlésének megfelelőt. Az alkotó mindig újat kíván teremteni, a fogyasztó már tradicionálisabb, a megszokottat keresi. A kritikus helyzete roppant kényes, van neki ízlése, van valamelyes apparátusa is, ezek birtokában közvetítenie kell az alkotó, a zsenialitásáról meggyőződött, termelő, és az ízlését kizárólag becsülő fogyasztó között. Mit tehet a kritikus? Gazdagítja fogalmi apparátusát. Ám saját ízlése most akadály: hajlamos ízlésítéletet mondani értékítélet helyett: hajlamos arra, hogy elemzés helyett skatulyázzon, és értékítéletnek tűnő szentenciákba rejtse kinyilatkoztatásait. Ebből a látszata kritikus szentenciákban beszél, és ennek így is kell lennie. Ellenfelei , vitapartnerei is így beszélnek: egymás közti csevegés ez, és nagy a gaz. A néző csak ámul, nyilván nem érti. A kritikus, ha elég műveit, rájön arra, hogy a szentenciák üresek, vagyis értékítéletei csak ízlésitéletek voltak. ízlését kezdi elemezni, ízléskritikát nyújt, saját ízlésének kritikáját. Szentencia helyett felmérés: így néz ki Kántor Lajos sétája a „gyökerek körül“. Úgy tűnhetne, hogy egyetlen fogalom tisztázására vállalkozik, de ez nem éppen így van. Nem a „gyökér"-ről, a kultúra, a nemzetiségi kultúra gyökereiről van szó, hanem utazásról a fogalom körül, a fogalom meghatározása helyett terjedelmének körülírásáról. Kántor tisztázni akarja ízlésének összetevőit, hogy azután megalapozottabb értékítéleteket mondhasson. Gondolatmenetére jellemző az a mód, ahogyan könyvének céljait megfogalmazza. Idézzük tehát: „Szilágyi Domokos versében van egy sor, amelyen a jövő biológusai bizonyára sokat fognak töprengeni: »Mikor éjfelet leszforeszkált a üdére, három urambáty könnyeivel sózta a megvevesedett tősgyökeres. Ez a metabiasor nem is olyan elvont, mint amilyennek a beavatatlan előtt tűnhet; a magyarázatot az elmúlt éveknek írásos és szóbeli vitáiban kell keresni. Hol találhatók irodalmunk gyökerei? Ki a gyökeres és ki a gyökértelen? Lehet-e gyökértelennek tekinteni a modern művészetet?" Eddig az idézet, nézzük hát, mi derül ki belőle. a) Először is stílusának demokratizmusa Kántor ama ritka fehér holló a kritikusok között, aki pontosan azt írja le, amit gondol, ezért szövegei mindenki számára érthetőek. b) Nyelvében van valami az ünnepélyesben köznyelvből, pedagógiai szándékait nem is tagadja, felemeli a mondatok végét, de tanári pózát egyfajta humorérzékkel teszi elviselhetővé. c) Közvetlen kapcsolódás kultúránk aktuális kérdéseihez, és a kérdésfeltevés — ne feledjük: a tisztán megfogalmazott kérdés már potenciális választ — egyenessége. d) Két sík váltogatása: a tősgyökér mint modern művészet és a modern művészet, amelynek gyökere van. Kettős rehabilitáció: a modern művészeté és a tradicionálisé. Miben hisz a kritikus? Kántor vállalkozása tulajdonképpen tiltakozás a provincia, saját belsőpuszta-kisszerűprovinciánk ellen. Ha ennek a tiltakozásnak az ideológiai alapját keressük, kiderül, hogy szerzőnk, minden szigorúsága és bortokráncoló gondossága ellenére is, gyermekien hisz a történelem igazságosságában: a történelmi mellékösvények mintegy jóvátételszerűen a történelem fő országába felé viszik a provinciaként konzerválódott országokat, s most ezek hangja mint önálló Világtörténelmi szóló kapcsolódik, csapódik a nagy népek messze hangzó kórusába. Persze, a kis és középnagyságú országok közös fellépése, provinciájuk leküzdésének közös munkája a világtörténelembe való belépés feltétele. A kultúra értékei a nagy feladatot szolgálják. Kántor a kultúrák közös és egymást kiegészítő vonásait kutatja, hogy bizonyítsa azt, amiben hisz. A lehetőségei közben — gyakran — realitásként kezeli: ebben mutatkozik meg leginkább egy küszködő intellektus illúzióinak minden szépsége és buktatója is. Kántor túlértékeli a kultúrát, nagyobb jelentőséget tulajdonít az értékeknek, mint amit elbírhatnak: közösségi vonásokat hordozhatnak ugyan, de a közösségi viszonyok realitását a szellemi értékek nem hozhatják létre. Az olvasónak az az érzése támad, hogy a szerzőben a hit legyőzi a józan észt, s közben úgy tudja: Kántor a józan ész embere. Lám, a szent őrültség a józanokat kísérti meg leginkább. S a józanok többnyire még tudják is, hogy mi történik velük, de nem kívánnak védekezni; az áhítva rettegett mámor kétségei és a hitben való elmerülés antinómiája teszi Kántor Lajos útirajzának javát. Szabadság és közhely — ezek a kritikusi páternoszter egymást kiegészítő mozgásainak egymásért és egymás által száguldó dobozai. Néha merészen és szinte meghaló összevisszaságban száguldozó skatulyák. Illyés kapcsán például a következő kulcskifejezéseket találjuk: valóságközpontúság, tárgyias igazság, nyílt szembenézés, (nem) rossz közérzet, nagy kérdéseket próbáló, (nem) látványos neveretnekség, újrafogalmaz, nemzetféltés és az ettől el nem különített internacionalizmus. A kellékek: 2 vers és 1 drámaidézet. Tihanyi hegyoldal, a baktató kritikus, nem létező öregedés, békés üldögélés a fűben, érett sárgabarack, papírzacskó. A személyek: a kritikus, Illyés, Flóra asszony, Petőfi, Bartók, Perella („a XIII. századi Montségur várára"), szűz („Szülhet szűz, ha szűz marad a lány?" — idézi Kántor Illyés Tiszták című drámáját), televízió, a kritikus fiai. Mindez három oldalon. Mégis, saját belső tájain valami nagyon fontos felfedezés zajlik le: a nemnev-eretnekségről az értelmiségi lázadás egyik jellegzetességére ismer: a formákban felismeri a tartalmat, a formák maguk tartalmiak; a nemzeti mozzanat most egyszerűen a formai tagadásban van. Ilyenfajta felismerések nemcsak tiszteletreméltó erőfeszítésről tanúskodnak, de egy mélyre nyúló babonával való leszámolás egyre következetesebben megnyilvánuló igényéről is. Kántor a modern kultúra birtokosának szeretné tudni olvasóját, még akkor is, ha olvasóinak egyike-másika — sőt — ezt bizonyára merényletnek érzi, következésképp merénylőnek a kritikust, merénylőnek, aki előítéletekből szépre tákolt tudatát illetlenül érinti. Szabadsága? Nos, egy közép-kelet-európai — Kelet-Európában, aki hisz a szó, az irodalom (művészetek) különleges szerepében, az íróban (művészben), aki ha nem is vátesz, de felemelőfelvilágosító-megérzést árasztó. Az élet, amelyet élni kíván, a kultúra harcosának élete, aki a jövőbe néz, a ma pótlék jövőbe. Nem ment át — hál'istennek — a töprengés filozófiai stádiumain, töprengése helyett féltés és gondoskodás kapcsolja a mindennapi élethez, és nem un bele ennek metafizikájába, mert nem is érdekli. A metafizika — ó, nem az egzisztenciához kapcsolódó metafizikáról van szó — nem érinti. Az olyan művész (író), akit nem érint, nem szabad, mondja Kántor Lajos, aki immár a dolgok mögé kívánna látni, miközben látásra szeretné bírni azokat is, akiknek oly nagy szerepet tulajdonít. Ideológiája közvetlen, a tényeket, kulturális eseményeket, teljesítményeket kommentálja. Meggyőződése, őszinte hitéből fakadó magatartása diktálja felkiáltásait, felszólalásait, kifakadásait s mindent, ami nélkül nyilván nem lehet a kulturális-irodalmi életet befolyásolni. És ugyancsak meggyőződése táplálja hitét abban is, hogy a tények közvetlen interpretációjában valamilyen távlatot már most is megragadhat. Az igazukban mélyen hívő emberek sorsát azonban ő sem kerülheti el: a megértés, a szeretet szinte már nosztalgikus vágya a tények szeretetszegény, sunyi világát kompenzálja. Nem mindig hallgatnak rá: ezt szinte személyes sértésnek érzi, hiszen meg van győződve igazáról, vagyis a helyes, a perspektívával rendelkező hite szerinti felmutatásának jogosságáról. Hite: a híd, népek, kultúrák között nyújtózkodó híd. Pilléreit gyakran nem látjuk — de vannak neki; kritikusunk életét teszi arra, hogy vannak. Keresi azokat, s bárhol is olyasmit lát, ami ilyesmire hasonlít, felkiált: íme. A perspektívát már megvalósultnak veszi ilyenkor, és ez ismét hitét táplálja. Búvárharang: ő benne az élet, a levegőt ő viszi le magával, ő látja, amit lát, s persze azok is, akik hajlandók az ő szemével látni, illetve képesek erre. Könyvében tehát sok minden van, de mindenképpen mentes korunk egyik fő betegségétől, a szkepszistől. Utazásait összefoglalva így ír: „Szeretnék könyvet írni ebből a több könyvnyi anyagból. Regényt? Tanulmányt? Az elsőhöz több intuíció, a másodikhoz az esztétikai kategóriák pontosabb kidolgozása, jóval nagyobb előkészület, a tárgyban elmélyedés volna szükséges ... Persze, tudom, szeszélyes útibeszámolóm (amelybe régebbi utazások emléke is belopakodik) sem művészet, sem modell, tehát művészi modell sem lesz, nem tudom, mi lesz — de most már megpróbálom ... Másfél évi gondolkozás után, íme az eredmény." Az árnyékot elhessegette a kritikus, megírta könyvét. Teljesítménye ez, éppen ez. Hisz a szocialista kultúrában, amit a humánus tartalmú kultúrával azonosít, a humánus az gyökeres, a gyökeres az korszerű, a korszerű az minden, ami csak korszerű ... S valljuk be, Kántor a kulturális jelenségek igen széles körét kapcsolja be ebbe a kissé tautológiás szemléletbe: bátorsága éppen abban van, ahogyan a szocialista kultúrát terjedelmében értelmezi és ahogyan a korszerű művészi törekvésekben mindenütt meglátja a közös mozzanatokat, a kapcsolódások lehetséges valószínű felületeit. Áttörés? Láttuk — se nem regény, se nem tanulmány. Más magatartás és talán saját maga számára is meglepően alakuló ízlésvilág. A fellelt anyagban való tobzódás, új, erős ízek. Mindent látni szeretne, mert érzékeivel kívánja megragadni azt, ami esztétikai élvezetre méltó, de miután már-már birtokba venné a dolgokat, visszariad az elemzéstől, és inkább az elhelyezés gesztusát vállalja. Könyvében végig érződik a saját maga számára most fogalmazódó dilemma: hogyan tovább? Vagy áttörni az értékítéletek világába vagy továbbra is ragaszkodni egy megszokott — elfogadott — pózhoz, a kritikus pózához. Fontos felismerés ez. Egy átmeneti generáció képviseletét vállalta, de főképp az átmenet szükségességeinek ideológiáját képviselve megfogalmazta egy viszonylag kis irodalom kultúrigényeit. Átmenet, de hová? Pontosan ki tudná megmondani, hogy Kántor Lajos miképp válaszol a kérdésre, illetve hogyan reagál a józanító világ provokációira. Beszéljünk tehát arról, amiről e könyv olvastakor beszélni lehet: a kritikus új igényeiről, erőfeszítéséről, hogy saját új igényeit elméletileg is megértse. BRETTER GYÖRGY Alkotás és visszhang Kérdőjel Egy hónappal azelőtt kiosztották az írószövetség, majd néhány nappal később az írói társaságok 1972-es díjait. Az elmúlt esztendő legjelentősebb — vagy ha úgy tetszik: a bíráló bizottságok által annak vélt — műveit jutalmazta az egyetlen intézményesített, rendszeresen kiosztásra kerülő és így szükségképpen értékmérő jellegű irodalmi díj. Hazai és nemzetközi hagyományok és gyakorlat szerint az ilyen kivételes jelentőségű irodalmi események élénk visszhangot szoktak kiváltani az irodalmi és művelődési lapok hasábjain. A díjkiosztás alkalom a díjazott művek, íróik, és általában az irodalom népszerűsítésére, a pályakezdők, az elsőkönyvesek bemutatására, értékeink tudatosítására, esetleg a bíráló bizottságok véleményének a megkérdőjelezésére, a szenvedélyes eszmecserére. Mindenképpen arra, hogy az érdeklődést a szokásosnál nagyobb mértékben jelentős, fontos alkotások felé fordítsuk. Jó néhány lap valóban ezt is tette. A Románia literară például az írószövetség és az írói társaságok díjainak kiosztásakor egyaránt ünnepi keretben közölte a díjazottak fényképeit, bio-bibliográfiai adatait, a kolozsvári Tribuna magvas ismertetőket közölt a kitüntetett művekről. Nem egy vidéki napilap is úgy reagált a díjkiosztásra, mint az irodalom ünnepére. Amint ez természetes is. Sajnos, a jelek szerint nem minden lap szerkesztői számára. Az Utunk — noha az írószövetség lapjaként elsősorban reá hárult volna ez a feladat — és A Hét meglepő és számomra érthetetlen módon nem tudott — szerkesztői zsargonban szólva — „ügyet csinálni“ az irodalmi díjak kiosztásából abból, hogy ebben az évben is a román irodalom kiemelkedő alkotásaival együtt olyan romániai magyar írók műveit tüntették ki, mint például Bajor Andor, Szilágyi Domokos, Papp Ferenc vagy Rácz Győző. Formálisan persze minden rendben volna, hiszen az Utunk közölte a díjazottak névsorát és Bálint Tibor szép és okos köszöntőjét, A Hétben is megjelent egy cikk, egy fénykép és Majtényi Erik rovatában egy javaslat a díjazott művek újrakiadására vonatkozóan és e'vel a feladatot kipipáltnak tekintették. (Sajnos A Hét még arról is megfeledkezett, hogy az írói társaságok díjairól legalább tudósítson, ami annál inkább meglepő, mert a lapra igazán nem jellemző a „vidék“ lebecsülése.) Félreértés ne essék: nem méricskélni akarom, hogy ki és mennyit közölt a díjakról, díjazottakról. Másról, sajnos, aggasztóbb tünetről van itt szó. Arról, hogy a szerkesztői munka ezernyi gondja-baja közepette néha nem tudjuk felmérni egy-egy irodalmi esemény jelentőségét, nem tudjuk eléggé értékesíteni, kamatoztatni azt, ami irodalmunk népszerűsítését, eredményeinek tudatosítását hatékonyan szolgálhatná. Holott ezek a sikerek mindannyiunk sikerei, egész irodalmunk ügyét viszik előbbre s mindenképpen megérdemlik azt, hogy ne közömbösen menjünk el mellettük. Persze, az is megtörténhetik, hogy egyik-másik irodalmi szerkesztő nem ért egyet valamelyik mű díjazásával (nem állítom, hogy ebben az esetben erről van szó), a megoldás azonban akkor sem a fagyos hallgatás, hanem az ellenvélemény kifejtése. A közömbösségnél, a figyelmetlenségnél, a nemtörődömségnél minden csak jobb lehet. A díjazott művek többsége rég elfogyott a könyvesboltokból. Nem szerzőiknek, egész irodalmunknak tettek volna jó szolgálatot az említett szerkesztőségek, ha a díjkiosztásnak szélesebb visszhangot biztosítanak, ha értékeink népszerűsítése, tudatosítása érdekében jobban hasznosítják ezt a kitűnő alkalmat. Nem formális ünneplésre, hangoskodásra gondolok, hanem a szerkesztői invenció mozgósítására a legváltozatosabb formákban, az elemzéstől, az eszmecserétől az interjúig, a figyelem felkeltésének sokféle módjáig. Szeretném hinni, hogy csak esetleges „kihagyásról“ van szó — nem pedig arról, hogy nem tudunk eléggé és cselekvően örülni egymás sikereinek GÁLFALVI ZSOLT ■ ■■■neaaMnnHBMi A HÉT, IV. ÉVF., 27. SZÁM