A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-06 / 27. szám

IRODALOM És hová érkezett ? Kántor Lajos: utalás a gyökerek körül. Dacia Könyvkiolló, Kolozs­vár, 1972. A kritikus is élőlény — tehát íz­lése is van. Ez roppant kellemet­len számára is: ha csak fogalmi lény volna, akkor apparátusa bir­tokában csak elemeznie kellene az alkotást, és így pontos értéksémát dolgozhatna ki, de ő élőlény, tehát ízlése is van. Kellemetlen, de jó dolog. Mert egyébként minden meg­állapítása csupán egyetlen műal­kotásra volna érvényes, meg tudná talán mondani, hogy melyek a mű totalitásának titkai, de képtelen volna beiktatni azt a kultúrát al­kotó értékrendszerbe, ízlése van, de a fogyasztónak is van. A kritikus csak abban külön­bözik a fogyasztótól, hogy fogalmi­lag is megragadja azt, amit a fo­gyasztó csupán bekebelez, és a mindennapi élet rendszerének ré­szévé lesz. Ez a mestersége, ízlését fogalmilag indokolva értékítéletet mond. Az értékítélet viszont köz­vetít az alkotó és fogyasztó között: a kritikus ebben a szerepében egy­szerű közvetítőnek tűnik, aki kultú­rában utazik. Persze, az árut az eladó gyakran többre becsüli, mint a fogyasztó: az alkotó egyetlen ter­méke a mű, a fogyasztó viszont számtalan más árut is vásárol. De csak ízlésének megfelelőt. Az alko­tó mindig újat kíván teremteni, a fogyasztó már tradicionálisabb, a megszokottat keresi. A kritikus helyzete roppant kényes, van neki ízlése, van valamelyes apparátusa is, ezek birtokában közvetítenie kell az alkotó, a zsenialitásáról meggyőződött, termelő, és az ízlését kizárólag becsülő fogyasztó között. Mit tehet a kritikus? Gazdagítja fogalmi apparátusát. Ám saját ízlése most akadály: hajlamos ízlésítéle­tet mondani értékítélet helyett: haj­lamos arra, hogy elemzés helyett skatulyázzon, és értékítéletnek tűnő szentenciákba rejtse kinyilatkozta­tásait. Ebből a látszat­­a kritikus szentenciákban beszél, és ennek így is kell lennie. Ellenfelei , vi­tapartnerei is így beszélnek: egy­más közti csevegés ez, és nagy a gaz. A néző csak ámul, nyilván nem érti. A kritikus, ha elég mű­veit, rájön arra, hogy a szenten­ciák üresek, vagyis értékítéletei csak ízlésitéletek voltak. ízlését kezdi elemezni, ízléskritikát nyújt, saját ízlésének kritikáját. Szentencia helyett felmérés: így néz ki Kántor Lajos sétája a „gyö­kerek körül“. Úgy tűnhetne, hogy egyetlen fogalom tisztázására vál­lalkozik, de ez nem éppen így van. Nem a „gyökér"-ről, a kultúra, a nemzetiségi kultúra gyökereiről van szó, hanem utazásról a foga­lom körül, a fogalom meghatározá­sa helyett terjedelmének körülírá­sáról. Kántor tisztázni akarja íz­lésének összetevőit, hogy azután megalapozottabb értékítéleteket mondhasson. Gondolatmenetére jel­lemző az a mód, ahogyan köny­vének céljait megfogalmazza. Idéz­zük tehát: „Szilágyi Domokos ver­sében van egy sor, amelyen a jö­vő biológusai bizonyára sokat fog­nak töprengeni: »Mikor éjfelet lesz­­foreszkált a üdére, három uram­­báty könnyeivel sózta a megveve­­sedett tősgyökeres. Ez a metab­ia­­sor nem is olyan elvont, mint ami­lyennek a beavatatlan előtt tűnhet; a magyarázatot az elmúlt éveknek írásos és szóbeli vitáiban kell ke­resni. Hol találhatók irodalmunk gyökerei? Ki a gyökeres és ki a gyökértelen? Lehet-e gyökértelen­­nek tekinteni a modern művésze­tet?" Eddig az idézet, nézzük hát, mi derül ki belőle. a) Először is stílusának demokra­tizmusa Kántor ama ritka fehér holló a kritikusok között, aki pon­tosan azt írja le, amit gondol, ezért szövegei mindenki számára érthe­tőek. b) Nyelvében van valami az ün­nepélyesben köznyelvből, pedagó­giai szándékait nem is tagadja, fel­emeli a mondatok végét, de tanári pózát egyfajta humorérzékkel teszi elviselhetővé. c) Közvetlen kapcsolódás kultú­ránk aktuális kérdéseihez, és a kérdésfeltevés — ne feledjük: a tisztán megfogalmazott kérdés már potenciális választ — egyenessége. d) Két sík váltogatása: a tős­­gyökér mint modern művészet és a modern művészet, amelynek gyö­kere van. Kettős rehabilitáció: a modern művészeté és a tradicioná­lisé. Miben hisz a kritikus? Kántor vállalkozása tulajdonképpen til­takozás a provincia, saját belső­­puszta-kisszerű­­provinciánk ellen. Ha ennek a tiltakozásnak az ideo­lógiai alapját keressük, kiderül, hogy szerzőnk, minden szigorúsága és bo­rtokráncoló gondossága el­lenére is, gyermekien hisz a törté­nelem igazságosságában: a törté­nelmi mellékösvények mintegy jó­vátétel­szerűen a történelem fő or­szágába felé viszik a provincia­ként konzerválódott országokat, s most ezek hangja mint önálló Vi­lágtörténelmi szóló kapcsolódik, csapódik a nagy népek messze hangzó kórusába. Persze, a kis és középnagyságú országok közös fellépése, provin­ciájuk leküzdésének közös munká­ja a világtörténelembe való belé­pés feltétele. A kultúra értékei a nagy feladatot szolgálják. Kántor a kultúrák közös és egymást kiegé­szítő vonásait kutatja, hogy bizo­nyítsa azt, amiben hisz. A lehetősé­gei közben — gyakran — realitás­ként kezeli: ebben mutatkozik meg leginkább egy küszködő intellektus illúzióinak minden szépsége és buk­tatója is. Kántor túlértékeli a kultúrát, na­gyobb jelentőséget tulajdonít az értékeknek, mint amit elbírhatnak: közösségi vonásokat hordozhatnak ugyan, de a közösségi viszonyok realitását a szellemi értékek nem hozhatják létre. Az olvasónak az az érzése támad, hogy a szerzőben a hit legyőzi a józan észt, s közben úgy tudja: Kántor a józan ész em­bere. Lám, a szent őrültség a jó­zanokat kísérti meg leginkább. S a józanok többnyire még tudják is, hogy mi történik velük, de nem kívánnak védekezni; az áhítva ret­tegett mámor kétségei és a hitben való elmerülés antinómiája teszi Kántor Lajos útirajzának javát. Szabadság és közhely — ezek a kritikusi páternoszter egymást ki­egészítő mozgásainak egymásért és egymás által száguldó dobozai. Né­ha merészen és szinte meghaló összevisszaságban száguldozó ska­tulyák. Illyés kapcsán például a következő kulcskifejezéseket talál­juk: valóságközpontúság, tárgyias igazság, nyílt szembenézés, (nem) rossz közérzet, nagy kérdéseket próbáló, (nem) látványos neveret­­nekség, újrafogalmaz, nemzetféltés és az ettől el nem különített in­ternacionalizmus. A kellékek: 2 vers és 1 drámaidézet. Tihanyi hegyoldal, a baktató kritikus, nem létező öregedés, békés üldögélés a fűben, érett sárgabarack, papír­zacskó. A személyek: a kritikus, Illyés, Flóra asszony, Petőfi, Bar­tók, Perella („a XIII. századi Mont­­ségur várára"), szűz („Szülhet szűz, ha szűz marad a lány?" — idézi Kántor Illyés Tiszták című drámáját), televízió, a kritikus fiai. Mindez három oldalon. Mégis, sa­ját belső tájain valami nagyon fontos felfedezés zajlik le: a nem­­nev-eretnekségről az értelmiségi lázadás egyik jellegzetességére is­mer: a formákban felismeri a tar­talmat, a formák maguk tartalmiak; a nemzeti mozzanat most egysze­rűen a formai tagadásban van. Ilyenfajta felismerések nemcsak tiszteletreméltó erőfeszítésről tanús­kodnak, de egy mélyre nyúló ba­bonával való leszámolás egyre kö­vetkezetesebben megnyilvánuló igé­nyéről is. Kántor a modern kul­túra birtokosának szeretné tudni olvasóját, még akkor is, ha olva­sóinak egyike-másika — sőt — ezt bizonyára merényletnek érzi, követ­kezésképp merénylőnek a kritikust, merénylőnek, aki előítéletekből szépre tákolt tudatát illetlenül érinti. Szabadsága? Nos, egy közép-ke­­let-európai — Kelet-Európában, aki hisz a szó, az irodalom (művésze­tek) különleges szerepében, az íróban (művészben), aki ha nem is vátesz, de felemelő­­felvilágosító-megérzést­ árasztó. Az élet, amelyet élni kíván, a kultúra harcosának élete, aki a jö­vőbe néz, a ma­ pótlék jövőbe. Nem ment át — hál'istennek — a töprengés filozófiai stádiumain, töprengése helyett féltés és gon­doskodás kapcsolja a mindennapi élethez, és nem un bele ennek metafizikájába, mert nem is érdek­li. A metafizika — ó, nem az eg­zisztenciához kapcsolódó metafizi­káról van szó — nem érinti. Az olyan művész (író), akit nem érint, nem szabad, mondja Kántor Lajos, aki immár a dolgok mögé kívánna látni, miközben látásra szeretné bír­ni azokat is, akiknek oly nagy sze­repet tulajdonít. Ideológiája közvetlen, a ténye­ket, kulturális eseményeket, telje­sítményeket kommentálja. Meggyő­ződése, őszinte hitéből fakadó ma­gatartása diktálja felkiáltásait, fel­szólalásait, kifakadásait s min­dent, ami nélkül nyilván nem lehet a kulturális-irodalmi életet befolyá­solni. És ugyancsak meggyőződése táplálja hitét abban is, hogy a té­nyek közvetlen interpretációjában valamilyen távlatot már most is megragadhat. Az igazukban mé­lyen hívő emberek sorsát azonban ő sem kerülheti el: a megértés, a szeretet szinte már nosztalgikus vá­gya a tények szeretetszegény, su­nyi világát kompenzálja. Nem min­dig hallgatnak rá: ezt szinte sze­mélyes sértésnek érzi, hiszen meg van győződve igazáról, vagyis a helyes, a perspektívával rendelke­ző hite szerinti felmutatásának jo­gosságáról. Hite: a híd, népek, kultúrák kö­zött nyújtózkodó híd. Pilléreit gyak­ran nem látjuk — de vannak neki; kritikusunk életét teszi arra, hogy vannak. Keresi azokat, s bárhol is olyasmit lát, ami ilyesmire hasonlít, felkiált: íme. A perspektívát már megvalósultnak veszi ilyenkor, és ez ismét hitét táplálja. Búvárha­rang: ő benne az élet, a levegőt ő viszi le magával, ő látja, amit lát, s persze azok is, akik hajlandók az ő szemével látni, illetve képe­sek erre. Könyvében tehát sok minden van, de mindenképpen mentes ko­runk egyik fő betegségétől, a szkep­szistől. Utazásait összefoglalva így ír: „Szeretnék könyvet írni ebből a több könyvnyi anyagból. Regényt? Tanulmányt? Az elsőhöz több intuí­ció, a másodikhoz az esztétikai kategóriák pontosabb kidolgozása, jóval nagyobb előkészület, a tárgy­ban elmélyedés volna szükséges ... Persze, tudom, szeszélyes útibeszá­molóm (amelybe régebbi utazások emléke is belopakodik) sem művé­szet, sem modell, tehát művészi modell sem lesz, nem tudom, mi lesz — de most már megpróbá­lom ... Másfél évi gondolkozás után, íme az eredmény." Az ár­nyékot elhessegette a kritikus, megírta könyvét. Teljesítménye ez, éppen ez. Hisz a szocialista kultúrában, amit a humánus tartalmú kultúrá­val azonosít, a humánus az gyö­keres, a gyökeres az korszerű, a korszerű az minden, ami csak kor­szerű ... S valljuk be, Kántor a kulturális jelenségek igen széles körét kapcsolja be ebbe a kissé tautológiás szemléletbe: bátorsága éppen abban van, ahogyan a szo­cialista kultúrát terjedelmében ér­telmezi és ahogyan a korszerű mű­vészi törekvésekben mindenütt meg­látja a közös mozzanatokat, a kap­csolódások lehetséges­ valószínű fe­lületeit. Áttörés? Láttuk — se nem re­gény, se nem tanulmány. Más­ magatartás és talán saját maga számára is meglepően alakuló íz­lésvilág. A fellelt anyagban való tobzódás, új, erős ízek. Mindent látni szeretne, mert érzékeivel kí­vánja megragadni azt, ami eszté­tikai élvezetre méltó, de miután már-már birtokba venné a dolgo­kat, visszariad az elemzéstől, és inkább az elhelyezés gesztusát vál­lalja. Könyvében végig érződik a saját maga számára most fogal­mazódó dilemma: hogyan tovább? Vagy áttörni az értékítéletek vilá­gába vagy továbbra is ragaszkod­ni egy megszokott — elfogadott — pózhoz, a kritikus pózához. Fontos felismerés ez. Egy átme­neti generáció képviseletét vállal­ta, de főképp az átmenet szüksé­gességeinek ideológiáját képviselve megfogalmazta egy viszonylag kis irodalom kultúrigényeit. Átmenet, de hová? Pontosan ki tudná meg­mondani, hogy Kántor Lajos mi­képp válaszol a kérdésre, illetve hogyan reagál a józanító világ provokációira. Beszéljünk tehát arról, amiről e könyv olvastakor beszélni lehet: a kritikus új igé­nyeiről, erőfeszítéséről, hogy saját új igényeit elméletileg is megértse. BRETTER GYÖRGY Alkotás és visszhang Kérdőjel Egy hónappal azelőtt kiosztották az írószövetség, majd néhány nappal ké­sőbb az írói társaságok 1972-es díjait. Az elmúlt esztendő legjelentősebb — vagy ha úgy tetszik: a bíráló bizottsá­gok által annak vélt — műveit jutalmaz­ta az egyetlen intézményesített, rend­szeresen kiosztásra kerülő és így szük­­ségképpen értékmérő jellegű irodalmi díj. Hazai és nemzetközi hagyományok és gyakorlat szerint az ilyen kivételes je­lentőségű irodalmi események élénk visszhangot szoktak kiváltani az irodal­mi és művelődési lapok hasábjain. A díjkiosztás alkalom a díjazott művek, íróik, és általában az irodalom népsze­rűsítésére, a pályakezdők, az elsőkönyve­sek bemutatására, értékeink tudatosítá­sára, esetleg a bíráló bizottságok vélemé­nyének a megkérdőjelezésére, a szenve­délyes eszmecserére. Mindenképpen arra, hogy az érdeklődést a szokásosnál na­gyobb mértékben jelentős, fontos alkotá­sok felé fordítsuk. Jó néhány lap valóban ezt is tette. A Románia literară például az írószövetség és az írói társaságok díjainak kiosztása­kor egyaránt ünnepi keretben közölte a díjazottak fényképeit, bio-bibliográfiai adatait, a kolozsvári Tribuna magvas is­mertetőket közölt a kitüntetett művekről. Nem egy vidéki napilap is úgy reagált a díjkiosztásra, mint az irodalom ünne­pére. Amint ez természetes is. Sajnos, a jelek szerint nem minden lap szerkesztői számára. Az Utunk — noha az írószövetség lapjaként elsősorban reá hárult volna ez a feladat — és A Hét meglepő és számomra érthetetlen módon nem tudott — szerkesztői zsargonban szólva — „ügyet csinálni“ az irodalmi díjak ki­osztásából abból, hogy ebben az évben is a román irodalom kiemelkedő alkotá­saival együtt olyan romániai magyar írók műveit tüntették ki, mint például Bajor Andor, Szilágyi Domokos, Papp Ferenc vagy Rácz Győző. Formálisan persze minden rendben volna, hiszen az Utunk közölte a díjazottak névsorát és Bálint Tibor szép és okos köszöntőjét, A Hét­ben is megjelent egy cikk, egy fénykép és Majtényi Erik rovatában egy javas­lat a díjazott művek újrakiadására­ vo­natkozóan é­s e'­vel a feladatot kipipált­­nak tekintették. (Sajnos A Hét még arról is megfeledkezett, hogy az írói tár­saságok díjairól legalább tudósítson, ami annál inkább meglepő, mert a lapra iga­zán nem jellemző a „vidék“ lebecsülése.) Félreértés ne essék: nem méricskélni akarom, hogy ki és mennyit közölt a díjakról, díjazottakról. Másról, sajnos, aggasztóbb tünetről van itt szó. Arról, hogy a szerkesztői munka ezernyi gond­­ja-baja közepette néha nem tudjuk fel­mérni egy-egy irodalmi esemény jelen­tőségét, nem tudjuk eléggé értékesíteni, kamatoztatni azt, ami irodalmunk nép­szerűsítését, eredményeinek tudatosítását hatékonyan szolgálhatná. Holott ezek a sikerek mindannyiunk sikerei, egész iro­dalmunk ügyét viszik előbbre s minden­képpen megérdemlik azt, hogy ne kö­zömbösen menjünk el mellettük. Persze, az is megtörténhetik, hogy egyik-másik irodalmi szerkesztő nem ért egyet vala­melyik mű díjazásával (nem állítom, hogy ebben az esetben erről van szó), a megoldás azonban akkor sem a fagyos hallgatás, hanem az ellenvélemény ki­fejtése. A közömbösségnél, a figyelmet­lenségnél, a nemtörődömségnél minden csak jobb lehet. A díjazott művek többsége rég elfo­gyott a könyvesboltokból. Nem szerzőik­nek, egész irodalmunknak tettek volna jó szolgálatot az említett szerkesztőségek, ha a díjkiosztásnak szélesebb visszhan­got biztosítanak, ha értékeink népszerű­sítése, tudatosítása érdekében jobban hasznosítják ezt a kitűnő alkalmat. Nem formális ünneplésre, hangoskodásra gon­­dolok, hanem a szerkesztői invenció mozgósítására a legváltozatosabb formák­ban, az elemzéstől, az eszmecserétől az interjúig, a figyelem felkeltésének sok­féle módjáig. Szeretném hinni, hogy csak esetleges „kihagyásról“ van szó —­ nem pedig arról, hogy nem tudunk eléggé és cse­lekvően örülni egymás sikereinek GÁLFALVI ZSOLT ■ ■■■neaaMnnHBMi A HÉT, IV. ÉVF., 27. SZÁM

Next