A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Muzsikáló érzékek P. Dombi Erzsébet: öt érzék ezer muzsikája. A szinesztézia a Nyugat lírájában. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. A világ néha igazabbnak látszik az érzékeléssel való első találkozásakor, mint mikor a rendre vágyó értelem a különböző emlékekből újraalkotja. Ezt a felismerést tette már-már hitvallássá a szimbolizmus jegyében kibontakozó modern költészet. Legjobb alkotói túlfinomított idegekkel, ötféle érzékszervi funkciójukat egyszerre működtetve tapogatóztak, hogy a heterogén tények rejtett összefüggéseiről meghatározhatatlan és mégis pontos összképzetet teremtsenek. Szinte természetes, hogy a hang, szín, zamat, illat és simogatás varázsos összjátékában formálódó benyomások kifejezésére adekvát formanyelvet kellett teremteni. A magyar költészet vegykonyháján is a századfordulótól kezdve felgyorsult iramban tűntek elő a szinesztéziák, az érzetkeverésnek vagy szinesztézisnek, ennek a pszicho-fiziológiai folyamatnak a nyelvi síkon jelentkező eredményei. Ady például a hangot színnel kombinálja össze a maga „röhögő pirosában“ , egy hang-tapintás szinesztézia bizonysága szerint meg „szavaid selyme szíven simogatja" Juhász Gyulát. Mindezek a szókép-csodák arról vallanak, hogy az érzékek csatornáin érkező élmények nyelvi materializálódásakor megvan a lehetőség arra, hogy szimultán kifejeződést nyerhessen mindaz, ami a megismerés folyamatában egyidőben válik az észlelés tárgyává. Az értékek összhangzattanának a törvényszerűségeit régóta vizsgálják, mégis mindmáig váratott magára egy tudományos igényű összegezés erről a kérdésről. Fiatal hazai kutató, P. Dombi Erzsébet vállalkozott arra, hogy feltárja „a szín és a hang s az illat egymásba csendülésének“ titkait. Tudományos lelkiismeretességgel és igényességgel végzett vizsgálódásainak törzsanyagát a Nyugat nagyjainak a szinesztéziái alkotják. S mintegy bizonyságául annak, hogy a jelenség eredetét, szépirodalmi pályafutását nem korlátozza csupán a hat lírikus, Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc költészetére, az összehasonlítás elismerést érdemlő szándékával példákért nyúl az elődök, kortársak, sőt mai költők műveihez. Színes világ elevenedik meg az alatt a szürke borítólap alatt, amelyet a Kriterion tervezője szánt a hazai magyar nyelvészeti dolgozatokat tartalmazó sorozatnak. Ám a „külcsín és belbecs" kontrasztjának is lehet szemiotikája. Az igénytelen külsőnek értékes ellenpontja a nyolc fő fejezetben elénk tárulkozó tematikai gazdagság. Egyetlen sornyi tartalmi üresjárat sincs ebben a szakirodalomban hézagpótló értékű jelenségmonográfiában. Általános nyelvészeti, jelentéstani, szemiotikai, grammatikai, stilisztikai és stílustipológiai szempontok együttesét viszi rá kutatási tárgyára az öt érzék ezer muzsikája című könyv szerzője. S miközben tízezernyi adatát — operatív lyukkártyás tárolási módszere előnyeit maximálisan kihasználva — minden lehető oldalról megforgatja, arról sem feledkezik meg, hogy anyagát tudománytörténetileg is betájolja. Nagy szakmai biztonsággal rendezi helyükre legkorábbi és legmaibb lélektani, irodalomtudományi, nyelv- és zenetudományi eredményeket. Szakirodalmi jegyzéke impozáns. A hazai és nemzetközi kutatásoknak a tárgyával kapcsolatos eredményeit jó kritikai érzékkel hasznosítja saját koncepciója kialakításában. P. Dombi Erzsébet könyvében a biztos kézzel körülbástyázott fogalmakat mérések, statisztikai adatok százai védik. A tudománytörténeti fejtegetések sorában egyhelyütt szem-, szín- és illatzongorákról olvashatunk. A könyvben lapozgatva önkéntelenül is ez jut eszünkbe: számzongora. Egy alkalommal egyik neves közgazdászunk átszellemülten magyarázta, hogy a statisztikának is van költészete. Szavai értelmét minden bizonnyal átérzi az, aki nem sajnálja a fáradságot, és végighalad a sűrű számoszlopokon, a grafikonok meredekjein. S az sem kétséges, hogy enélkül az izgalmas olvasói út nélkül nem kapnak kellő perspektívát az adatokra épített funkcionális szempontú összegezések. Ha ezek között valamiféle értékrendet próbálnánk kialakítani, ugyancsak bajba kerülnénk, mert tulajdonképpen vagy a korszak vagy a vizsgált költő vagy a jelenség általános ismérvei szerint mindegyik egyformán tanulságos. S ha most mégis inkább a szinesztézia fogalmánál időzünk, elsősorban azért tesszük, mert a stilisztika elmélete és módszertana talán ezen a ponton köszönhet a legtöbbet a szerzőnek. A szakirodalomban a szinesztéziáról többféle vélekedés ismeretes. Mint anynyi más stilisztikai jelenség esetében, vele kapcsolatban is a szempontkeveredések gátolták a pontos, egyértelmű meghatározást. P. Dombi Erzsébet igen szerencsés választással több lehetőség közül az újabb szövegszemantika, azaz egy olyan elmélet mellett döntött, amely a leginkább megfelel a kép nyelvi természetének. „A szinesztézia nem más, mint különböző érzékterületekről való szemantikailag összeférhetetlen nyelvi elemek szintaktikai kapcsolata" — olvashatjuk a jelenség felismerését és funkcionális érdekű jellemzését egyaránt megkönnyítő meghatározást. Ez jelentéstanilag szűkre szabja ugyan a kört (hiszen kiiktatja a fogalomból az álszinesztézia, azaz a barna közöny-féle kapcsolat mellett a csendes éj típusú szótársításokat is), de grammatikai megformáltságuk mikéntje szerint (hogy tudniillik jelzős, tárgyas, határozós stb. szintagmák-e) a lehető legszélesebbre tágítja. E meghatározás alkalmazhatóságának igen fontos előfeltétele, hogy kezünkbe adja-e vele együtt a szerző a kulcsot ahhoz, hogy mit tekinthetünk jelentéstani szempontból összeférhetetlenségnek. Nos, ebben a vonatkozásban sem marad adósunk. A formális jelentéstan eredményeire támaszkodva megállapítja, hogy a szintaktikai kapcsolatokon belül lényegében egy közös főfogalom, vagyis az érzékelés jegyén belül a kép tagjai az általuk képviselt receptorok különbözősége szerint lesznek egymással összeegyeztethetetlenek. Tóth Árpád egyik sajátos hangulati atmoszférát felidéző szinesztéziájában, a „felhorzsolt illaton“ szóképben például a jelzős kapcsolat egymásra csúsztatja e két szó jelentésjegyeit, ezek meg nem mindenben fedik egymást. Abban igen, hogy mindkettő érzékelés, de amikor ezen belül tovább részletezzük jelentésszerkezetük elemzését, a ’tapintás’ jegyet már nem békíthetjük össze a ’szaglás’ jeggyel. Az itt csupán vázlatosan szemléltetett összebékíthetetlenséggel kapcsolatban további izgalmas kérdés (stílusáramlatok és egyéni írói stílusok tipológiájában egyaránt kitűnően hasznosítható megfigyelési szempont), hogy milyen fokú a jelentéstani összebékíthetetlenség. Szerzőnk eredeti mutatót dolgoz ki, amelynek segítségével egzakt válasz fogalmazható meg a fentiekre (lásd Solomon Marcus ezzel kapcsolatos értékelő megjegyzéseit: Poetica matematică, Bucureşti, 1970., 174). A fogalom értelmezésének a kérdése mellett számos más, irodalmárt és nyelvészt egyként érdeklő megállapítást olvashatunk a hat nagy lírikus szinesztéziáiról. A szerző például az egyénítő erejű jegyek alapján a szinesztézia használatában három típust különböztet meg: Adynál a szinesztézia a szimbólumnak rendelődik alá, tehát nem uralkodó stíluseszköze. Ilyen minőségében Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád, tehát az impreszszionisták líráját teszi sajátossá. Babits Mihálynál és Szabó Lőrincnél meg az intellektuális kifejezésmódot színezi egyedivé. A leíró vizsgálat eredményeképpen születő sok-sok értékes észrevétel mellett számos történeti szempontú összegezés teszi teljessé a szinesztézia jellegéről és szerepéről e könyvben formált képet, öt érzék tízezer adatának tartalmas „muzsikájává“ bővíti ezért a szerző a könyveimmé előléptetett Babits-idézet ezer szavát. Így lesz összebékíthető az, ami a címben költőien könynyed, a tartalom tudományos súlyával. 1 NAGY MÁRIA Beczály Antal In memóriam Dózsa Az Országos Grafikai Tárlat anyagából Zár Műhelytitok Olvasom, hogy a legtávolabbi ismert égitest húszmilliárd fényévre van tőlünk. Meg hogy galaxisunk nagyobbik átmérőjének hossza 100 000 fényév. Ezeken belül a mi Napunk közepes nagyságúnak számít. A Nap már igazán macskaugrásnyira van tőlünk, alig másfélszáz millió kilométerre. Ezt a távolságot csillagászati egységnek hívják. Ha ezzel mérjük Földünk s a többi bolygó közti távolságot, megszabadulunk a nagy számok bűvöletétől. Hiszen a Jupiter 5, a Saturnus 10, az Uranus 20 csillagászati egységre van tőlünk. Értesülök továbbá arról is, hogy a Jupiter tömegéből csekély 1300 Föld-nagyságú gombócot gyúrhatna egy csillagászati méretű szakácsnő, a Nap tömegéből pláne 1 300 000-et. S jutalmul, hogy mindezen átrágtam magam, kapok egy játékos feladványt is: szedd szét önmagadat atomokra — mondja a joviális tudomány —, s rakd ki ezeket az atomokat egyenes vonalban, centiméterenként egyet. Ilyenformán megkapod a belátott világegyetem méreteit. Ami aztán fölötte büszkévé tesz, mert lám, irdatlanul nagy ez az egész mindenség, s mégis egymagam meg tudok vele mérkőzni testem porszemnyi méreteivel. Ugye jól megjegyeztem mindezeket? Egyébként, ha nem, úgyis az ujjamra koppint a tudomány, amely nemcsak joviális, hanem szigorú is szokott lenni. De most maradjunk meg az első tulajdonságánál, amelyet én rendkívül előzékenynek érzek, hiszen mellőzve az évtizedes erőfeszítéseket, én, a tudománynépszerűsítő cikkek olvasója, negyedórán belül hozzájutok a verejtékesen fölépített végeredményhez, mindig a legújabbhoz, és mindig a legszemléltetőbben. Jó is ez a szemléltető módszer, másként mit kezdenék a szinte értelmetlenül irdatlan számokkal. De ha már a mi nagyra becsült tudósainkra így rájött a közlékenység, volna még egy pirinyó kérésünk. Ne csak azt mondjuk meg, hogy mennyi, és hogy kábé menynyi az a mennyi — hanem azt is, hogy honnan tudják. Hogy mérték meg? Például a Nap—Föld távolságot. (Már az ókorban szó volt ugye valami kútról, ahova csak egyszer sütött be egy esztendőben a nap.) Meg a fény sebességét. Meg az atomsúlyt. Lehet, hogy nem minden esetben hozzáférhető a módszer, de sokszor talán leegyszerűsíthető a mi laikus szintünkre is. Mert részben tudjuk, részben érezzük, hogy gyakran a legjobb rejtvényfejtőket meghazudtoló élelmességgel, a kalandregények szerzőit meghazudtoló fantáziával dolgoztak ki egy-egy módszert. S ha olykor erről is beszámolnának, akkor nemcsak a tudományokat ismernék meg jobban, hanem a tudósokat is. Ha olykor, mikor az asztaluk köré telepedünk, megmutatják nekünk Kolumbusz tojását, a megoldhatatlannak vélt feladatokkal megbirkózó gyönyörű emberi leleményt. MAJTÉNYI ERIK IRODALOM SZEMLÉR FERENC Egy pillanatra... EMLÉKEZIK-E még valaki a De Pinedo nevére? Hallotta-e emlegetni egyáltalán? Száz emberből kilencvenkilenc bizonyára nem. Óceánrepülő volt abban az időben, amikor — nem sokkal Lindbergh után — az említett hivatás hősi vállalkozásnak számított. Többnek, mint ma az űrhajóvezetés. Egy időben a lapok sorozatosan írtak róla, különcségeiről, főleg arról, hogy repülés közben nem hidegvérű, sőt egyenesen izgatott. De azért nem hagyja abba. Aztán egyszer csak híre terjedt, hogy Dél-Amerikába készültében repülőbaleset áldozata lett. Én ennek szemtanúja voltam. A moziban a híradót vetítették. Szokványképek után tág térség tűnt elő, s a magyarázat De Pinedo fölszállását ígérte. Már látszott is az akkor korszerű gépmadár. A vezetőülés magasságában megjelent egy kreolos arcvonású, középtermetű, inkább kövérkés fiatal férfi, és fürgén helyet foglalt a gépben. Keresztet vetett, fejébe csapta közönséges puha kalapját, jobbjával pedig megtapogatta azt az indián amulettet, amelyet mindig magánál hordott. A következő pillanatban a felvevőgép a kifutón gördülő kerekeket mutatta. A gépmadár egyre gyorsult, távolodott, levegőbe kellett volna már emelkednie, mégsem tudott elszakadni a talajtól. Néhány rettenetes pillanat múltán a reptért övező kerítésnek vagy házfalnak ütközött, megtorpant, orrára állott és lángba borult. A fekete füst mogorván türemlett fölfelé a mozdulatlan levegőben. A tárgylencse makacsul követte. De Pinedo nem volt többé. ÚGY EMLÉKSZEM, mintha Baconsky óhajtott volna megismerkedni Leonyid Martinovval. Boureanu és én szívesen beleegyeztünk. Boureanu azért, mert nagyra becsülte költészetét és híres román versfordításait. Én, mert nagyra becsültem költészetét és híres magyar versfordításait. Tudtuk róla, hogy sokáig háttérbe szorult. Nem is tekintették az orosz költészet egyik élenjáró képviselőjének. Holott lenyűgöző és megrendítő lírai költő volt — versei tele vannak mély emberi hangzatokkal, megindító egyéni megnyilatkozásokkal. Baconsky, mint a Steaua akkori főszerkesztője, gyakran közölte románra fordított verseit. Moszkva egyik új negyedébe költözött éppen másik lakásba. Kedves kísérőnkön kívül ezért jött velünk Vinokurov is — másként nem bukkantunk volna rá a sok egyforma épület között, amint az manapság mindenütt a világon gyakran megesik. A lakás nem volt nagy, de jó beosztású, kényelmes és meglepően barátságos. Ez utóbbi benyomást főleg a házigazda lénye keltette és táplálta. A haja őszes volt ugyan, de még őrizte a fiatal szőkeség üde hamvát. Magas homloka megnyugtatta a vele társalgót. Szeméből gyöngédség sugárzott. A hangja harangok és csengők ünnepélyes kondulását idézte. Ritkán láttam még embert, aki ennyire megtestesítette volna a költőről, illetve a költőről alkotott ifjonti elképzelést. Beszélgetésünkből egyetlen szóra sem emlékszem. Talán mert csak néhány kifejezést tudok oroszul, és a sokféle tolmácsolásban minden egykori gondolat szerteforgácsolódott. Nem is bánom. Sok költővel ismerkedünk meg az életben, de nagyon kevés emberrel. Ha még hozzáfűzöm, hogy borral és süteménnyel megjelenő felesége a megszólamlásig hasonlított hozzá, akkor az emlék tökéletes melege vesz körül.