A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-14 / 7. szám

A MŰVÉSZET MINDENKIÉ Vasárnap délelőtt a múzeumban Lapunk tavalyi 42. számában jelent meg Ágopcsa Marianna Ahol a jövő is otthon érzi magát című cikke, amely elvi és gyakorlati kérdéseket összefoglalva próbálta meg körvonalazni a múzeumok — elsősorban, ha nem is kizárólag, a művészeti múzeumok — szerepét és helyét mai művelődési életünkben, kijelölni azokat az újabb lehetőségeket és feladatokat, amelyek biztosítani tudják, hogy a múzeumok cselekvő részesei legyenek a szocialista embereszmény megvalósításának. Múzeumaink alaposabb megismerése, nép­szerűsítése érdekében közöltük azután Murádin Jenő cikksorozatát hazánk legjelentősebb gyűjteményeiről. Kezdettől fogva szándékunk volt az is, hogy megvizsgáljuk, miként „érzi magát“ a múzeumban a jelen: mennyire váltak valóban közkinccsé a hatalmas társadalmi támogatással létrehozott kollekciók, vagyis mennyire népszerű ma nálunk a múzeum, milyen az intézmények látogatottsága, milyen belső — szervezéssel, propagan­dával összefüggő —, illetve külső, egész művelődési életünket érintő tényezők rendsze­rében kell elhelyeznünk a jelenséget. Nemrégiben megrendezett mozi-ankétunkhoz hasonlóan megkértük munkatársain­kat, látogassanak el egy vasárnap városuk múzeumába, s a látottakat, a kérdéseikre kapott válaszokat egészítsék ki a múzeum látogatottságára vonatkozó statisztikai ada­tokkal. BRASSÓ Brassóban nincs olyan hatalmas mú­zeumépület, mint például a szebeni Bru­­kenthal, ezzel szemben a város egész mú­zeum-hálózattal rendelkezik. A több év­százados főtéren, az egykori Tanácsház épületében működik a történelmi mú­zeum, amelynek egyik részlege a zenei, színházi, irodalmi rendezvényeiről is ne­vezetes Takácsok Bástyájában kapott ott­hont. Egyébként a Tanácsházban, a mú­zeumi­ hálózat legforgalmasabb központ­jában találhatók meg a megyei múzeum irodái; az egyikbe — Titus Hayden igaz­gatóéba —, néhány adatért magam is bekopogtattam. Tőle tudtam meg, hogy a megye tizen­két múzeuma közül nyolc a városban mű­ködik, beleértve a Muregionák emlékhá­zát és a George Dima emlékházat is. Vi­szont nem tartozik a megyei múzeum „közigazgatása” alá a világhírű, a bras­sói városképpel összeforrt Fekete-temp­lom, s a nem kevésbé híres bolgárszegi Sf. Nicolae-templom (ez utóbbi őrzi az első román iskola és az első román nyom­da emlékét is), sőt a Takácsok Bástyája szomszédságában megtekinthető sport­múzeum sem. De hozzátartozik a szépmű­vészeti múzeum Grigorescu, Eder, Mattis- Teutsch, Kollár Gusztáv és sok más neves művész munkáival. A múzeumhálózatban élénk politikai­­nevelő tevékenység folyik, egymást érik a szimpozionok, irodalmi estek, hangverse­nyek, ünnepélyes KISZ-tagfelvételek és más rendezvények, s ez nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy a múzeumok fon­tos helyet töltenek be a közönség, a vá­ros lakóinak tudatában. Ugyanakkor el­leplezi a katalógusok, tájékoztatók majd­nem teljes hiányát — különösen nyomta­tott tárlatvezetőkről kellene sürgősen gon­doskodni. (A múzeum kiadásában ugyan évenként megjelenik a Cumidova című folyóirat, de ez a tudományos kutató­munka eredményeit összegezi, szakembe­rekhez szól.) Hogy a brassói múzeumok látogatott­ságáról fogalmat alkothassunk, adjuk át a szót a statisztikai adatoknak. Az első helyen a Történelmi múzeum áll: a láto­gatók száma 1973-ban meghaladta a száz­ezret s csaknem ugyanannyian keresték fel 1974 decemberéig. Következik a Szép­­művészeti múzeum (a predeáli, vulkáni és viktóriavárosi fiókokkal): 1973-ban 39 715, 1974 decemberéig 41 197 látogató. Emel­lett mindkét múzeumban s másutt is csak­nem a látogatókéval egyenlő azoknak a száma, akik különböző rendezvényeken vettek részt a múzeumban. Hónaponként nem tartják nyilván a lá­togatók számát, de a nyári hónapokban — júniusban, júliusban, augusztusban és szeptemberben — a legmagasabb. Nem rendelkeznek a múzeumok vasárnapi és hétköznapi kimutatásokkal sem, de becs­lések szerint a Tanácsházbeli múzeumot ünnepnap 850—900 ember keresi fel, hét­köznap pedig 600-ra tehető a látogatók száma. Érdekes viszont megjegyezni, hogy a múzeum „törzsközönsége“ hétköznap főleg bel- és külföldi turistákból, vasár­nap pedig főleg tanulókból és katonák­ból kerül ki. Amikor ott jártam, pitetti-i kirándulócsoportot találtam a múzeumban. Fegyelmezetten vonultak teremről teremre vezetőjükkel. Egyébként is csoportos lá­togatások alkalmával mindig kiállítás­vezető kalauzolja a vendégeket, értékes felvilágosításokat nyújt. Ez egyéni láto­gatások esetén legtöbbször elmarad. Erre vonatkozóan a vendégkönyvben számos észrevételt fedezhettem fel. APATHY GÉZA BUKAREST Az RSZK Művészeti Múzeumában a pénztárosnő délután háromig, amikor megkérdeztem, kb. ötszáz jegyet adott el, ami nem túl sok; a vasárnapi átlag ezer ember szokott lenni. A második emeleti helyiségben a mai román festészet nagyjainak rajzai, elsősor­ban a festőké. Baba, Maxy, Octav Grigo­rescu munkái mellett örömmel láttuk Sző­rvyi István, Kazár László, Cseh Gusztáv, Plugor Sándor, Pusztai Györgyi rajzait. Ide viszont elég kevesen jönnek. Viszont nagy volt a forgalom a két földszinti ki­­állítóteremben­, ahol a plakátokon hirde­tett XVIII. századi francia iparművészeti anyag, a múzeum rokokó bútor-, Aubus­­son falikárpit- és szőnyeggyűjteménye, valamint fajansz és Sévres-i porcelán­­kincsét láthattuk, s egy hajszál híján tit­kos, remek kiállítás, amelyet elfelejtettek kiplakátozni a bejáratnál. Giambattisto Piranesi XVIII. századi olasz grafikus réz­karc-sorozatát Róma antik és reneszánsz emlékműveiről és szinte kafkai hangula­tú börtön-fantáziáit. Feltűnően sok a gyerek, elemista kis­lányok csoportosan, felnőtt nélkül éppen távoztak, amikor odaértem, s egy hete­dik osztály, fiatal rajztanár osztályfőnö­kével, akkor érkezett, amikor én már ha­zafelé indultam. Évente két-háromszor hoz múzeumba egy-egy osztályt a tanár. Ha a gyerekeket kérdi az ember, hogy mi tetszik nekik, valamennyi azt feleli, ra­gyogva: „Minden!“. Egy festő apa, má­sodikos kislányával és annak barátnőjé­vel éppen indult haza, amikor megszólí­tottam, s mondta, hogy a „mindent!” sze­rető kislány megbűvölten tér vissza újra meg újra Brueghel Aprószentek megöle­­tése című képéhez. Ad vocem, festő, nem tudom, szerencsének vagy pechnek szá­mítsam-e ankétünk szempontjából azt, hogy a francia iparművészetnél és Pira­­nesinél nagyon sok volt a szakmabeli. Egy iparművésznő, több kritikus kolléga, kö­zöttük Ditrói Ervin, aki közvetlenül a fel­szabadulás után az első Piranesi-kiállítást rendezte az országban, a kolozsvári egye­temi könyvtárban felfedezett három Pira­­nesi-album anyagából. A fiatalokat kezd­tem kérdezgetni... Figyelemreméltó, hogy egyetlen gyerek se most volt először, s áttalóban elsős korukban hozták el őket, még a festő sem kísérletezett óvodás gye­rekkel, s egyetlen megkérdezett szülő vagy nagyszülő sem hagyta ki ezt, hogy a Zambaccianba is viszi a kicsit... A következő megkérdezett fiatalember 24 éves repülőgép-mechanikus. Valahányszor a fő­városba jön a gépük, első útja a Művészeti Múzeumba vezet. Ez a fiatalember civil­ben volt. Egy másik, közlegényi egyenru­hás fiola­lember, nézelődés nélkül átmegy a spanyol­ termen, a Grecek mellett. Hova tart? Kezében jegyzetfüzet. Lucas Cranoch Szent János fejevétele című rettenetes­szép képe előtt áll kerek hat percet (mér­tem!). Amikor már a képről a jegyzetfü­zetébe néz, akkor kérdem meg , miért épp ide jött ?Mert a múzeumot darabonként kell nézni. Ha az ember elkezdi Andrees­­cunél és végigjárja az egészet, nem lát semmit. Bukarestben katonáskodom, elekt­romérnök vagyok az Electroaparatalban, és itt töltöm minden szabad vasárnapo­mat. Ma Cranach, Velasquez, Paul Signac és a pointillisták vannak soron." A végére hagytam azt, aki nem ma­gáért jön, ha ugyan lehet ezt így mon­dani: a Rahova-úti Bolintineanu-líceum franciatanárnőjét. A Piranesi-teremben ta­lálkoztunk, tulajdonképp a francia ipar­­művészeti anyag miatt jött, hiszen most tanítja osztályának a francia XVIII. szá­zadot , és „iskolát kerül" Piranesi Ráma­­látásának bűvöletében. „Ipari negyedben van az iskolánk, az osztályomban van négy tanárgyerek, vagy három közgaz­dászgyerek, a többi munkáscsaládból származik. S ezek a gyerekek azok, akik leckehangversenyekre járnak a zenetanár­ral, múzeumba a rajztanárral s velem. Hogy miért csináljuk, miért csinálom? Vegyük például a szaktárgyamat. Ha a francia középkort meg akarom értetni a gyerekekkel, a korszak irodalma mellett a gótikán keresztül érzékelhetik a lénye­get. Diapozitíveket szereztem kölcsönbe, több tanórán át vetítettem nekik... Per­sze, az ilyen szabálytalan dolgokkal nem minden kollégám ért egyet, s a Szülők egy részének is az az álláspontja, hogy minek a gyerekeket a szigorúan szükségesen fe­lül „terhelni". Szerintem az oktatás infor­matív és gyakorlati oldala mellett, amely­re jelenleg az iskola szükségképp kon­centrál, nem szabad lebecsülni az ember­formáló, értelmező diszciplínákat S örü­lök, hogy sok leckéjük, gyakorlati óráik, a hazafias munka és a KISZ-tevékenység mellett ezek a gyakorlati pályákra készülő kamaszok találnak időt, energiát a képek­hez, a zenéhez, az összehasonlításhoz, a képzettársításhoz." HALASZ ANNA KOLOZSVÁR NAPOCA A kincses városról lévén szó, ahol any­­nyi gazdag hagyománnyal, felbecsülhetet­len értékű és folytonosan gazdagodó gyűjteménnyel rendelkező múzeum van, szükségesnek láttam legalább két mú­zeumra kiterjeszteni a vizsgálódást. De melyik kettőre? A Művészeti Múzeumot semmiképp sem akartam kihagyni, hisz­en­kétünk elsősorban ezeket az intézménye­ket „vallatja“, s ez a város legrangosabb, legértékesebb gyűjteménye. De azután? A néprajzi, az állattani vagy a történelmi múzeumot keressem-e fel? Végül is az utóbbi mellett döntöttem, s be kell valla­nom, hogy a döntésben szubjektív okok (szakmai affinitás, érdeklődés) is közre­játszottak.• Múzeum tér. Az Erdélyi Történelmi Mú­zeumban a Bunto házaspárral, Nicolae Vlassa és Papp Ferenc kutatókkal beszél­getünk. Mivel kiderül, hogy a múzeumban sok a jegy nélküli, ingyenes látogató, rendhagyó valószínűségszámítást végzek, s máris kikerekedik egy hozzávetőleges számadat. Úgy ötvenöt-hatvanezernyi látogató 1973-ban, hetvenezer körül 1974- ben. Papp Ferenc a múzeum tájékoztató, propaganda anyagait mutatja (az imént kaptam meg Bunta Magdától a Hadrian Daicoviciu szerkesztésében, 1967-ben meg­jelent Muzeul de Istorie din Cluj című kalauzt). Több nyelvű tájékoztató, pros­pektus, fényképek a múzeum kincseiről, hozzáférhető áron. Délelőtt tíz óra. Esik az eső. Rossz na­pot „fogtam ki" ankétünkhöz. A főmu­­zeográfus azonban megnyugtat: épp az imént távozott egy negyventagú vidéki diákcsoport, őket vezette. Nyílik az ajtó, s újabb csoport érkezik. Harminc másodosztályos elemista, egy harminchét körüli tanítónő és két­ szülő, ötvenes fa­lusi asszony, negyvenötös lakatos. Papp Ferenc szíves és értő kalauzolásával egy nép történetében utazunk. Bejárjuk az ős­kori részleget, majd a dák, római szobák következnek és: népvándorlás, középkor s a nemrég megnyílt újkori részleg. Történelmi Múzeum: két óra leforgása alatt hetvenkét látogató. Tizenkettő tizenöt. Művészeti Múzeum. A földszinti termekből árad a nép: a Romániai Orvosok Téli Szalonja. Mégis az emeleti traktuson kezdem, a nemzeti mű­vészeti képtárban. Éppen egy huszonöt­tagú tanulócsoport távozik, a gyermekek prospektusokat, fényképeket vásárolnak. Járom a termeket, s akaratlanul megfe­ledkezem a feladatról, a közönségről. Tárlatvezető sem zavar, nincs előre be­jelentett, szervezett csoport. Luchson virágcsendélete előtt a padon serkedő bajusz, fiatal fiú. öl, s merengve nézi a képet. Megszólítom. A fiú szebe­­ni, a Képzőművészeti Középiskola másod­éves tanulója. Tanul, ábrándozik, terve­ket forgat? A szem eltévedő, homályos, látszik, valamiben megzavartam. Luchiant szereti és Grigorescut. Tapintatosan to­vább lépek, nincs szüksége rám. Tonitza képei előtt harmincöt éves ve­gyész kisfiával, Kolozsvárnak. Havonta jár múzeumba, most a fia kedvéért jött el. A szép, „érthető“ képeket szereti. Negyven körüli hadmérnök, feleségével, két gyerekkel, meg egy ismerős házaspár szintén gyerekkel. Kolozsváriak. Rendsze­resen, havonta járnak múzeumba, minden időszaki tárlatot megnéznek, s ilyenkor az alapkiállításhoz is „felugranak". Fő­képp a gyermekek kedvéért. „Mi tetszik" kérdésem úgy látszik előlegez a mérnök­nek valamit, mert rögtön (és kissé zavar­tan) a „régiek — modernek“ kérdésére tereli a szót. Ma már egy művész nem fe­jezheti ki úgy magát s a világot, mint a „klasszikusok" — mondja, de modern és modern között különbséget kell tenni. Sok nonfiguratív alkotás láttán az az em­ber érzése, hogy ez már sarlatánság. Végül benézek az orvosok téti szalon­jához. Már csökkent a látogatók szá­ma­­, igaz csaknem két óra. A múzeumm­­őr szerint rengetegen voltak, főként orvo­sok, ismeri már őket a gyakori látoga­tók. összegezésül: a Művészeti Múzeum termeiben vasárnap tizenkettő és kettő között legalább öt-hat­száz ember fordult meg. Főként 25—45 év közötti házaspá­rok gyermekekkel. Sok volt a kisgyerek, kevés az idős ember és az „önálló" fia­tal. BERNÁD ÁGOSTON NAGYVÁRAD A kapuban vászonpapucsot húztam,­­­­árom sorra a palota termeit (83 van be­lőlük), hogy az arcokat szemrevételezve képet nyerjek e vasárnap délelőtt közön­ségéről. Első benyomásom: mindjárt 12 óra, de még nagyon kihalt a palota. A képzőművészeti osztályon, a most a me­gyei tárlatot vendégül látó nagyterem­ben viszont a filharmónia kamarazeneka­ra próbál. Acél Ervin karmester nem szem­lélődik, hanem dolgozik itt, s két tétel között közli: „Bach-koncertünk lesz este, szívesen látjuk!“ Megjegyzését megszív­lelem, mert tudom, hogy a zenei cseme­gékért, a képtári hangversenyekre olykor sajnos nagyon gyér közönség jön el. 1973-ban 66 452 bejegyzett látogatója volt a Körösök vidékének tárgyi hagyaté­kát bemutató váradi múzeumnak. 1974 decemberéig közel ötvenezer. Látogatásunk napján ( késő délután tudom meg): 123. A múzeumban sétálgatok nagy része is­kolás gyerek. Gyerekek együtt vagy kü­lön, egy-egy idősebb ember társaságá­ban. Néhány idős házaspár. Hozzálátok véleményeket jegyzetelni. A történelmi osztályon, egykori tar­kó­nyi sír üvegbura alá helyezett csontváz­kollekciója előtt két fiú szemlélődik — a 15. számú iskola ötödikes tanulói. „Most negyedszer vagyok itt. Leg­először még tanítónkkal, Nicolae Tomo­­dan elvtárssal, az egész osztállyal vol­tunk itt. Megnéztük mindazt, amit termé­szetrajz órán tanultunk... Nekem talán a természetrajzi osztály tetszik a legjob­ban. Voltam egyszer Tusnád­ fürdőn s lát­tam ott medvenyomot, aztán eljöttem megint a múzeumba, megnézni a med­vét... Harmadszor nagybányai unoka­­testvéremet hoztam el... Itt, a történeti részlegen az tetszik, hogy láthatjuk a leleteket, melyekről az iskolában tanu­lunk... De felmegyünk még a természet­­rajzira is... Van otthon egy kis herbá­riumom, saját gyűjtésem..." Idős házas­párhoz fordulok, németül válaszolnak. Spitzer Werner nyugdíjas düsseldorfi nyomdász és felesége hetedszer­ jár Ro­mániában, most hatodik hetüket töltik a „jó vizű" Félix-fürdőben. Spitzer úr is szí­vesen vall múzeumi élményeiről: „Nekem leginkább maga az épület tetszik. A Hill­­debrandt tervezte építmény a későbarokk építészet remeke... A múzeum mellé te­lepített kicsi falusi román főtemplom egyedüli, gyönyörű alkotási... Másod­szorra járunk itt a múzeumban, s főttük már az összes részlegeket. Áttalóban mindenütt nagyon szép, korszerű a tár­­gyak elrendezése. Különösen a képzőmű­vészeti részleget tartom érdekesnek, mert a mai romániai képzőművészet kereszt­­metszetét adja." A természetrajzi osztályon unokájával, Tomosan Alexandra Vl-os tanulólánnyal tárgyalja meg a látottakat Megyeri Béla, a közüzemek mérnöke. „Nem tudom, én hoztam-e el Andit, vagy ő engem? ... Én először a megnyitás után, négy éve jár­tam itt. Most hogy újra látom a múzeu­mot ez az érzésem, sokat fejlődött, való­­ban az ország egyik legszebb múzeuma. Kritikai észrevételem főként a természet­rajzi osztályra vonatkozik. Szépek ezek a kiállított tárgyak, de puszta tudományos megnevezésük a csupán általános művelt­séggel rendelkező embereknek nem so­kat mond. Itt van ez a kőtömeg­ aláírása („hippurites cornuvoccium") nekem, aki latint is tanultam, mindössze ennyit mond, hogy bizonyára valamilyen szarvról van szó. Több leírás, kép, közvetítő információ kellene, hogy az emberek ne felületes él­ménnyel távozzanak a múzeumból." Ke­resek valakit a fiatal, középkorú emberek nemzedékéből, s a néprajzi osztályon jegyzem dr. Doina Dombole, a szigeti kórház orvosnőjének szavait: „Többször jártam már Váradon, a fürdő miatt. A múzeumban most másodszorra vagyok ... Hogy mi tetszett leginkább? Minden rész­legen nagyon szép az anyag elrendezé­se, tálalása, sok az érdekesség. De úgy érzem, hogy egy kicsit több magyarázat jól jönne. De általában véve: az ország egyik legszebb múzeuma a várodi. Csak elég gyenge körülötte a propaganda." A látottakról elbeszélgettem Jurcsák Ti­borral, az intézmény aligazgatójával, s tapasztalhattam, hogy ebben a múzeum­ban — mely 1971 januárjában, a restau­rált barokk palotába költözött —, a szak­emberek nemcsak az elmúlt évek gazdag eredményeit tartják számon, de jól látják a problémákat, tennivalókat is. Tapasztalatuk szerint a részlegek kö­zül a képzőművészeti a legnépszerűbb, ennek fő erőssége a modern romániai képzőművészeti anyag, s érdekessége a hazai viszonylatban egyetlen múzeumi ál­landó iparművészeti kiállítás. A népszerű­séget illetően­ következik a történelmi részleg, ez után — mert inkább tudo­mányos, szakmai érdeklődésre tarthat számot — a néprajzi és természet­rajzi. A 25 muzeológust összefoglaló munkaközösség kiállításokat szervez, előadásokat tart a város és a megye mun­­kásklubjaiban, az utóbbi időben falva­kon is. A múzeum iránti érdeklődés fej­lesztése, a múzeumnézés kultúrájának emelése azonban már nemcsak a mú­zeumok munkatársaira háruló, hanem en­nél sokkal általánosabb közművelődési MŰVÉSZET .

Next