A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-06 / 1. szám

reagacy MMi WBPi . Mezőgazdasági szakírás • hagyomány • korszerűség • távlatok csoportja. Igyekszünk mindhárom „réteg“ igényeit kielégíteni. — Érdekelne, hogy melyik „réteg" igényli leginkább az önök könyveit, ha egyáltalán van erről valamilyen nyilván­tartásuk. — Nagyjából ismerjük olvasóink igé­nyeit, kívánságait. Legtöbb könyvünk az úgynevezett középrétegnek szól, tehát a technikusoknak. Ők igen nagy számban dolgoznak a mezőgazdaságban, többsé­gük tovább akarja képezni magát így. Könyveink — a mennyiségi mutatók sze­rint legalábbis — leginkább hozzájuk ke­rülnek el. Mindjárt utánuk a szakképzet­­len munkásokhoz szóló könyvek következ­nek, legkevesebb munkát igényel a mér­nöki kar. Igaz, ők inkább a kimondott tu­dományos művekhez fordulnak. Már azok, akik a mérnökök közül csakugyan tovább akarják képezni magukat. — Milyen példányszámban jelennek meg a mérnököknek szánt könyveik? — Átlagos példányszámuk 1000 és 2200 között mozog. — És hány agrármérnök dolgozik je­lenleg a hazai mezőgazdaságban? — A közvetlenül a termelésben dolgo­zók létszámát mintegy tízezerre becsül­hetjük. — Növekszik a könyveik példányszáma? — Feltétlenül. Az utóbbi három-négy évben mintegy 25—30 százalékkal emel­kedett az átlagos példányszámunk. — És a könyvek száma? Kiadói nyel­ven: a „címeké". — A Ceres Könyvkiadó címeinek gra­fikonja 1974-ig emelkedett, akkor csök­kent, azóta lassan megint emelkedik. 1975-ben 119 könyvünk jelent meg, az 1978-as kiadói tervben 149 munka szere­pel, a tankönyveken kívül. — Ön nyilván gyakran elbeszélget a szakkönyvek olvasóival. Van-e gyakorlati, közösségi és egyéni hasznuk a szakem­bereknek abból, ha a Ceres kiadványait olvassák, tanulmányozzák? — Feltétlenül! A nagyobb tudásra a nagyüzemi gazdálkodásban még inkább szükség van, mint a régi, kisparcellás művelés idején. Aztán a mi kiadványaink egy része az „egyszerű" emberekhez szól, a háztáji gazdaság szintjének eme­lését kívánja előmozdítani. Egyik-másik kötetünknek a címéből ez talán nem tű­nik ki azonnal, de a jó olvasó belelapoz, megnézi a tartalomjegyzéket, és eszerint vásárol szakkönyveket. — A Ceres Könyvkiadó a romániai nemzetiségek nyelvén is jelentet meg könyveket. — Igen, főként magyarul. Fiókszerkesz­tőségünk működik Kolozsvár-Napoca vá­rosában a kezdettől fogva — még a Me­zőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadótól örököltük — s ebben a fiókszerkesztőség­ben Szalay András és Schweiger Ágnes agrármérnökök hozzáértéssel, lelkiismeret­tel gondozzák a magyar munkákat. — Vajon a magyar nyelvű kiadványok ugyanolyan arányban szólnak az előbb emlegetett három „réteghez“, mint a ro­mán nyelvűek? — Talán annyi különbséggel, hogy leg­több munkánk címzettje a szakiskolai kép­zésben nem részesült olvasó. Következnek a technikusok, végül a mérnökök. — Az ön előtt fekvő kimutatás szerint az utóbbi időben csökkent a magyar nyel­vű kiadványaik száma. — Említettem, hogy négy évvel ezelőtt egész tervünk csökkent, és ezen belül a magyar könyvek száma is. — Például 1977-re hány magyar nyelvű könyvet vettek tervbe? — Nem hinném, hogy egyetlen év ada­tai megbízható eligazítást nyújtanának. Több évi helyzetet kell áttekinteni, hogy valós képet kaphassunk. Aztán nagy aka­dály a nagyon kicsi példányszám... De hogy a kérdésére konkréten válaszoljak, 1977-ben öt magyar könyvet vettünk fel megjelenési tervünkbe. Tavalyelőtt, 1976- ban hét magyar cím jelent meg. — Mi jelent meg 1977-ben? — Íme, Péterffy István akadémikus munkája az algákról, Lőrinczi László szak­író könyve a háztáji baromfi nevelésről. — És a másik három? — Szalay András közölte velem, hogy például egyik nagyobb kiadványunk, egy 18 íves kötet, területrendezési kézikönyv nem készült el, a szerző még nem írta meg. Pedig leadási határideje múlt év májusa volt — Ez lenne a harmadik könyvük. És a negyedik, ötödik? — Még nem tudjuk, mikor kerülnek az olvasók asztalára. A nyomdától függ. Ez az egyik nagy akadály, a nyomdai kapa­citás hiánya. Másik — ismétlem — a túl kicsi példányszám. — Mennyi a minimális példányszám, amely megérdemli, hogy a magyar nyelvű szakkönyvet megjelentessék? — Ezer példány! — És az évi rendeléskor nem gyűl ösz­­sze ennyi? — Nem mindig. Pedig az ezer példány­hoz sem ragaszkodunk. Tankönyveinket pedig megjelentetjük ötszáz példányban is. — Tudom, hogy egyik-másik kiadványuk, elsősorban a Kaleidoszkóp-sorozat igen nagy népszerűségnek örvend, itt aligha van baj a példányszámmal. — Itt valóban nincs. — Ennek ellenére 1977-re egyetlen Ka­leidoszkóp-könyvet sem vettek tervbe? — Ez véletlenül történt így. Ez a tanács­adó sorozat igen keresett románul is. Idén természetesen újra adunk ki magyarul is ilyen könyveket. — Hány magyar munkát terveznek megjelentetni 1978-ban? ■— Kilencet! Tehát — mint mondtam —­­több év átlagát kell tekintetbe vennünk, ha képet akarunk alkotni a Ceres magyar könyveiről. De a mi szándékunk még nem elégséges. A könyvterjesztőtől nagyon sok függ. — Ismeri-e a magyar könyvek szerzői gárdáját? — Nagyjából. Tudom, hogy kiválóan képzett, régi szakírók írnak magyarul, akikre mindig számíthatunk. — És az új nemzedék? Vannak-e olyan magyar szakírók, akik a termelésben dol­goznak, napi munkájuk mellett írnak? — Brassay Sándort és Frenkel Eleket említhetem Nagybányáról. A termelésben dolgozó szakírók értékes tapasztalatokat tehetnének közkinccsé. De valamennyien arra panaszkodnak, románok is, magya­rok is, hogy nincs idejük írni. Termelő­­munkájuk teljesen leköti őket. Az írás szá­mukra valójában áldozat. És most dr. Nagy Miklósé a szó . Kedves dr. Nagy Miklós, hány szak­könyvet írt eddig? — Miért fontos ez? Tudtommal Lam­­pedusának A párducon kívül nem jelent meg regénye, de ez világsiker lett. Igaz, hogy én sokkal többet írtam, de ezek szűkebb körben terjedtek el. Egyébként a szakkönyvkiadás szempontjából a fordítá­sok, tudományos ellenőrzések, lektorálá­sok, szövegösszehasonlítások terén vég­zett munkám talán hasznosabb volt, mint eredeti köteteim megírása. — Elolvasta a Ioan Bucurral készített beszélgetésemet. Szeretném, ha ennek utolsó részéhez, a magyar nyelvű mező­­gazdasági szakkönyvek kiadásához hozzá­szólna. Kezdjük tehát kicsit régebbről. A két világháború között ki adta ki a mezőgazdasági szakkönyveket? Milyen volt ennek az irodalomnak a jellege (kikhez szólt), a népszerűsége (elterjedése), a visszhangja és a haszna? — Ennek a korszaknak a magyar nyel­vű mezőgazdasági könyvkiadása nagyon szegényes. Alig néhány kisebb, népszerű­sítő, ismeretterjesztő könyvecske jelenik meg, főként az EMGE Gazdaköri Könyv­tára, a Magyar Nép Könyvtára és a Hasznos Könyvtár kiadványaiként. Ezek azonban általában nagyon népszerűek voltak a kisgazdák körében, akikhez el­sősorban szóltak. Tankönyvként is hasz­nálták a két világháború között létesült felekezeti téli gazdasági iskolák Nagy Endre—Szász Ferenc (egy későbbi, nagy­­enyedi kiadásban: Nagy E.—Veress I.) gazdatudományát. A jelzett időszakban sokkal fontosabb szerepet játszott a mezőgazdasági isme­retek terjesztésében az időszaki sajtó. Ilyen sajtótermék — változatos arcéllel — ebben a korszakban elég sok jelent meg (volt, amikor tíznél több), de a kifejezet­ten mezőgazdasági ismeretek terjesztésé­ből kétségtelenül az Erdélyi Gazda vette ki leginkább a részét, bár a többiek (fő­ként az Erdélyi Barázda Marosvásárhely környékén, a Kertgazdaság Erdélyszerte, a Méhészeti Közlöny főként Kolozsvár kör­nyékén) is derekasan hozzájárultak ehhez. — Ioan Bucurral három „rétegre" osz­tották a mezőgazdasági szakkönyvek ol­vasóit. Ez a csoportosítás a magyar ol­vasókat tekintve is érvényes? — Helyzetünkből következik, hogy a Ce­­resnél magyarul megjelenő kötetek zöme a — szakmai felkészültség szempontjából — középrétegeknek szól. Ez is az ökono­mikus megoldás, mert az ilyenekből még a főiskolai végzettségű olvasó is — sok esetben bőven — meríthet, de az alacso­nyabb szakképzettségűt sem riasztja el­vontságával, „szárazságával". De a kér­désre szeretnék még visszatérni, ha nem is lesz ilyen kérdése, mert a sok százezres termelőszövetkezeti tagság szakismeretei­nek gyarapítása megkívánja, hogy a nagy példányszámú tömegkiadványok problé­májával alaposabban szembenézzünk. — Tapasztalatai szerint a hazai magyar agrár szakemberek (mérnökök, techniku­sok) olvasnak-e, képezik-e magukat? Van-e konkrét hasznuk abból, ha olvasnak? — Embere válogatja. Jártam nem egy olyan agrármérnök, állattenyésztő mér­nök, állatorvos lakásán, de középfokú képzettségű technikus otthonában is, ahol a magyar nyelvű szakirodalom színe-ja­­vát megtaláltam (mondjuk az agrártörté­neti munkák kivételével). De a keveset ol­vasók tábora sem lebecsülendő. És sok­szor feltettem a kérdést — magamnak is, másoknak is —: vajon miért olyan mérsé­kelt egyesek érdeklődése szakmájuk iro­dalma iránt? Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, eb­ben a mezőgazdaságunkban érvényben lévő előléptetési rendszer is ludas, amennyiben nem ösztönzi eléggé a tu­dás gyarapítására irányuló törekvéseket. Meglehetősen gyakran találkozunk ezért a terepen dolgozó szakembereink között az „ahogy esik, úgy puffan" szemlélettel. A téeszekben, állami gazdaságokban, me­zőgépészeti egységekben dolgozók rend­kívüli elfoglaltsága talán magyarázatul szolgál arra is, hogy miért törekednek olyan kevesen tudományos fokozatok el­érésére, amihez — mindenekelőtt — so­kat kellene olvasni, a szakterület elvon­­tabb, elméletibb kérdéseivel is foglal­kozni. De talán ha bőkezűbben tennék eléjük a vonzóan megírt, jó szakkönyveket, gyö­keresen megváltoztatnák a könyvterjesztés­ben uralkodó szemléletet, akkor többen vál­nának rendszeres olvasóivá a szakiroda­­lomnak is. — Szeretném, ha felvázolná, miként alakult a romániai magyar mezőgazdasági szakkönyvek kiadása az utóbbi három év­tizedben? — Ezt inkább megkérdezhetné Szalay Andrástól, hiszen ő 1953 óta a mezőgaz­dasági könyvkiadásban dolgozik. De any­­nyit én is elmondhatok, hogy két ismérv szerint is hullámzó volt: a megjelent cí­mek számát illetően is, az eredeti mun­kák és a fordítások arányát illetően is. Az 1957-es termés rekordnak számítha­tó: 48 cím, amiből 21 eredeti, de ezek­ben a számokban benne­ vannak a tö­megoktatás célját szolgáló könyvecskék is. Ezt követően túlsúlyba kerültek a for­dítások. Az kétségtelen, hogy az utóbbi 24 évben — a szakkiadó fennállása óta — a magyar nyelven megjelent szakköny­vek száma sokszorosan meghaladja a két világháború között megjelentek számát. — Mi az, amit a kiadó jobban végez­hetne? — Kinek a nevében válaszoljak? Én nem képviselek sem kiadót, sem szerkesz­tőséget, tehát mások nevében nem nyi­latkozhatom. De a magam véleményét szívesen elmondom, abban a reményben, hogy azzal a keres is, a könyvterjesztő is egyet fog érteni, hiszen közös érdekünk, hogy sok jó mezőgazdasági szakkönyv kerüljön minél több kézbe. Ha valaki átnézi a 24 év alatt megje­lent címeket, megállapíthatja, hogy két témakör szinte teljességgel hiányzik: a vi­lággazdaság és az agrártörténet. De ma­gyarul mezőgazdasági tájmonográfia és életrajzi mű sem jelent meg (gondolok például előbbiek között olyanra, mint Benkő Samu Marokországa, vagy a Terra Nostrában megjelenő tanulmányok, utób­biak közül mondjuk Konopi Kálmán, Bu­dai Domokos stb. életét és munkásságát bemutató írásra). Az eddig megjelent mű­vek túlnyomó többsége ugyanis termesz­tés- és tenyésztéstechnikai tárgyú volt, ami érthető is, tekintettel arra, hogy a kiadó létesítésekor az ilyen munkákban nagy hiány volt a könyvpiacon. De most már tovább lehetne lépni. Ehhez hasonló a helyzet a világ mező­­gazdasági szakirodalmának a tekinteté­ben is. Én ötödfél évtizede vagyok boldog tulajdonosa egy akadémiai német szak­fordítói igazolványnak, de a mezőgazda­­sági könyvkiadásban még egyszer sem hasznosíthattam azt. Tudtommal angol vagy francia műveket sem fordíttattak magyarra, de orosz eredetiket is csak román közvetítéssel. És ha már a fordítá­soknál tartunk, azt sem árt megjegyezni, hogy nagyon csekély a száma azoknak az eredetileg magyarul megjelent, hazai szerzőkről írt könyveknek, amelyeket ro­mánra lefordítottak volna. Pedig — nyu­godtan állíthatom — jó szakfordítókban nincsen hiány a Ceres berkeiben sem. A kiadói tervek összeállításához, az igény­­lendő példányszámok megállapításához hasznos segítséget nyújthatna egy olyan, külső munkatársakból, nevesebb szakem­berekből álló konzultatív bizottság, amilyen egy korábbi korszakban már működött a kiadó kolozsvári fiókja mellett. És — amint már említettem — komoly megfontolás tárgyává kellene tenni a szakképzetlen és csekély szakképzettségű olvasók jelentős rétegének szóló ismeret­­terjesztő, szakmailag differenciált tema­tikájú, világos, közérthető nyelvezettel, ol­vasmányosan megírt könyvecskék soroza­tos kiadását. Nem a brosúra-korszak visz­­szatértét szorgalmazom, de tudomásul kell venni, hogy azóta nagyot lépett a mezőgazdasági tudomány s az új isme­retek terjesztése ma — tudományos-mű­szaki forradalomban élünk! — nagyon is időszerű. Ha vonzó külsővel, színes nyo­mással jelennének meg ezek, az persze nagymértékben fokozná népszerűségüket. Elég gyakoriak a kiadónál a „csúszta­tások". Például Csávossy György Híres erdélyi borvidékek című kötete 1974 óta szerepel a kiadói tervben, de megjelenése még mindig várat magára. — Tud-e elkészült, megjelenését váró magyar szakkönyvről? — Tudok. A sajátom. De akadhat más is, amiről nem tudok. — Meg tudná-e mondani, miért nem írnak a mai szakemberek? Szükséges-e ez ahhoz, hogy tovább képezzék önmagu­kat? — Nem lehet állítani, hogy nem írnak. De kevesen. Azok a kevesen viszont elég gyakran. Akik viszont írhatnának, de nem (vagy csak kivételesen) írnak, két kategó­riába sorolhatók. Az elsőbe a mezőgazda­­sági termelő egységekben dolgozók tar­toznak. Ezek — legalábbis ilyen irányú tapogatózásaim szerint — azért nem ír­nak, mert „mindenesi“ minőségükben nem érnek rá, de attól is félnek, hogy stílusuk nem lesz versenyképes a hivatá­sos szépírókéval. (Persze, ezt senki nem is várhatná tőlük el.) Ezért gátlásosak. Ez nagy kár, mert így az írásra vállalkozók köre nagyon leszűkül. A második kategó­riába az a számbelileg nagyon szerény, de szellemi potenciál szempontjából je­lentős gárda tartozik, akik kísérleti állo­másokon, kutatóintézetekben, felsőokta­tásban, szakágazati igazgatásban stb. dol­goznak. Ezeknek túlnyomó többsége szíve­sebben közöl románul, mert tudja, hogy így szakirodalmi munkássága könnyebben „nyilvántartásba kerül“, a hazai szakkö­rök inkább tudomást szereznek róla. A kérdés második felére csak nemleges lehet a válasz, hiszen — nemcsak ebben a szakmában — rengetegen képezik to­vább magukat, anélkül, hogy írnának. De ha a kérdés úgy értendő, hogy egyálta­lán szükséges-e az önképzés, akkor csak közhelyet válaszolhatok; tudományt mű­velni, szakmailag továbblépni önképzés nélkül elképzelhetetlen. Ebben a leg­ősibb foglalkozásban éppúgy, mint az űr­hajózásban vagy az elektronikában. És nincsen olyan munkahely, tevékenységi te­rület, ahol — ha az egyénnek nincs is közvetlen haszna az önképzésből — a munkahely ne húzna hasznot abból, hogy az, aki ellátja, többet tud, mint amennyit tudott. — Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró mit ír most? — A válaszokat a riporter kérdéseire. A többi — műhelytitok. Vagy önvédelmi elzárkózás? Egy biztos: önéletírással nem fenyegetem a könyvpiacot! BÉKE GYÖRGY Marx József felvétele (A szerkesztőségbe érkezett üdvözlő lapokból) A HÉT A. HÉT INTERJÚJA

Next