A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-06 / 1. szám
reagacy MMi WBPi . Mezőgazdasági szakírás • hagyomány • korszerűség • távlatok csoportja. Igyekszünk mindhárom „réteg“ igényeit kielégíteni. — Érdekelne, hogy melyik „réteg" igényli leginkább az önök könyveit, ha egyáltalán van erről valamilyen nyilvántartásuk. — Nagyjából ismerjük olvasóink igényeit, kívánságait. Legtöbb könyvünk az úgynevezett középrétegnek szól, tehát a technikusoknak. Ők igen nagy számban dolgoznak a mezőgazdaságban, többségük tovább akarja képezni magát így. Könyveink — a mennyiségi mutatók szerint legalábbis — leginkább hozzájuk kerülnek el. Mindjárt utánuk a szakképzetlen munkásokhoz szóló könyvek következnek, legkevesebb munkát igényel a mérnöki kar. Igaz, ők inkább a kimondott tudományos művekhez fordulnak. Már azok, akik a mérnökök közül csakugyan tovább akarják képezni magukat. — Milyen példányszámban jelennek meg a mérnököknek szánt könyveik? — Átlagos példányszámuk 1000 és 2200 között mozog. — És hány agrármérnök dolgozik jelenleg a hazai mezőgazdaságban? — A közvetlenül a termelésben dolgozók létszámát mintegy tízezerre becsülhetjük. — Növekszik a könyveik példányszáma? — Feltétlenül. Az utóbbi három-négy évben mintegy 25—30 százalékkal emelkedett az átlagos példányszámunk. — És a könyvek száma? Kiadói nyelven: a „címeké". — A Ceres Könyvkiadó címeinek grafikonja 1974-ig emelkedett, akkor csökkent, azóta lassan megint emelkedik. 1975-ben 119 könyvünk jelent meg, az 1978-as kiadói tervben 149 munka szerepel, a tankönyveken kívül. — Ön nyilván gyakran elbeszélget a szakkönyvek olvasóival. Van-e gyakorlati, közösségi és egyéni hasznuk a szakembereknek abból, ha a Ceres kiadványait olvassák, tanulmányozzák? — Feltétlenül! A nagyobb tudásra a nagyüzemi gazdálkodásban még inkább szükség van, mint a régi, kisparcellás művelés idején. Aztán a mi kiadványaink egy része az „egyszerű" emberekhez szól, a háztáji gazdaság szintjének emelését kívánja előmozdítani. Egyik-másik kötetünknek a címéből ez talán nem tűnik ki azonnal, de a jó olvasó belelapoz, megnézi a tartalomjegyzéket, és eszerint vásárol szakkönyveket. — A Ceres Könyvkiadó a romániai nemzetiségek nyelvén is jelentet meg könyveket. — Igen, főként magyarul. Fiókszerkesztőségünk működik Kolozsvár-Napoca városában a kezdettől fogva — még a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadótól örököltük — s ebben a fiókszerkesztőségben Szalay András és Schweiger Ágnes agrármérnökök hozzáértéssel, lelkiismerettel gondozzák a magyar munkákat. — Vajon a magyar nyelvű kiadványok ugyanolyan arányban szólnak az előbb emlegetett három „réteghez“, mint a román nyelvűek? — Talán annyi különbséggel, hogy legtöbb munkánk címzettje a szakiskolai képzésben nem részesült olvasó. Következnek a technikusok, végül a mérnökök. — Az ön előtt fekvő kimutatás szerint az utóbbi időben csökkent a magyar nyelvű kiadványaik száma. — Említettem, hogy négy évvel ezelőtt egész tervünk csökkent, és ezen belül a magyar könyvek száma is. — Például 1977-re hány magyar nyelvű könyvet vettek tervbe? — Nem hinném, hogy egyetlen év adatai megbízható eligazítást nyújtanának. Több évi helyzetet kell áttekinteni, hogy valós képet kaphassunk. Aztán nagy akadály a nagyon kicsi példányszám... De hogy a kérdésére konkréten válaszoljak, 1977-ben öt magyar könyvet vettünk fel megjelenési tervünkbe. Tavalyelőtt, 1976- ban hét magyar cím jelent meg. — Mi jelent meg 1977-ben? — Íme, Péterffy István akadémikus munkája az algákról, Lőrinczi László szakíró könyve a háztáji baromfi nevelésről. — És a másik három? — Szalay András közölte velem, hogy például egyik nagyobb kiadványunk, egy 18 íves kötet, területrendezési kézikönyv nem készült el, a szerző még nem írta meg. Pedig leadási határideje múlt év májusa volt — Ez lenne a harmadik könyvük. És a negyedik, ötödik? — Még nem tudjuk, mikor kerülnek az olvasók asztalára. A nyomdától függ. Ez az egyik nagy akadály, a nyomdai kapacitás hiánya. Másik — ismétlem — a túl kicsi példányszám. — Mennyi a minimális példányszám, amely megérdemli, hogy a magyar nyelvű szakkönyvet megjelentessék? — Ezer példány! — És az évi rendeléskor nem gyűl öszsze ennyi? — Nem mindig. Pedig az ezer példányhoz sem ragaszkodunk. Tankönyveinket pedig megjelentetjük ötszáz példányban is. — Tudom, hogy egyik-másik kiadványuk, elsősorban a Kaleidoszkóp-sorozat igen nagy népszerűségnek örvend, itt aligha van baj a példányszámmal. — Itt valóban nincs. — Ennek ellenére 1977-re egyetlen Kaleidoszkóp-könyvet sem vettek tervbe? — Ez véletlenül történt így. Ez a tanácsadó sorozat igen keresett románul is. Idén természetesen újra adunk ki magyarul is ilyen könyveket. — Hány magyar munkát terveznek megjelentetni 1978-ban? ■— Kilencet! Tehát — mint mondtam —több év átlagát kell tekintetbe vennünk, ha képet akarunk alkotni a Ceres magyar könyveiről. De a mi szándékunk még nem elégséges. A könyvterjesztőtől nagyon sok függ. — Ismeri-e a magyar könyvek szerzői gárdáját? — Nagyjából. Tudom, hogy kiválóan képzett, régi szakírók írnak magyarul, akikre mindig számíthatunk. — És az új nemzedék? Vannak-e olyan magyar szakírók, akik a termelésben dolgoznak, napi munkájuk mellett írnak? — Brassay Sándort és Frenkel Eleket említhetem Nagybányáról. A termelésben dolgozó szakírók értékes tapasztalatokat tehetnének közkinccsé. De valamennyien arra panaszkodnak, románok is, magyarok is, hogy nincs idejük írni. Termelőmunkájuk teljesen leköti őket. Az írás számukra valójában áldozat. És most dr. Nagy Miklósé a szó . Kedves dr. Nagy Miklós, hány szakkönyvet írt eddig? — Miért fontos ez? Tudtommal Lampedusának A párducon kívül nem jelent meg regénye, de ez világsiker lett. Igaz, hogy én sokkal többet írtam, de ezek szűkebb körben terjedtek el. Egyébként a szakkönyvkiadás szempontjából a fordítások, tudományos ellenőrzések, lektorálások, szövegösszehasonlítások terén végzett munkám talán hasznosabb volt, mint eredeti köteteim megírása. — Elolvasta a Ioan Bucurral készített beszélgetésemet. Szeretném, ha ennek utolsó részéhez, a magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyvek kiadásához hozzászólna. Kezdjük tehát kicsit régebbről. A két világháború között ki adta ki a mezőgazdasági szakkönyveket? Milyen volt ennek az irodalomnak a jellege (kikhez szólt), a népszerűsége (elterjedése), a visszhangja és a haszna? — Ennek a korszaknak a magyar nyelvű mezőgazdasági könyvkiadása nagyon szegényes. Alig néhány kisebb, népszerűsítő, ismeretterjesztő könyvecske jelenik meg, főként az EMGE Gazdaköri Könyvtára, a Magyar Nép Könyvtára és a Hasznos Könyvtár kiadványaiként. Ezek azonban általában nagyon népszerűek voltak a kisgazdák körében, akikhez elsősorban szóltak. Tankönyvként is használták a két világháború között létesült felekezeti téli gazdasági iskolák Nagy Endre—Szász Ferenc (egy későbbi, nagyenyedi kiadásban: Nagy E.—Veress I.) gazdatudományát. A jelzett időszakban sokkal fontosabb szerepet játszott a mezőgazdasági ismeretek terjesztésében az időszaki sajtó. Ilyen sajtótermék — változatos arcéllel — ebben a korszakban elég sok jelent meg (volt, amikor tíznél több), de a kifejezetten mezőgazdasági ismeretek terjesztéséből kétségtelenül az Erdélyi Gazda vette ki leginkább a részét, bár a többiek (főként az Erdélyi Barázda Marosvásárhely környékén, a Kertgazdaság Erdélyszerte, a Méhészeti Közlöny főként Kolozsvár környékén) is derekasan hozzájárultak ehhez. — Ioan Bucurral három „rétegre" osztották a mezőgazdasági szakkönyvek olvasóit. Ez a csoportosítás a magyar olvasókat tekintve is érvényes? — Helyzetünkből következik, hogy a Ceresnél magyarul megjelenő kötetek zöme a — szakmai felkészültség szempontjából — középrétegeknek szól. Ez is az ökonomikus megoldás, mert az ilyenekből még a főiskolai végzettségű olvasó is — sok esetben bőven — meríthet, de az alacsonyabb szakképzettségűt sem riasztja elvontságával, „szárazságával". De a kérdésre szeretnék még visszatérni, ha nem is lesz ilyen kérdése, mert a sok százezres termelőszövetkezeti tagság szakismereteinek gyarapítása megkívánja, hogy a nagy példányszámú tömegkiadványok problémájával alaposabban szembenézzünk. — Tapasztalatai szerint a hazai magyar agrár szakemberek (mérnökök, technikusok) olvasnak-e, képezik-e magukat? Van-e konkrét hasznuk abból, ha olvasnak? — Embere válogatja. Jártam nem egy olyan agrármérnök, állattenyésztő mérnök, állatorvos lakásán, de középfokú képzettségű technikus otthonában is, ahol a magyar nyelvű szakirodalom színe-javát megtaláltam (mondjuk az agrártörténeti munkák kivételével). De a keveset olvasók tábora sem lebecsülendő. És sokszor feltettem a kérdést — magamnak is, másoknak is —: vajon miért olyan mérsékelt egyesek érdeklődése szakmájuk irodalma iránt? Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, ebben a mezőgazdaságunkban érvényben lévő előléptetési rendszer is ludas, amennyiben nem ösztönzi eléggé a tudás gyarapítására irányuló törekvéseket. Meglehetősen gyakran találkozunk ezért a terepen dolgozó szakembereink között az „ahogy esik, úgy puffan" szemlélettel. A téeszekben, állami gazdaságokban, mezőgépészeti egységekben dolgozók rendkívüli elfoglaltsága talán magyarázatul szolgál arra is, hogy miért törekednek olyan kevesen tudományos fokozatok elérésére, amihez — mindenekelőtt — sokat kellene olvasni, a szakterület elvontabb, elméletibb kérdéseivel is foglalkozni. De talán ha bőkezűbben tennék eléjük a vonzóan megírt, jó szakkönyveket, gyökeresen megváltoztatnák a könyvterjesztésben uralkodó szemléletet, akkor többen válnának rendszeres olvasóivá a szakirodalomnak is. — Szeretném, ha felvázolná, miként alakult a romániai magyar mezőgazdasági szakkönyvek kiadása az utóbbi három évtizedben? — Ezt inkább megkérdezhetné Szalay Andrástól, hiszen ő 1953 óta a mezőgazdasági könyvkiadásban dolgozik. De anynyit én is elmondhatok, hogy két ismérv szerint is hullámzó volt: a megjelent címek számát illetően is, az eredeti munkák és a fordítások arányát illetően is. Az 1957-es termés rekordnak számítható: 48 cím, amiből 21 eredeti, de ezekben a számokban benne vannak a tömegoktatás célját szolgáló könyvecskék is. Ezt követően túlsúlyba kerültek a fordítások. Az kétségtelen, hogy az utóbbi 24 évben — a szakkiadó fennállása óta — a magyar nyelven megjelent szakkönyvek száma sokszorosan meghaladja a két világháború között megjelentek számát. — Mi az, amit a kiadó jobban végezhetne? — Kinek a nevében válaszoljak? Én nem képviselek sem kiadót, sem szerkesztőséget, tehát mások nevében nem nyilatkozhatom. De a magam véleményét szívesen elmondom, abban a reményben, hogy azzal a keres is, a könyvterjesztő is egyet fog érteni, hiszen közös érdekünk, hogy sok jó mezőgazdasági szakkönyv kerüljön minél több kézbe. Ha valaki átnézi a 24 év alatt megjelent címeket, megállapíthatja, hogy két témakör szinte teljességgel hiányzik: a világgazdaság és az agrártörténet. De magyarul mezőgazdasági tájmonográfia és életrajzi mű sem jelent meg (gondolok például előbbiek között olyanra, mint Benkő Samu Marokországa, vagy a Terra Nostrában megjelenő tanulmányok, utóbbiak közül mondjuk Konopi Kálmán, Budai Domokos stb. életét és munkásságát bemutató írásra). Az eddig megjelent művek túlnyomó többsége ugyanis termesztés- és tenyésztéstechnikai tárgyú volt, ami érthető is, tekintettel arra, hogy a kiadó létesítésekor az ilyen munkákban nagy hiány volt a könyvpiacon. De most már tovább lehetne lépni. Ehhez hasonló a helyzet a világ mezőgazdasági szakirodalmának a tekintetében is. Én ötödfél évtizede vagyok boldog tulajdonosa egy akadémiai német szakfordítói igazolványnak, de a mezőgazdasági könyvkiadásban még egyszer sem hasznosíthattam azt. Tudtommal angol vagy francia műveket sem fordíttattak magyarra, de orosz eredetiket is csak román közvetítéssel. És ha már a fordításoknál tartunk, azt sem árt megjegyezni, hogy nagyon csekély a száma azoknak az eredetileg magyarul megjelent, hazai szerzőkről írt könyveknek, amelyeket románra lefordítottak volna. Pedig — nyugodtan állíthatom — jó szakfordítókban nincsen hiány a Ceres berkeiben sem. A kiadói tervek összeállításához, az igénylendő példányszámok megállapításához hasznos segítséget nyújthatna egy olyan, külső munkatársakból, nevesebb szakemberekből álló konzultatív bizottság, amilyen egy korábbi korszakban már működött a kiadó kolozsvári fiókja mellett. És — amint már említettem — komoly megfontolás tárgyává kellene tenni a szakképzetlen és csekély szakképzettségű olvasók jelentős rétegének szóló ismeretterjesztő, szakmailag differenciált tematikájú, világos, közérthető nyelvezettel, olvasmányosan megírt könyvecskék sorozatos kiadását. Nem a brosúra-korszak viszszatértét szorgalmazom, de tudomásul kell venni, hogy azóta nagyot lépett a mezőgazdasági tudomány s az új ismeretek terjesztése ma — tudományos-műszaki forradalomban élünk! — nagyon is időszerű. Ha vonzó külsővel, színes nyomással jelennének meg ezek, az persze nagymértékben fokozná népszerűségüket. Elég gyakoriak a kiadónál a „csúsztatások". Például Csávossy György Híres erdélyi borvidékek című kötete 1974 óta szerepel a kiadói tervben, de megjelenése még mindig várat magára. — Tud-e elkészült, megjelenését váró magyar szakkönyvről? — Tudok. A sajátom. De akadhat más is, amiről nem tudok. — Meg tudná-e mondani, miért nem írnak a mai szakemberek? Szükséges-e ez ahhoz, hogy tovább képezzék önmagukat? — Nem lehet állítani, hogy nem írnak. De kevesen. Azok a kevesen viszont elég gyakran. Akik viszont írhatnának, de nem (vagy csak kivételesen) írnak, két kategóriába sorolhatók. Az elsőbe a mezőgazdasági termelő egységekben dolgozók tartoznak. Ezek — legalábbis ilyen irányú tapogatózásaim szerint — azért nem írnak, mert „mindenesi“ minőségükben nem érnek rá, de attól is félnek, hogy stílusuk nem lesz versenyképes a hivatásos szépírókéval. (Persze, ezt senki nem is várhatná tőlük el.) Ezért gátlásosak. Ez nagy kár, mert így az írásra vállalkozók köre nagyon leszűkül. A második kategóriába az a számbelileg nagyon szerény, de szellemi potenciál szempontjából jelentős gárda tartozik, akik kísérleti állomásokon, kutatóintézetekben, felsőoktatásban, szakágazati igazgatásban stb. dolgoznak. Ezeknek túlnyomó többsége szívesebben közöl románul, mert tudja, hogy így szakirodalmi munkássága könnyebben „nyilvántartásba kerül“, a hazai szakkörök inkább tudomást szereznek róla. A kérdés második felére csak nemleges lehet a válasz, hiszen — nemcsak ebben a szakmában — rengetegen képezik tovább magukat, anélkül, hogy írnának. De ha a kérdés úgy értendő, hogy egyáltalán szükséges-e az önképzés, akkor csak közhelyet válaszolhatok; tudományt művelni, szakmailag továbblépni önképzés nélkül elképzelhetetlen. Ebben a legősibb foglalkozásban éppúgy, mint az űrhajózásban vagy az elektronikában. És nincsen olyan munkahely, tevékenységi terület, ahol — ha az egyénnek nincs is közvetlen haszna az önképzésből — a munkahely ne húzna hasznot abból, hogy az, aki ellátja, többet tud, mint amennyit tudott. — Nagy Miklós mezőgazdasági szakíró mit ír most? — A válaszokat a riporter kérdéseire. A többi — műhelytitok. Vagy önvédelmi elzárkózás? Egy biztos: önéletírással nem fenyegetem a könyvpiacot! BÉKE GYÖRGY Marx József felvétele (A szerkesztőségbe érkezett üdvözlő lapokból) A HÉT A. HÉT INTERJÚJA