A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-05 / 1. szám
„Blasmusik“ „Fúvószene“, „fúvószenekar“ — kinek mi jut eszébe először ezekről a közismert szavakról? A hadsereg reprezentatív nagyzenekara vagy egy, a kétkezi dolgozók muzikalitását és zeneszeretetét dicsérő munkásegyüttes? Történelmi levegőjű toronyzenék vagy ádáz katonaindulók? Vasárnap délelőtti kioszk-parádézás (esetleg fehérkesztyűsen: à la fin du siècle) vagy bánsági paraszttrombitások vasárnap délutáni talpalávalója? Tág, nagyon is képlékeny ez a két rokon fogalom! E sokrétű tipológián belül keveseknek sikerül új, eredeti arcéit kialakítaniuk. A bukaresti Friedrich Schiller Művelődési Ház Karpaten-Shaw nevet viselő együttesének sikerült összeállítása — három* trombita, három kürt, három harsona, három klarinét, tuba és egy játékosnyi ütőhangszer — akár a „reprezentatív“ hangzást is lehetővé teszi, de sokkal inkább alkalmas olyan áttetszőbb, már-már kamarazeneszerű hangzás keltésére, amely a nagy fúvószenekaroktól idegen, inkább a falusi német kisegyüttesekre vall, azokénál azonban magasabb színvonalon. Stephan Bretz, a George Enescu Filharmónia kiváló vadászkürtöse a hangszerelő-karmester (három műsorszám esetében ráadásul a zeneszerző) szerepkörében maga filharmonikus tapasztalatain kívül a az erdélyi szászság évszázados fúvószenekari hagyományaira épít — a lemezborító szövegéből kiderül, hogy tizenkét éves kora óta zenekari játékos és mindössze tizenöt éves volt, amikor már vezényelte a medgyesi Stephan Ludwig Roth Líceum diákjainak fúvószenekarát — mindazáltal ez a kétszeres kötődés nem akadályozza meg abban, hogy sajátos, csak rá jellemző fúvószenekari hangzásokat keressen — és találjon. A műsor első oldala az erdélyi szászok, a második a bánsági svábok hagyományos himnuszának fúvószenekari feldolgozásával kezdődik, arra vallóan, hogy akár a Siebenbürgen, Land des Legens, akár a Banaterland, mein Heimatland ütemére dobban erősebben a szív, ma már nem a széthúzás, hanem az egyetértés jellemző a különböző hazai tájakra különböző időszakokban bevándorolt németek utódaira. A műsor többi része is jelesen kiegyensúlyozott. Van benne Szász dalcsokor és Sváb köszöntés, illetve Bánsági Andler, három induló, két-két polka és valcer, szóval mindaz, ami erre a népszerű, kedves zenefajra jellemző, különös tekintettel a hazai német nemzetiség hagyományaira. Mindenkinek ajánljuk, hallgassa és szeresse ezt a lemezt, amely zenei önértékén túl arra is figyelmeztet, hogy a romániai németségnek az erdélyi és bánsági városok mellett Bukarest is fontos s az össznemzetiségi művelődési élethez szorosan kapcsolódó központja, s amely a művészek teljesítménye mellett gazdájukat, a Friedrich Schiller Művelődési Házat is dicséri. A Karpaten-Shaw vidéki turnéi valamennyiszer hatalmas — és nemcsak művészi-erkölcsi! — sikerrel járnak, az együttes a Megéneklünk, Románia országos döntőjében első díjat nyert. Mint a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház barátja tiszta szívvel tapsolok nekik, és tanácstalanul kérdem: milyen együttest, milyen teljesítményt, milyen sikert állíthatnánk mi a német testvérintézményei mellé? LÁSZLÓ FERENC Blasmusik, Karpaten-Shaw, Electrecord, STM—EPE 01445. — Megkínálhatom egy Codaminnal? Kipróbáltam, a migrén kirobbanása előtt olykor segít... Különben: legyen ez az első kérdésem — hogyan lehet valaki előadóművész, migrénesen? Nem összeférhetetlen a kettő? — Köszönöm, most elég lesz egy erős fekete is ... Nálam a migrén, szerencsére, eléggé ritka. Talán háromhavonta egyszer fog el egy olyan igazi. Eddig talán csak két-háromszor történt meg, hogy koncertesten tombolt a fejfájás. Első alkalommal Mozart A-dúr versenyét játszottam Belgrádban; abban az évadban ez a mű eléggé gyakran szerepelt műsoromon, így hát nem jelentett különösebb szellemi megerőltetést a játék — és Mozartról lévén szó,, fizikailag sem olyan fárasztó. De nehezen vonszoltam el magam a hangversenyteremig... Közvetlenül a fellépés előtt még egy erős kávéval doppingoltam magam. Végül is sikerült megfelelően összpontosítanom, olyannyira, hogy amikor a zenekarból egy klarinét elfelejtett belépni, még helyette is bejátszottam a szólamot ... A második migrénes koncertemen Brahms B-dúr versenyét tolmácsoltam, ez kényelmetlen volt, ugyanis a délutáni első és utolsó próbámon ért utót a migrén csúcsa, ezt valahogyan túlkínlódtam — azután féltucatnyi pasztillától elgyengülve, kábultan ültem a zongorához. Boldog voltam, amikor túljutottam az esten. Később meghallgattam a hangverseny rádióhangfelvételét, őszintén meg voltam lepve. Sokkal rosszabbra készültem fel. De amikor teljes erővel tombol egy migrénroham, akkor egyszerűen lehetetlen játszani. — Kik a közismert migrénes előadóművészek? Vagy szakmai titok, ha valaki fejfájás? — Nem hinném, hogy ebből bárki titkot csináljon — de azt valóban nem tudom, az ismert nevek közül ki szenved benne. Az bizonyos, ha valakinél gyakran jelentkezik, nehezen tehet eleget szerződéses kötelezettségeinek. — A zenekari próba szünetében érdekes dolgokat mesélt a különböző országok közönség-típusairól. — A közönség igen változatos. Én legszívesebben Angliában játszom, nem pusztán azért, mert ott élek — de mert rendkívülien kulturált az ottani hangversenytermek közönsége. Nem mindig a taps mennyisége fejezi ki a sikert, az elismerést, hanem a koncentrált hallgatás. Valamiféle kapocs mindig van az előadó és hallgatósága között, ami abban a pillanatban alakul ki, amikor a művész kilép a pódiumra... Ezt nehéz megfogalmazni, ezt érzi az ember. Amerikában — eltekintve néhány kivételesen kulturált központtól — még a nagyvárosokban is olyan zajféleség üli meg a termeket, hogy azt nehéz lecsillapítani. Van olyan, hogy a tételek közötti szünetekben járkálnak, operában még a felvonások alatt vagy a két képet összefűző közjáték idején. A Mesterdalnokokat adták a Metropolitanban, úgy járkáltak az emberek, mintha a zene másodrendű kérdés lenne... Japánban találkoztam egy roppant érdekes közönséggel. Európában, mondjuk Németországban vagy Svájcban, hozzászoktunk ahhoz, hogy az idősebb emberek járnak hangversenyre. Japánban rengeteg a fiatal. Megörvendtem ennek, mondottam : ez a jövő közönsége ... Mire japán kollégáim, ez nálunk a baj! Ugyanis hová tűnnek ezek a fiatalok, mire idősebbek lesznek? Miért morzsolódnak le? A férjezett nők talán a háztartás, a családi élet rabjai, a férfiak a megfeszített munkáé, zenére nem marad idő. Nincs tehát jövő közönsége, mindig csak a jelen közönségével, kell számolnunk... Mégis, számomra nagyon rokonszenvesek a japánok: tökéletesen magukévá tudták tenni az európai zenét, amelyhez tradíció nem kapcsolja őket, ami nem kötődik zenei anyanyelvükhöz. Mi semmit sem teszünk itt Európában, hogy megismerjük a japánok, kínaiak több ezer éves, fantasztikusan nagy kultúráját. Hét teljes értékű szimfonikus zenekar van ma Tokióban — ez a város ma a világ egyik legfontosabb zenei központja. Sehol a világon nem tapasztaltam olyan hajlékonyságot, alkalmazkodóképességet egy karmester, egy szólista felfogása iránt, mint éppen Tokióban. Kurt Mazurral játszottam Beethoven-zongoraversenyeket — úgy kísértek, mintha a Gewandhaus zenekara lennének. — Másodszor van Romániában, túlságosan rövidek ezek a találkozások, ahhoz, hogy érdemben mondjon valamit a mi közönségünkről? — Nagyon nehéz..., különbséget érzek itt közönség és közönség között, városonként. Eddig csak jó tapasztalataim vannak. Amit észrevettem, különösen Kolozsváron, hogy valamilyen formában kissé konzervatív a zenei közízlés. Van, aki a közönséget hibáztatja ezért, mások azt mondják: a mi temperamentumunk kevéssé alkalmas egyik-másik modern szerző tolmácsolására. Például Mahler, Bruckner, Sibelius ... ezeket szeretni vagy nem szeretni. Lehet de mellőzni, azt nem lehet. Húsz évvel ezelőtt Angliában sem képzelték, hogy meghirdetnek egy Mahler szimfóniasorozatot, és annak hatalmas közönségsikere legyen. (Most Lorin Maazel vezényli, két hét alatt öt szimfóniát adott elő — verekedtek a jegyekért.) Persze, Londonban egyszerűbb megtalálni a közönséget. De az új klasszikusok befogadásához mindenütt hozzá kell szoktatninevelni a zenebarátokat. — Olyan helyeken, amelyek távol esnek a zenei élet központjaitól — vállalkozik-e modern, kortárs művek tolmácsolására? Nem fél a közönség idegenkedésétől? — Attól függ, mennyire kortársi az a zene. Egészen modern, avantgarde-zenét nem játszom. De az immár „klasszikus“ modemeket, mint például Bartókot, azt természetesen igen. Például a „kívüleső“ Ausztráliában kérték a legnehezebb Bartók-zongoraversenyt, az elsőt ■— és nem a világváros Melbourne-ben, hanem a szerényebb Brisbane-ben, Adelaide-ben... A zenekarok igényesen oldották meg a feladatot, a közönség értően fogadta a produkciót. Szerintem elképzelhetetlen, hogy valaki a „nagy“ hangversenyek között „kicsikkel“ töltse ki idejét és programját. Elsősorban a zenének ártana vele, másodsorban saját magának — nemcsak hírnevének, de művészi fejlődésének is. Számomra minden hangverseny izgalmas. Aki ezt tagadja, az vagy hazudik, vagy alkalmatlan erre a pályára ... Előfordult már, hogy Beethoven G-dúr versenyművét játszottam Philadelphiában — ezzel mutatkoztam be az amerikai zenei élet fővárosában —, két héttel később ugyanezt játszottam Skóciában, és esküszöm, az utóbbiban izgultam jobban. Erre nincs szabály... — Az ön alapelve e tekintetben megegyezik a hozzánk ellátogató szovjet szólistákéval. Gyakran szem- és fültanúja lehettem, amint a „vidéki“ fellépésük előtt öt-hat órát gyakorolnak, fanatikus kitartással. — Ez persze a diszciplína kérdése. Én például nem tartozom a nagyon sokat gyakorló emberek közé. Nem kötelező... Az bizonyos, hogy az orosz művészek erényeihez tartozik ez a fajta nagyon szigorú hivatástudat. Ez persze nagyon jó, de embere válogatja. Fennáll az a veszély, hogy az egyéniség rovására megy a túlságosan szigorú munkarend. Nem a kiemelkedően nagyokra, Richterre, Ojsztrachra gondolok ... És ugyanígy, csak más körülmények kötött, vonatkozik ez az amerikai zongoristákra is. Csillogó virtuózok, hatnak a közönségre, de ritkán érnek el különös mélységeket. — Úgy értesültem, lemezre játszotta Schumann és Debussy teljes zongoraművét. Mit jelent fiatalon — alig múlt negyvenéves — ilyen méreteiben is hatalmas munkára vállalkozni? — Úgy vélem, nem jó dolog bizonyos szerzőkre specializálnunk magunkat. Sőt azzal gyanúsítom az ilyen pályatársakat: azért szűkítik le érdeklődésüket egy-két szerzőre, mert másokat nem is tudnak játszani. Valójában arra sem jók, amire szakosították magukat... Mindig a sokoldalúságra kell törekedni. Imádom Mozartot, de játszom Beethovent is, romantikusokat is, Chopint..., Lisztet módjával. Van, ami kimaradt, például Rachmaninov. Franciaországban ismerkedtem meg közelebbről Debussyvel , és ott vállalkoztam egy cég felkérése alapján erre a feladatra. Két évig tartott, amíg Debussy összes zongoraművét hat nagylemezre felvették. Rengeteg időmet lekötötte, de akkoriban még szabadabb voltam, kevesebb fellépés-kötelezettséggel. Végül is örvendtem e hosszú munkának, gazdagodott vele zenei világnézetem... A felvétel sikert aratott, 1964 óta újabb és újabb kiadásokban jelenik meg, még mindig forgalomban van. A második, ennél is nagyobb vállalkozás, mann összes zongoraművei, még Swhunagyobb erőfeszítést követelt. Ekkor már Londonban éltem, világjáró előadóművészként évi 70—120 hangversenyt adtam ... Időszűkében voltam és vagyok. Hat év alatt sikerült a tizenöt lemezre terjedő sorozat végére érnem.További három nagylemezzel egészítjük ki: a négykezes művekkel, budapesti barátom, Schiff András közreműködésével; és még egy opus, amelyet a ma már nem létező pedálzongorára írt Schumann. Ezt úgy adjuk elő, hogy egy harmadik két oktávban játssza az azelőtti orgonaszerű pedál basszusát — ezt a feleségem játssza be.) — Hat év az első és a tizenötödik lemez között, további hónapok vagy évek, amíg a következő három is elkészül. Egységes-e az interpretáció? Ily hosszú idő alatt változhat a művész felfogása... — Képletesen szólva, már másnap másként játszunk minden darabot. Az ember állandóan fejlődik, legalábbis változik. A saját lemezeimet próbálom nem meghallgatni, ezeket másoknak készítettem, nem magamnak. A lemezfelvétel egy szükséges rossz, de szükséges. — Ki volt az a tanára, aki döntő befolyást gyakorolt karrierjére? •— A mi generációnkat — ide számítom Vásáry Tamást és társait — Hernády Lajos tanította... mint ahogyan a Kocsis—Ránky—Schiff-nemzedéknek Kadosa Pál a mestere. — Szó volt arról, hogy második marosvásárhelyi fellépése egy önálló zongoraest lesz... — így terveztük — de Szalmán Lóránt telexen megtudakolta, volna-e kedvem vele együtt két Beethoven-zongoraversenyt tolmácsolni? Olyan szép élményem volt a három esztendővel ezelőtti Brahms B-dúr versenymű közös előadása, hogy természetesen örömmel beleegyeztem... Az számomra öröm, ha olyan kellemes zenei atmoszférában játszhatok, mint amilyen a vásárhelyi. És Szalmán nagyszerű, természetes zeneiséggel kísér... (Talán nem is mondanám, hogy „kísér“, mert ebben a szóban van valami lenéző — azt szokták mondani, jól követ, nos hát, aki követ, az mögöttem van.) Itt együtt muzsikálásról van szó — nagy öröm a szólista számára, ha ez sikerül. Nem mindig sikerül. Vásárhelyen igen. — Jó kapcsolatai vannak a szakmabeliekkel? Általában: az előadóművészek odafigyelnek pályatársaik produkciójára? •— Kollégák között nem szabadna helyet adni a rossz értelemben vett rivalizálásnak. Persze ez is előfordul , Londonban, ahol élek, eléggé szerencsés helyzetben vagyunk. Nagyszámú, kiváló művész telepedett meg ott, és jó viszony alakult ki közöttük. Hogy csak egy példát mondjak: Radu Lupu és köztem alakult ki szoros kapcsolat — megbeszéljük művészi problémáinkat —, gyümölcsöző barátság. Ritka dolog, amikor egy kolléga olyan darabot interpretál — eltérő felfogásban —, amit magam is játszom, és így meg tud győzni az igazáról. Ennél nagyobb öröme ritkán akad az embernek. Én csodálom, ahogyan Lupu értelmezi a Brahms d-moll versenyt, és ezért valósággal meghatott, hogy — amikor én játszottam ugyanezt — ő ott volt a hangversenyen, és igen magas színvonalon nyilatkozott róla. — Köszönöm a beszélgetést — remélem, időközben a fejfájásának is vége. Viszontlátásra a hangversenyteremben. m P.S. A marosvásárhelyi Filharmónia irányítói szeretnék, ha a jövő évi Zenei Napok egyik vendége Peter Franki volna — aki a maga részéről elmondotta: örömmel venne részt a nyárelő zenei ünnepségsorozatában. ERDÉLYI LAJOS Feketekávé mellett — Peter Franks zongoraművésszel Hagyomány születik A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin közötti időszak legnagyobb Bartók-műve, a II. vonósnégyes visszatekint és előre mutat; összefoglaló jellegű kompozíció. Vele ér ki Bartók pályája arra a nemzetközi országútra, amelyen egy ideig Schoenberggel és Stravinskyval haladhat együtt. Ha egyáltalán szabad és lehet éles határvonalakat húzni egy művész fejlődésében, itt zárul le Bartók romantikus népi alkotó korszaka — idézem Kroó Györgynek a Bartók kalauzban olvasható kommentárját. Az 1918- ban bemutatott II. vonósnégyest hallgattuk 1978. december 12-én a Concordia vonósnégyes előadásában a másodszor megrendezett székelyudvarhelyi Zenei Napok alkalmával. Ha mást nem is mondanék a Megéneklünk, Románia fesztivál jegyében sorra kerert rendezvényről, ez egymagában is tükrözi a municípium művelődési életének ugrásszerű emelkedését. Mert az „Ágoston-vonósnégyes“ a világ bármely koncerttermében joggal arathat sikert. Székelyudvarhely zenekedvelői ugyancsak érdeklődéssel fogadták ifj. Balogh Ferenc hegedűestjét, akit Annie Irion-Azzola kísért zongorán. Kovács Zsuzsanna és Búzás Pál két zongorára írt művekből válogatott műsorát, Papp Magda dalénekest és a záróhangversenyen elhangzó Júdás Makkabeust, Händel oratóriumát a marosvásárhelyi Filharmónia zenekara és vegyeskara előadásában Szalmán Lóránt vezényletével (közreműködött Kriza Ágnes, Edit Simon, Mihai Zamfir, Ionel Pantea). A vendégművészekkel felváltva szerepeltek a helybeliek, gyerekek és felnőttek, a zene- és képzőművészeti általános iskola tanulói és tanárai. Hetek óta készültek valamennyien — a kórus, a zenekar, a szólisták —, hogy méltóan szerepeljenek a Zenei Napokon. Nemes Istvánra, az idén végzett hegedűtanárra az iskola és a város egyaránt büszke lehet: moll hegedűversenyének Hacsaturján belső tételét játszotta Miklósi Réka kíséretével olyan lendülettel, mely bizonyíték és ígéret is egyben. Az immár 26. éve működő Művelődési Ház gazdag tevékenységéről számtalanszor szó esett már. Finta Béla igazgató fáradhatatlan munkája, lelkesedése, igyekezete is ismert. Összegezve: a Zenei Napok tartós zenei élményt nyújtó, sikerült esemény volt. Utóiratként egyetlen szemrehányó kérdés: miért hiányoztak a rendezvényről a város tanárai, orvosai, ifjúsági aktivistái, a Népszínház tagjai? MANDEL KATALIN ZENE A HÉT 4