A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-05 / 1. szám

„Blasmusik“ „Fúvószene“, „fúvószenekar“ — kinek mi jut eszébe először ezekről a közismert szavakról? A hadsereg reprezentatív nagy­zenekara vagy egy, a kétkezi dolgozók muzikalitását és zeneszeretetét dicsérő munkásegyüttes? Történelmi levegőjű to­ronyzenék vagy ádáz katonaindulók? Va­sárnap délelőtti kioszk-parádézás (esetleg fehérkesztyűsen: à la fin du siècle) vagy bánsági paraszttrombitások vasárnap dél­utáni talpalávalója? Tág, nagyon is kép­lékeny ez a két rokon fogalom! E sokré­tű tipológián belül keveseknek sikerül új, eredeti arcéit kialakítaniuk. A bukaresti Friedrich Schiller Művelődési Ház Kar­­paten-Shaw nevet viselő együttesének si­került­ összeállítása — három* trombita, három kürt, három harsona, három kla­rinét, tuba és egy játékosnyi ütőhangszer — akár a „reprezentatív“ hangzást is le­hetővé teszi, de sokkal inkább alkalmas olyan áttetszőbb, már-már kamarazene­szerű hangzás keltésére, amely a nagy fúvószenekaroktól idegen, inkább a falu­si német kisegyüttesekre vall, azokénál a­­zonban magasabb színvonalon. Stephan Bretz, a George Enescu Filhar­mónia kiváló vadászkürtöse a hangszere­­lő-karmester (három műsorszám esetében ráadásul a zeneszerző) szerepkörében maga filharmonikus­ tapasztalatain kívül a az erdélyi szászság évszázados fúvószene­kari hagyományaira épít — a lemezborító szövegéből kiderül, hogy tizenkét éves kora óta zenekari játékos és­ mindössze ti­zenöt éves volt, amikor már vezényelte a medgyesi Stephan Ludwig Roth Líceum diákjainak fúvószenekarát —­ mindazál­­tal ez a kétszeres kötődés nem akadá­lyozza meg abban, hogy sajátos, csak rá jellemző fúvószenekari hangzásokat ke­ressen — és találjon. A műsor első oldala az erdélyi szászok, a második a bánsági svábok hagyományos himnuszának fúvószenekari feldolgozásá­val kezdődik, arra vallóan, hogy akár a Siebenbürgen, Land des Legens, akár a Banater­land, mein Heimatland ütemére dobban erősebben a szív, ma már nem a széthúzás, hanem az egyetértés jellemző a különböző hazai tájakra különböző idő­szakokban bevándorolt németek utódaira. A műsor többi része is jelesen kiegyen­súlyozott. Van benne Szász dalcsokor és Sváb köszöntés, illetve Bánsági Andler, három induló, két-két polka és valcer, szóval mindaz, ami erre a népszerű, ked­ves zenefajra jellemző, különös tekintettel a hazai német nemzetiség hagyományai­ra. Mindenkinek ajánljuk, hallgassa és sze­resse ezt a lemezt, amely zenei önérté­kén túl arra is figyelmeztet, hogy a ro­mániai németségnek az erdélyi és bánsá­gi városok mellett Bukarest is fontos s az össznemzetiségi művelődési élethez szoro­san kapcsolódó központja, s amely a mű­vészek teljesítménye mellett gazdájukat, a Friedrich Schiller Művelődési Házat is dicséri. A Karpaten-Shaw vidéki turnéi valamennyiszer hatalmas — és nemcsak művészi-erkölcsi! — sikerrel járnak, az együttes a Megéneklünk, Románia orszá­gos döntőjében első díjat nyert. Mint a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház barátja tiszta szívvel tapsolok nekik, és tanácstalanul kérdem: milyen együttest, milyen teljesítményt, milyen sikert állít­hatnánk mi a német testvérintézményei mellé? LÁSZLÓ FERENC Blasmusik, Karpaten-Shaw, Electrecord, STM—EPE 01445. — Megkínálhatom egy Codaminnal? Kipróbáltam, a migrén kirobbanása előtt olykor segít... Különben: legyen ez az első kérdésem — hogyan lehet valaki előadóművész, migrénesen? Nem összeférhetetlen a kettő? — Köszönöm, most elég lesz egy erős fekete is ... Nálam a migrén, szeren­csére, eléggé ritka. Talán háromhavon­ta egyszer fog el egy olyan igazi. Eddig talán csak két-háromszor történt meg, hogy koncertesten tombolt a fejfájás. Első alkalommal Mozart A-dúr verse­nyét játszottam Belgrádban; abban az évadban ez a mű eléggé gyakran szere­pelt műsoromon, így hát nem jelentett különösebb szellemi megerőltetést a já­ték — és Mozartról lévén szó,, fizikailag sem olyan fárasztó. De nehezen vonszol­tam el magam a hangversenyteremig... Közvetlenül a fellépés előtt még egy erős kávéval doppingoltam magam. Vé­gül is sikerült megfelelően összpontosí­tanom, olyannyira, hogy amikor a zene­karból egy klarinét elfelejtett belépni, még helyette­ is bejátszottam a szóla­mot ... A második migrénes koncerte­men Brahms B-dúr versenyét tolmácsol­tam, ez­ kényelmetlen volt, ugyanis a délutáni első és utolsó próbámon ért utót a migrén csúcsa, ezt valahogyan túlkínlódtam — azután féltucatnyi pasztillától elgyengülve, kábultan ül­tem a zongorához. Boldog voltam, ami­kor túljutottam az esten. Később meg­hallgattam a hangverseny rádióhang­felvételét, őszintén meg voltam lepve. Sokkal rosszabbra készültem fel. De amikor teljes erővel tombol egy mig­rénroham, akkor egyszerűen lehetetlen játszani. — Kik a közismert migrénes előadó­­művészek? Vagy szakmai titok, ha va­laki fejfájás? — Nem hinném, hogy ebből bárki titkot csináljon — de azt valóban nem tudom, az ismert nevek közül ki szen­ved benne. Az bizonyos, ha valakinél gyakran jelentkezik, nehezen tehet ele­get szerződéses kötelezettségeinek. — A zenekari próba szünetében ér­dekes dolgokat mesélt a különböző or­szágok közönség-típusairól. — A közönség igen változatos. Én legszívesebben Angliában játszom, nem pusztán azért, mert ott élek — de mert rendkívülien kulturált az ottani hang­versenytermek közönsége. Nem mindig a taps mennyisége fejezi ki a sikert, az elismerést, hanem a koncentrált hall­gatás. Valamiféle kapocs mindig van az előadó és hallgatósága között, ami ab­ban a pillanatban alakul ki, amikor a művész kilép a pódiumra... Ezt nehéz megfogalmazni, ezt érzi az ember. Ame­rikában — eltekintve néhány kivétele­sen kulturált központtól — még a nagy­városokban is olyan zajféleség üli meg a termeket, hogy azt nehéz lecsillapí­tani. Van olyan, hogy a tételek közötti szünetekben járkálnak, operában még a felvonások alatt vagy a két képet összefűző közjáték idején. A Mesterdal­nokokat adták a Metropolitanban, úgy járkáltak az emberek, mintha a zene másodrendű kérdés lenne... Japánban találkoztam egy roppant érdekes közön­séggel. Európában, mondjuk Németor­szágban vagy Svájcban, hozzászoktunk ahhoz, hogy az idősebb emberek jár­nak hangversenyre. Japánban rengeteg a fiatal. Megörvendtem ennek, mon­dottam : ez a jövő közönsége ... Mire japán kollégáim, ez nálunk a baj! Ugyanis hová tűnnek ezek a fiatalok, mire idősebbek lesznek? Miért morzso­lódnak le? A férjezett nők talán a ház­tartás, a családi élet rabjai, a férfiak a megfeszített munkáé, zenére nem marad idő. Nincs tehát jövő közönsége, mindig csak a jelen közönségével, kell számolnunk... Mégis, számomra na­gyon ro­konszenvesek a japánok: töké­letesen magukévá tudták tenni az eu­rópai zenét, amelyhez tradíció nem kapcsolja őket, ami nem kötődik zenei anyanyelvükhöz. Mi semmit sem te­szünk itt Európában, hogy megismer­jük a japánok, kínaiak több ezer éves, fantasztikusan nagy kultúráját. Hét tel­jes érték­ű szimfonikus zenekar van ma Tokióban — ez a város ma a világ egyik legfontosabb zenei központja. Sehol a világon nem tapasztaltam olyan hajlékonyságot, alkalmazkodóképessé­get egy karmester, egy szólista felfogá­sa iránt, mint éppen Tokióban. Kurt Mazurral játszottam Beethoven-zongo­­ra­versenyeket — úgy kísértek, mintha a Gewandhaus zenekara lennének. — Másodszor van Romániában, túl­ságosan rövidek ezek a találkozások, ahhoz, hogy érdemben mondjon vala­mit a mi közönségünkről? — Nagyon nehéz..., különbséget ér­zek itt közönség és közönség között, vá­rosonként. Eddig csak jó tapasztalataim vannak. Amit észrevettem, különösen Kolozsváron, hogy valamilyen formá­ban kissé konzervatív a zenei közízlés. Van, aki a közönséget hibáztatja ezért, mások azt mondják: a mi temperamen­tumunk kevéssé alkalmas egyik-másik modern szerző tolmácsolására. Például Mahler, Bruckner, Sibelius ... ezeket szeretni vagy nem szeretni. Lehet de mellőzni, azt nem lehet. Húsz évvel ez­előtt Angliában sem képzelték, hogy meghirdetnek egy Mahler szimfónia­sorozatot, és annak hatalmas közönség­­sikere legyen. (Most Lorin Maazel ve­zényli, két hét alatt öt szimfóniát adott elő — verekedtek a jegyekért.) Persze, Londonban egyszerűbb megtalálni a kö­zönséget. De az új klasszikusok befoga­dásához mindenütt hozzá kell szoktatni­­nevelni a zenebarátokat. — Olyan helyeken, amelyek távol es­nek a zenei élet központjaitól — vállal­kozik-e modern, kortárs művek tolmá­csolására? Nem fél a közönség idegen­kedésétől? — Attól függ, mennyire kortársi az a zene. Egészen modern, avantgarde-zenét nem játszom. De az immár „klasszikus“ modemeket, mint például Bartókot, azt természetesen igen. Például a „kívül­­eső“ Ausztráliában kérték a legnehe­zebb Bartók-zongoraversenyt, az elsőt ■— és nem a világváros Melbourne-ben, hanem a szerényebb Brisbane-ben, Adelaide-ben... A zenekarok igényesen oldották meg a feladatot, a közönség értően fogadta a produkciót. Szerintem elképzelhetetlen, hogy valaki a „nagy“ hangversenyek között „kicsikkel“ töltse ki idejét és programját. Elsősorban a zenének ártana vele, másodsorban sa­ját magának — nemcsak hírnevének, de művészi fejlődésének is. Számomra minden hangverseny izgalmas. Aki ezt tagadja, az vagy hazudik, vagy alkal­matlan erre a pályára ... Előfordult már, hogy Beethoven G-dúr verseny­­művét játszottam Philadelphiában — ezzel mutatkoztam be az amerikai ze­nei élet fővárosában —, két héttel ké­sőbb ugyanezt játszottam Skóciában, és esküszöm, az utóbbiban izgultam job­ban. Erre nincs szabály... — Az ön alapelve e tekintetben meg­egyezik a hozzánk ellátogató szovjet szólistákéval. Gyakran szem- és fülta­núja lehettem, amint a „vidéki“ fellé­pésük előtt öt-hat órát gyakorolnak, fanatikus kitartással. — Ez persze a diszciplína kérdése. Én például nem tartozom a nagyon sokat gyakorló emberek közé. Nem kötelező... Az bizonyos, hogy az orosz művészek erényeihez tartozik ez a fajta nagyon szigorú hivatástudat. Ez persze nagyon jó, de embere válogatja. Fennáll az a veszély, hogy az egyéniség rovására megy a túlságosan szigorú munka­rend. Nem a kiemelkedően nagyokra, Richterre, Ojsztrachra gondolok ... És ugyanígy, csak más körülmények köt­­ött, vonatkozik ez az amerikai zongo­ristákra is. Csillogó virtuózok, hatnak a közönségre, de ritkán érnek el különös mélységeket. — Úgy értesültem, lemezre játszotta Schumann és Debussy teljes zongora­művét. Mit jelent fiatalon — alig múlt negyvenéves — ilyen méreteiben is ha­talmas munkára vállalkozni? — Úgy vélem, nem jó dolog bizonyos szerzőkre specializálnunk magunkat. Sőt azzal gyanúsítom az ilyen pálya­társakat: azért szűkítik le érdeklődésü­ket egy-két szerzőre, mert másokat nem is tudnak játszani. Valójában arra sem jók, amire szakosították magukat... Mindig a sokoldalúságra kell törekedni. Imádom Mozartot, de játszom Beetho­vent is, romantikusokat is, Chopint..., Lisztet módjával. Van, ami kimaradt, például Rachmaninov. Franciaország­ban ismerkedtem meg közelebbről De­­bussyvel , és ott vállalkoztam egy cég felkérése alapján erre a feladatra. Két évig tartott, amíg Debussy összes zon­goraművét hat nagy­lemezre felvették. Rengeteg időmet lekötötte, de akkori­ban még szabadabb voltam, kevesebb fellépés-kötelezettséggel. Végül is ör­vendtem e hosszú munkának, gazdago­dott vele zenei világnézetem... A fel­vétel sikert aratott, 1964 óta újabb és újabb kiadásokban jelenik meg, még mindig forgalomban van. A második, ennél is nagyobb vállalkozás, mann összes zongoraművei, még Swhu­na­gyobb erőfeszítést követelt. Ekkor már Londonban éltem, világjáró előadómű­vészként évi 70—120 hangversenyt ad­tam ... Időszűkében voltam és vagyok. Hat év alatt sikerült a tizenöt lemezre terjedő sorozat végére érnem.­­További három nagylemezzel egészítjük ki: a négykezes művekkel, budapesti bará­tom, Schiff András közreműködésével; és még egy opus, amelyet a ma már nem létező pedálzongorára írt Schu­mann. Ezt úgy adjuk elő, hogy egy har­madik két oktávban játssza az azelőtti orgonaszerű pedál basszusát — ezt a feleségem játssza be.) — Hat év az első és a tizenötödik le­mez között, további hónapok vagy évek, amíg a következő három is elkészül. Egységes-e az interpretáció? Ily hosszú idő alatt változhat a művész felfogása... — Képletesen szólva, már másnap másként játszunk minden darabot. Az ember állandóan fejlődik, legalábbis változik. A saját lemezeimet próbálom nem meghallgatni, ezeket másoknak készítettem, nem magamnak. A lemez­­felvétel egy szükséges rossz, de szüksé­ges. — Ki volt az a tanára, aki döntő be­folyást gyakorolt karrierjére? •— A mi generációnkat — ide számí­tom Vásáry Tamást és társait — Herná­­dy Lajos tanította... mint ahogyan a Kocsis—Ránky—Schiff-nemzedéknek Kadosa Pál a mestere. — Szó volt arról, hogy második ma­­rosvásárhelyi fellépése egy önálló zon­goraest lesz... — így terveztük — de Szalmán Ló­ránt telexen megtudakolta, volna-e ked­vem vele együtt két Beethoven-zongo­­raversenyt tolmácsolni? Olyan szép él­ményem volt a három esztendővel ez­előtti Brahms B-dúr versenymű közös előadása, hogy természetesen örömmel beleegyeztem... Az számomra öröm, ha olyan kellemes zenei atmoszférában játszhatok, mint amilyen a vásárhelyi. És Szalmán nagyszerű, természetes ze­neiséggel kísér... (Talán nem is mon­danám, hogy „kísér“, mert ebben a szó­ban van valami lenéző — azt szokták mondani, jól követ, nos hát, aki követ, az mögöttem van.) Itt együtt muzsiká­­lásról van szó — nagy öröm a szólista számára, ha ez sikerül. Nem mindig sikerül. Vásárhelyen igen. — Jó kapcsolatai vannak a szakma­beliekkel? Általában: az előadóművé­szek odafigyelnek pályatársaik produk­ciójára? •— Kollégák között nem szabadna he­lyet adni a rossz értelemben vett riva­lizálásnak. Persze ez is előfordul­ , Londonban, ahol élek, eléggé szerencsés helyzetben vagyunk. Nagyszámú, kiváló művész telepedett meg ott, és jó viszony alakult ki közöttük. Hogy csak egy pél­dát mondjak: Radu Lupu és köztem ala­kult ki szoros kapcsolat — megbeszél­jük művészi problémáinkat —­, gyümöl­csöző barátság. Ritka dolog, amikor egy kolléga olyan darabot interpretál — el­térő felfogásban —, amit magam is ját­szom, és így meg tud győzni az igazáról. Ennél nagyobb öröme ritkán ak­ad az embernek. Én csodálom, ahogyan Lupu értelmezi a Brahms d-moll versenyt, és ezért valósággal meghatott, hogy — amikor én játszottam ugyanezt — ő ott volt a hangversenyen, és igen magas színvonalon nyilatkozott róla. — Köszönöm a beszélgetést — remé­lem, időközben a fejfájásának is vége. Viszontlátásra a hangversenyteremben. m P.S. A marosvásárhelyi Filharmónia irányítói szeretnék, ha a jövő évi Ze­nei Napok egyik vendége Peter Franki volna — aki a maga részéről elmondot­ta: örömmel venne részt a nyárelő ze­nei ünnepségsorozatában. ERDÉLYI LAJOS Feketekávé mellett — Peter Franks zongoraművésszel Hagyomány születik A kékszakállú herceg vára és A cso­dálatos mandarin közötti időszak leg­nagyobb Bartók-műve, a II. vonósné­gyes visszatekint és előre mutat; ös­­­szefoglaló jellegű kompozíció. Vele ér ki Bartók pályája arra a nemzetközi országútra, amelyen egy ideig Schoen­­berggel és Stravinskyval haladhat e­­gyütt. Ha egyáltalán szabad és lehet éles határvonalakat húzni egy művész fejlődésében, itt zárul le Bartók ro­mantikus népi alkotó korszaka — idé­zem Kroó Györgynek a Bartók kalauz­ban olvasható kommentárját. Az 1918- ban bemutatott II. vonósnégyest hall­gattuk 1978. december 12-én a Concor­dia vonósnégyes előadásában a másod­szor megrendezett székelyudvarhelyi Zenei Napok alkalmával. Ha mást nem is mondanék a Megéneklünk, Romá­nia fesztivál jegyében sorra kerert rendezvényről, ez egymagában is tük­rözi a municípium művelődési életé­nek ugrásszerű emelkedését. Mert az „Ágoston-vonósnégyes“ a világ bármely koncerttermében joggal arathat sikert. Székelyudvarhely zenekedvelői u­­gyancsak érdeklődéssel fogadták ifj. Balogh Ferenc hegedűestjét, ak­it Annie Irion-Azzola kísért zongorán. Kovács Zsuzsanna és Búzás Pál két zongorá­ra írt művekből válogatott műsorát, Papp Magda dalénekest és a záró­­hangversenyen elhangzó Júdás Makka­­beust, Händel oratóriumát a maros­vásárhelyi Filharmónia zenekara és vegyeskara előadásában Szalmán Ló­ránt vezényletével (közreműködött Kri­za Ágnes, Edit Simon, Mihai Zamfir, Ionel Pantea). A vendégművészekkel felváltva sze­repeltek a helybeliek, gyerekek és fel­nőttek, a zene- és képzőművészeti ál­talános iskola tanulói és tanárai. He­tek óta készültek valamennyien — a kórus, a zenekar, a szólisták —, hogy méltóan szerepeljenek a Zenei Napo­kon. Nemes Istvánra, az idén végzett hegedűtanárra az iskola és a város egy­aránt büszke lehet: moll hegedűversenyének Hacsaturján b­­első tételét játszotta Miklósi Réka kíséretével o­­lyan lendülettel, mely bizonyíték és ígéret is egyben. Az immár 26. éve működő Művelő­dési Ház gazdag tevékenységéről szám­talanszor szó esett már. Finta Béla igazgató fáradhatatlan munkája, lelke­sedése, igyekezete is ismert. Összegez­ve: a Zenei Napok tartós zenei élményt nyújtó, sikerült esemény volt. Utóirat­ként egyetlen szemrehányó kérdés: miért hiányoztak a rendezvényről a város tanárai, orvosai, ifjúsági akti­vistái, a Népszínház tagjai? MANDEL KATALIN ZENE A HÉT 4

Next