A Hét, 1981 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-02 / 1. szám
FÓRUM Csak így maradhatunk önmagunk. Az alábbi levél egy munkás véleményét öszszegezi egy olyan kérdésről, amely mindnyájunk közös ügye, értemiségieké és munkásoké. Megírásához az indítást A Hétnek egy régebbi cikke adta, amely a hazai magyar értelmiségiek szerepét vizsgálja. Hogy mindjárt a lényeggel kezeljem. Én nem hiszem, hogy igazi értelmiségink az, még ha diplomával igazolja is magát, aki nem akarja vállalni a nemzetiségi létet, nem vállalja „a sajátosság méltóságát“. Az ilyen értelmiségiek elfelejtik, hogy: „A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet nyelvében és nyelvével fel lehet emelni.“ Vajon tudatosult-e bennünk, hogy azonosságunk megőrzése és erősítése függ mindattól, ami az iskolában történik? A nemzetiségi értékeink iránti közömbös magatartásban semmi igazán értelmiségi nincs, mert az értelmiség feltételezi a tudatosító szerepet. Ugyanakkor magatartásuk az emberi kicsinyesség megnyilvánulása is, mert a közömbösség rosszindulatot is rejtegethet, ilyen például az a vélekedés, ha ők nem tanulhatták meg szalonjukat anyanyelvükön, akkor más se tanulja meg. Az ilyen értelmiségieket csak elmarasztalni lehet, s még az a minősítés is túlságosan ölnző esetükben, hogy „gyenge tanárok közé fogja sorolni őket az emlékezet“. Lehet, nem nekem kellene ilyesmit mondani egy mérnökről, aki csak villanyszerelő vagyok, de felháborít az értelmiség egyes tagjainak közömbössége. Köztudott dolog, hogy a kollektív azonosságunk megőrzésének szolgálata nem kíván még különleges bátorságot sem, például az oktatás területén, csupán a törvény adta jogunk gyakorlását. Én meggyőződéssel állítom: nincs jogunk a sajátosságok feladásához, mert e sajátosság értékeit az elődök az utódoknak alkották, mi ezekbe beleszülettünk. E sajátosságok egyáltalán nem terhesek, csak értékesek, s a jelen korban éppenséggel alkotóerővé válnak, mint a megismerés, a gondolkodás, valamint a tapasztalat, a tudás, tudomány átadásának eszközei. BIRÓ DEZSŐ Marosvásárhely Grafikai szerkesztő: Csutak levente. Lapszerkesztők munkájáról érthetően kevés szó esik a sajtó hasábjain, legfeljebb azon kívül: a lap grafikai arculatáért például őket dicsérték vagy sziljuk. Obc..Tolom, hogy érdemes lenne, ha valamelyik lap időnként megvizsgálja sajtónk grafikai kivitelezését is. Az ilyen elemzés igényességre serkentené a grafikai szerkesztőket, hiszen nagyon kevés az a lap, amelyik az impresszumban feltünteti grafikai szerkesztőknek a nevét. Ez alkalommal a Brassói Lapok 49—50-es számáról szeretnék szólni. Különben Csutak Levente mindenik számot két-három változatban tervezi meg, munkáját alkotásnak tekinti. A 49-es szám elsőoldalas fotografikájának bátor, újszerű megoldására figyeltünk fel: a fehér-fekete fotografikát egy harmadik színnel, a bíborral gazdagítja. Az 50-es szám a Brassói Lapok nagyon szép falinaptárát „nyújtja át“ az olvasónak. BERTH ARPAD Sepsiszentgyörgy Köszöni, jól van...! Kinek higgyünk? — kérdezi Muzsnay Árpád A Hét december 12-i (50.) számában. Fogadjuk el, az irodalomtörténész Gergely Pál adatát, mely szerint Szentmihályiné Szabó Mária, történelmi regények egykor annyira népszerű szerzője, már 1970-ben maghalt, vagy adjunk hitelt a szülőfalujában, Ottományban keringő híreknek, ti. annak az információnak, hogy az írónő él, 92 éves, ismerőseivel élénk levelezésben áll. Egészen friss adatközléssel egy most olvasott riport fejti meg a titkot. Bizony morbid dolog valakit tíz éve eltemetni (!), holott jól van, egészséges, szellemileg is friss, sőt kiadói megkeresésre a Lorántfy Zsuzsanna című regényének újrakiadását készíti elő. De idézzek itt Csiszár Alajos Látogatás Szabó Máriánál című írásából (Magyar Nemzet, 1930. december 2.). Szentmihályiné Szabó Mária ez év október 31-én töltötte be 92. esztendejét, s tizenegy éve Leányfaluban él. Kis lakószobájának falán (a Református Szeretetotthonban) 1927-ben készült csoportképet fedezhet fel a látogató. A kép Mirosvéssa készült, s az írónőt erdélyi kortársai társaságában ábrázolja. Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József, Gyallay Domokos, Molter Károly, Barthis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Reményik Sodor, Hunyadi Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, Bánffy (Kisbán) Miklós, Olosz Lajos, Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László és Tamási Áron képe ismerhető fel a felvételen. A 92 éves írónő szellemi frisseségére jellemző az a válasz, amit a riportot készítő látogató kérdésére adott a történelmi regény szerepéről és létjogosultságáról. „Soha nem nézhetjük csak a mai ember szemével a múltat, hanem dialektikusan, valósággal vissza kell születnünk választott korunkba, benne kell éljünk, hogy megérthessük és másokkal is megértethessük a régi, letűnt idők viszonyai között élők sorsát... Az igazi történelmi regények írója mindenkor hűségre törekszik, s csak a tények határain belül engedi szabadon képzeletét__Számomra , a történelem kutatása nem menekülés, hanem elmélyülés: a ma kérdéseire a múltban keresek és találok feleletet.“ MURÁDIN JENŐ A Bekecs alatt, a Nyárád bal partján fekszik a Nyárádremete községhez tartozó Mikháza. Itt dolgozott a híres Kájoni János. Itt született több ismert színész, író, tanár, mérnök; hadd említsem meg név szerint is a szülőfalujára mindig szeretettel emlékező Kacsó Sándort. A falu sok szép hagyománnyal rendelkezik, pontosabban rendelkezett, mint a fonók, a határkerülés, a kántálás. Ma azonban megcsappant a művelődési élet. A művelődési otthon nem elég tágas, és különben is csak a mozikaraván keresi fel egy-egy filmmel. Nemrég fiatal művészek tárlata nyitott Mikházán. De csak két napig volt nyitva. Elég sok a fiatal a faluban, de városra járnak dolgozni, és ott szórakoznak is, össze lehetne őket fogni, kedvük is lenne hozzá, de hiányzik a kezdeményezés. Jó volna, ha erre felfigyelnének az illetékesek, mert Kós Károly szavaival élve „népünk él, civilizálódik, megvan, hagyományainknak, művészetünknek is élnie kell!“_T ENYÉSZET ÉS TENYÉSZET Munkatársunk segesvári riportjában (A Hét, 49. sám, annak is utóss” mondatában olvasunk a nagy elődeink „kegyeletes civilkezetére tenyésztett virágokéról. Szép dolog a kegyelet, és lám, mire képeskodsért az egyébként — minden növényhez hasonlóan — termesztett virágokat tenyésztjük. Pedig tenyészteni általában az élővilág még vadabb képviselőit, az állatokat szoktuk (lásdítenyésztés, baromfitenyésztés, nyútenyésztés stb.). Véleményünk szerint még a húsevő virágokkal kapcsolatban is termesztésről kell beszélni, noha ez a művelet pazarlóan felesleges. Könnyen megjegyezhető, de a veióságra továbbra is elrugaszkodott példával: a termeszt tenyésztjük, a penészt termesztjük. (Ámbátor magától is tenyész.) HETES S.OKODI IMRE Marosvásárhely Bibliobusz? Tömegével áramlanak nyelvünkbe az idegen szavak, kifejezések. A magyar nyelv sokszor az idegen szót és magyar megfelelőjét egyaránt megtartva, a különböző alakokat nemcsak hangulati, stilisztikai, hanem eseteként jelentésbeli eltéréssel ruházza fel. Ám igen sok esetben, amit átveszünk élesen különbözik a miénktől, s noha évtizedekig csiszolódik, továbbra is érezzük idegenségét, rokontalan szó marad. Bibliobusz — hökkent meg a szó. Könyvtári buszt vagy még magyarabbat, mozgókönyvtárat kellene mondanunk. És mit tesz a könyvtáros, ha nincs meg az a könyv, amit az olvasó kívánt? Felírja óhaját a deziderátum kartotékra, nem pedig a kívánságjegyzékre. A hangszalagot pedig nem hangtárból, hanem fonotékából kölcsönzi... Információs-tájékoztató rendszer tehát ez a mozgókönyvtár. Informál is, tájékoztat is egyidejűleg — kit így, kit úgy. TEKSE ANTAL Csíkszentmárton GAMENTZY ZOLTÁN üdvözlete NAPIRENDEN TÉVÉ Történelmi lecke fiúknak és lányoknak Gondolom, Csép Sándor nemcsak dokumentumfilmjének nemes értelemben vett lecke jellege miatt parafrazálja Ady nevezetes versét, hamm annak indító gondolata miatt is: „Pusztították az országot / Derék, nemes úri szittyák / Jótevői szegény népnek / Iskolában így tanítják“. Bethlen Gábor az ellenpélda, aki nem pusztította, hanem építette és szolgálta országát. A tényeket itt ismételnünk fölösleges, nem a nagy fejedelemről magáról van szó, hanem Csép filmjének érvelésmódjáról, saját történészek adataival alátámasztott szövegéről, amely egy fél óra alatt hiteles és vonzó képet adott egy cselekvési modellről, a „két pogány közt egy hazáért" tétel nem annyira könnyes-vérzivataros, romantikus, mint inkább gyakorlatias érvényesítéséről. Mit adhat hozzá látványban a tévés, amikor csak képek, papírok állanak rendelkezésére, semmi élő anyag? A papír is lehet élő, ha valaki bánni tud vele, ha a csoportosítás, a vágás beszélni tud. S itt tudott. Mert a rendelkezésére álló dokumentumanyag, pecsétektől, levelektől, az erdélyi vármegyék háromszáz éve festett címereitől a Báthori István óta egymás után következő erdélyi fejedelmek arcképeiig, mégiscsak a kor kultúrájáról s egyéniségekről vallanak, akárcsak maga Gábriel fejedelem három portréja: a közismert metszet, az utókorban — talán a XIX. században — készült portré s a korabeli kép a halálhoz közeledő Bethlenről. De Gábriel fejedelemről vall — s még inkább a dokumentumriporteri közelítésről — a frissen filmezett környezetrajz: a Bethlen idejében — s részben korábban — emelt várak, udvarházak, középületek, paloták látképe. Egy dús, sűrű erdélyi reneszánsz panoráma tárult elénk. Íme, aki a Wallensteinnel szembeszegülhetett, ha szegényebben, szerényebben is, ugyanannak a közép-európai civilizációnak az egyik pólusa volt akkor, mégpedig egy véres korban, a harmincéves háború idején, nem elsősorban hadvezér, hanem tartós falakat emelő államférfi. Még az évad folyamán bemutatásra kerül Csép Sándor Bethlen-drámája. Mintha ez az okos, gondolatgazdag „történelmi lecke“, amely nem annyira az események, mint inkább az emberi, közéleti viszonyulások történetét feszegeti, a dráma elméleti előtanulmánya lenne. BOGÁR ANDRÁS Az éneklés öröme A Székelyfonót láttuk a máréfalvi iskolások előadásában. Betanította Szép Gyula. Mi sem egyszerűbb, mint ezt így kinyomtatni a tévéműsorban. Annál nehezebb lehetett egy ilyen magas színvonalú előadást iskolás gyerekekkel megvalósítani. Szép Gyula zenetanár, a Kodály-mű máréfalvi betanítója, a sokat és jól munkálkodó ember szűkszavú egyszerűségével ezt úgy fogalmazta meg, hogy ő „csak“ visszaültette a Székelyfonót abba az eredeti környezetbe, amelyből Kodály a maga idején annak zenei anyagát összegyűjtötte. Ez a „csak“ tartalmazza mindazt az értékes elemet, amiért nem lehet eléggé hangsúlyozni Szép Gyula tettének jelentőségét. Azáltal, hogy a Székelyfonót éppen egy székely falu iskolásaival adatta elő, többrendbeli jó szolgálatot tett. Egy falunyi népet sikerült ráébresztenie arra, hogy az ő zenéjükből született mestermű az övék, kaput nyitott az ismerős hangzásokon keresztül Máréfalvából a világ zeneirodalma felé, rátalált egy olyan helyes útra, amely a népzenében járatos gyermeket elvezetheti az egyetemes zene világába. Az az otthonosság, amellyel ebben a műben magukra találtak a gyermekek, olyan felsmerés örömét, olyan sikerélményt nyújtott számukra, mely alapja lehet egy későbbi komoly zenekultúra igényének. Az előadás rendkívüli szépsége a hangzás frisseségéből és természetességéből adódik: a máréfalvi gyermekek ösztönös biztonsággal nyúlnak a remekműhez. A betanító tanár érdeme, hogy ezt a spontán, egyszerű, utánozhatatlanul nyers és tiszta előadásmódot meg sem próbálta csiszolni a szó rossz, stilizáláshoz vezető értelmében. Éppen az a csodálatos ebben az egészben, ahogy Szép Górma hagyta, hogy tanulói úgy énekeljék a Székelyfonó népdalait, ahogy azt otthon szokás: olyan szép „élesfalusiasan“, keményen, néha érdesen, de olyan csengően és igazi székely módon. A színpadra lépő gyermekekből csak úgy sugárzott az éneklés öröme, s ez átragadt a hallgatóságra is. Felejthetetlen például A csitári hegyek alatt fiúszólistájának kamaszosan boldog éneklése vagy a Görög Ilova átélt előadása. Egyesek kifogásolhatják, hogy Szép Gyula a zenekari kíséretet mellőzte, s csak a kíséret nélkül megszólaltatott dalok közé, a mozgás illusztrációjaként alkalmazott részleteket Kodály zenéjéből, magnetofonról. Szerintem ez igen merész és egyben nagyon helyes megoldás volt, adott körülmények között valószínűleg az egyetlen. A zenekar bizonytalanná tehette volna a gyermekek énekét. Kodály zenéjének zenekari része méreteiben is meghaladta volna az iskolások hangi teljesítőképességét. Az előadás látvány szempontjából sem maradt adósunk: a népi játékot a maga teljes ünnepi, színes és mégis méltóságteljes, szemet gyönyörködtető forgatagával vitte színre. A tévé ezúttal ott volt jelen, ahonnan bűn lett volna hiányoznia, s a maga eszközeivel hozzájárult a máréfalvi Székelyfonó sikerének teljessé tételéhez. A kritika mindig találhat hibákat, de zenetanár a talpán az, aki ilyen biztos ízléssel nyúl ahhoz a remekműhöz, amely a kezében levő gyermekanyagnak leginkább megfelel, s azt a művet ilyen szinten adatja elő. Reméljük, hogy Szép Gyula továbbra is segíteni fogja a máréfalviak zenei munkálkodását. Nekünk, kolozsváriaknak pedig különösen jó volt újra látni a Székelyfonót, amely valaha a helyi Magyar Opera sikeres repertoárdarabja volt. HALMOS KATALIN A magány ellen Élénk érdeklődéssel kísérte nagyon sok idős ember a televízió magyar adásában a nagyváradi öregek lakóházáról szóló riportot. Labancz Frida bemutatott egy tömbházat, ahol nyugdíjasok laknak kellemes egyetértésben. Az ötlet figyelemre méltó és továbbfejlesztésre kínálkozik. Nem lenne-e jó, ha minden nagyobb városban építenénk egy tömbházat nyugdíjasoknak? S ha az ötlet megvalósulna (s vajon miért ne?), nem lehetne-e az épület földszintjén kis élelmiszerboltot, tömbházkonyhát étkezőt, orvosi rendelőt, könyvtárat, néhány javítóműhelyt is elhelyezni — mindezt elsősorban az ottlakó nyugdíjasok gondozásában-kezelésében? Mennyivel könnyebbé, kellemesebbé tehetné mindez azoknak az életét, akik nem a társadalom eltartottjai, hanem egy élet kemény munkájával dolgoztak rá a „nyugalmas öregkorra". Az öregek problémája a sajtóban alig kap helyet, hiszen ami a fontossági sorrendet illeti, ez a kérdés nem listavezető, sőt. Tagadhatatlan tény viszont, hogy kitolódott az emberi életkor, s így egyre több az idős ember. A kérdés anyagi oldala idővel bizonyára megoldódik. De van ennek a kérdésnek egy másik, nem anyagi természetű vetülete is. Az említett adásban láttuk, hogyan oldódik fel ebben a közösségben az öregkor átka, az egyedüllét. A döntő többség azonban ma még jórészt magányosan él, s ismeretségének egyre szűkülő körében alig akad olyan, akivel meg tudná osztani gondjait, aki rányitja az ajtót, ha netán ágynak esne. Pedig egész biztosan mindig akad valaki valahol, aki hasonló gondokkal küzd, és aki a másikat boldog örömmel segítené. Csakhogy miként találnának egymásra? Az ismerkedésre, egymásra találásra talán az apróhirdetés lenne a legegyszerűbb és legalkalmasabb mód. Csakhogy ez nálunk nincs és senki sem tudja, miért. Igaz viszont az is, hogy még ezzel sem oldódna meg maradéktalanul a kérdés. Egy statisztikai évkönyvből tudom, hogy sokkal több az özvegyasszony, mint az özvegyember. A nők átlagéletkora magasabb a férfiakénál. Ezért több az eszkimó, mint a fóka. De ha a meglévőknek módjuk lenne az egymásra találásra, ezen a kérdésen is sokat lehetne enyhíteni. Az említett tévériport is talán nagyobb visszhangot keltene, ha felvetett problémái a sajtóban továbbgyűrűznének. TIBOLDI BÉLA 1981. január A HÉT 2