A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Írószövetségi díjasok válaszolnak A HÉT kérdéseire 1981. december 22-én kiosztották az írószövetség 1980. évi díjait. A magyar írók közül díjat kapott Hornyák József Fehér páva és Mózes Attila Fény, árnyék átdereng című prózakötetéért, Markó Béla Lepkecsontváz című verskötetéért. Marosi Péter Világ végén virradat című tanulmánygyűjteményéért és Egyed Péter A szenvedés kritikája című esszékötetéért. EGYED PÉTER — Széles szellemi kitekintésű műve­lői számára az esszé mindenkor vala­minek a hiányából is születik — mint új, nem volt lehetőség. Saját kísérletei kapcsán hogyan határozná meg ezt a hiányt és ezt a lehetőséget? — Az esszé, amely már nem verse és még­sem tanulmánya tárgyának, ha­nem inkább a fogalom keresésének dra­­zmaturgiája — az esszé az esszéíró szá­mára bizonyos elengedhetetlen szubjek­tív bizonyosságok kiküzdésének műfaja, a gondolati erőfeszítés folytonosságának dokumentuma. Az a hiány, amely lét­rehozza az esszét, a fogalom hiánya, ez ugyanakkor érzékletessé is teszi, s irá­nyítja a gondolat kifejtésének forgató­­könyvét Ugyanakkor az esszé etikájá­nak alapeleme a bizalom a fogalom lé­tében és a gondolkodás lehetőségeiben — és eddig tart kompetenciája is. A meglévő fogalom már az objektivitás rendszereit állítja a szubjektív bizo­nyosságok helyébe, a gondolkodás más tém­ákban működik tovább. A szenvedés kritikája című könyv esszéiben és tanulmányaiban a civilizá­ció, a kultúra, a történelem és a költé­szet néhány összefüggését igyekeztem paradigmatizálni — különös tekin­tettel a mi helyzetünkre. A költé­szet mint lehetséges világ, egészé­ben jelent transzcenzust, s a köl­tői forma egyben áttekinthető és el­lenőrizhető természet és emberi viszony. Érvényes költői formák megléte mindig ez utóbbiak igenlését is jelenti, a köl­tészet trópusai és nyelve a lehetséges világ szubsztanciája. Ezt a szubsztan­ciát — a lehetséges világokat — jellem­ző jegyeinek elvonásával az esszé már birodalomnak tekinti. HORNYÁK JÓZSEF — Kis prózai munkái után milyen él­mény és indíték késztette regényírásra? — Mindenkiben ott a vágy, hogy messzire lásson. Elsőosztályos korom­ban a gyerekek felmásztak az iskola te­tejére, hogy Amerikát meglássák. Az országúton jött valaki. Mikor már kö­zelebb ért, lehetett kivenni, hogy egé­szen szokatlan szövésű pepita kabátban van — és szentül meg voltunk győződ­ve, hogy a férfi idáig Amerikából gya­logolt. Napjainkban a kozmonauták pil­lanthatnak be leginkább a világba — a kíváncsiság a legszebb tulajdonságok kö­zé tartozik —, és én azt hiszem, hogy már a létrát sem azért találták fel, hogy fel­menjenek a padlásra, hanem, hogy fok­ról fokra hágva mind többet láthassunk a világból. Az űrhajósoknál csak a köl­tők látnak jobban. Nálam talán a novel­lák alkották a lépcsőfokokat. Igaz, csak nagyon lassan jutottam el idáig; a regény, részemre — már leírtam — ál­landóan távoli istenségnek látszott, és most, mintha szükségét érezném, hogy részletesebben satírozzak, képben be­szélve: ne csak egy-egy kanyarét mu­tassam a magam által felfedezett Duná­nak, hanem egész vízrendszerét, ne csak a forrást, torkolatot, hanem a bele sza­kadó csermelyeket, patakokat és így to­vább. De nem is igen kifizetődő novellis­tának lenni. A novellistának, kivált ha az írásai kurtácskák, nem lesz háza, se autója. Ezt az utóbbit azonban inkább csak a tréfa kedvéért mondom. MARKÓ BÉLA — Egyik kritikusa szerint költészete közv­etlenül folytatja Áprily örökségét, szerkesztőként ugyanakkor a költői kí­sérletek szélsőséges változataival talál­kozik. Hogyan látja hagyomány és mo­dernség viszonyát mai költészetünkben? — Néhány nappal ezelőtt részt vet­tem egy ifjúsági képzőművészeti tárlat megnyitóján, amely számomra tanulsá­gosabb volt, mint hosszú évek tárlat­látogatásai, mert világosan érzékelhet­tem a fiatal művészet nagy dilemmá­ját és kettészakadását. Mindaz, amit ki­állítottak, tulajdonképpen csak vissz­fénye volt valaminek, ami a falakon kívül történik, és amit ezek a művészek akciónak neveznek, kísérletnek, amely vizuális beidegződéseinket szeretné fel­számolni. A mai költészet valószínű­leg ugyanebben a dilemmában vergő­dik: a megmerevedett nyelvi viszonyok­ra támaszkodó szöveget csupán fájdal­mas visszhangként fogja fel, és azt a kettészakadást próbálja felszámolni, a­­mely a valóságos művészi tett és a ha­gyományos vers között fennáll. Azt hiszem, valamiképpen minden forma­­romboló kísérlet erre irányul, akár úgy, hogy újból a valóságos nyelvhez köze­líti a verset, akár úgy, hogy a leírt, látható szöveg lehetőségeit totálisan — grafikailag, zeneileg stb. — igyekszik kihasználni. Azzal, amit én csinálok, valóban köztes helyzetben vagyok, mert sem a hagyományos líraeszményt, sem a neoavantgarde nyelvteremtő indula­tát nem tudom — még — elfogadni. Meggyőződésem, hogy életünk kettőssé­ge, az a látszat- és konvenciórendszer, amely körülvesz minket, a költészetben is ott kísért. Kell lennie egy másik út­nak, amely a szimbólumalkotásban rej­lő hamisságot, azt, hogy kép és gondolat különállását egységként fogadjuk el, meg tudja szüntetni. S mert abban is hiszek, hogy a vers lényege a költői kép, úgy próbálom végigkövetni a kép és a szimbólum születését, hogy közben le­lepleződjék a látszat, és megmaradja­nak az alternatívák. Tehát még nem szintézis ez, szándékában sem, csupán analízis. Egyeseknek ez a megközelítés túlságosan spekulatívnak tűnhet, de azt hiszem, életünk szimbólumai is hason­latosak a versbeli jelképekhez, a leve­gőben lebegnek, talajtalanul, és az így támadt résben, hézagban, szakadékban minden megtörténhet. Újból végig kell járnunk múltunkat, mindazt, ami már megtörtént velünk, és ennek egyik lehet­séges eszköze a vers is. Én így értel­mezem a hagyományt — legyen szó, ha úgy tetszik, Áprilyról vagy akár Ady­ MAROSI PÉTER — Több évtizedes kritikusi pályájá­nak újabb terméséből válogatott köte­tét jutalmazta díjjal az Írószövetség zsűrije. Mit jelent ez a díj Marosi Pé­ternek? — Díjosztó családból származom. Pontosabban: olyan díjosztó családból, amelyben az osztogató maga is kap egyetlen egyszer, pályája végén egy írószövetségi elismerést. Édesapám, Molter Károly az Erdélyi Helikon leg­több zsűrijének tagja volt. A Helikon Irodalomtörténeti pályázatán például Molter Károly selejtezte először a kéziratokat, és mindjárt azt a munkát javasolta megvételre, amelyet azóta nemzedékek vesznek kézbe az iskolá­ban és iskolán kívül: Szerb Antal ma­gyar irodalomtörténetét Hosszú éveken át aztán édesapám volt a Baumgartner Kuratórium erdélyi tagja, és egész sor új értékre ő hívta fel először a figyel­met. ö­nmaga azonban csak egyszer ka­pott alkotó írói pályája vége felé egy Igaz Szó-díjat. Nem akarok apámmal dicsekedni, most, a temetése után sem, de kicsit és talán vidékiesebben, valahogy velem is ilyenformán megy végbe a dolog. Annyi zsűrinek voltam tagja, annyi művet javasoltam díjakra, hogy külön kis könyvtárat rendezhetnék be belőlük. Most aztán engem is utolért egy díj. Vi­lág végén virradat című cikkgyűjtemé­nyemet tüntette ki a múlt héten az író­szövetség zsűrije. Köszönöm szépen. És akár írok még kritikákat a díja­zás után is, akár nem, meg kell mon­danom, nagyon örvendek neki. Legjob­ban pedig annak, hogy egy listára ke­rültem Hornyák Józseffel, akinek any­­nyi fájdalmat, néha azonban örömet is okoztam írásommal. Aztán ör­vendek Markó Béla okos versei jutalmazásá­nak, akárcsak a legfiatalabb, Egyed Péter mindegyre versbe kívánkozó o­­kossága kitüntetésének. Számomra ez a lista külön öröm, külön kitüntetés. MÓZES ATTILA — Díjazott kötetében karcolattól hosszabb elbeszélésig a rövid próza mű­fajának több változata megtalálható. Hogyan vélekedik hagyomány és új­szerűség viszonyáról e nagy múltú mű­fajban? — Mindig zavarban vagyok, ha a pró­za hagyományos vagy újszerű voltáról esik szó. Egyáltalán: számomra úgy tű­nik, hogy irodalmi korokon át a próza — a formai jegyeket tekintve — nem módosult lényegesen. Úgy tetszik, ez a műnem a leghagyományőrzőbb, az iro­dalom legkonzervatívabb műneme. To­vábbá az is meggondolkoztat, hogy idő­sebb pályatársak, sőt, azok a világiro­dalmi rangú írók, akik fiatalabb koruk­ban megpróbálkoztak egyéni formai utat járni, „bontogatták“ az idősíkokat, érettebb alkotói korszakukban vissza­tértek a hagyományos formavilághoz, a lineáris cselekményvezetéshez; lehet, hogy tévedek vagy paradoxonnak fog ez így tűnni, de én e visszatérés lénye­gét a türelmetlenségben látom: a tarta­lom a legáttekinthetőbb formában akar megnyilvánulni, s annál inkább, minél­­ fontosabbak ezek a tartalmi vonatko­zások. Eltűnődhetünk azon is, hogy mo­dernként beharangozott írásokban mi az, ami lényegesen más formailag, mint a hagyományosnak mondott és elfogadott írásokban. Talán azt is mondhatnék, hogy a kimagasló művek rangját éppen a hagyományőrzés adja meg: a próza hagyományos áttekinthetősége, lényegre összpontosító tárgyilagossága. Míg a köl­tészetben a különös formavilág mutatja a szerző rangját és egyéniségét, addig a prózában a hagyománytisztelet, még ha ez így szélsőségesnek, ellenpontozottnak tűnik is. Újszerűség „mindössze“, a szemléletmódban, a világlátásban mu­tatható ki, ez viszont nemcsak a próza sajátossága, társadalmi összefüggései az izgalmasabbak. A próza „konzervativiz­musa“ egyben előnyt is jelent számára, már csak ha azt tekintjük is, hogy Tolsz­toj regényeinek mit sem ártott az idő. A próza nem „látványos“ műnem. Ta­lán éppen ezért a „legmegbízhatóbb“ valamennyi közül. A díjkiosztás után: Dumitru Radu Popescu, az írószövetség elnöke, Mózes Attila,Markó Béla, Hornyák József, Dálfalvi Zsolt, Ştefan Banulescu, a zsűri elnöke, Egyed Péter és Domokos Géza* ION CUCU felvétele MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek című könyvéhez • Betegsége miatt Marosi Péter nem vett részt a díjkiosztáson. „ A HÉT 1982. január 1. ről, Babitsról, Szabó Lőrincről­­, és így értelmezem a kísérletezést is. Legeslegjobban pedig annak örvendek­, hogy a díjazás során most már mint díjazott is kollégája lehettem Mózes Attilának. Mostanában éppen ő írja tele az Utunkat, de az Igaz Szót is Legter­mékenyebb fiatal elbeszélőnk és műbí­rálónk. Olyan termékeny és oly színvo­nalon, hogy már-már sértés Mózes At­tilát fiatalnak nevezni. Megíttam ezt róla két héttel ezelőtt is, elismételem most is: kimondhatatlanul örvendek, hogy sem elbeszélőként, sem kritikus­ként nem lehet befogni a száját. Addig irodalom ez a mi irodalmunk is, amíg ilyen fiatalok bukkannak fel hirtelen benne, mint Mózes, Markó, Egyed, a­­kik mindent jobban tudnak már nálunk, hiszen ez az ő tisztjük, ez az ő elvitat­hatatlan jussuk életkoruk miatt is. Ad­dig lesz irodalmunk, amíg képes mind­egyre megújulni új nemzedékekben. Mi pedig be-bejárunk még a szerkesz­tőségbe Hornyákkal, lekönyöklünk a régi asztalokra, és megkérdezzük egy­mást: olvastad, hogyan ütött oda Mózes, olvastad, mit mesél megint Mózes, ez a Mankó, ez az Egyed? És kissé keserűen, de józan eszünkre hallgatva, annál na­gyobb örömmel mondjuk: „Előre, fiata­lok, ne hagyjátok magatokat!“ Sok-sok díjat kapjatok még addig, amíg az Utolsót is megkapjátok, amíg nektek is megkeseredik kissé, életkorotoktól, a szájatok íze. Köszönöm. IRODALOM

Next