A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Egy hajdani újságíró jegyzetfüzetéből A korabeli lapokban tallózva fedeztem fel az első nagybányai autóskalandot. A Nagybánya és Vidéke egyik 1901-es száma a többi közt ezeket írta: „Határozottan rohamos léptekkel haladunk előre, hogy városunk minél kifejezőbben öltse magára a nagyvárosi jelleget. Ma utcáinkon végiggördül az első automobil. Az ördöngős masinának természetesen nagy nézőközönsége akadt utcaszerte. Kovács Géza, az automobil tulajdonosa, már az első úttal is szép rekordot ért el. Délelőtt 9 órakor indult el Nagykárolyból és pont egy órakor robogott be a nagybányai piacra. A csinos, könnyen kezelhető és igen praktikus közlekedési eszköz egy csapásra meghódította a közönséget, annyira, hogy a legkevésbé sem fogunk csodálkozni azon, ha egy-két év múltán az összes telivéreink — amelyekkel most büszkén hivalkodunk — hivatást cserélve, valamelyik szalámigyárba fognak vándorolni.“ Az első nagybányai személygépkocsi boldog tulajdonosáról még a következőket tudtam meg: Daimler kocsijával az akkori időkben szenzációszámba menő túrákra vállalkozott. Felesége és egy „műszerész“ (így hívták abban az időben a gépkocsivezetőt és -szerelőt) társaságában 1902-ben Marosvásárhely—Iaşi—Kisinyov—Odessza útvonalon elvergődött a Krím-félszigetre, mindenütt nagy szenzációt keltve. Bejárta az összes tengerparti üdülőket. Jaltában különös kalandja volt. Az egyik, járművek elől lezárt sétányon hajtott végig fülsiketítő zörgéssel, trombitálással, hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Balszerencséjére a sétány végén az autó defektet kapott, s a rend éber őrei a gépkocsit — javítóműhely helyett — a közeli rendőrségre tolták be. A kihágásról nyomban jegyzőkönyvet vettek fel, s az ügyet, hogy ne késleltessék Kovács mérnök elutazását , gyorsított eljárás végett a bírósághoz továbbították. Másnapra a gépkocsit megjavították, S a rendőrség helyszíni vizsgálatot rendelt el és Kováccsal többször is végigjátszatták a „kihágást“ — mindazok a rendőrtisztek, akiknek még nem volt alkalmuk autókázni, rendre beültek az autóba, hogy a „tényállást“ tanulmányozzák. Másnap a bíróság meg is hozta az ítéletet: súlyos kihágás címén 50 rubel pénzbüntetésre ítélték a mérnököt. Az ítélet kihirdetése után a tanácselnök barátságosan kezet nyújtott Kovácsnak, és meghívta a város közelében levő villájába vacsorára. Kovács hatalmas orchidea-csokorral állított be a villába, ahol már nagyobb társaság gyűlt össze és lelkesen köszöntötték a bátor autóst. Vacsora után a vendégek körüljárták a bejáratnál parkoló masinát, és többen ama óhajuknak adtak kifejezést, hogy holdfényes autókirándulásra szeretnének menni a mérnökkel. Szegény Kovács nem térhetett ki a kérés elől. Nagy üggyel-bajjal bekurblizta a motort, s a társaság tagjait csaknem reggelig autókáztatta — a tanácselnököt éppen a kihágás színhelyén, a sétányon kocsikáztatta végig háromszor is. (Ezúttal elmaradt a büntetés.) Utána az elnök kijelentette, hogy jóformán semmit sem látott, mert olyan iramban száguldott SZILVESZTER a masina, hogy kénytelen volt behunyni a szemét. Kovács mérnöknek a jaltai kaland (büntetés, orchidea-csokor, háromnapi ott-tartózkodás stb.) közel száz rubeljébe került . A húszas évek elején Kapcsa András műszerész, egy hatalmas Benz személyautóval tért haza Székelyudvarhelyre. Nem is annyira a hatszemélyes autó keltett városszerte nagy feltűnést, hanem Kapcza úr öltözete. Barna, fűzős francia csizmában, ugyancsak lovaglófoltos bőr sonkanadrágban és villámzáros spencerben jelent meg a korzón. Fején autós bőrsapkát viselt porvédő szemüveggel. A legnagyobb szenzációt azonban a villámzár keltette: ha végigsétált a főutcán, ismerősei kérésére lépten-nyomon ki kellett nyitnia és be kellett csuknia. Volt is nagy álmélkodás! Pollner úr, a Hargita Testedző Egylet gyúrója nem győzött álmélkodni: — Meghúzod — kinyílik. Visszahúzod, becsukódik! Hiába, huncut a német! Kapcza úr az egyik helybeli lapban keretes hirdetést közölt, amiben így reklámirozta az akkor már kiöregedett Benz gépkocsiját: „A legnagyobb áldozatoktól sem visszarettenve a legmodernebb automobilt vásároltam meg, csak azért, hogy a nagy érdemű közönség szolgálatára álljak. Személyszállítást vállalok az ország bármely részébe. Esküvői felvonulásokra és temetésekre külön árengedmény.“ A hirdetésnek megvolt a foganatja: előbb néhány marhakupec, majd kereskedők vették igénybe Kapcza úr szolgáltatását, de a legnagyobb érdeklődés a házasulandók részéről nyilvánult meg. Igaz, hogy az esküvői menetek összeállításánál mindig viták voltak, mert Kapcza úr „az ünnepélyesség színvonala érdekében“ ragaszkodott ahhoz, hogy a gépkocsi menjen az élen, ami ellen a bérkocsisok élénken tiltakoztak, mert lovaik az iszonyatos benzinbűztől gyakran megbokrosodtak. Hosszas vita után sikerült a bérkocsisokkal megállapodni, hogy tisztes távolságban követik a gépkocsit. Az autóban rendszerint a nászpár és a násznagyok foglaltak helyet, és úgy indultak a templom elé, ahol karbonári kalappal a fején, karbonári kabátban, mellényére leomló kavallier-nyakkendővel Kovács István fotóművész úr várta masinájával a násznépet. Református és unitárius esküvők általában minden incidens nélkül zajlottak le, mert mindkét templom lent volt a városban, komplikációk csak a katolikus esküvőknél akadtak, amikor az öreg Benz kocsinak meg kellett másznia a Szent Miklós hegyen levő szerpentint, hogy a templom elé törögjön. Tomcsa Sándor, a kitűnő író Autósesküvő című írásában a tőle megszokott humorral örökítette meg egy borbélymester lányának református esküvőjét, ami rengeteg bonyodalommal zajlott le. A nászmenet a templom elé érkezett. Kint állt Kovács fényképész, nagytiszteletű Vajda Ferenc esperes úr, valamint a rengeteg ámuló-bámuló nép. Igen ám, de az autó valami technikai hiba miatt nem állt meg a templom bejáratánál, hanem tovább robogott. Megkerülte a piacteret és a ferencrendiek templománál stoppolt. Kapcza úr a násznépet hívta segítségül, akik a bérkocsikról lekászálódva tolni kezdték az autót, miközben Kapcza úr gyújtott, kapcsolt és szitkozódott. — Nyomás uraim! Nyomás! Rögvest megindulunk! Meg is indult, a násznép ismét elhelyezkedett a fiákereken és folytatta útját a templom felé. De sajnos az autó ezúttal sem tudott a templom előtt stoppolni, sőt a piactér ismételt megkerülésével sem sikerült a bejáratnál megállapodnia. A bérkocsisok, látva a megbokrosodott masinát, a gabonapiacnál kivonultak a menetből és várták a fejleményeket, közben Kapcza úr zörgő, nagyokat durrogtató masinájával, benne a halálra rémült ifjú párral és a násznagyokkal tovább keringett a piac körül, amíg csak a benzin ki nem fogyott a tartályból... Akkor sem a református templomnál, hanem a ferenceseknél állapodott meg. Kapcza urat sem szerződtették többé esküvői felvonulásokra! A mai gyermekek számára az autózás megszokott dolog. A mi gyermekkorunkban egy-egy gépkocsis kirándulás, ha csak néhány száz méteres volt is, felejthetetlen élményt jelentett, legalábbis olyant, mint manapság a lovaskocsin való utazás... 1914-ben történt. Anyai nagyanyám a régi Monostori úton, a Kós Károly féle „kakasostornyú“ református templommal szemben lakott. Abban az időben huzamosabb időt töltöttem nála. Súlyos beteg volt, és az akkor már neves és felkapott dr. Iuliu Hatieganu kezelte. Naponta meglátogatta nagyanyámat, hol fiákeren, hol meg autóval jött. (Hogy a sajátja volt-e, nem tudom). Ha autóval jött, az mindig eseményszámba ment, a fél Monostori út gyermekhada pillanatok alatt odafutott, voltak, akik csak úgy távolból bámulták az ördöngös masinát, míg mások közelebb merészkedtek, sőt akadt olyan bátor kölyök, is, aki a sofőr legnagyobb bosszúságára, maszatos kézzel tapogatta, simogatta a felfele kunkorodó sárhányókat, az oldalára felszíjazott gumitömlőket meg a világítólámpákról lecsüngő és valahol a kocsi belsejében eltűnő piros gumi karbidlámpacsöveket. Hatieganu dr. távozásakor az automobil (mert akkor úgy hívták) néha percekig tartó kurblizása, a motor eleinte rekedt, azután süvítő prüszkölése, az egyre hangosabb robajok, a kipufogóból áramló fekete, majd kékes színű benzinszagú füstfelhő — ez volt igazán a nagy attrakció! Arról nem is beszélve, hogy a sofőr, ha jó hangulatban volt, nyomós trombitájával sűrű ta-ta-ta jeleket adott le. Egy napon azután értem jött az apám. Reggel érkezett, s délben már haza is akart utazni. Amikor Hatieganu dr. úgy tizenegy óra körül megjött és megtudta, hogy apám a déli vonattal akar elutazni, felajánlotta, hogy az autóval kivisz az állomásra. Az autó körül bámészkodó gyermekek legnagyobb irigykedésére nemsokára felszálltunk az autóba — olyan magas volt, hogy két lépcsőn kellett felhágni. Az indítással ezúttal nem volt baj, perceken belül a szokásos robajok és füstkarikák közepette útnak indultunk. Igen ám, de a mentőotthon előtt a motor kezdett kihagyni, egyet-kettőt köhintett, majd rekedten elnémult. A sofőr bácsi kiszállt és felemelte a leszíjazott motorház köpenyét és elkezdett valamit kalapálni. Percek alatt nagy tömeg vett körül bennünket, mi meg álltuk a kíváncsiak érdeklődő tekintetét. özvegy Máthé Szabó Károlyné, Kuncz Aladár nővére közeledett felénk (szegről-végről atyafiságban voltunk), és kedvesen megkérdezte apámtól: — Hova-hova, hogy úgy siettek? — Az állomásra. — Kiértek-e az állomásra idejében, mert ezekkel az automobilokkal mindig baj van. (Férje életében nekik is volt, úgy látszik, szomorú tapasztalatai lehettek). Rendszerint akkor döglenek be, amikor az embernek sietős dolga van. A motor, mintegy cáfolatul Vilma néni megjegyzésére, elkezdett berregni s nemsokára a Főtér felé robogtunk. Abban az időben „Balra hajts, jobbra előzz“ volt a szabály. Nos, a Főtér sarkán a régi Wesselényi utca felől egy söröshordókkal megrakott társzekér kanyarodott be, s a sofőr, hogy az ütközést elkerülje, kénytelen volt rákapcsolni és már nem tudott az állomás felé befordulni, hanem tovább hajtott a Kossuth Lajos utcába. Le kellett mennünk a református teológiáig és befordulnunk a Postakert utcába, így a piacon át folytattuk az utat az állomás felé. A református templom előtt ismét kihagyott a motor és végleg bedöglött a masina. Apám futó pillantást vetett az órájára, kiszállt, leemelt engem meg a koffert és gyalogosan indultunk az indóház felé, bár a sofőr váltig hangoztatta: — Menni fog ez kérem! Csak egy kis kontaktushiba van. Mire kiértünk az állomásra, az orrunk előtt döcögött ki a vonat. Az esti vonattal utaztunk haza. Ez volt az én első autóskalandom. SZÁSZ ISTVÁN 1982. január 1 . HÉT 6