A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-01 / 1. szám
Gondolatok esztendőfordulón a Köztársaság évfordulóján Úgy hozta a történelem, hogy a Köztársaság kikiáltásának évfordulóját az esztendő végén, az új esztendő küszöbén ünnepeljük, így az ünnepi készülődés mindig egybeesik az eltelt esztendő mérlegkészítésével, az új év teendőinek bemérésével. Az idén ennek a visszapillantásnak és jövőbenézésnek sajátos jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy az új esztendő pártunk és hazánk életében két nagy jelentőségű eseményt is ígér, hiszen 1984 az RKP XIII. kongresszusának és a felszabadulás, legnagyobb nemzeti ünnepünk 40. évfordulójának esztendeje i. Mind az eredmények felmérését, mind az előretekintést csakis ennek a két történelmi jelentőségű eseménynek a vetületében tudom elképzelni. Ilyen összefüggésben nem elegendő csupán annyit mondani, hogy az idei esztendő mintegy tizenegy havi mérlege pozitív, hogy terveink legfontosabb ipari mutatóit sikerrel teljesítettük. Úgy érzem, távolabbi visszapillantásra is szükség van, csak így lehet igazán érzékelni és érzékeltetni a termelő-alkotómunka folyamatában kifejtett erőfeszítések valós értékét, igazi méreteit. Szükség van erre, annál is inkább, mert az állítás, hogy a „legfontosabb tervmutatókat sikerrel teljesítettük" csak akkor emelkedik ki a szokványos jelentések közül, ha nyomban hozzátesszük, hogy 1983-ban egyetlen ipari vállalatunk termelése lényegesen nagyobb, mint 1968-ban a megye egész iparának a termelése. S ha egy kicsit tüzetesebben belenézünk a tények és a számok sokaságába, mindjárt kiderül, hogy az 1966—1982-es időszakban megyénkben is végbement ipartelepítés egyáltalán nem volt öncélú, hiszen azon túlmenően, hogy a szinte robbanásszerű ipari fejlődés a későbbi gazdasági eredményeket alapozta meg, felbecsülhetetlen értékű mutációkat eredményezett a megye társadalmi szerkezetében és a társadalmi élet minden vonatkozásában. Elegendő annyit említeni, hogy 1968 óta a megye lakosságának 40 százaléka költözött új lakásba és 25 százaléka tanul különböző iskolákban. Az ünnepi mérleg, akárcsak a jövőbe tekintés — a párt tudományos politikájának köszönhetően — változatos gazdasági, társadalmi és szellemi képet nyújt Ennek a sokszínű változásnak még élénkebb, még dinamikusabb távlatait vetítik elénk az elkövetkező esztendők. Megyénk új iparágairól szólva a gépgyártóipart és az elektrotechnikát szoktuk emlegetni, közben újabbak zárkóztak fel melléjük, a kőolaj és általában az energiahordozók kitermelése. A szénbányászat nem új keletű ugyan megyénkben, de a lignitkitermelésnek a mai és jövőbeni szintje messze meghaladja a korábbit. E két ágazatra fordítjuk a jövőben a beruházások jelentős hányadát. Az új esztendőben, természetesen, az ipar más területein is jelentős gyarapodással számolhatunk. Az ipar alapeszközeinek „életkora" nem haladja meg a tizenkét esztendőt A szakmunkás gárda is fiatal, de már elég tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy az elkövetkező esztendőkben az adottságok és a képességek valós szintjén termeljen, az elvárásoknak megfelelő eredményeket érjen el a munkatermelékenység fokozásában, a termékek műszaki szintjének emelésében. Különösen fontos a minőség a gépgyártó iparban és az elektrotechnikában, ahol szembetűnően megnövekedtek a világpiac elvárásai. A termékskála szélesítése, a műszaki hozzáértés, a szakmai intelligencia hatékonyabb aktivizálása, az ésszerű energiaés anyaggazdálkodás, a technológiai és termelési fegyelem további megszilárdítása mind, mind olyan tényezők, amelyek nélkül szinte elképzelhetetlen gazdasági, ipari terveink maradéktalan megvalósítása. Mivel mindennapi munkám elsősorban az iparhoz áll közelebb, érthető, hogy gondolataim is e téma körül gyűrűznek. S az is természetes, hogy újévi kívánságaim is elsősorban hazánk, a megye további gazdasági prosperitása, a termelő-alkotó kedv még erőteljesebb megnyilatkozása, a Pártprogramból fakadó konkrét feladataink maradéktalan valóra váltása, a békés, értékteremtő munka kérdései köré csoportosulnak. Imreh István nyugalmazott egyetemi tanár A munkám felől érdeklődtek, és azt kérdezték, hogy valahol — mélyen fekvőn és igen szilárdan — miként függ az egybe a mai nagyvilág sorsformáló dolgaival. A válaszadás a kifejtést igénylő összeszövődöttségek sokasága miatt válik csupán gondokat termővé. Valami azonban talán (éppen az embert leginkább megmutató cselekvésben a munkavégzésben megragadható. Történészként kezdjem tehát azzal, hogy históriát többféleképpen, sok céltól meghatározottan, irányítottan lehet írni. Nos, engem az anyagi művelődés múltba süllyedt dolgainak feltárása sarkallt leginkább kutatásra. A létfenntartásért folyó küzdelem, a termelő élet talaján kivirágzott társadalmi alakulatok, gazdasági intézmények, a művelődési értékek rekonstruálására törekedtem. Azért, hogy a romániai magyar nemzetiségi önismeretnek a bázisát szélesítgetve szilárdabb alapot teremtsünk a népek rokonításának, és a mi békés életépítő munkánk emlékeit elevenítve, a mi örökségünkkel is dúsítsuk tágabb kelet-európai környezetünk megbecsülésre érdemes hagyományaink kincseket őrző tárházát. A hétköznapok krónikája, a míves napok, a dologtevő, az értékalkotó élettörténetek a békére törekedő, a békességet védelmező emberiség dicsérete. Legutóbb falutörvény-publikációban írtam meg azt, hogy a székely faluközösség a megmaradás szolgálatában állott. Mondhatnám, a falutörvény minden cikkelye az életet védelmezte. A comunitásbeli jogszabályok és határozatok a társas létbe, az együttes munkálkodásba igyekeztek — szintes értékrendre alapozott — szervezettséget, törvényességet beépíteni, és ily módon kínálni szilárd, tartós hajlékot a mindennapok békés szántóvetőinek. A békés fennmaradás rendjét értelmesen megszervezni tudó és a végső veszedelembe jutott életet közösségi összefarrottságban oltalmazni kész székely faluközösségbeliek világának múltbeli üzenete nagyon-nagyon korszerű. Valójában azt kellene mondanom: sajnos, nagyon is az, hiszen az emberi értelem és szorgalom teremtette eszközök létünket megsemmisíteni kész fenyegetéssé váltak, éppen a napjainkbeli világpolitika fejleményeiként. Ezért érzem az eddiginél is sürgetőbbnek az ösztönzést, hogy a békességre szavazók mellé álljak, s mind az itthoniakkal, mind a nagyvilágbeliekkel együtt tegyek hitet az egymást segítő, támogató, építkező humanizmus mellett. A Tóth János marosvásárhelyi kőműves Székelyudvarhely mellől, Béta nevezetű faluból indultam, van annak maholnap ötven esztendeje is. A Bánságba mentem, mindenütt toborozták akkor a fiatalokat, inas lettem Resicán, onnan kerültem később Bukarestbe, éppen a Scinteia Háza építőtelepére. Ez volt az igazi iskola. Ahogy haladt az építkezés, úgy haladtam én is előre szaktudásban. A sajtópalota építésének befejező szakaszában már a legigényesebb munkákhoz osztottak be, a külső díszítésen dolgoztam, öntöttük, faragtuk, helyükre illesztettük a magasban a nagy idomokat Jól emlékszem, amikor annak idején az Előre munkatársai, az első honfoglalók között beköltöztek az új szerkesztőségükbe. Aztán átvezényeltek az országos építőtelepekre, Onesti-re, Dormanesti-re, nem is sorolom most mindegyiket. Amikor Marosvásárhelyen elkezdődött a Vegyipari Kombinát alapozása, immár családostul ide telepedtem. Azóta itt élek. Ami azt jelenti, hogy „végigdolgoztam" az új posta- és telefonközpont építkezését, aztán a Grand Hotelt, a Nemzeti Színházat, a Continental szállót. Az ember örvend és büszke arra, amit csinált. Nem sok ember mondhatja el, hogy olyan maradandó munkákat végzett ebben a városban, mint amilyenekre alkalmam nyílt nekem is. Házat is vettem rttagamnak, a lányom már Marosvásárhelyen született, építésznek készül, itt nőtt fel a fiam is, aki nemsokára mérnök lesz. Ekkorát változott a mi életünk ... De azért meglehet, hogy nyugdíjas korunkra, öregségünkre csak hazahúzódunk Bétára, Udvarhelyszékbe, a szülői házba. Ki tudja? Jelenleg a főtér déli torkolatában, a 113-as munkatelepen csoportvezető kőműves vagyok, a Grand Hotel és a telefonközpont közötti szakaszon vezetem a kőművesmunkát, az üzletsorral kombinált lakóháztömböknél. Az időjárás nem kedvez ugyan, rövidek a nappalok, hamar sötétedik és mínusz 10 fok alatt nem indíthatjuk a kényesebb gépeket, berendezéseket, mégis azt reméljük, hogy még az óesztendőben átadhatjuk az összes lakásokat, hogy valamennyi új lakástulajdonos már saját otthonában teríthesse a szilvesztert! Itt jó lakásokat kap mindenki. Meleget, meleg vizet, jó burkolást, alapos szigetelést, itt penész nem jelenik meg majd a falakon. Erőt, egészséget kívánok, munkát nekik és valamennyiünknek. Dan Hristea orvos, Bukarest Az ember év végén számba szokta venni örömeit, gondjait, az elszállt esztendő beteljesüléseit és adósságait. És persze tervez, elképzeli, hogy miként is válhatna teljessé a küszöbön álló új esztendő. Kis és nagy örömök fonódtak össze az elmúlt hónapokban — kis és nagy örömöket ígér az új esztendő. A nagy öröm családunk számára az volt, hogy fiam megkezdhette tanulmányait a katonaorvosi egyetemen — és az lesz, ha lányom felvételije, ugyancsak az orvostudományba, sikerülni fog. Három orvos egy családban. Ez mindennél szebb. Pedig a gyermekeket nem biztattam erre a pályára. Maguk választották. Hogy mi késztette őket erre a választásra? Talán az 1977-es megrázkódtatás, amikor gyermekfejjel átélték egykori háztömbürek összeomlását, szomszédaink tragikus végét. Azóta új életet kezdtünk. Ehhez az élethez tartozik a gyermekek pályaválasztása. S az én új irányba lendült orvosi munkám. Korábban a vasutas poliklinika laboratóriumát vezettem. Most már a tudományos kutatással kacérkodom — akupunktúrával kezdtem foglalkozni. S az eredmények több mint biztatóak. Ennek az ősi gyógymódnak a tudományos megalapozottsága még csak kezdeti stádiumban van. Jelenleg a gyakorlat, a mindennapi gyógyászati gyakorlat az uralkodók elméleti megalapozása világszerte nyitott kérdés. Nos, én ehhez szeretnék valamelyest közelebb kerülni. Nemcsak gyógyítok tehát, hanem az összefüggéseket, az általánosítható, elméleti alapvetéshez közelítő utakat is cserkészem. Ehhez munkatársaim közvetlen segítségén kívül hathatós segítséget kapok családomtól is. Rokkanton — a földrengés fél lábamat követelte, bal kezem munkáját műszület segíti — csakis a család nyújtotta lelki békesség állíthatott talpra, és serkenthetett munkára. Olyan minőségi munkára, amit korábban el sem képzeltem magamnak. S a békesség, újesztendei kívánságként, messzi meghaladja a családi hajlékot. Békesség az embernek — ez valamennyi tisztességes ember kívánsága. Hogy mindenki tehesse társadalommal, embertársaival szembeni kötelességét, hogy Földünk egyensúlyát megtartva keringjen tovább az idők végezetéig. Jecza Péter szobrászművész Életem és pályám fontos mérföldkövéhez érkeztem a most záruló esztendőben: betöltöttem a negyvenötödik életévemet — mint mondani szokás —, férfikorom teljébe léptem. Az ősszel a születésnapom, most pedig az esztendőváltás késztetett, illetve sürget elért eredményeim, komolyabb megvalósításaim felelős számbavételére. Mint mérlegkészítéseimkor általában, figyelmemet most is a sikerekre, a gyümölcsözőnek bizonyult vállalkozásokra összpontosítom. Azok közé tartozom ugyanis, akiket az eredmények, a sikerek ösztönöznek további megfeszített munkára, s nem a kudarcok, a félresiklások vagy a bukások. Alkotómunkámban az eredményeket az újabb, a kiérleltebb művek gyarapodása, s ezeknek az alkotásoknak a rangos kiállításokon való szereplése jelenti elsősorban. Régi igazság ugyanis, hogy egy műalkotás akkor válik teljessé, akkor „készül el" végérvényesen, amikor a nyilvánosság, a közönség elé kerül. A tárlatlátogatók, a műélvezők akarva-akaratlanul a képzőművészek társszerzőivé válnak ... Régebbi és újabb munkáimmal több nívós kiállításon vettem részt az 1983-as esztendőben. Szobraim jelen voltak azokon a nagyobb szabású vagy kamarajellegű kiállításokon, amelyeket a Képzőművészek Szövetségének temesvári fiókja a Bega-parti városban vagy az ország néhány más kulturális központjában az év folyamán rendezett... Munkáim a rangos országos seregszemlékre is eljutottak. Sikeresen szerepelt néhány bronzszobrom a Megéneklünk, Románia fesztivál megyei és országos szakaszán. Szabadság című alkotásomért a nagy kulturális seregszemle legutóbbi rendezvénysorozatán országos I. díjjal tüntettek ki. A temesvári képzőművészek decemberben megnyílt hagyományos téli tárlatán két kompozíciómat — a Forradalom és az Élcsapat címűeket —■ állítottam ki. Néhány bukaresti és temesvári művésztársammal Svájcban vettem részt egy csoportkiállításon, s immár harmadízben jutottak el munkáim a Dante emlékének szentelt ravennai (Olaszország) szobrászati biennáléra. Több mint húsz munkát mutattam be 1983 őszén a düsseldorfi Walter-galériában megnyílt egyéni kziállításomon, míg a Hannover melletti Salzuflen nevű fürdővárosban felállították Kristály című nagyobb méretű köztéri szobromat... Persze, ezek az eredmények is sok gyötrődés, elszánt nekigyürkőzés árán születtek. A nehézségeket, a bajokat, az akadályokat azonban az ember hamar elfelejti, míg a művek, a kiállított s a közterekre kerülő szobrok megmaradnak. Nehéz esztendő elé nézek. Megfeszített tempóban dolgozom immár hetek óta annak az egyéni tárlatnak az anyagán, amelyet Köln legnagyobb és legrangosabb műcsarnokában 1984 nyarán fogok megnyitni. A kiállítás, amelyen 25—30 kisebb és nagyobb méretű fémszobromat fogom bemutatni, mintegy betetőzése lesz annak a több mint egy évtizedes rendszeres kapcsolatnak, amelyet a németország szövetségi köztársaságbeli különböző galériákkal sikerült kiépítenem. Természetesen jelen lesznek munkáim a fontosabb hazai tárlatokon is. Újévi gondolatok. Szerény csokrot nyújtunk át az alábbiakban az olvasóknak, hiszen egész lapszámot, köteteket lehetne megtölteni a lap barátainak, olvasóinak véleményeivel. Ebből a néhány gondolattöredékből is kiolvasható azonban az a felelős elkötelezettség, amely egész népünket eltölti az elmúlt esztendő eredményeinek szokásos számbavételekor, a jövő évi távlatok, elképzelések körvonalazásakor. A legegyénibb, a legszemélyesebb gondolatokból is kisugárzik a társadalmi felelősség: magunk, családunk, kisebb és nagyobb közösségünk — a haza — jövője ezeknek a gondolatoknak, elképzeléseknek kockáiból épül. A Köztársaság évfordulóját, az új esztendőt építő-szépítő szándékunk köszönti. Az alább megszólalóké és hazánk, a szocialista Románia minden állampolgáráé. JECZA PÉTER Szabadság A Megéneklünk, Románia fesztivál elsődíjas szobra 1984. január 1 A HÉT 4