A Hét, 1986 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-04 / 1. szám
3 A HÉT 1986. január 4. • Kezdetben volt egy szenvedély Mint minden hasonló intézményben, a marosvásárhelyi Szakszervezeti Művelődési Ház keretében is többféle együttes, kör és csoport működik. Jól, színvonalasan, olyan eredményekkel, amelyeket a Megéneklünk, Románia fesztiválon utóbb is számtalan díj jutalmazott. De van közöttük néhány különösen figyelemre méltó, s ezeknek munkájában felfedezhetők olyan eredeti, megkülönböztető vonások, amelyek a szabad idő tartalmas felhasználását, az ön- és közművelődés célirányosságát tekintve éppúgy ajánlatosak és szükségesek, akárcsak az emberi tevékenység minden más — hivatásos vagy a hivatásost kiegészítő — területén, ahol csak az egyéniség megnyilatkozhat. Az ilyen, szabad időben végzett közhasznú tevékenység lehet meghoszszabbítása a napi munkának, alapfoglalkozásnak, de lehet azzal merőben ellentétes is, értékét azonban így vagy úgy mindig a tehetség és a tudás minősíti, az amatőr mozgalomnak ma ár ezek a „paraméterei“, ellentétben ódivatú dilettantizmussal, nem lehet helye például a dilettanmusnak a műszaki-alkotó mozgásban, amelynek éppen az a rendelése, hogy a részvevők kreatív gonkodását serkentse, a termelésben e fonatban időszerű műszaki, tudomáos, technológiai, munkaszervezési idősek megoldását segítse elő. De jön a napjaink tudományosságára,űszaki műveltségére, ipari termelését jellemző nagyfokú szakosodás lehetvé teszi-e ilyen szakkérdések megközelítését „önképzőköri“ szinten, ahogy egy magamfajta filosz mondaná — erre a kérdésre várom a választ Vasile Tero igazgatótól. — Lehetővé teszi, feltéve, hogy jól választjuk meg és tartjuk napirenden témákat. Ezek csakis olyan témák ehetnek, amelyek egyaránt foglalkozatják egyik vagy másik vállalat — az Electromure?, a Metalotehnica vagy az •natex munkaközösségét, akár új techológiák bevezetéséről, akár találmányok és újítások sorsáról, illetve ösznzéséről, akár a munka termelékenysgét vagy az újrafelhasználható anyaik értékesítését elősegítő megoldások, szó. A Szakszervezeti Tanács, mint a Mérnökök és Technikusok Micípiumi Bizottsága segítségével s legjobb szakemberek bevonásával szervezzük meg a szakköri tékénységet, hogy kellő rálátásunk lem ezekre a legidőszerűbb műszakimelési problémákra és az egyik gy másik vállalatban elért jó eredényekre, amelyek éppen a műszakilkota mozgalom révén válhatnakkiesőbb másutt is ismertté. — Ami azt jelenti, hogy így állandó fajiasztalatcsere valósul meg? — Szervezünk tapasztalatcserét, tanácskozásokat és szimpóziumokat, mindig jól meghatározott témakörrel is pontos gyakorlati céllal. Ritkábban ártunk előadásokat, mivel itt kísérteginkább a formális letudás veszélye. Várpedig a kör tevékenysége csakis akkor lehet eredményes, ha a maga ehetőségei szerint igyekszik elősegíteni a tudományos és technikai találékonyság fokozott készenlétét, nagyobb hatékonyságát mindazokban, akiktől ezt munkájuk ma egyre inkább megköveteli. A tudomány- és oktatásügyi kongresszus dokumentumaiban megfogalmazott elvárások is ezt tudatosítják bennünk: a mi munkánkra is szükség van ahhoz, hogy a következő évek, az új ötéves terv meghatározta fejlődés minél kevesebb zökkenővel valósuljon meg. Ami ebből az emberi tényezőn múlik, tehát a tudás, hozzáértés, alkotó szellem fejlesztése, ez a mi dolgunk, ebből kell részt vállalnunk, a lehető leggyakorlatibb módon. Ami e módszertani kérdéseket illeti, erről sok szó esett, most nemrég is azon az október végén megtartott megyeközi értekezleten, amely a munkás- és ifjúsági klubok szerepét vizsgálta a tudomány és műszaki alkotás ösztönzésében és fejlesztésében. A lehetőségeket még korántsem merítettük ki. Talán jobban össze kell hangolnunk a Ház keretében működő körök munkáját. A film- és fotóklub például kiválóan dolgozik, az itt készülő színes diák és diaporámák nagy sikerrel szerepeltek külföldön éppúgy, mint hazai versenyeken, a Megéneklünk, Románia fesztiválon. Tagjainak tehetségére, sokoldalú tapasztalatára a jövőben még inkább számít a műszaki-tudományos mozgalom, annál is inkább, mert hiszen köztudomású, hogy tudományban, technikában mennyire megnőtt a film és a fotó szerepe. Érdekes és tanulságos a marosvásárhelyi fotóklub története; egy-egy fejezetét, illetve eseményét sokan és sokszor megírták már, de gyűl az anyag egy teljesebb, monografikus feldolgozáshoz, főleg mert a fotózás, akárcsak a filmezés, valamint a „köztes“ műfajok (mint amilyen a diaporáma is) folyamatosan, a lehető legtermészetesebb növekedéssel új meg új híveket hódít magának az egymást követő korosztályokban. A több mint huszonöt éve működő fotókörről bízvást el lehet mondani, hogy nemzetközi híre van, tagjai Párizstól Moszkváig, a kanadai Winnipegtől Hongkongig számtalan kiállításon képviselték igen jó eredménynyel a hazai fotóművészetet. Kezdetben volt a tájfotó. Vagy legalábbis így látják legtöbben a megkérdezettek közül — Haragos Zoltán, Bálint Zsigmond, Kerekes Péter Pál —, akik hetente egyszer-kétszer összegyűlnek este a klubban, vitára, baráti beszélgetésre, egymás munkáinak elbírálására. Hogy ennek a baráti körnek Marx József fotóművész a lelke, azt alighanem mindenki tudja, akit érdekel a fotózás, és nemcsak Marosvásárhelyen, de Slatinán vagy Craiován is, ahol ezen az őszön Marx József ötven év fotómunkáinak javát állította ki (egyéni kiállításon, de a kiadott katalógusok szervező, animátori munkájáról is tájékoztatnak).— Kezdetben volt a tájfotó — mondja Haragos Zoltán is, aki sok éve dolgozik lapoknak, mint fotóriporter, akárcsak Marx József egyébként. — Mindenki tájképpel kezdi, holott talán ez a legnehezebb válfaja a fényképezésnek. De mire megtanulja a kezdő, addig jó fényképész lesz belőle. — Ez egyaránt vonatkozik a profi és az amatőr fotózásra? Vagy a fotóművészetben nincs is értelme határvonalat vonni a kettő között? — Ennek már csak azért sem látom értelmét, mert hiszen nincs olyan főiskola, ahol a fotózást tanítanák, ezt csak önszorgalomból tanulhatja meg az ember. Egyébként a hivatásos fényképész nincs előnyben, mert napi munkája során megkophat a szeme és az érdeklődése. Egy amatőr, ha szenvedélyes fotós, többet, jobbat nyújthat. Visszatérve az előbbi témára: én is tájfotóval kezdtem, mint nagy természetjáró, a Fogarasi-havasokban, a Retyezátban. (Megjegyzem, hogy eredetileg könyvelő voltam, egy munkahelyen dolgoztunk Marx Jóskával.) Van, aki aztán csendélettel folytatja, engem az ember érdekel mindenekelőtt. Az ember és a keze munkája. A fotózás rengeteget fejlődött az utóbbi évtizedekben, és kialakította a maga sajátos kifejezésmódját, illetvemódjait. A pillanatot, a megtörtént dolgokat drámaian tudja megragadni, ha művészfotóról van szó. A technikában, tudományban pedig még izgalmasabbak a lehetőségei, a másodperc milliomodrészét is rögzíteni tudja, egész munkafolyamatokat követhet nyomon tökéletes pontossággal. — Mindennek van egy, illetve megszámlálhatatlan előzménye — mondja Bálint Zsigmond mérnök, bútorgyári részlegvezető, aki tudatosabb ismerkedését a meghatározott célú fotózással nem az első tájképektől számítja. Jól fényképezett már, amikor barátok, ismerősök biztatására néprajzi fotóval kezdett foglalkozni. — Megörvendtem az ajánlatnak, és Haáz Sándorral, Tófalvi Zoltánnal többször kint voltam a Sóvidéken. A sóvidéki kötet elkészült, de nem álltunk meg itt, sikerült összehozni egy kisebb tárlatravalót a falusi kismesterségekből, amelyet be is mutattak a megyei könyvtár műszaki könyv részlegén Munka és munkaeszközök címmel. Ez a téma két szempontból is nagyon érdekes: először, mert az emberi munka ősi formáihoz vezet vissza, ezeket tárja fel, örökíti meg, másodszor, mert azt lehet mondani, az utolsó pillanatban teszi, hiszen ezek az ősi formák ma eltűnőben vannak. Ez bizonyos fokig vonatkozik a népszokásokra is, bár kevésbé, mert van egy ellentétes irányú mozgalom a népszokások, a népművészet megőrzésére. — A néprajzot — igaz, hogy főleg a tárgyi néprajzot — hosszú ideig inkább rajzzal illusztrálták, magyarázták. Változott ez a szemlélet? — A fényképet ma is inkább a szellemi néprajz használja fel, és a dokumentációs értékre helyezi a hangsúlyt. Ami azt jelenti, hogy ezekbe a felvételekbe a fotós kevéssé viheti bele az egyéniségét. Én mégis arra törekedtem, hogy a néprajzos szemszögét közelítsem a magam szemléletéhez, azaz sajátkörnyezetében fotózzam például a falusi ezermestert, tehát a népéletből is belevigyek valamit a képbe. Legutóbb szeptember végén Siklódon és Atyhán jártam, szintén régi mesterségeket fotózni, mesterembereket munka közben, azokkal az egyedinek nevezhető szerszámokkal, amelyekkel szekérkerék, székelyharisnya, könyvborító vagy hegedű készült, és hallatlan találékonyságról tanúskodnak. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a modern ember alkotó képzeletét is meglódíthatják. Mihálykó Anna, a megyei tervezőhivatal fiatal építésztechnikusa főleg portrékat készít, az ember és a környező világ változatos jelenségei, érdekes és bizarr formái vonzzák. — Az emberi személyiség, amelyhez hozzátartozik a környezete is, amelyben él és dolgozik, nemcsak az arc, egy-egy jellemző mozdulat. Valahogy így képzelem el a modern zsánerképet, az ember és a környező világ — munkahely és közösség — viszonyában azokat a nem évülő tartalmas kapcsolatokat keresem, amelyek ellene szólnak az elidegenedésnek, a személyiség elvesztésének. Úgynevezett száraz, műszaki napi elfoglaltságom mellett, gondolom, természetes ez a vonzalom mindahhoz, ami hamisítatlan, eredeti módon emberi. Például: hogyan alakítja az ember a környezetét és formálja a maga képére. Bár csak újabban kezdtem szociofotóval foglalkozni — de nagyon beleszerettem, mert nagyszerű témákat kínál —, hadd vegyem innen a példát, amely az elmondottakat legjobban szemléltetheti. Székelyszentkirályon, Udvarhelytől tizenöt kilométerre jártam nemrég a fényképezőgépemmel. Tudni kell, hogy ebben a faluban valaki — nem készletezem — a húszas években meghonosította az asszonyok között a brüsszeli csipkeverést, ezt a kifinomult kézügyességet és nagy kitartást kívánó munkát, amely kenyeret adott a lányoknak, asszonyoknak, hogy azokban a nehéz években ne járjanak el városra cselédkedni. A régi csipkeverő asszonyok közül kerestem fel egy idős nénit a faluban, aki nem pazarolta el a dolgait, még a dédanyja gyapjúfésűjét is megőrizte, megvan a rokkája — szép kézi munka — és minden régi munkaeszköze, amivel a csipkét készítette. Gyönyörű helyen lakik, a háza mellett áll a régi malom, még annak a garatja is emberi alakra van kiképezve, és volt a szobában egy csodálatos majolikalámpa. Lefényképeztem a nénit munka közben, amint veri a csipkét, a lámpát pedig az előtérbe helyeztem. Kívülről is lefényképeztem a házat a malommal, a patak túlsó partjáról. Az idős csípkeverő asszony, akinek a keze alól egy életen át szebbnél szebb, művészi munkák kerültek ki, munkaeszközeivel és egész környezetével olyan teljes, harmonikus világot jelképez az én szememben, amely felé csak törekedni lehet. — Mit tehet a fotós a természet védelmében? — teszem föl a „költői“ kérdést Kerekes Péternek (karbantartó villanyszerelő), aki nemcsak kitűnő természetfotós, de egy időben tagja volt a megyei természetvédő bizottságnak is. (Mellesleg leigazolt alpinista és barlangkutató.) Persze, hogy sejtem a választ (az olvasóval együtt), de annál jobbanérdekel egyéni megfogalmazása, no meg a sok technikai részleg mert Kerekes Péter főként diákot készít, újabban pedig a diaporáma sikeres művelője. (A III. Megéneklünk, Románia fesztiválon egy első és egy második díjat, most legutóbb két országos első, egy harmadik és egy negyedik díjat nyert diával, Szénégetők című munkáját minden, egyes diaporáma-fesztiválon díjazták.) — Mivel előbb voltam természetbarát és természetvédő, csak azután fotós, azért érthető, hogy minden munkám egy kicsit „hazabeszél“. Kisdiákként kezdtem fényképezni, egy boxgéppel, minden célom az volt, hogy másokkal is megszerettessem a természetet. Hiszem, hogy aki igazán szereti, az önkéntelenül óvja is a természet kincseit. De ha csak lefényképezek valamit, elkattintom a gépet, minden előzetes elgondolás, kompozíciós terv nélkül, abból aligha lesz több, mint puszta látlelet. A kép esztétikailag kell hogy hasson, a mondanivalójával, ettől lesz hatásos felvétel. Vannak különböző képmódosító eljárások is, amelyekkel érdekesebbé tehetjük, de ezek nem tüntethetik el a koncepció hiányát. — A fényképtől a diaporáma felé haladva ez a követelmény nyilván még nagyobb hangsúlyt kap, hiszen a diaporáma már majdnem film. Mióta foglalkozik vele? — Közel tíz éve, s ehhez egy kis dramaturgiát is tanulnom kellett, mert a diaporáma a fotó és a film között helyezkedik el, állóképek sorozata, de ugyanazokat a dramaturgiai fogásokat használja, mint a film. Áttűnéses módszerrel vetítik, egyik kép „szüli“ a másikat, feltéve, hogy szoros összefüggés van közöttük, azaz jól átgondolt forgatókönyv szerint követik egymást. Nagyszerűen meg lehet lesni így a természet jelenségeit éppúgy, mint a munkafolyamatokat. Ez utóbbi témakörben a Szénégetők után most fejeztem be a juhászok életéről fényképezett diaporámámat Egy nap az esztenán címmel, éppen a hangosítása készül. KACSIR MÁRIA NB. Marosvásárhelyen mintegy negyven fotókör működik még a Szakszervezeti Ház fotóklubján kívül és annak jótékony hatására. Részlet a Kismesterségek című sorozatból. BÁLINT ZSIGMOND felvétele A HÉT RIPORTJA