A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1991-01-03 / 1. szám
Könnyes gyöngyvirág Egy Illyés Kinga-portrét kerestem, talán még A kis herceg idejéből it sem találom. Annyira emlékszem csak, hogy a sztártípusoktól oly eltérő, gyöngéd egyéniségét így próbáltam megfogalmazni, mint a gyöngyvirág. Nem orchidea, kamélia, rózsa vagy liliom, gyöngyvirág. Mert oly kicsike volt és törékeny, hogy szinte elveszett a nagy, hodály színpadon. És mégse? Az illata: a tehetség? Az is, de valahol tudatom alatt talán a gyöngyvirág román neve kísértet: lăcrămioară — könnyecske. Amikor tizenkilenc éves gólyaként először lépett nagyszínpadra, Friedrich Wolf Mammlock professzorában, már azt a vékony, halk, szivettépő sírást hozta magával kicsi, meggörnyedt alakja. Se a nézőtér, se partnere, Kovács György (az apa) felé nem fordult a megcsúfolt hátával, amelyre sárga csillagot tűztek az iskolában. (A darab Hitler uralomra jutásakor játszódott a híres sebész családja ekkor szembesül először a diszkriminációval, s az legsúlyosabban a mit sem értő, tizenhárom éves kislányt érinti.) De úgy viselte a bélyeget, mintha mázsákat nyomna■ a hátán az a rongydarab, amely mintha nem is a kellékes műve lett volna, mert láthatóbb volt így az elviselésben, mintha tárgyiasult formában meredt a szemünkbe. S azon csodálkoztam, hogy egy ilyen kicsi lány, aki jószerével meg sem érte, mert négyévesen nem érhette a korszakot, honnan, tudja ilyen pontosan, ilyen mélyen, hogy mi történt — velem, velünk?! Ez nem lehetett csak a rendezőtanár, Kovács György információja, szuggesztiója — ez zsenialitás. Ma, három évtizedes pályán nyújtott élmények birtokában már tudom, miben áll a zsenialitása: ez a meztelen idegzet egy sebzett század minden sérülését lereagálja. Biztos ösztönnel úgy válogat a költők életművéből, hogy kitapintja ezeket a csen- SAS, mély fájdalmakat és csitítani próbálja''azzal, hogy velük fáj. Persze, a magyar költészetnek gazdag állománya van ezekből a sebekből. Ha csak Dsida Jenő Fázni című versére gondolunk: úgy adja elő, énekli, hogy ritmussá és dallammá lesz a szinte csak elsusogott vacogás, és az utolsó öt, rettenetes telünket is végigérezzük vele, anélkül, hogy akár csak egyszer is feljajdulna. De fel is sajául, ha kell. Oly védtelenül, oly féktelenül oly halk ijedten tud felsírni, mint aki nem is tudja, hogy miért verik — ez egy olyan József Attila-motívum, amely végigvonul az Illyés Kinga műsorain —, a csendes, rezignált elviselés és a kozmikus panasz megfér egymással a halk, vékony gyermekhangú jajban. Néha a tűréshatáron túl sikolt fel, hallatlan, hogy tud bánni hangszerével, a vékony és nem is meszsze zengő kislányszopránnal, mi mindent tud kihozni vele, milyen merészen és mégis zeneileg használja az „esztétikán túli“ sikolyt, ami a század hangja. S hogy milyen erős, amikor szinte átmenet nélkül, higgadt kiegyensúlyozottsággal, egyszerűen kijelent valamibiztatót —mint például legutóbbi. Szabadnak lenni — mit jelent? című műsorának visszatérő, egyszavas refrénjét: Maradok. Ereje nem az agresszivitás, hanem a tűrés és megértés, a maga igazában való bizonyosság, a gyöngédség ereje. Mert például Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét szavalták már kihívóan és fenyegetően, harciasan is, de ahogy Illyés Kinga elmondja, védtelen versnek bizonyul ez is — Kányadi szavával: „üresen maradt fészek a fán". Mennyi erő kell ennyi szenvedés elviseléséhez e században, amelyben az élet egyik legfőbb megjelenési formája a fájdalom! Még az örömé is... Heltai ujjongó Szabadság-versében is ott zihál, ahogy ő elmondja a hitetlen csodálkozás, hogy megvan végre, amire vágytunk: a megkönnyebbülés remegése. Illyés Kinga művészetének alaptónusa, zenei leitmotívja egy lélekben lekottázott Petőfi-gondolat: „A bánat, egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán. Mire fölhozom, össze is töröm.“ Sokat lehetne beszélni a maga sebzettségéről is, mindarról, ami kigyöngyözhette ezt a hangot. De nincs értelme ma már felemlegetni,hogy a vásárhelyi színház mennyire n nem tud mit kezdeni ezzel a kivételes nagy egyéniséggel, s hogy a diktatúra utolsó évtizedében hogyan játszott bele Illyés Kinga elhallgattatásába a Hivatal gyanakvása, s agyanakvást készséggel kiszolgáló középszer irigylyedése. A nemzedékek közös élményvilágát sem kell emlegetni, hiszen mind tudtuk, mi fáj hol szorít, hol fojt, hol fenyeget a világ — de ez a gyöngyvirág-lélek, ez a könnyecskelélek, jobban, mélyebben, teljesebben, bátrabban tudta. Műsorát hallgatva — amelyet ismét költők és publicisták szövegéből szerkesztett, roppant eredetien, drámai ráérzéssel — egy kisgyerekkori emléke jutott eszembe, amelyet egy nagyon meghitt, felejthetetlen interjú-beszélgetésben vallott meg, de leírt szövegemből szükségképpen kimaradt. Amikor a több hetes pesti ostrom véget ért, s az orosz katonák lejöttek az óvóhelyre, ahol a család átvészelte a bombázást, ágyutüzet, nyilasterrort, a felnőttek felállva, előírásosan felépülték a kezüket a fegyveresek előtt, s velük együtt, példájukat követve a négyéves kislány is gesztussal felelt az el sem hangzott „kezeket fel"-re, a század emberi többségének alapállását érezve ebben. A fegyvertelen, kiszolgáltatott, mindenre kész, csak erőszakra nem hajlandó nemesebb emberfajta áll így a század történelmével szemközt. De Illyés Kinga nem adja meg magát és nem pusztul bele. Csak nyüszít olykor, vagy sikolt. Ha a könnyes gyöngyvirág erősebb, mint a tölgy, nem dől ki soha. • • • A modern verskultúra, a múlt századi szavalással szakító versmondás az „élő könyv" eszményével kezdődött: a versmondó nincs, csak a szöveg, a költő. Egy nagy művésznő, Simonffy Margit, csak rádióban szerepett, hogy ne láthassa senki. Még nyomoréknak is hitték érte, pedig csak alázatosan elbújt a szöveg mögött. Ezt a versszolgálatot torzította el a mamtaráró, szájbarátló Major-iskola, amely állítólag József Attilától indult el, s a szakszervezeti kultúrműsorok célzatos nevelő irányában gyökerezett. Nekünk itthon szerencsénk volt az előzményekkel s a körülményekkel. Már Tessitori Nóra fellépése ügyé, szertartássá, szakrális rítussá avatta a verset az erdélyi magyar irodalom szolgálatiban. Brassai Viktor tartotta magát az „élő könyvhöz“, de oly sugárzó, erős, szenvedélyes egyéniség volt, hogy mozdulatlanul is tetőtől talpig ő volt a vers — enyhe, megejtő székely akcentussal. Aztán eljött a „Hazug a szó, ha nem vigasz/Hazug a vers, ha nem igazi ideje, amikor falusi tanárok felkeresték magnóikkal a színházainkat, hogy színészek ajkáról szóljon a szöveg magyarórán. Hogy nálunk önálló színjátékká, sámánvarázslattá lett a vers, annak oka, hogy a megmaradás, az „ahogy lehet” szinte egyetlen formája volt. A versek megíródtak, a példányszám csekély volt, tehát vitték a színészek a verset. Sokan, jól, kitűnően. Hol az a pont, ahol Illyés Kinga előretört a „bolyból“? Ott, hogy tudatosította magában, nézőiben, s tán költőinkben is, akikre okvetlenül visszahatott ,hogy a vers nem természetes állapot, hanem magas feszültség, fehérízzis, kvintesszencia. Imádság és átok , átok és imádság. Egy olyan világban, „oly korban“, amikor mindenki sebzett, gyógyír , a vers. Gyógyír és tonikum, szellemi vitamin a hiperérzékeny művésznő szín- ; te csak félve suttogott vagy az illem határai közül kisikló visszhangos sikolya. Ez az önmegnyugtatás nélküli folytonos érzelmi-szellemi riadó. Riadalom és megkínzó, önkínzó riasztása a közösségi önkifejezésnek ez a dalba átcsapó szöveg, zokogásba váltó dal, ziháló-szűkölő visszafogás, s kiegyensúlyozó, higgadt, józan nyugalom, a sors vállalása. Harmincéves erős várunk, s olykor iskola, olykor már templom helyett. Nemcsak az árva közönség, de a mindenkori magyar költészet is megér-demelte Illyés Kingát, A védttlenség i-nekesét. Ezt a finom madárhangot. A- ■ lakj* oly törékeny és hajlékony ma is, * mint a fűszál, amelyre rálépnek, és mégis kiegyenesedik. | HALASZ ANNA :'í jaddig, amíg nem harcoljuk ki a hatalmi döntést az újraindításra nézve. Csak az nem tudja, hogy ez igenis kemény küzdelmet jelent, aki nem szembesült azokkal, akiktől a döntés függ. Ült volna le tárgyalni miniszterrel, államfővel, kompetens szervekkel MNL, s megtudná, hogy bizony vérre menő harc az, amit mi folytatunk. Ami most következik, az már nem aposztrofálás, hanem durva sértés. „Mi lenne — így a cikkíró —, ha az egyetemalapítók nem (nemzetiségi) hősök lennének, hanem kompetens egyetemi tanárok?" Ha egy semmiből létrehozandó új egyetem megalapítóira gondolt volna a szerző, minden megkötés nélkül aláírnám a kérdés mögötti állítást, azt, hogy nem azok. De mivel az egyetemalapítókon minket, a régi Bolyai folytatásáért munkálkodókat érti, hadd kérdezzek rá a kérdőjeleket amúgy is kedvelő szerzőre: mi jogosítja fel őt arra, hogy szakmailag így minősítsen egyetemi tanárokat? Most, amikor a Bolyai Társaság országos hatáskörű lett, kérdem én: a cikkíró talán az orvostudományok doktora, hogy az európai hírű marosvásárhelyi orvosprofesszorokat inkompetenseknek titulálja; ők ugyanis (ha nem is hősök, de) ott serénykednek az egyetem újraindításán. S ugyanezt kérdezhetné a fizika, a történelemtudomány, az elektronika vagy uram bocsát a filozófia professzora is. Persze elméletet nehéz egyetlen mondatra építeni. Legalább még egy szükséges hozzá. Ez is akad, az a mondatom, amely azt taglalja, hogy az egyetem ügyében feszültséggócok alakultak ki köreinkben is, „ez még nem osztja meg erőinket — írom —, de a regionális érdekek előtérbe kerülése talán mégis előrevetíti a romániai magyarságon belül ennek az árnyékát“. Ez igen, ezt a belyt mondjuk szilágysági, gyergyói, bihari, udvarhelyi, mezőségi vagy csíki érdek, s nem illeszkedik bele a regionális szükségletekbe, az — Európa ide, Európa oda — nem európai gondolat, hanem provincializmus. A minap született meg egyik geológusunk agyában az egyetem „gejzír-elmélete“. Ha valamilyen oknál fogva nem tud, vagy nem engedik feltörni ,a magasba a szóaz MNL módján értelmezett regionális érdekeket, vajon mindnyájunk érdekének a kifejezője e vagy csupán az értelmiségiek (talán tér-koordinátákkal is körülírható) egy részének, akik általános érdekként tüntetik fel saját érdeküket, akik vélt vagy valós hatalmi pozícióikat védik harcukkal?“ Ezt így lehet magyarra fordítani: vajon ti nem magatoknak akartok egyetemet létrehozni? Meg kiell nyugtatnom az MNL-eket: nem! A „tér-koordinátákkal is körülírható“ — ismét csak magyarul: a kolozsvári és vásárhelyi — értelmiségiek inkriminált része ugyanis azon dolgozik, hogy ne csak soraiból biztosítsa a beinduló egyetem szakkádereit. Az erre kiszemelt fiatalok továbbképzésének megszervezése, a külföldi szaktekintélyekkel felvett kapcsolat azzal a céllal, hogy már a kezdet kezdetén vendégtanárként itt dolgozzanak, a középfokú oktatásban és a kutatásban tevékenykedő rátermett, az egyetemi munkára alkalmas szakemberek kiválasztása (ne feledjük: a Bolyai Egyetem indulásakor ifjan sok középiskolai tanárból lett kiváló professzor), s végül nem utolsósorban az az erőfeszítés, hogy az arra, érdemes magyar fiatalok már most egyetemi katedrához jussanak mind azt bizonyítja, hogy alaptalan a vád, miszerint holmi hatalmi pozíciókat védő nem-tudom-kik saját önös érdekből akarnak egyetemet kreálni. , • VITA * VITA • VITA • VITA & VITA • VITA • VIT mondatot már európai szinten ki lehet pellengérezni, végül is ezen a kontinensen vertünk sátrat, nem Csíkszentszatmárján. Micsoda dolog, kérem, hogy valaki egyetemet akar Kolozsváron és Marosvásárhelyen, s nem veszi észre, miszerint „Európában élünk, ahol a regionalizmusok jelentkezése megváltoztatta e századvég társadalmának arcát.“ Köszönöm az információt, de én továbbra is kitartok amelett, hogy a mi kis tájegységünknek, Erdélynek, s benne nekünk, itt élő magyaroknak vannak regionális érdekeink, s ami ezen kőforrást, akkor szanaszét apró buggyanásokként jut el a föld felszínére a meleg víz. János bácsinak érdeke lehet, hogy kertjében ilyen forrásocska fakadjon. De akkor gejzírünk soha nem lesz. Hát így állunk a provinciális érdek és a regionális érdek viszonyával. Én még hozzáteszem: ha a gejzír teljes erővel kitör, hozzáértő emberek elvezethetik a hévíz egy részét János bácsi kertjéig. A végére maradt a talán legsúlyosabb vád. A szerző megkérdi: „Kinek szolgál a jelzett mentalitás ,mármint az, hogy „nem európai módon“, a „kötelező egység“ jelszavával lesöprik az asztalról . A HÉT 1991. január 3.