A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-01-03 / 1. szám

Könnyes gyöngyvirág Egy Illyés Kinga-portrét kerestem, talán még A kis herceg idejéből i­t sem találom. Annyira emlékszem csak, hogy a sztártípusoktól oly eltérő, gyöngéd e­­gyéniségét így próbáltam megfogalmaz­ni, mint a gyöngyvirág. Nem orchidea, kamélia, rózsa vagy liliom, gyöngyvi­rág. Mert oly kicsike volt és törékeny, hogy szinte elveszett a nagy, hodály színpadon. És mégse? Az illata: a tehet­ség? Az is, de valahol tudatom alatt ta­lán a gyöngyvirág román neve kísértet: lăcrămioară — könnyecske. Amikor ti­zenkilenc éves gólyaként először lépett nagyszínpadra, Friedrich Wolf Mamm­­lock professzorában, már azt a vékony, halk, szivettépő sírást hozta magával kicsi, meggörnyedt alakja. Se a nézőtér, se partnere, Kovács György (az apa) felé nem fordult a megcsúfolt hátával, a­­melyre sárga csillagot tűztek az isko­lában. (A darab Hitler uralomra jutá­sakor játszódott a híres sebész családja ekkor szembesül először a diszkriminá­cióval, s az legsúlyosabban a mit sem­ értő, tizenhárom éves kislányt érinti.) De úgy viselte a bélyeget, mintha má­zsákat nyomna■ a hátán az a rongyda­rab, amely mintha nem is a kellékes műve lett volna, mert láthatóbb volt így­ az elviselésben, mintha tárgyiasult formában meredt a szemünkbe. S azon csodálkoztam, hogy egy ilyen kicsi lány, aki jószerével meg sem érte, mert négy­évesen nem érhette a korszakot, honnan, tudja ilyen pontosan, ilyen mélyen, hogy mi történt — velem, velünk?! Ez nem lehetett csak a rendezőtanár, Ko­­vács György információja, szuggesztió­­ja — ez zsenialitás. Ma, három évtize­des pályán nyújtott élmények birtoká­ban már tudom, miben áll a zsenialitá­­­sa: ez a meztelen idegzet egy sebzett század minden sérülését lereagálja. Biz­tos ösztönnel úgy válogat a költők élet­­­művéből, hogy kitapintja ezeket a csen- SAS, mély fájdalmakat és csitítani pró­bálja''azzal, hogy velük fáj. Persze, a magyar költészetnek gazdag állománya van ezekből a sebekből. Ha csak Dsida Jenő Fázni című versére gondolunk: úgy adja elő, énekli, hogy ritmussá és dallammá lesz a szinte csak elsusogott vacogás, és az utolsó öt, rettenetes te­lünket is végigérezzük vele, anélkül, hogy akár csak egyszer is feljajdulna. De fel is sajául, ha kell. Oly védte­lenül, oly féktelenül­­ oly halk ijedten tud felsírni, mint aki nem is tudja, hogy miért verik — ez egy olyan József Attila-motívum, amely végigvonul az Illyés Kinga műsorain —, a csendes, re­zignált elviselés és a kozmikus panasz megfér egymással a halk, vékony gyer­mekhangú jajban. Néha a tűréshatáron túl sikolt fel, hallatlan, hogy tud bánni hangszerével, a vékony és nem is mesz­­sze zengő kislányszopránnal, mi min­dent tud kihozni vele, milyen merészen és mégis zeneileg használja az „eszté­tikán túli“ sikolyt, ami a század hang­ja. S hogy milyen erős, amikor szinte átmenet nélkül, higgadt kiegyensúlyo­zottsággal, egyszerűen kijelent valami­­biztatót —mint például legutóbbi. Sza­badnak lenni — mit jelent? című mű­sorának visszatérő, egyszavas refrénjét: Maradok. Ereje nem az agresszivitás, ha­nem a tűrés és megértés, a maga igazá­ban való bizonyosság, a gyöngédség e­­reje. Mert például Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét szavalták már kihívóan és fenyegetően, harciasan is, de ahogy Illyés Kinga elmondja, véd­telen versnek bizonyul ez is — Kánya­­di szavával: „üresen maradt fészek a fán". Mennyi erő kell ennyi szenvedés el­viseléséhez e században, amelyben az élet egyik legfőbb megjelenési formája a fájdalom! Még az örömé is... Heltai ujjongó Szabadság-versében is ott zi­hál, ahogy ő elmondja a hitetlen cso­­dálkozás, hogy megvan végre, amire vágytunk: a megkönnyebbülés remegése. Illyés Kinga művészetének alaptónusa, zenei leitmotívja egy lélekben lekottá­­zott Petőfi-gondolat: „A bánat, egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán. Mire fölhozom, össze is töröm.“ Sokat lehetne beszélni a maga sebzett­­ségéről is, mindarról, ami kigyöngyöz­hette ezt a hangot. De nincs értelme ma már felemlegetni,hogy a vásárhelyi színház mennyire n nem tud mit kezdeni ezzel a kivételes nagy egyéniséggel, s hogy a diktatúra utolsó évtizedében ho­gyan játszott bele Illyés Kinga elhall­gattatásába a Hivatal gyanakvása, s a­­gyanakvást készséggel kiszolgáló kö­zépszer irigylyedése. A nemzedékek kö­zös élményvilágát sem kell emlegetni, hiszen mind tudtuk, mi fáj hol szorít, hol fojt, hol fenyeget a világ — de ez a gyöngyvirág-lélek, ez a könnyecske­­lélek, jobban, mélyebben, teljesebben, bátrabban tudta. Műsorát hallgatva — amelyet ismét költők és publicisták szövegéből szerkesztett, roppant erede­tien, dráma­i ráérzéssel — egy kisgye­rekkori emléke jutott eszembe, amelyet egy nagyon meghitt, felejthetetlen in­terjú-beszélgetésben vallott meg, de le­írt szövegemből szükségképpen kima­radt. Amikor a több hetes pesti ostrom véget ért, s az orosz katonák lejöttek az óvóhelyre, ahol a család átvészelte a bombázást, ágyutüzet, nyilasterrort, a felnőttek felállva, előírásosan felé­pülték a kezüket a fegyveresek előtt, s velük együtt, példájukat követve a négyéves kislány is gesztussal felelt az el sem hangzott „kezeket fel"-re, a szá­zad emberi többségének alapállását érezve ebben. A fegyvertelen, kiszol­gáltatott, mindenre kész, csak erőszak­ra nem hajlandó nemesebb emberfajta áll így a század történelmével szem­közt. De Illyés Kinga nem adja meg magát és nem pusztul bele. Csak nyü­szít olykor, vagy sikolt. Ha a könnyes gyöngyvirág erősebb, mint a tölgy, nem dől ki soha. • • • A modern verskultúra, a múlt századi szavalással szakító versmondás az „é­­lő könyv" eszményével kezdődött: a versmondó nincs, csak a szöveg, a köl­tő. Egy nagy művésznő, Simonffy Mar­git, csak rádióban szerepett, hogy ne láthassa senki. Még nyomoréknak is hitték érte, pedig csak alázatosan elbújt a szöveg mögött. Ezt a versszolgálatot torzította el a mamtaráró, szájbarátló Major-iskola, amely állítólag József Attilától indult el, s a szakszervezeti kul­túrműsorok célzatos nevelő irányában gyökerezett. Nekünk itthon szerencsénk volt az e­­lőzményekkel s a körülményekkel. Már Tessitori Nóra fellépése ügyé, szertar­tássá, szakrális rítussá avatta a verset az erdélyi magyar irodalom szolgálati­ban. Brassai Viktor tartotta magát az „élő könyvhöz“, de oly sugárzó, erős, szenvedélyes egyéniség volt, hogy mozdulatlanul is tetőtől talpig ő volt a vers — enyhe, megejtő székely ak­centussal. Aztán eljött a „Hazug a szó, ha nem vigasz/Hazug a vers, ha nem igazi ideje, amikor falusi tanárok fel­keresték magnóikkal a színházainkat, hogy színészek ajkáról szóljon a szöveg magyarórán. Hogy nálunk önálló szín­játékká, sámánvarázslattá lett a vers, annak oka, hogy a megmaradás, az „a­­hogy lehet” szinte egyetlen formája volt. A versek megíródtak, a példány­szám csekély volt, tehát vitték a színé­szek a verset. Sokan, jól, kitűnően. Hol az a pont, ahol Illyés Kinga elő­retört a „bolyból“? Ott, hogy tudatosí­totta magában, nézőiben, s tán költőink­ben is, akikre okvetlenül visszahatott ,hogy a vers nem természetes állapot, hanem magas feszültség, fehérízzi­s, kvintesszencia. Imádság és átok , átok és imádság. Egy olyan világban, „oly kor­ban“, amikor mindenki sebzett, gyógyír , a vers. Gyógyír és tonikum, szellemi vi­­­­tamin a hiperérzékeny művésznő szín- ; te csak félve suttogott vagy az illem határai közül kisikló visszhangos si­kolya. Ez az önmegnyugtatás nélküli­­ folytonos érzelmi-szellemi riadó. Ria­dalom és megkínzó, önkínzó riasztása­­ a közösségi önkifejezésnek ez a dalba át­csapó szöveg, zokogásba váltó dal, zi­­háló-szűkölő visszafogás, s kiegyensú­lyozó, higgadt, józan nyugalom, a sors vállalása. Harmincéves erős várunk, s olykor iskola, olykor már templom he­­l­­yett. Nemcsak az árva közönség, de a­­ mindenkori magyar költészet is megér-­­­demelte Illyés Kingát, A védttlenség i-­­­nekesét. Ezt a finom madárhangot. A- ■ lakj* oly törékeny és hajlékony ma is, * mint a fűszál, amelyre rálépnek, és mégis kiegyenesedik. | HALASZ ANNA :'í jaddig, amíg nem harcoljuk ki a hatal­mi döntést az újraindításra nézve. Csak az nem tudja, hogy ez igenis kemény küzdelmet jelent, aki nem szembesült azokkal, akiktől a döntés függ. Ült volna le tárgyalni miniszterrel, államfővel, kompetens szervekkel MNL, s meg­tudná, hogy bizony vérre menő harc az, amit mi folytatunk. Ami most következik, az már nem a­­posztrofálás, hanem durva sértés. „Mi lenne — így a cikkíró —, ha az egye­temalapítók nem (nemzetiségi) hősök lennének, hanem kompetens egyetemi tanárok?" Ha egy semmiből létreho­zandó új egyetem megalapítóira gon­dolt volna a szerző, minden megkötés nélkül aláírnám a kérdés mögötti állí­tást, azt, hogy nem azok. De mivel az egyetemalapítókon minket, a régi Bolyai folytatásáért munkálkodókat érti, hadd kérdezzek rá a kérdőjeleket amúgy is kedvelő szerzőre: mi jogosítja fel őt arra, hogy szakmailag így minősítsen e­­gyetemi tanárokat? Most, amikor a Bo­lyai Társaság országos hatáskörű lett, kérdem én: a cikkíró talán az orvos­­tudományok doktora, hogy az európai hírű marosvásárhelyi orvosprofesszo­rokat inkompetenseknek titulálja; ők ugyanis (ha nem is hősök, de) ott se­rénykednek az egyetem újraindításán. S ugyanezt kérdezhetné a fizika, a történelemtudomány, az elektronika vagy uram bocsát a filozófia professzo­ra is. Persze elméletet nehéz egyetlen mon­datra építeni. Legalább még egy szük­séges hozzá. Ez is akad, az a mondatom, amely azt taglalja, hogy az egyetem ü­­gyében feszültséggócok alakultak ki köreinkben is, „ez még nem osztja meg erőinket — írom —, de a regionális ér­dekek előtérbe kerülése talán mégis előrevetíti a romániai magyarságon be­lül ennek az árnyékát“. Ez igen, ezt a belyt mondjuk szilágysági, gyergyói, bi­hari, udvarhelyi, mezőségi vagy csíki érdek, s nem illeszkedik bele a regio­nális szükségletekbe, az — Európa ide, Európa oda — nem európai gondo­lat, hanem provincializmus. A minap született meg egyik geológusunk agyá­ban az egyetem „gejzír-elmélete“. Ha valamilyen oknál fogva nem tud, vagy nem engedik feltörni ,a magasba a szó­az MNL módján értelmezett regionális érdekeket­, vajon mindnyájunk érde­kének a kifejezője e vagy csupán az értelmiségiek (talán tér-koordináták­kal is körülírható) egy részének, akik általános érdekként tüntetik fel saját érdeküket, akik vélt vagy valós hatal­mi pozícióikat védik harcukkal?“ Ezt így lehet magyarra fordítani: vajon ti nem magatoknak akartok egyetemet lét­rehozni? Meg kiell nyugtatnom az MNL-eket: nem! A „tér-koordinátákkal is körül­írható“ — ismét csak magyarul: a ko­lozsvári és vásárhelyi — értelmiségiek inkriminált része ugyanis azon dolgozik, hogy ne csak soraiból biztosítsa a bein­duló egyetem szakkádereit. Az erre ki­szemelt fiatalok továbbképzésének megszervezése, a külföldi szaktekin­télyekkel felvett kapcsolat azzal a cél­lal, hogy már a kezdet kezdetén ven­dégtanárként itt dolgozzanak, a közép­fokú oktatásban és a kutatásban tevé­kenykedő rátermett, az egyetemi mun­kára alkalmas szakemberek kiválasztá­sa (ne feledjük: a Bolyai Egyetem in­dulásakor ifjan sok középiskolai tanár­ból lett kiváló professzor), s végül nem utolsósorban az az erőfeszítés, hogy az arra, érdemes magyar fiatalok már most egyetemi katedrához jussanak mind azt bizonyítja, hogy alaptalan a vád, miszerint holmi hatalmi pozíció­kat védő nem-tudom-kik saját önös ér­dekből akarnak egyetemet kreálni. , • VITA * VITA • VITA • VITA & VITA • VITA • VIT mondatot már európai szinten ki lehet pellengérezni, végül is ezen a kontinen­sen vertünk sátrat, nem Csíkszentszat­­márján. Micsoda dolog, kérem, hogy va­laki egyetemet akar Kolozsváron és Marosvásárhelyen, s nem veszi észre, miszerint „Európában élünk, ahol a re­­gionalizmusok jelentkezése megváltoz­tatta e századvég társadalmának ar­cát.“ Köszönöm az információt, de én to­vábbra is kitartok amelett, hogy a mi kis tájegységünknek, Erdélynek, s benne nekünk, itt­­ élő magyaroknak vannak regionális érdekeink, s ami ezen kőforrást, akkor szanaszét apró buggya­­násokként jut el a föld felszínére a me­leg víz. János bácsinak érdeke lehet, hogy kertjében ilyen forrásocska fakad­jon. De akkor gejzírünk soha nem lesz. Hát így állunk a provinciális érdek és a regionális érdek viszonyával. Én még hozzáteszem: ha a gejzír teljes erővel kitör, hozzáértő emberek elvezethetik a hévíz egy részét János bácsi kertjéig. A végére maradt a talán legsúlyosabb vád. A szerző megkérdi: „Kinek szolgál a jelzett mentalitás ,mármint az, hogy „nem európai módon“, a „kötelező egy­ség“ jelszavával lesöprik az asztalról . A HÉT 1991. január 3.

Next