A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Lázár Edit Amióta kevés pénz jut utazásra, elszaporodtak a magukban beszélő emberek a vonaton. Csak állingálnak a folyosón, nézik az elsuhanó tájat, de nem látják, mert gondjaik malmát járatják szüntelen. Akinek az őrleménye túlcsordul a zsákon, mondja a magáét akkor is, ha nincs hallgatósága. Mint ez a szomszéd ablaknál cigarettázó férfi, aki ha otthon mondikálna ezzel a Rambo-bevetés­ előtti arckifejezésével, rögvest megállna a paprikás krumpli a kis családja szájában: — Majd megmutatom én nektek, rohadékok! — sziszegi fojtott hangon­­, azt hiszitek a lozinplikken nyertetek?... Na, nem... Megváltozik a taktika, barátaim... Még ha hívtok, akkor sem megyek... Micsoda álnok, aszongya: tudjuk, hogy ti milyen jó bányászok vagytok, de mit csináljunk, ha rossz lóra tettetek, nem akartatok ittma­radni Rovinariban, most meg „n­avem nevére”... Ne gyertek, egyelőre maradjatok Köröspatakon, aztán meglátjuk, mi lesz... Mi legyen: a mi bányánknak befel­legzett, nekünk meg tizedeli a kalendárt az Ég, az már biztos... - Már ne haragudjon, hogy megzavarom - lépek hozzá, úgymond tüzet kérni, s valahogy összekötni a beszélgetés fonalát. — maga is Szentgyörgyre utazik? — kérdem. - Oda­­­veti rám zordon pillantását, és el is lépne mellőlem, ha tehetné. - Mondja, legyen szíves, szokott ilyenkor busz lenni az állomásban? - Fél tizenegykor indul az utolsó, de nem biztos, mert most mindenki a maga feje szerint rendez, ha a sofőr úgy akarja, lesz mivel bemenjünk, ha nem akarja, nem lesz, mehetünk gyalog vagy taxival. Ezektől kitelik, hogy direkt nem várják meg a gyorsot, megegyeznek a taxisokkal, hadd fizessen, aki nem bír gyalogolni a sok csomagjával. Ez az ábra, mindenütt csak átverik az embert. - A székelyeknél is, én azt hittem, hogy itt több a becsület. - Mint hol? - Hát mondjuk Bukarestben. - Annál több, az biztos... Csakhogy a nehézségek már kikezdték itt is a népet, rászorítanak a szélhá­mosságokra, sajnos becsületből nem lehet megélni. - Azért tisztességes munkából... - Én is az hittem, amikor bányásznak mentem, most meg azon töröm a fejemet, hogy megvárjam-e, amíg kirúgnak, vagy máris továbblépjek, esetleg a Moszkva térre. - Ilyen szakmával kár volna alkalmi munkából tengődni. Már ha sikerül kimenni. - Nem is akaródzik nagyon a hányódás, családos ember vagyok, nem szeretnék otthonról kiszakadni... Csakhogy Köröspa­takon rövidesen bezárják a bányát, nagyon gyenge a szén, nem kell senkinek, amit ed­dig kitakartunk és kitermeltünk már az is ott maradt a nyakunkon. Arról volt szó, hogy már az idén felmondanak annak a százvala­­hány embernek, akik még maradtunk bá­nyászok, de egyelőre elhalasztódan. Igaz­ság szerint ennek a sejtésnek nincs és nem is lehet jövője... Most épp Rovinari­on jár­tam, gondoltuk átszegődünk oda egy páran, még dolgoztunk nekik a külszínben, s na­gyon elégedettek voltak velünk, akkor hív­tak is, maradjunk ott, mi meg nagy okosan hazahúztunk, mert ugye itt van Köröspatak. Igaz, már az elején tudtuk, hogy ezzel a szénnel nem kellene foglalkozni. Fentről erőszakolták, hozták a gépeket, az embere­ket mindenünnen, mert kevesen voltunk a helybeliek. Tizenvalahány évig kotortuk a gödröt, és most már nem kell ez a rossz szén, tizenötezer tonnát alig tudnak eladni belőle, és ez olyan kevés, hogy nem kifize­tődő. Úgyhogy meg vannak számolva a napjaink, ahogy apám szokta mondani, nekünk már tizedeli a kalendárt az Ég, és búcsút mondunk a köröspataki szénnek, és meglehet, hogy a bányászéletnek is. Ki tudja, hogy alakul a jövő? - Adjon Isten, hogy jól alakuljon. - Köszönöm, bár úgy lenne, csakhogy a ki­látás inkább olyan bizonytalan, mint az, hogy kijön-e elébünk a busz, vagy nem jön ki... Ebben a korántsem megnyugtató bizony­talanságban válunk el, a férfi újból rágyújt, és csak néz, néz kifelé az ablakon. Bemegyek a fülkébe, ahol ismét beigazolódik, hogy a Székely Expressznek vannak olyan törvényszerűségei, amelyek úgy érvényesülnek, és úgy hatnak, hogy azt még tudatosítani sem kell, szabályoznak maguktól is.Vagyis hát, amennyiben valamelyest kifűtik a kocsit, akkor nem ég a villany, és ez fordítva is érvényes. Erre már nem is érdemes szót vesztegetni, ennek ez a rendje, és punktum. Most épp langyos levegőt engednek az ülepünkre, s ennek örvendve egy-kettő megszokjuk a sötétséget. Beszélgetni így is lehet, talán még felszabadultabban, mint a villanyfénynél. Két hang az adózási rendeletet osztja. — Nagyon nekiveselkedtek, büntetnek minden késést, könyvelési hibát, óriási összegekkel szedik ráncba a vállalkozókat. — Nyugodj meg, a nagyhalak ezt is megússzák, a kicsik közt ritkítanak majd, az övéket seprik be az államkasszába. A nagyok lefedezik magukat, mert ugye, valamire való vállalkozó nem csalja, hanem megkerüli az adót. A kettő között a különbség az, hogy a kerülő a legalitás határain még éppen belül levő lehetőségeket használja ki­­ nagyon találékonyan. — Akkor ezzel sem fognak rendet teremteni. — Ne légy naiv, ki akar itt rendet teremteni? Azért is húzódik úgy az átmenet, mint a rétestészta, senki nem tudja, hol vannak a határok, hogy a találékony út- meg áttévedhessen a mezsgyén... Képtelen vagyok továbbkövetni a pénzügyi kulisszákat, mert az ajtó közelében ülő férfihármas fenemód kiereszti a hangját. Már a felszálláskor sejtettem, hogy így lesz, amikor észrevettem, az erdészet díszegyenruhájához tartozó oldaltáskából kandikáló üvegeket. - Hagyjátok már, hadd mondom el a régit is - próbálja túlharsogni társait a mesélő, s percekbe telik, amíg a többie­k elcsendesednek -, szóval odamegyek az ipséhez, kérem a papírjait, vakarózik egy ideig, aztán mintha meggondolná magát, aszongya: — Most maga szórakozik itt velem minek nekem engedély, hisz mindenki jól ismer a környéken, úgy bánok én a fegyverrel, hogy még a csipát is ki tudom lőni a medve szeméből... Zeng a hely a nevetéstől. Egy darabig hasonló történetekkel traktálják a társaságot, amíg egy fiatal nő rájuk nem szól. - De jó kedvükben vannak, amíg maguk oda se figyelnek, mások széthordják, meg elkupeckedik az erdőt, mi tökéletlenkedünk, ők meg felvásárolják az egész Székelyföldet, erdőstől, földestől, borvizestől. Nem látják, mire megy a játék?­­ A távoli szándék ez lehet a fejekben, de én csak annyit mondok magának, tanárnő, hogy abból hatmillió hektárnyi erdőségből, amennyije van az országnak, úgy 300 ezer hektárnyit osztottak ki a tulajdonosoknak a 18- as törvénnyel, maximum egy hektárt egynek-egynek, a többi állami kézben van, és ott is marad, akárcsak a borvíz, nem adja azt az állam, ne féljen, nincsen itt szó semmilyen privatizálásról - „nyugtatja” meg­­ a számára, úgy látszik ismerős tanárnőt az orvvadászról mesélő erdész. - Hát az árverések? Amikor az erdőgondnokságok a legjobb részeket adják el nagypénzű a vállalkozóknak? Na, kik ezek a vállalkozók? - erre válaszoljon. Meg arra, hogy mi lett azokból a parcellákból, amit kiosztottak? - Sokan kiirtották, szántót, legelőt akartak belőle, sajnálhatjuk, de ebbe már nem lehet beleszólni. - De a községi erdőkért, meg a közbirtokokért azért lehetne szólni meg perelni? Meg hitel után nézni és árverésen vásárolni, meg bérletbe venni Málnást, Bodokot, Bálványost, meg a többit, amit lehet. Csak tudja, mi mit csinálunk most? Ahelyett, hogy a saját fejünkkel gondolkoznánk és lépnénk valamerre, várjuk, hogy szóljon valaki nekünk, hogy ezt csináld vagy azt csináld, amíg nem szólnak, addig siránkozunk vagy örvendünk, hogy megvettük a parabolaantennát, ha megvettük, vagy hogy levágtuk a disznót. Csak az orrunkig látunk, ez a legnagyobb baj.­­ Na, én azért kíváncsi lennék, hogy a tanárnő, aki ennyire a távolba lát, mit tud elérni, ha nincsen nagyon sok pénze, meg óriási összeköttetése. - Na látja, ahányszor vitatkozunk, mindig ide lyukadunk ki, ehhez a mérhetetlen kishitűséghez. - Nevezze aminek akarja, de szerintem nincs igaza. Már egyesek kezdenek kimozdulni a tehetetlenségből, és kérdem én, hogyan segítenek bennünket a körülmények?­­ Például? Van-e busz az állomásban, vagy nincs, ugye erre gondol? — mondja nevetve a tanárnő —, na hagyjuk, a többit majd máskor, most szedelőzködjünk, gyorsan kell leszálljunk, mert amilyen hátul vagyunk, még akkor sem érjük el a buszt, ha véletlenül kijött... Na viszlát mindenkinek! Megáll a vonat, a mi kocsink valóban a peronon kívül kerül, s a magas lépcsőről alig lehet lekecmeregni, aztán meg futás az állomás elé, nehogy itt hagyjon a busz... Végre odaérünk, jármű sehol. Egyeseket kocsival várnak, mások gyalog vágnak neki a csípős hideg éjszakában. Négyen-ötön kitartóan várunk, bő félóra után, teljesen átfázva, rendre taxiba ülünk. ... Szentgyörgyi barátaim kérdik, mi volt az expresszen, hogyan utaztam. Ami a CFR-t illeti mon­dom, az nem tagadja meg önmagát, amit az emberek beszéltek arra igen jellemző, amit Szilágyi Domokos így írt meg: „Pöfögünk a válaszúton / ott a székely körvasúton...” Kicsit beleélve magam a város hangulatába,­­amelyből fájóan hiányzik a sepsiszentgyörgyi „fészek-klub”, a Darkó doktor éltette „sajtóasztal”) a Súgás-vendéglőben a sok szép gyerek és fiatalság láttán képzeletemben a jövő a múlthoz kapcsolódott. Mégpedig egy 72 évvel ezelőtti irodalomtörténeti eseményhez, egy hosszú című könyv jelent meg akkor „Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival”. Szerzői, névsor szerint: Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szent-Iványi Sándor, Tamási Áron. Előfizetési felhívással fordulnak a magyar társa­dalomhoz és mindenkihez „kit kedvességében nap-nap után megáld és ölében tart Erdély” - amint azt Tamási Áron írja. Ezer lány vállalkozik az antológia anyagi alapjainak megteremtésére, s a könyv háromezer példányban fogy el. „Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk” — írja Jancsó Béla az ajánlásában. Hogy miért emlékeztetek most erre? Lelkes szervezőknek köszönhetően Ifjúsági Ház működik a városi strand épületében, sok jó ötlet, kezdeményezés, nagy érdeklődés, etnoklub, táncház, filmklub, dzsesszklub, blues-kocsma, diszkó, progresszív rock, és kölcsönkapott, szegényes felszerelés, május elsejéig tartó bérleti szerződés... Támogatás kellene a helyi tanácstól, magánvállalkozóktól, egyszóval mecénás kerestetik. Nagyon jó lenne, ha valakik felkarolnák, segítenék azt, amit végre a fiatalok találtak ki saját maguknak. És talán még jobb lenne az egész, ha klubokba járók közül minél többen megszívlelnék azt, amivel fennebb példálóztam. Ha nem lesznek ezren, az sem baj. ' '//s/,'.'' ','///' 4/7i/// . '! ' 'M '//'/ / ' 1995. január 6. A HÉT 4 A

Next