A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)
1995-01-06 / 1. szám
Lázár Edit Amióta kevés pénz jut utazásra, elszaporodtak a magukban beszélő emberek a vonaton. Csak állingálnak a folyosón, nézik az elsuhanó tájat, de nem látják, mert gondjaik malmát járatják szüntelen. Akinek az őrleménye túlcsordul a zsákon, mondja a magáét akkor is, ha nincs hallgatósága. Mint ez a szomszéd ablaknál cigarettázó férfi, aki ha otthon mondikálna ezzel a Rambo-bevetés előtti arckifejezésével, rögvest megállna a paprikás krumpli a kis családja szájában: — Majd megmutatom én nektek, rohadékok! — sziszegi fojtott hangon, azt hiszitek a lozinplikken nyertetek?... Na, nem... Megváltozik a taktika, barátaim... Még ha hívtok, akkor sem megyek... Micsoda álnok, aszongya: tudjuk, hogy ti milyen jó bányászok vagytok, de mit csináljunk, ha rossz lóra tettetek, nem akartatok ittmaradni Rovinariban, most meg „navem nevére”... Ne gyertek, egyelőre maradjatok Köröspatakon, aztán meglátjuk, mi lesz... Mi legyen: a mi bányánknak befellegzett, nekünk meg tizedeli a kalendárt az Ég, az már biztos... - Már ne haragudjon, hogy megzavarom - lépek hozzá, úgymond tüzet kérni, s valahogy összekötni a beszélgetés fonalát. — maga is Szentgyörgyre utazik? — kérdem. - Odaveti rám zordon pillantását, és el is lépne mellőlem, ha tehetné. - Mondja, legyen szíves, szokott ilyenkor busz lenni az állomásban? - Fél tizenegykor indul az utolsó, de nem biztos, mert most mindenki a maga feje szerint rendez, ha a sofőr úgy akarja, lesz mivel bemenjünk, ha nem akarja, nem lesz, mehetünk gyalog vagy taxival. Ezektől kitelik, hogy direkt nem várják meg a gyorsot, megegyeznek a taxisokkal, hadd fizessen, aki nem bír gyalogolni a sok csomagjával. Ez az ábra, mindenütt csak átverik az embert. - A székelyeknél is, én azt hittem, hogy itt több a becsület. - Mint hol? - Hát mondjuk Bukarestben. - Annál több, az biztos... Csakhogy a nehézségek már kikezdték itt is a népet, rászorítanak a szélhámosságokra, sajnos becsületből nem lehet megélni. - Azért tisztességes munkából... - Én is az hittem, amikor bányásznak mentem, most meg azon töröm a fejemet, hogy megvárjam-e, amíg kirúgnak, vagy máris továbblépjek, esetleg a Moszkva térre. - Ilyen szakmával kár volna alkalmi munkából tengődni. Már ha sikerül kimenni. - Nem is akaródzik nagyon a hányódás, családos ember vagyok, nem szeretnék otthonról kiszakadni... Csakhogy Köröspatakon rövidesen bezárják a bányát, nagyon gyenge a szén, nem kell senkinek, amit eddig kitakartunk és kitermeltünk már az is ott maradt a nyakunkon. Arról volt szó, hogy már az idén felmondanak annak a százvalahány embernek, akik még maradtunk bányászok, de egyelőre elhalasztódan. Igazság szerint ennek a sejtésnek nincs és nem is lehet jövője... Most épp Rovinarion jártam, gondoltuk átszegődünk oda egy páran, még dolgoztunk nekik a külszínben, s nagyon elégedettek voltak velünk, akkor hívtak is, maradjunk ott, mi meg nagy okosan hazahúztunk, mert ugye itt van Köröspatak. Igaz, már az elején tudtuk, hogy ezzel a szénnel nem kellene foglalkozni. Fentről erőszakolták, hozták a gépeket, az embereket mindenünnen, mert kevesen voltunk a helybeliek. Tizenvalahány évig kotortuk a gödröt, és most már nem kell ez a rossz szén, tizenötezer tonnát alig tudnak eladni belőle, és ez olyan kevés, hogy nem kifizetődő. Úgyhogy meg vannak számolva a napjaink, ahogy apám szokta mondani, nekünk már tizedeli a kalendárt az Ég, és búcsút mondunk a köröspataki szénnek, és meglehet, hogy a bányászéletnek is. Ki tudja, hogy alakul a jövő? - Adjon Isten, hogy jól alakuljon. - Köszönöm, bár úgy lenne, csakhogy a kilátás inkább olyan bizonytalan, mint az, hogy kijön-e elébünk a busz, vagy nem jön ki... Ebben a korántsem megnyugtató bizonytalanságban válunk el, a férfi újból rágyújt, és csak néz, néz kifelé az ablakon. Bemegyek a fülkébe, ahol ismét beigazolódik, hogy a Székely Expressznek vannak olyan törvényszerűségei, amelyek úgy érvényesülnek, és úgy hatnak, hogy azt még tudatosítani sem kell, szabályoznak maguktól is.Vagyis hát, amennyiben valamelyest kifűtik a kocsit, akkor nem ég a villany, és ez fordítva is érvényes. Erre már nem is érdemes szót vesztegetni, ennek ez a rendje, és punktum. Most épp langyos levegőt engednek az ülepünkre, s ennek örvendve egy-kettő megszokjuk a sötétséget. Beszélgetni így is lehet, talán még felszabadultabban, mint a villanyfénynél. Két hang az adózási rendeletet osztja. — Nagyon nekiveselkedtek, büntetnek minden késést, könyvelési hibát, óriási összegekkel szedik ráncba a vállalkozókat. — Nyugodj meg, a nagyhalak ezt is megússzák, a kicsik közt ritkítanak majd, az övéket seprik be az államkasszába. A nagyok lefedezik magukat, mert ugye, valamire való vállalkozó nem csalja, hanem megkerüli az adót. A kettő között a különbség az, hogy a kerülő a legalitás határain még éppen belül levő lehetőségeket használja ki nagyon találékonyan. — Akkor ezzel sem fognak rendet teremteni. — Ne légy naiv, ki akar itt rendet teremteni? Azért is húzódik úgy az átmenet, mint a rétestészta, senki nem tudja, hol vannak a határok, hogy a találékony út- meg áttévedhessen a mezsgyén... Képtelen vagyok továbbkövetni a pénzügyi kulisszákat, mert az ajtó közelében ülő férfihármas fenemód kiereszti a hangját. Már a felszálláskor sejtettem, hogy így lesz, amikor észrevettem, az erdészet díszegyenruhájához tartozó oldaltáskából kandikáló üvegeket. - Hagyjátok már, hadd mondom el a régit is - próbálja túlharsogni társait a mesélő, s percekbe telik, amíg a többiek elcsendesednek -, szóval odamegyek az ipséhez, kérem a papírjait, vakarózik egy ideig, aztán mintha meggondolná magát, aszongya: — Most maga szórakozik itt velem minek nekem engedély, hisz mindenki jól ismer a környéken, úgy bánok én a fegyverrel, hogy még a csipát is ki tudom lőni a medve szeméből... Zeng a hely a nevetéstől. Egy darabig hasonló történetekkel traktálják a társaságot, amíg egy fiatal nő rájuk nem szól. - De jó kedvükben vannak, amíg maguk oda se figyelnek, mások széthordják, meg elkupeckedik az erdőt, mi tökéletlenkedünk, ők meg felvásárolják az egész Székelyföldet, erdőstől, földestől, borvizestől. Nem látják, mire megy a játék? A távoli szándék ez lehet a fejekben, de én csak annyit mondok magának, tanárnő, hogy abból hatmillió hektárnyi erdőségből, amennyije van az országnak, úgy 300 ezer hektárnyit osztottak ki a tulajdonosoknak a 18- as törvénnyel, maximum egy hektárt egynek-egynek, a többi állami kézben van, és ott is marad, akárcsak a borvíz, nem adja azt az állam, ne féljen, nincsen itt szó semmilyen privatizálásról - „nyugtatja” meg a számára, úgy látszik ismerős tanárnőt az orvvadászról mesélő erdész. - Hát az árverések? Amikor az erdőgondnokságok a legjobb részeket adják el nagypénzű a vállalkozóknak? Na, kik ezek a vállalkozók? - erre válaszoljon. Meg arra, hogy mi lett azokból a parcellákból, amit kiosztottak? - Sokan kiirtották, szántót, legelőt akartak belőle, sajnálhatjuk, de ebbe már nem lehet beleszólni. - De a községi erdőkért, meg a közbirtokokért azért lehetne szólni meg perelni? Meg hitel után nézni és árverésen vásárolni, meg bérletbe venni Málnást, Bodokot, Bálványost, meg a többit, amit lehet. Csak tudja, mi mit csinálunk most? Ahelyett, hogy a saját fejünkkel gondolkoznánk és lépnénk valamerre, várjuk, hogy szóljon valaki nekünk, hogy ezt csináld vagy azt csináld, amíg nem szólnak, addig siránkozunk vagy örvendünk, hogy megvettük a parabolaantennát, ha megvettük, vagy hogy levágtuk a disznót. Csak az orrunkig látunk, ez a legnagyobb baj. Na, én azért kíváncsi lennék, hogy a tanárnő, aki ennyire a távolba lát, mit tud elérni, ha nincsen nagyon sok pénze, meg óriási összeköttetése. - Na látja, ahányszor vitatkozunk, mindig ide lyukadunk ki, ehhez a mérhetetlen kishitűséghez. - Nevezze aminek akarja, de szerintem nincs igaza. Már egyesek kezdenek kimozdulni a tehetetlenségből, és kérdem én, hogyan segítenek bennünket a körülmények? Például? Van-e busz az állomásban, vagy nincs, ugye erre gondol? — mondja nevetve a tanárnő —, na hagyjuk, a többit majd máskor, most szedelőzködjünk, gyorsan kell leszálljunk, mert amilyen hátul vagyunk, még akkor sem érjük el a buszt, ha véletlenül kijött... Na viszlát mindenkinek! Megáll a vonat, a mi kocsink valóban a peronon kívül kerül, s a magas lépcsőről alig lehet lekecmeregni, aztán meg futás az állomás elé, nehogy itt hagyjon a busz... Végre odaérünk, jármű sehol. Egyeseket kocsival várnak, mások gyalog vágnak neki a csípős hideg éjszakában. Négyen-ötön kitartóan várunk, bő félóra után, teljesen átfázva, rendre taxiba ülünk. ... Szentgyörgyi barátaim kérdik, mi volt az expresszen, hogyan utaztam. Ami a CFR-t illeti mondom, az nem tagadja meg önmagát, amit az emberek beszéltek arra igen jellemző, amit Szilágyi Domokos így írt meg: „Pöfögünk a válaszúton / ott a székely körvasúton...” Kicsit beleélve magam a város hangulatába,amelyből fájóan hiányzik a sepsiszentgyörgyi „fészek-klub”, a Darkó doktor éltette „sajtóasztal”) a Súgás-vendéglőben a sok szép gyerek és fiatalság láttán képzeletemben a jövő a múlthoz kapcsolódott. Mégpedig egy 72 évvel ezelőtti irodalomtörténeti eseményhez, egy hosszú című könyv jelent meg akkor „Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival”. Szerzői, névsor szerint: Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály László, Szent-Iványi Sándor, Tamási Áron. Előfizetési felhívással fordulnak a magyar társadalomhoz és mindenkihez „kit kedvességében nap-nap után megáld és ölében tart Erdély” - amint azt Tamási Áron írja. Ezer lány vállalkozik az antológia anyagi alapjainak megteremtésére, s a könyv háromezer példányban fogy el. „Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk” — írja Jancsó Béla az ajánlásában. Hogy miért emlékeztetek most erre? Lelkes szervezőknek köszönhetően Ifjúsági Ház működik a városi strand épületében, sok jó ötlet, kezdeményezés, nagy érdeklődés, etnoklub, táncház, filmklub, dzsesszklub, blues-kocsma, diszkó, progresszív rock, és kölcsönkapott, szegényes felszerelés, május elsejéig tartó bérleti szerződés... Támogatás kellene a helyi tanácstól, magánvállalkozóktól, egyszóval mecénás kerestetik. Nagyon jó lenne, ha valakik felkarolnák, segítenék azt, amit végre a fiatalok találtak ki saját maguknak. És talán még jobb lenne az egész, ha klubokba járók közül minél többen megszívlelnék azt, amivel fennebb példálóztam. Ha nem lesznek ezren, az sem baj. ' '//s/,'.'' ','///' 4/7i/// . '! ' 'M '//'/ / ' 1995. január 6. A HÉT 4 A