A Hét, 1996 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-12 / 1-2. szám

. ■ (Folytatás a 3. oldalról) abszolutizálja jogát a megmaradásra és fejlődésre, ellen­tétbe kerül az egyén jogaival, annak eldönthetőségével, hogy ki hová akar tartozni. A kisebbség alapvető érdeke az, hogy senki se szakadjon le a közösségről, mert minden leszakadás a közösséget gyengíti, viszont az egyénnek is rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy szaba­don válasszon, marad-e a közösségében. Ugyanakkor a területi államnak is vannak jogai. Ez úgy jelenik meg - például az 1992-es ENSZ-deklarációban -, hogy a kisebbségek jogai nem sérthetik a területi állam épségét. Ez egy kibúvó is, amelynek segítségével könnyű azt mondani, hogy a kisebbségek tevékenysége nem elfogadható, mert veszélyezteti az állam területi épségét. Ez az értelmezés azonban nem helyes. A Helsinki Záróokmány úgy értelmezendő, hogy az alapjául szolgáló elvek egyenrangúak, egymással összefüggésben értelme­­zendőek, nem lehet egyetlen elvet - így a területi állam sérthetetlenségére vonatkozót sem — egymagában kiemelni. Másrészt a területi állam kötelezettségei is változtak. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, mely a nemzetközi kisebbségjog egy első dokumentuma, a 27. cikkelyében egy általános - non facere jellegű - kötelezettséget fogalmaz meg, valami olyasmit, hogy az államnak el kell tűrnie a kisebbségek jelenlétét. Azonban még e 27. cikkelyt is együtt kell olvasni a vallásszabadságról szóló cikkellyel, a kulturális jogok esetén pedig a másik, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 13., 14. és 15. cikkelye részben meghatározza, hogy mi tarto­zik ebbe, s ez már aktív cselekvést ír elő az államok ré­szére. S ha az állam más területeken tesz valamit - pél­dául a többségi nemzet érdekében -, akkor a diszkrimi­náció tilalma alapján ezt a kisebbségekért is meg kell tennie. Ha kivonul a kultúrából, az oktatásból úgy általá­ban is, akkor tényleg nem kell semmit pozitív módon cselekednie a kisebbségek érdekében. De mivel ez nem történik meg, végül is elfogadott, hogy pozitív diszkri­minációra van szükség az esélyegyenlőség érdekében. Egy meggondolkoztató felmérés Dr. Kovács Péter: A kollektív jogok elfogadottsága kapcsán meg kell említeni a Velencei Bizottság tizenöt kérdés alapján végzett felmérését. E testület alkot­mánybírák és alkotmányjogi szakértők testülete, az Európa Tanács környékén működik. Amikor a közép­európai államok független alkotmányozásba kezdtek, az Európa Tanács részéről volt egy nyomás, hogy keressék meg ezt a testületet jogi szakvéleményezésért. Az államok ezt megköszönték, így Románia is, mely tudomásul vette a dicséreteket, a javaslatok közül azonban lényegében egyet sem épített be alkotmányába, pedig voltak ilyenek, például arra a nonszenszre vonatkozóan, hogy ha az alkotmánybíróság valamiről kijelenti, hogy alkotmányellenes, azt a román parlament kétharmados szótöbbséggel mégis „megújrázhatja”, s így az alkotmányos lesz. Nos, a Velencei Bizottság által feltett tizenöt kérdés közül az egyik úgy szólt, hogy: „az önök országában kollektív jogi alapon kezelik-e a kisebbségi kérdést vagy az egyéni jogok alapján?” A válaszok csoportosításából kiderült, hogy tizennégy állam (köztük Szlovénia, Horvátország, Magyarország, Albánia és Oroszország, a kelet-európaiak közül) elfogadja a kollektív jogokat mint a kisebbségek védelmének kiegészítő eszközét. Mások (Belgium, Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország) egyéni jogokat biztosít, de felhasználja a kollektív megközelítés bizonyos aspektusait. Vannak államok, melyek csak egyéni jogokat ismernek el, de területükön vannak jogilag létező autonómiák. És végül, van öt ország — Lengyelország, Luxemburg, Románia, Szlovákia és Törökország -, melyekben csak egyéni jogokat ismer el az alkotmányjog. De e csoportból ki kell vennünk Luxemburgot, mivel törpeállam, s Lengyelország is rendezte német kisebbsége helyzetét a Németországgal kötött szerződésében, marad tehát három állam: Románia, Szlovákia és Törökország. A francia példa Érdekes, hogy ezek az államok, tehát mind Románia, mind Szlovákia arra a Franciaországra szeretnek hivatkozni, amely valóban nem ismeri el a kollektív jogokat, de az autonómiákkal szemben nem helyezkedik mereven elutasító álláspontra. Mi rejlik emögött, hajdani kisantant-szimpátia vagy a jogi gondolkodás valami mélyebb közössége? Dr. Kovács Péter: Franciaország példáját érdemes részletesen megvizsgálni. Ezt azért, mert mindenki tudja, hogy a nemzetközi kodifikációk során Franciaország az egyik fő kerékkötő. Orwell is megmondta, hogy vannak egyenlőek és vannak egyenlőbbek; mindenki tudja, hogy többségi szavazással le lehet ugyan szavazni Francia­­országot, de ha a franciákat leszavazzák, az adott egyez­mény életbeléptetésének jelentősen csökkennek az esélyei. A kérdés az, hogy miért ilyen a francia jogi gondolkodásmód. A franciaországi helyzet azonban messzire nem annyira rossz, mint mi hisszük, s amilyenre alakítja képét a többségi nemzetek jónéhány politikusa Közép-Európában, akik nagy garral hirdetik, hogy Franciaországot követik. Franciaország nagy állam, nagy kultúrával, nagyszabású jogrenddel, s ha azt akarjuk megnézni, hogy miképp fogja fel a kisebbségi kérdést, akkor nem lehet eltekinteni attól, hogy mi történt 1789 után. Végső soron az történt, hogy a főváros fellázadt - ezzel tört ki a forradalom -, de ezt a vidék közönnyel fogadta, s a közönyt ellenszenvvé fokozta az, hogy a fő­város megpróbálta a vidéket kiszipolyozni, hogy saját forradalmiságát fenntarthassa. Ennek következtében az úgynevezett ellenforradalom jó táptalajra talált a különböző kisrégiókban, a breton vidéken, az óceán partján, mindenütt, ahol az arisztokraták partra tudtak szállni. Ennek egy olyan leképződése alakult ki a politikai tudatban, hogy bármilyen partikularizmus egyrészt ellentétes a centralizáció igényével, másrészt a királypártiak támogatását szolgálja a republikanizmussal szemben. A kisebbségek forradalommal való szembekerülése váltotta ki Franciaország averzióját minden kisebbségi különállással szemben. Mindehhez még hozzájárult a jakobinus gondolatkör kisugár­zása, amely megalkotta a politikai nemzet fogalmát, amely az egyenjogú emberek közösségére épül. Szép kifejeződése ennek Renan mondása: „A nemzet nem más, mint mindennapi népszavazás”. Nos, ezt Renan 1882-ben mondta, amikor elcsatolták Elzász- Lotharingiát Franciaországtól, s Németország azt tartotta, hogy Elzász a nyelvi közösség alapján tartozik hozzája. A nemzet nem egy állandó kategória, mondta lényegében Renan, a nemzet tagjait állandóan meg kell nyerni. S van még egy ok, mely meghatározza a francia jogi doktrínát, ez a kollaborációval, Pétain marsall rendszerével függ össze, amely mély traumát okozott a francia gondolkodásban, amire Riverot-t kell idéznem, aki azt mondta: a kollektív jogokról nekem Auschwitz krema­tóriumának füstje jut eszembe, a kollektív jogok az erősek uralmát szentesítik a gyengék felett. Mindezek után hallatlanul érdekes jelenleg, hogy a franciák bár nem ismerik el a kollektív jogokat, elismerik az autonómiát. Ez úgy következett be, hogy amikor a Joxe-törvény - melyhez, közismerten, Mitterand elnöknek is sok köze volt-jelentősen kiszélesítette Korzika önkormányzatát, a jobboldali ellenzék a francia alkotmánybírósághoz fordult. Ez úgy foglalt állást, hogy a törvény bevezetőjéből kihúzta „a korzikai nép, mint a francia nép része” kezdetű részt, mivel úgy találta, hogy ez ütközik az „egy és oszthatatlan” Franciaország tételével, de meghagyta magát a szélesített hatáskörű autonómiát, azt, hogy Korzikának lehet parlamentje, kormánya, s rendelkezhet jogalkotói kompetenciákkal az oktatás és kultúra területén, miközben egyéb területeken a francia közigazgatás érvényesül, a rendőrség, a prefektúra. Amikor a francia képviselők megtámadták a korzikai autonómia tervezetét, akkor ebben benne volt valami olyasmi is, hogy „ma a korzikaiak, holnap a bretof 's majd a baszkok...”s mi lesz így szegény Francia­szággal... A folyamat nem állt meg, a különbs közösségeknek nyújtott lehetőségek egyre bővülte anélkül, hogy ezek jogok lennének, mert Franciaorszá kitart az egyéni jogok mellett, azonban különböző adminisztratív megoldásokat eszel ki annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon, azaz továbbra is egységes és oszthatatlan maradjon a Francia Köztársaság. Így jött létre a breton és a baszk nyelvű iskolák föderációja, melyeket az oktatási minisztérium partnereknek tekint, megállapodást köt ezekkel a föderációkkal, s átutalja az iskolák működ­tetéséhez szükséges összegeket. A bretonok mozgalmát kezdetben úgy fogták fel, hogy az néhány elborult elméjű entellektüel saját bulija, akik folklórt játszanak a francia állam pénzén, de aztán azt mondták, ha olyan nagyon akarják, ám legyen. Viszont sokkal élesebben merült fel az elzász-lotharingiai németség ügye. Az a francia komplexus, hogy Elzászban tulajdonképpen nincsenek németek, csak elzásziak, jóval erősebb. A francia-német megbékélés e területre nézve nagyon sokat hozott, sokan rájöttek arra, hogy jó üzlet mindkét nyelvet ismerni. Az oktatásügy alapvetően a hochdeutschra koncentrált. Mitterand idejében felerősödött a regionalizáció, a 3-as tévécsatornát kiadták a regionális adóknak, s a népi németet megszólaltató műsorok mindenütt láthatók lettek, s kiderült, ettől sem omlik össze a Francia Köztársaság. S így jutunk el a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájáig, melyet Franciaország nem írt alá, de mit látunk: kétnyelvű helységnévtáblákat Bretagne-ban, bretonul és franciául, a különböző intézményeken szintén. Május óta Strasbourgban is vannak kétnyelvű táblák. Franciaország magatartásában tehát az az érdekes, hogy nemzetközi szinten továbbra is konzervatív, de a belső jogban sok mindent érvényesít. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, amit az Egyesült Államok képvisel emberjogi téren. Az emberi jogok helyzete az Egyesült Államokban jó, ennek ellenére Amerika nem hajlandó emberjogi egyezményeket aláírni. Számos autonómia úgy alakult ki - s itt sorol­hatnánk Dél-Tirolt, az Aland szigetet s másokat hogy egy különleges nemzetközi helyzet, egy rendkívülien kedvező történelmi pillanat vitt győzelemre tervezeteket, illetve az elvek elfoga­dását. Franciaország példája azonban mintha valami mást sugallna... Dr. Kovács Péter: Milyen lesz az új európai kisebbségjogi architektúra? Korábban, a két világháború között az volt, hogy a nagy államok akartak működtetni egy rendszert a kisebbek, a kelet-közép-európaiak javára vagy terhére. Jelenleg nagyon gyanús módon mintha ugyanez a mellény gombolódna újra: legyen valami olyasmi, amiből mi, nagy államok kimaradunk, de azért működjön... Azonban tetten érhető egy doktrinális erjedés: egyre többen kezdenek fellépni a nemzetállam ellen, s a jelenlegi francia álláspont már az, hogy a különböző kollektívjog-koncepciók elfogadhatók, azaz nem ellenzendők, amennyiben Franciaország nemzetközi jogi pozícióit nem érintik. A Stabilitási Egyezmény szerepe az, hogy vannak kétoldalú megállapodások, melyek felett az összes európai állam kollektív védnökséget vállal. Az Egyezmény nem mondja, hogy az európai standard­­ ez. Európai standard, ha van, akkor az­­ egy filozófia. E filozófia révén a különböző emberjogi egyezmények, a sokoldalúak, az univerzálisak, illetve a kétoldalúak és a belső jogi megoldások egymást kiegészítik. És itt jön közbe egy nagyon érdekes dolog: a szerzett jogok védelmének intézménye. Asbjorn Eide ENSZ-raportőr elkészített egy jelentést, amelyben meglehetősen szkeptikusan nyilatkozik arról, hogy a belső önrendelkezés joga a nemzetközi jogból levezethető-e. Azonban, mondja, eljuthatunk ehhez, ha azt nézzük meg, hogy nem voltak-e szerzett jogok, például valamilyen korábbi autonómia-formációk vagy sajátos státusok. Ugyanakkor a kisebbségi jog nemzetközi fejlődésében mindig lehetnek fordulatok. Amennyiben szkeptikus volt Eide a belső önrendelkezés levezethető­­ségével kapcsolatosan, annyira meglepő volt az idén júniusban a Nemzetközi Bíróság ítélete az úgynevezett Kelet-Timor-ügyben. Ebben az ügyben - mely Portugália és Ausztrália ügye, s összefügg környezetvédelmi kérdésekkel - a Bíróság azt mondta ki, hogy az önrendelkezési jog minden állammal szemben felvet­hető... wmmmm 1995. január 12. A HÉT4

Next