A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1999-01-07 / 1. szám

3 " - mint Mikes és Moldova Moldova Györ­gy válaszol Mi köti össze a népszerű magyarországi író, Moldova György nevét a Törökországi levelek szerzőjével és Kolozsvárral? Egy kitűnő könyv. Moldova György Mikes-regényét (Ha jönne az angyal...) a Korunk 1997 októbere és 1998 májusa között folytatásokban közölte. A folyóirat hűséges olvasói irodalmi ínyencfalatot kaptak, hiszen bízvást állíthatjuk, hogy a szerző bravúrosan oldotta meg a feladatot: nyelvezetét és magatartását tekintve Mikessé vált. Bizonyára sokan hitték volna, hogy mindeddig ismeretlen Mikes-leveleket (­naplót!) találtak a kutatók, ha Moldova György neve nélkül jelent volna meg az „újabb leveleskönyv“. A teljes azonosulásról az író így vall: „Tudom, hogy túlzás, de mára már elmondhatom, hogy Mikes én vagyok - legalábbis az a Mikes, akit regényemben próbáltam megfogalmazni." Arra is feleletet ad, miért éppen Kolozsvárott kívánta megjelentetni művét: ....úgy gondolom, hogy ez a könyv legméltóbb módon Mikes hazájában, Erdélyben láthat először napvilágot, ezért is kértem helyet a Korunk hasábjain." Rokokó a barbár 20. század utolsó éveiben? Igen, a játékosság, a pajzánság, a mindennapi (de nem banális!) dolgok, apró örömök mikesi világa éled fel újra ebben a napló­regényben. Ma, amikor két robbantás vagy két beharangozott világvége között egyre gyorsabban kell élnünk, Moldova György regénye a depressziós, mindenből kiábrándult és elmagányosodott olvasó hatásos gyógyszerévé válhat. Mikes élvezettel lapozná ezt a könyvet. De ki is volt Mikes Kelemen? - töpreng az Ismeretlen Olvasó. 1998. december 14-én a kíváncsi kolozsváriak magától Moldova Györgytől hallhatták a rodostói „képletet". A Báthory Líceum dísztermében mintegy négyszáz diák volt jelen a könyvbemutatón, később pedig az író a Korunk szerkesztőségében beszélgetett olvasóival. A Moldova Györggyel való találkozás számomra attól marad emlékezetes, hogy egész nap én voltam az idegenvezető. Az interjú a fárasztó (de kellemes!) nap vége felé készült. — A Mikes-regény, gerincét tekintve a rodostói száműzetésnek azt a szakaszát mutatja be, amikor a Fejedelem már nincs az élők sorában. Gyakran szoktuk Mikest a hűség jelképeként emlegetni. Azonban Rákóczi halála után nem a Fejedelmet szolgálta, hanem az Eszmét. Miért válasz­totta Moldova György Mikes példázatát? Miért nem írta meg Kossuth száműzetésének a történetét, annak az embernek a vívó­dásait, aki - teljesen más körülmények kö­zött - ugyanolyan hűségesen kitartott eszméi mellett, mint Mikes? — Nem értékelhetem a kossuthi példát, nem mondhatok véleményt róla. Kossuth a magyar történelem egyik legtisztább alakja, mégsem vonzott. Miért? Elsősorban azért, mert nem volt író. Egy­ író számára ter­mészetes, hogy a vele részben vagy teljes egészében azonos jellemű, egybeeső életformájú ember sorsa érdekesebb, mint egy politikus pályája. (Persze, évszázadok választanak el Mikestől...) Másrészt pedig mindig többre tartottam azt a teljesítményt, azt az értéket, ami nyomorban, sötétségben, elfeledettségben született. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kossuthi életmű kevesebbet ér, mint a mikesi. Nem össze­hasonlítható minőségek. A világban utazó, szabadon megnyilvánuló, mindenütt ünne­pelt, hazájában is szentnek tekintett (bár száműzetésben élő) Kossuth sorsa nem hasonlítható össze Mikesével. Mikesnek nem voltak olyan látogatói, mint Kossuth­nak; Kossuthot rengeteg tisztelője kereste fel, szavait rajongva ittak magukba. Mikes politikailag sem hathatott - Kossuth viszont befolyt a politikai életbe Kasszandra­­jóslataival. (Ami persze nem bűn, nem megrovandó epizód az életében.) Mikes élete kemény fából faragott élet, ő a hűség, a helytállás jelképe; a Fejedelem halála nem úgy értendő, hogy a veszteség megvál­toztatta Mikes gondolkodásmódját, hiszen ő nemcsak egy eszméhez maradt nű, hanem a Fejedelem emlékéhez is. Amit ő mondott, hogy csak azért élt, mert szerette urát, Rákóczi halála után sem vesztette érvényét. Itt nincsenek határok, éles késsel kimetszett, levágott részletek és mezsgyék; a dolgok egymásba folynak... Én őrzöm nagyapám emlékét, őrzöm édesanyám emlékét, és remélem, a lányaim s - na lesznek - uno­káim tovább fogják vinni mindezt, így maradnak meg a gondolatok, az eszmék. A mikesi értelemben vett következetesség és tisztesség következő nemzedékekben való továbbélése adja egy ország igazi erejét. E szemszögből nézve az ő példája általá­nosítható. Ha csak Mikes Kelemen állt volna előttem, akkor nem lett volna érdemes megírni ezt a regényt. — Az írói együttérzésről beszélt, arról, hogy író az íróról könnyebben, szívesebben beszél, mint egy politikusról. A politikumot mégsem hagyhatjuk ki a kérdések sorából. Bárkit töprengésre késztetheti a következő tény: Moldova György annak ellenére is Mikest, a száműzetésben élő értelmiségi példázatát választotta, hogy ő maga sosem élt reális, „klasszikus“ száműzetésben. Mit jelentett a rendszerváltás előtt és után az ünnepelt magyarországi író számára a száműzetés fogalma? — Természetemből fakadó dolog, hogy gyakran érzem magam belső emigrációban. Nem vagyok magányos, és még kevésbé az életből kiebrudalt figura. Nem mehetek végig az utcán anélkül, hogy percenként valaki rám ne köszönjön vagy meg ne szólítson. Az esetek többségében hajlandó is vagyok - szinte bárkivel - szóba állni. Viszont mindabból, ahol az ún. „nagy dolgok” folynak (politika, irodalom), kima­radt­am-kiléptem. Sohasem tartoztam klikkekhez, irodalmi csoportosulásokhoz. Párthoz sem... Az egyetlen felfogáson alapuló tömböket nem kedveltem. Rólam két éve egyetlen szót sem ejtettek a Magyar Rádióban. A tévé és az írott sajtó más tál tészta. Azt mindenki tudja, hogy jól beszélek. Nem dicsekvésként mondom ezt. Könyvet írtam arról, hogyan kell nyilat­kozni. Ezt tanítom, és mások is tankönyv­ként használják. Visszatérve a kérdéshez: voltaképpen fölfelé zárt körben élek. Szélességben és mélységben nem. Ennek tudható be, hogy nem kapok szót, nem jelennek meg írásaim az Élet és irodalom­ban. Ez érthető: valamit valamiért! Amit most mondtam, nem panasz, hanem pontos, dokumentálható helyzetfelmérés, helyzet­­elemzés. — Tehát az irodalmi-politikai felső tízezer részéről azért kell elviselnie a viszonylagos mellőzöttséget, hogy a tömeg tisztelje? — Kétségkívül így van. Ha engem egy párt vezetőségében látnának az olvasók, vagy tudnák rólam, hogy egy kuratórium tagja vagyok, bizonyára elhangzanának (és teljes joggal!) olyan kijelentések, azt hittük, Moldova más... Adok arra, hogy bármikor kész lehessek tanúságot tenni a bennem bizakodók előtt. Tudom, hogy sok meggon­dolatlanságot követtem el, igen, így van,­ele sosem hatalomért, pénzért, érvényesülésért tettem azt, amit tennem kellett. Vannak nagyon rossz soraim, pocsék oldalaim, lehetnek csapnivaló könyveim is, de olyan könyvet nem írtam, amiért ma szégyen­keznem kellene. A sors különös kegyéből kifolyólag elég gyakran jelennek meg könyveim új kiadásokban, s nem volna nehéz számomra eltüntetni némelyik „bűnöm” emlékét... Miért nem teszem ezt? Mert nem szükséges. Az, hogy egy­ másik mondatomban két-három „hogy” található (ami persze nem elegáns dolog), igen, ilyesmi előfordul, de azt senki sem mond­hatja­ el rólam, hogy belerúgtam a földön fekvőbe, hogy nem nyújtottam a segítségre szoruló felé kezem, hogy nem rohantam az olyan ember mellé, akinek torka körül csattogtak a fogak. Nem voltam hatalmas ember, nem dönthettem el a sorsukat, de amikor a nyomorultak, az elesettek mellé kellett állni, nem haboztam. Sosem járultam hozzá, hogy a barbárság, a terror szolgái mondják ki az ítéletet. Nem kedvelem a sommásan feszítsd meg!-es kiáltókat. — A Mikes-regényt sokan dicsérik szerkezeti és nyelvi megoldásai miatt. Azonban - mint a könyvbemutatón is említette - egy kor felidézése nem abból áll, hogy az író úgy beszélteti (vegytisztán) a szereplőket, ahogy akkoriban természetes volt. Azt a letűnt nyelvezetet a mai olvasó bizonyára nem értené, idegenkedne tőle. Ezért választotta Moldova György azt a „receptet", miszerint csak el kell hitetni az olvasóval, hogy Mikesék így beszéltek. Ezt a “csalást“ az olvasó bizonyára szívesen veszi, mert él a könyv. Azonban akármeny­­nyire is egy újabb leveleskönyvről szeret­nénk beszélni, megállapítható, hogy a mikesi és a moldovai szerkezet jelentős eltéréseket mutat. Legfeltűnőbb, hogy Mol­dova György nem tartotta meg a levél­formát, hanem napló-regényt írt. Miért választotta ezt a megoldást? — Király György irodalomtörténész a 20. század elején kiadott egy Mikes-tanul­­mányt. Ő azt állítja, hogy Mikes n­em levélformában írta meg az első levonatot, hanem hosszabb, nagyobb egységeket napló-formában rögzített. Igaz-e? Ki tudja! Lehet, hogy tudományosan ez a nézet nem állja meg a helyét, de nekem a feltételezés kézenfekvőnek tűnt, kapóra jött. A levél Mikesnél francia hatás terméke. Furcsán hangzik, szeretném is, hogy ne legyen rossz éleddé el kell mondanom, hogy a francia elemet nem tartom minden esetben szeren­csés megoldásnak. Néha kellemkedéssé, erőltetetté, précieux formulává válik a mikesi levél. Szükséges a megszólítás, a zárás stb. Ez rengeteg sallang - még Mikes­nél is... Isten ments, hogy mindezt kritikaként értelmezze valaki, de azért választottam ezt a megoldást, mert ebben nincsenek kötelező jellegű dolgok. A naplót az említett eletnek nem terhelik - ezért tartom a levélnél sokkal szerencsésebb formának. — A levélformán kívül létezik-e valami Mikes írásművészetében, amit kivetendőnek vél? — Nincs. Ő nemcsak jellemében, gon­dolkodásmódjában, hanem tehetségére nézve is óriás volt. A mikesi próza olyan, mint a dús televényföld, amiből gyönyörű, érett és szeretnivaló virágok, növények, gyümölcsök nőnek ki. Ezzel nem lehet betelni. Életérzékének magabiztos megjele­néseivel, ahogy egy tájról humorral ítéletet mond, ahogy egy kényes témát finoman, szellemesen levezényel (akár olyasmit is, hogy a villám leégeti egy nőnek a nemi szőrzetét­ vagy egy lány elszel­lenti magát tánc közben), igen, ezek ragyogó dolgok. Nem volt ködfaló puritán, akit szoborként föl illik állítani egy piedesztálra, akit mereven kell tisztelni. A puritánokat lehet tisztelni, de igazán szeretni és kedvelni kevésbé. Mikes viszont szeretni- és ked­­velnivaló ember (is). — Amikor ilyen méltatást hallunk Mikesről, keserűséggel emlékezhetünk arra az ön által elmondott zágoni jelenetre, hogy egyes helyiek nem tudták a Mikes-szobor felavatásakor, ki volt a Fejedelmet Rodos­tóba elkísérő kamarás... Farkaslakán is beszélhetünk olyanokkal,­akiknek fogalmuk sincs, ki volt Tamási Áron. A példákat sorolhatnánk­­ sajnos. Milyen érzés volt Moldova György számára az író (tipikus?) sorsával való zagoni szembesülés? — Mikes sok ilyent túl fog még élni. Túléli azt, hogy még a szoboravatás napján sem ismerik a nevét Zágonban. Ez szomorú ellenpontja annak, hogy azon a napon több ezer ember gyűlt össze azon a helyen. Ami az író ismertségét illeti, megdöbbentő dologról számolhatok be: Magyarországon nem lehet,megvásárolni Mikes leveles­­könyvét. Én „elloptam” a Törökországi leveleket a Magyar Írószövetség könyvtá­rából... (Kifizettem persze.) Annak ellenére, hogy Mikest ma a magyarországi könyves­boltokban nem lehet megvásárolni, hivat­koznak rá. Tévéjeleneteket és rádió-hang­­játékokat írnak Mikesről és Mikes művei alapján. Jelen van - ha nem másként, búvó­patakként. — Miért nem adják ki a Törökországi leveleket? Legalább ezt... Figyelmeztetni kellene a kiadót. •— Szóltam a kiadóm­nak, Urbán Tamásnak (Kertek 2000). Ő úgy gondolja — és jól ismeri a magyarországi piacot -, hogy 1000-1200 példány fogyna el. Ne feledjük, hogy egy Mikes-könyvet ilyen körülmények között 2500 forintnál olcsóbban nem lehetne előállítani. (Mire hazaérek, talán már ez az ár sem érvényes.) Nem tudom megmondani, hogy ez a kiadó (Folytatása a 4. oldalon) 1999. január 7. A HÉT]

Next