A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-02-05 / 5. szám
■ Az interjú közben megcsörrent telefon közölte: Szabolcs Taviarája megkapta a magyar filmszemle különdíját. Tavaly szintén jelentős sikert könyvelhetett el: a Macerás ügyek a legjobb elsőfilmes díjat kapta. Az országos elismertség ellenére Debrecenben mai napig nem játszszák a filmjeit, szinte teljesen ismeretlen a közönség előtt. Tavaly műsorra tűzték az Apollóban, de valahogy elkeveredett a kópia. ■ Az elmúlt évek magyar filmszemléi, a külföldön sikerrel szereplő, díjakat elnyert alkotások alapján a szakma és a kritikusok egy új nemzedék jelentkezéséről értekeznek. Beszélhetünk-e valóban egy ríj generáció feltűnéséről? Legalább 1998 óta folyamatosan olyan alkotások tűnnek fel - kezdetben a rövidfilm, majd a nagyjátékfilm kategóriában —, melyek igen nagy sikerrel szerepelnek a magyar és a külföldi filmszemléken, s sokkal karakteresebben vannak jelen, mint az idősebb generáció filmjei. Talán tényleg kezd kialakulni egy új nemzedék, de erre még nincs rálátásom, majd később derül ki, hogy valóban generációváltásról van-e szó, vagy ez csak néhány fiatal filmes időben egybeeső jelentkezéséről. ■ Mi az, ami az idősebb generációhoz képest a témaválasztásban, a módszerekben új? Talán azt lehetne mondani, hogy szubjektívebbek a filmek, mint a közvetlenül előttünk lévő nemzedékké. Nagyon erőteljesen jelen van az alkotó személyisége ezekben a filmekben. Ha Mundruczó Kornél, Török Feri filmjeit nézem, akkor a személyüket is látom magam előtt. Ez nagyon erőteljesen átjön az alkotásaikon. ■ Megkockáztatható egy olyan kijelentés, hogy filmes paradigmaváltás zajlik? Elképzelhetőnek tartom. De sajnos annyira bele van temetkezve az ember a saját munkájába, hogy nem feltétlenül érzékeli ezt. Annyira lefoglal a per pillanatnyi munkám, hogy sajnos még moziba is ritkán jutok el. A legújabb filmem, a Tamara forgatása másfél évig tartott, szinte megállás nélkül dolgoztunk rajta. Természetesen azért figyeljük egymást, ha tehetem, legalább azokat a filmeket igyekszem megnézni, amit az ismerőseim csinálnak, és meg is beszéljük őket, de hát ez nagyon kevés, két-három év alatt négy-öt film. ■ Szinte visszatérő témátok a kamaszkor. Ez már trend kezd lenni. Igen, ha jobban belegondolok, mindnyájan ilyen témájú filmmel kezdtünk, de nincs ebben semmi különös. Feltehetően az alkotók életkora miatt van. Aránylag fiatalon adódott egy-egy nagyjátékfilm megrendezésének a lehetősége. Szinte mind harminc alatt gyürkőztünk neki egy-egy ilyen elkészítésének, a szintén sikeres rövidfilmjeinket pedig a húszas éveink elején csináltuk. Hamar szembesültünk azzal a felelősséggel, amit az ilyen filmek elkészítése jelent. ■ Hogyan találjátok meg a helyeteket a magyar filmgyártás dzsungelében? Milyennek látod a filmszakma helyzetét? Persze, most lehetne panaszkodni, hogy milyen szörnyű állapotok uralkodnak, de filmet csinálni nem ezért nehéz. A hosszú ideig tartó pszichés és lelki koncentráció kimeríti az embert. Ha nincs elég pénz, akkor ezt csak tetézi. Nagyjából elég arra a pénz, amit mostanság csinálunk, csak időben rosszul működik a rendszer. A támogatások mindig valahogy a filmszemle előtt jönnek be, s ezért minden felsűrűsödik, tolongás és kapkodás a laborban, a stúdiókban stb. ■ Az előző kormányzati ciklusban éles tiltakozásodat fejezted ki a kultúrpolitika filmgyártásba való direkt beavatkozása miatt. Mi várható el az államtól, hiszen Magyarországon - vagy általában Kelet-Európában - szinte kizárólag innen várható pénz a filmkészítésre? Hol az alkotói szabadság? Én nem szeretek ok nélkül pattogni, feleselni, filmmel akarok foglalkozni és a politikába egyáltalán nem akarok belefolyni, mert ez itt is, s nyugatabbra is sötét egy világ. De amikor arra a bizonyos tiltakozásra sor került, akkor úgy éreztük többen is, hogy a helyzet különösképpen veszélyessé vált, s ezért valakinek meg kell mozdulni. Márpedig ki mozduljon, ha nem az értelmiségi? De nem vagyunk amolyan kis forradalmárok, ha közölni valónk van, jobban szeretjük azt a filmjeinkkel elmondani, nem röpcédulázva. Persze az állam a legfőbb pénzosztó - a Tamara száz százalékig állami pénzből készült -, tehát továbbra is fennáll a veszély, de reményeink szerint a filmtörvény kidolgozásával megoldódik a probléma. Ebben viszont egyáltalán nem vagyok kompetens, a jog világa tényleg távol áll tőlem. Ha az állam finanszírozza is a hazai filmgyártást, ez nem kell, hogy a művészi szabadság kárára menjen. Egyébiránt nem is ez jellemző, hanem inkább az, hogy időközönként egy-egy csoportnak a szája íze szerint alakul, hogy mely alkotások részesülnek támogatásban. Ez mindig a kuratórium összetételétől függ, de azt demokratikusan választják meg, tehát az embernek vagy szerencséje van, vagy nincs. Érdemes nagyon jó forgatókönyveket írni, s akkor nem lehet túl nagy baj. ■ A szakma a legkülönfélébb módon értékeli alkotásaidat. Van, aki szerint kiválóan bánsz a történetmondással, mások úgy vélik, hogy számodra nem a történet a fontos, hanem a történés, az élmény, az érzések, és ehhez keresed a megfelelő formát, vágási technikát, kameramozgást. Benne van a filmjeimben. Egy biztos, nem kötött műfajú filmekben gondolkodom. Nem tartom magam mesterembernek, csak fújom a saját nótámat, ahogy én tudok énekelni. Még vágyam sincs arra, hogy egy thrillert, egy krimit, vagy egyéb műfajú filmet készítsek, nincsenek szigorú technikák. Csak olyan filmet tudok készíteni, ami a témához illeszkedik: a kameramozgást, a színészek játékstílusát, a vágást, mindent a téma legtökéletesebb megragadásának rendelek alá. Nem igaz az, hogy a forma nálam eluralkodna, egyszerűen keresi a legjobb közlési lehetőséget, és ebben koherenciára törekszem. Nekem a történetet nem feltétlenül az amerikai értelemben vett sztori jelenti. Ugyanúgy történet lehet a képek egymás utáni elrendezettsége, dramaturgiája, amely aztán rengeteg asszociációt indít el. A dialógusoknál, a hagyományos értelemben vett történetnél fontosabb lehet a beállítás, a színészek arca, a jól megválasztott zene. Egyszerűen nem értem miért kell valamiféle irodalmi oldalról közelíteni a filmekhez. Például amikor a kritikák úgy készülnek, hogy előbb elmesélik, hogy „miről is szól a film”. A filmekben nem a sztori hat, hanem a tempó, egy arc, a fények, stb. S éppen ezért minden filmem más. Abban a pillanatban, amikor pontosan, előre tudtam, mit kell csinálnom, a végeredmény garantáltan rossz lett. ■ Ezek szerint nem tervezed meg előre aprólékos pontossággal a filmjeidet? De megtervezem, de mindig más módszerek és felfogás szerint, amit mindig a különleges téma határoz meg. ■ Hasonlítottak már Boyle-hoz, Tarantinóhoz, Fellinihez, Godard-hoz. Kicsit tág paletta ez így. Hogyan viszonyulsz a filmes kánonhoz? Boyle és Tarantino nagyon messze áll tőlem, ami hasonlóság van, az maximum valami felszíni hasonlóság, a kameramozgás, a zene használata. Engem gyökeresen más témák foglalkoztatnak, én elmondom a saját bajomat, ami engem mozgat. Körülbelül a hatvanas évekig dolgoztak azok a nagy rendezők, akiket szívesen nézek, utána tízévente egy-két ember vagy film mozgatja meg a fantáziámat. Közvetlenül nem veszek át senkitől semmi konkrét dolgot. Kétségtelen, hogy sok minden hatással van rám, a részemmé válik, egy-egy a jelenet megoldásában visszaköszön, de a legtöbbször ezt utólag veszem észre. ■ Ugyanazokkal a színészekkel dolgozol filmről-filmre. Ez az összeszokott csapatmunkára utal, vagy egy határozott rendezői koncepció? A válasz nagyon egyszerű: a legközelebbi barátaimról van szó. Egy az érdeklődési körünk, nagy részükkel együtt indultunk Debrecenben. Mindnyájan nagyon zárkózott emberek vagyunk, s nehezen kerül be új ember a csapatba. Pontosan és hatékonyan tudunk együtt dolgozni. A következő filmem egy kanadai—magyar koprodukció lesz, és feltehetően együtt kell majd dolgoznom számomra idegen emberekkel. Tartok tőle. Elképzelhető, hogy visszautasítok valakit, ha úgy látom, hogy nem tudunk egymásra hangolódni, bármilyen híresség is legyen az illető. . . ■ Mennyiben kötődsz Debrecenhez? Hiszen onnan származol, s ott kezdted a színészkedést, innen valók a munkatársaid, s a filmjeid témájukban is rendszeresen kapcsolódnak a cívis városhoz. Szinte semmilyen szakmai kapocs nem fűz már Debrecenhez, csak a szüleim élnek ott, meg néhány barátom. De a barátaim is fel akarnak már jönni Pestre. Ez egy ilyen vízfejű ország, minden a fővárosban van. Elég hervasztó dolog, hogy egyik év múlik a másik után, s Debrecenben nem jutnak egyről a kettőre. Nincs urbánus tradíciója ennek a városnak, de ez általában jellemző a többi vidéki városra is. Elgondolkodtató, hogy eg egyetemi városban gyakorlatilag semmi nem történik, megvan a hagyományos kőszínház, de semmi kísérletezés, progresszív törekvés. De valahol ez mozgatja az erdélyiek elvándorlását is. Tenni kellene ez ellen valamit, segíteni a helyi kezdeményezéseket, de addig mindenki felszivárog a székesfővárosba. ■ A Necropolis című rövidfilmed ennek a vidéki életérzésnek vászonra vitele? Abszolút mértékben. Hogy sodródik egy olyan ember, aki nagy lendülettel jön ki a középiskolából, mindenféle nagy tervet dédelgetve, hogyan kerül bele egy depresszióörvénybe. Nagyon hatásos film volt, nagyon sokan magukénak érezték a problémát. A lakótelepek, este hétkor üres utcák, vibráló tévék az ablakokban, s közben az őrület kerülget. ■ A Tamarát nagyrészt Erdélyben vettétek fel. Milyenek a benyomásaid? Udvarhely mellett Homoródszentmárton volt a helyszín. Egy környékbeli tanyán forgattunk harminc napig, illetve előtte még eltöltöttünk két és fél hónapot a készüléssel. A Tamara két női főszereplője is odavaló: Török- Illyés Orsolya és Kovács Ági, a vágó, Lemhényi Réka kolozsvári, Esztán Mónika, a díszlet- és jelmeztervező szatmári.. Nagyon jó volt ott dolgozni, bár a körülmények siralmasak voltak. De minden más, a hangulat, az emberek mentalitása, mind nagyon passzoltak, a fényviszonyok egyszerűen fenomenálisak, nagyon jót tesz a képnek az erdélyi táj, s természetesen olcsóbban lehetett kijönni, ami nagyon fontos. ■ Fújom a saját nótámat Hajdú Szabolcs filmrendező az új generációról Kérdezett: M. László Ferenc Ugyssím 2004.február 5. az interjú amit otthon nem mersz megkérdezni transindex . a napos oldal www.transindex.ro rt :/ V-.= 3 II/5