A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-02-05 / 5. szám

■ Az interjú közben megcsörrent­ telefon közölte: Szabolcs Taviarája megkapta a magyar filmszemle kü­­löndíját. Tavaly szintén jelentős­ si­kert könyvelhetett el: a Macerás ügyek a legjobb elsőfilmes díjat kap­ta. Az országos elismertség ellenére Debrecenben mai napig nem játsz­­szák a filmjeit, szinte teljesen isme­retlen a közönség előtt. Tavaly mű­sorra tűzték az Apollóban, de valahogy elkeveredett a kópia. ■ Az elmúlt évek magyar film­szemléi, a külföldön sikerrel sze­replő, díjakat elnyert alkotások alapján a szakma és a kritikusok egy új nemzedék jelentkezéséről értekeznek. Beszélhetünk-e va­lóban egy ríj generáció feltűnésé­ről? Legalább 1998 óta folyamato­san olyan alkotások tűnnek fel - kezdetben a rövidfilm, majd a nagyjátékfilm kategóriában —, me­lyek igen nagy sikerrel szerepelnek a magyar és a külföldi filmszemlé­ken, s sokkal karakteresebben van­nak jelen, mint az idősebb generá­ció filmjei. Talán tényleg kezd kialakulni egy új nemzedék, de erre még nincs rálátásom, majd később derül ki, hogy valóban generáció­­váltásról van-e szó, vagy ez csak né­hány fiatal filmes időben egybeeső jelentkezéséről. ■ Mi az, ami az idősebb generáci­óhoz képest a témaválasztásban, a módszerekben új? Talán azt lehetne mondani, hogy szubjektívebbek a filmek, mint a közvetlenül előttünk lévő nemzedék­ké. Nagyon erőteljesen jelen van az alkotó személyisége ezekben a fil­mekben. Ha Mundruczó Kornél, Török Feri filmjeit nézem, akkor a személyüket is látom magam előtt. Ez nagyon erőteljesen átjön az alko­tásaikon. ■ Megkockáztatható egy olyan ki­jelentés, hogy filmes paradigma­­váltás zajlik? Elképzelhetőnek tartom. De saj­nos annyira bele van temetkezve az ember a saját munkájába, hogy nem feltétlenül érzékeli ezt. Annyira le­foglal a per pillanatnyi munkám, hogy­ sajnos még moziba is ritkán ju­tok el. A legújabb filmem, a Tamara forgatása másfél évig tartott, szinte megállás nélkül dolgoztunk rajta. Természetesen azért figyeljük egy­mást, ha tehetem, legalább azokat a filmeket igyekszem megnézni, amit az ismerőseim csinálnak, és meg is beszéljük őket, de hát ez nagyon ke­vés, két-három év alatt négy-öt film. ■ Szinte visszatérő témátok a ka­maszkor. Ez már trend kezd lenni. Igen, ha jobban belegondolok, mindnyá­jan ilyen témájú filmmel kezdtünk, de nincs ebben semmi különös. Feltehetően az alkotók életkora miatt van. Aránylag fiatalon adó­dott egy-egy nagyjátékfilm meg­rendezésének a lehetősége. Szinte mind harminc alatt gyürkőztünk neki egy-egy ilyen elkészítésének, a szintén sikeres rövidfilmjeinket pe­dig a húszas éveink elején csinál­tuk. Hamar szembesültünk azzal a felelősséggel, amit az ilyen filmek elkészítése jelent. ■ Hogyan találjátok meg a helye­teket a magyar filmgyártás dzsungelében? Milyennek látod a filmszakma helyzetét? Persze, most lehetne panasz­kodni, hogy milyen szörnyű állapo­tok uralkodnak, de filmet csinálni nem ezért nehéz. A hosszú ideig tartó pszichés és lelki koncentráció ki­meríti az embert. Ha nincs elég pénz, akkor ezt csak tetézi. Nagyjá­ból elég arra a pénz, amit mostan­ság csinálunk, csak időben rosszul működik a rendszer. A támogatá­sok mindig valahogy a filmszemle előtt jönnek be, s ezért minden fel­sűrűsödik, tolongás és kapkodás a laborban, a stúdiókban stb. ■ Az előző kormányzati ciklusban éles tiltakozásodat fejezted ki a kultúrpolitika filmgyártásba va­ló direkt beavatkozása miatt. Mi várható el az államtól, hiszen Magyarországon - vagy általá­ban Kelet-Európában - szinte kizárólag innen várható pénz a filmkészítésre? Hol az alkotói szabadság? Én nem szeretek ok nélkül pat­togni, feleselni, filmmel akarok fog­lalkozni és a politikába egyáltalán nem akarok belefolyni, mert ez itt is, s nyugatabbra is sötét egy világ. De amikor arra a bizonyos tiltako­zásra sor került, akkor úgy éreztük többen is, hogy a helyzet különös­képpen veszélyessé vált, s ezért va­lakinek meg kell mozdulni. Márpe­dig ki mozduljon, ha nem az értelmiségi? De nem vagyunk amo­lyan kis forradalmárok, ha közölni valónk van, jobban szeretjük azt a filmjeinkkel elmondani, nem röpcé­­dulázva. Persze az állam a legfőbb pénzosztó - a Tamara száz százalé­kig állami pénzből készült -, tehát továbbra is fennáll a veszély, de re­ményeink szerint a filmtörvény ki­dolgozásával megoldódik a problé­ma. Ebben viszont egyáltalán nem vagyok kompetens, a jog világa tényleg távol áll tőlem. Ha az állam finanszírozza is a hazai filmgyártást, ez nem kell, hogy a művészi sza­badság kárára menjen. Egyébiránt nem is ez jellemző, hanem inkább az, hogy időközönként egy-egy cso­portnak a szája íze szerint alakul, hogy mely alkotások részesülnek tá­mogatásban. Ez mindig a kuratóri­um összetételétől függ, de azt de­mokratikusan választják meg, tehát az embernek vagy szerencséje van, vagy­ nincs. Érdemes nagyon jó for­gatókönyveket írni, s akkor nem le­het túl nagy baj. ■ A szakma a legkülönfélébb mó­don értékeli alkotásaidat. Van, aki szerint kiválóan bánsz a tör­ténetmondással, mások úgy vé­lik, hogy számodra nem a törté­net a fontos, hanem a történés, az élmény, az érzések, és ehhez keresed a megfelelő formát, vá­gási technikát, kameramozgást. Benne van a filmjeimben. Egy biztos, nem kötött műfajú filmek­ben gondolkodom. Nem tartom magam mesterembernek, csak fú­jom a saját nótámat, ahogy én tu­dok énekelni. Még vágyam sincs arra, hogy egy thrillert, egy krimit, vagy egyéb műfajú filmet készítsek, nincsenek szigorú technikák. Csak olyan filmet tudok készíteni, ami a témához illeszkedik: a kameramoz­gást, a színészek játékstílusát, a vá­gást, mindent a téma legtökélete­sebb megragadásának rendelek alá. Nem igaz az, hogy a forma nálam eluralkodna, egyszerűen keresi a legjobb közlési lehetőséget, és eb­ben koherenciára törekszem. Ne­kem a történetet nem feltétlenül az amerikai értelemben vett sztori je­lenti. Ugyanúgy történet lehet a képek egymás utáni elrendezettsé­ge, dramaturgiája, amely aztán rengeteg asszociációt indít el. A di­alógusoknál, a hagyományos érte­lemben vett történetnél fontosabb lehet a beállítás, a színészek arca, a jól megválasztott zene. Egyszerűen nem értem miért kell valamiféle irodalmi oldalról közelíteni a fil­mekhez. Például amikor a kritikák úgy­ készülnek, hogy előbb elmesé­lik, hogy „miről is szól a film”. A filmekben nem a sztori hat, hanem a tempó, egy arc, a fények, stb. S éppen ezért minden filmem más. Abban a pillanatban, amikor pon­tosan, előre tudtam, mit kell csinál­nom, a végeredmény­ garantáltan rossz lett. ■ Ezek szerint nem tervezed meg előre aprólékos pontossággal a filmjeidet? De megtervezem, de mindig más módszerek és felfogás szerint, amit mindig a különleges téma ha­tároz meg. ■ Hasonlítottak már Boyle-hoz, Tarantinóhoz, Fellinihez, Go­­dard-hoz. Kicsit tág paletta ez így. Hogyan viszonyulsz a fil­mes kánonhoz? Boyle és Tarantino nagyon messze áll tőlem, ami hasonlóság van, az maximum valami felszíni hasonlóság, a kameramozgás, a ze­ne használata. Engem gyökeresen más témák foglalkoztatnak, én el­mondom a saját bajomat, ami en­gem mozgat. Körülbelül a hatvanas évekig dolgoztak azok a nagy ren­dezők, akiket szívesen nézek, utána tízévente egy-két ember vagy film mozgatja meg a fantáziámat. Köz­vetlenül nem veszek át senkitől semmi konkrét dolgot. Kétségte­len, hogy sok minden hatással van rám, a részemmé válik, egy-egy a je­lenet megoldásában visszaköszön, de a legtöbbször ezt utólag veszem észre. ■ Ugyanazokkal a színészekkel dolgozol filmről-filmre. Ez az összeszokott csapatmunkára utal, vagy egy­ határozott rendezői koncepció? A válasz nagyon egyszerű: a legközelebbi barátaimról van szó. Egy az érdeklődési körünk, nagy ré­szükkel együtt indultunk Debre­cenben. Mindnyájan nagyon zárkó­zott emberek vagyunk, s nehezen kerül be új ember a csapatba. Pon­tosan és hatékonyan tudunk együtt dolgozni. A következő filmem egy kanadai—magyar koprodukció lesz, és feltehetően együtt kell majd dol­goznom számomra idegen embe­rekkel. Tartok tőle. Elképzelhető, hogy visszautasítok valakit, ha úgy látom, hogy nem tudunk egymásra hangolódni, bármilyen híresség is legyen az illető. . . ■ Mennyiben kötődsz Debrecen­hez? Hiszen onnan származol, s ott kezdted a színészkedést, in­nen valók a munkatársaid, s a filmjeid témájukban is rendsze­resen kapcsolódnak a cívis vá­roshoz. Szinte semmilyen szakmai ka­pocs nem fűz már Debrecenhez, csak a szüleim élnek ott, meg né­hány barátom. De a barátaim is fel akarnak már jönni Pestre. Ez egy ilyen vízfejű ország, minden a fővá­rosban van. Elég hervasztó dolog, hogy egyik év múlik a másik után, s Debrecenben nem jutnak egyről a kettőre. Nincs urbánus tradíciója ennek a városnak, de ez általában jellemző a többi vidéki városra is. Elgondolkodtató, hogy eg­­ egyete­mi városban gyakorlatilag semmi nem történik, megvan a hagyomá­nyos kőszínház, de semmi kísérlete­zés, progresszív törekvés. De vala­hol ez mozgatja az erdélyiek elvándorlását is. Tenni kellene ez ellen valamit, segíteni a helyi kez­deményezéseket, de addig minden­ki felszivárog a székesfővárosba. ■ A Necropolis című rövidfilmed ennek a vidéki életérzésnek vá­szonra vitele? Abszolút mértékben. Hogy sodródik egy olyan ember, aki nagy lendülettel jön ki a középiskolából,­ mindenféle nagy tervet dédelgetve, hogyan kerül bele egy depresszió­örvénybe. Nagyon hatásos film volt, nagyon sokan magukénak érezték a problémát. A lakótelepek, este hétkor üres utcák, vibráló té­vék az ablakokban, s közben az őrület kerülget. ■ A Tamarát nagyrészt Erdélyben vettétek fel. Milyenek a benyo­másaid? Udvarhely mellett Homoród­­szentmárton volt a helyszín. Egy környékbeli tanyán forgattunk har­minc napig, illetve előtte még el­­töltöttünk két és fél hónapot a ké­szüléssel. A Tamara két női főszereplője is odavaló: Török- Illyés Orsolya és Kovács Ági, a vá­gó, Lemhényi Réka kolozsvári, Esztán Mónika, a díszlet- és jel­meztervező szatmári.. Nagyon jó volt ott dolgozni, bár a körülmé­nyek siralmasak voltak. De minden más, a hangulat, az emberek men­talitása, mind nagyon passzoltak, a fényviszonyok egyszerűen fenome­nálisak, nagyon jót tesz a képnek az erdélyi táj, s természetesen olcsób­ban lehetett kijönni, ami nagyon fontos. ■ Fújom a saját nótámat Hajdú Szabolcs filmrendező az új generációról Kérdezett: M. László Ferenc Ugyssím 2004.február 5. az interjú amit otthon nem mersz megkérdezni transindex . a napos oldal www.transindex.ro rt :/ V-.= 3 II/5

Next