A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)
1865-09-16 / 212. szám
212 iksz. Szombat, September 16. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint Előfizetési díj Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra.............................1 frt 75 kr. 3 hónapra.................................5 frt 25 kr. 6 hónapra..................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7-dik szám 1-sö emelet. Szerkesztő lakása: Ország-ut 18-dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Harmadik évfolyam 1865. Beigtatási dij ; 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beiktatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBER 15. Politikai Szemle, (V). A san sebastiani és biarritzi fejedelmi találkozás Bécsben sem maradt észrevétlen. Ezen találkozás indoka fölött természetesen sokféle a hozzávetés. A hamburgi „Börsen-Halle” bécsi levelezője azt véli, miként III. Napóleon császár bizonnyal nem udvariassági czélokból törekedett a találkozásra Spanyolország királynőjével, s Bécsben nem más szempontból fogják föl e találkozást, mint azon biztos meggyőződés szempontjából, hogy a francziák császárát a bizonytalanság értelme szállta meg amiatt, miként fog az északi nagyhatalmak jövendő viszonya Francziaország irányában alakulni, s ez okból positív tért törekszik nyerni, a régóta neki tulajdonított, úgynevezett román szövetség eszméjének. A félhivatalos „Constitutionnel“ következőleg üdvözli az említett találkozást : „Franczia- és Spanyolország uralkodóinak kettős találkozása élénk és jogosult érdekeltséget keltett a Pyrénéesk mindkét oldalán. A spanyol és franczia nemzet, melyek között a kereskedelmi viszonylatok — hála az új közlekedési utaknak ! — napról napra szorosabb szövetséget alkotnak, egyenlő készséggel üdvözlik a jó viszonylatok azon jeleit, melyek a két ország fejedelmei között San-Sebastianban és Biarritzban nyilvánultak. Ezelőtt néhány nappal Franczia- és Angolország tengerészei versenyeztek egymással az udvariasságban, Cherbourg-, Brest- és Portsmouthban, és a csatorna mindkét partján örvendettek ezen barátságos tüntetésnek, mely annyira ellentétben áll a régi féltékenységgel s egy más idő ellenséges érzelmeivel. Az, mi déli határainkon történik, még fontosabb jellemmel bir. Itt maguk a fejedelmek látogatják meg egymást kölcsönösen, a nép legrokonszenvesb nyilatkozványai között. Az ily események, melyek a béke biztosítékai a jelenre s még kedvezőbb kilátások a jövőre nézve, inkább megfelelnek a népek kivánatainak és szükségeinek, minthogy azokat az egész világ ne sietne üdvözölni és szerencséltetni.“ Drouyn de Lhuys kézirata, melyet Francziaország külképviselőihez intézett, a „Kreuzzig“ szerint egy rövid bevezetés után szóról szóra így hangzik: „Nem czélom a gasteini szerződés stipulatióit egyenként vizsgálat alá venni, de nem érdektelen kutatni azon indokokat, melyek a két német nagyhatalmat alkudozásaikban vezették. Azért értettek-e egyet, hogy a régi kötések jogát szentesítsék ? Bizonynyal nem , mert a bécsi kötések voltak azok, melyek a dán monarchia tételének föltételeit megállapították. Ezen föltételek megsemmisittettek. A londoni szerződés uj bizonyítványa valt Európa gondoskodásának a dán monarchia fentartása és sérthetlensége iránt, de az szétszakíttatott oly két hatalom által, melyek azt aláírták. Ausztria és Poroszország talán egyetértettek a megvetett örökösödési jog védelmezésére ? Épen nem, mert ahelyett hogy átadnák a körös örökséget a leginkább támogatott trónkövetelőnek, azt egymás között megosztották. Talán Németország érdekét vették tekintetbe? Nem, mert szövetséges társaik csak a lapok után szereztek tudomást a gasteini szerződésről. Németország egy meg nem osztott schleswig-holsteini államot akart oly fejedelem uralma alatt, kinek igényeit a német nép pártolta. De ezen népjelöltet félredobták és a herczegségeket a helyett hogy szétválasztanák, felosztották, s két különböző kormány alá helyezték. Talán a herczegségek érdeke volt az, mit a két hatalom biztositni akart? Hisz azt állítják, hogy épen a feloldozhatlan egyesülés lényeges föltétele a herczegségek jóllétének. A felosztásnak talán azon czélja van , hogy a két ellenséges nemzetiség egymástól távol tartatik , s a viszálynak közöttük vége vettetik, mindeniknek független önállósága biztosíttatván ? Nem úgy áll a dolog, mert azt látjuk, hogy a felosztási vonal nem veszi tekintetbe a nemzetiségi különbséget, s a németeket és dánokat összekeverve hagyja. Végre talán figyelembe vették a népség kivonatát? Az nem kérdeztetett meg semmi alakban, sőt szóba sem jött a schleswig- holsteini országgyűlés összehívása. E szerint minő elven alapszik az osztrákporosz egyezmény? Sajnáljuk, hogy azt csupán a hatalmon látjuk alapulhatni, s hogy más igazolását nem találhatjuk, mint a két osztozó hatalom kölcsönös kényét (convenance reciproque). Ez oly gyakorlat, melytől a jelenkori Europa elszokott, melyre nézve az előzetet a történelem legszomorúbb idejében kell keresni. Az erőszakoskodás és hódítás megváltoztatják a jog jellegét és a népek öntudatát. Ha erőszakkal és hódítással helyettesíttetik azon elveket, melyek szerint a jelenkori népek élete szabályoztatik ; a feloszlás és rendetlenség elemévé válnak, úgy csak a régi rendet buktathatják meg, anélkül, hogy új, tartós rendet teremtenének. * Párisból írják, hogy Russell lord hosszú értekezletet tartott az amerikai követtel a hajóhadi tüntetéseket illetőleg. Az amerikai diplomata tudni akarta: váljon e kölcsönös látogatás Amerikát illeti-e, mit azonban az angol miniszter rendkívüli tűzzel tagadott. Pest, September 13. Tisztelt szerkesztő úr! Mint néhány nap óta tapasztaljuk, a hazafiak pártkülönbség nélkül sorakoznak a „Hon“ által a magyar municipalis szerkezet törvényszerű visszaállitására kitűzött lobogó körül. Ez igen fontos nyilvánulat. Mialatt 1861-ben s azóta némely lapok, a megyei szerkezetet használták takaróul annak palástolására, hogy nem függetlenek, most azt látjuk, hogy ugyanazon lapoknak — épen mivel nem függetlenek — egy szavuk sincs a municipiumok törvény követelte visszaállítása mellett. Annál örvendetesebb jelenség az, hogy most a legfüggetlenebb lapok egyike, a „Hon“, ezen fontos nemzeti intézménynek védelmére kel, midőn erre szükség van s midőn arról van szó, hogy a történelem feljegyezhesse : akadt-e mégis egy lap, mely a legkényesebb viszonyok közt — anélkül, hogy a kormányférfiak más iránybani hazafias actioját gyöngiteni akarná — viszhangjául szolgál az ország közvéleményének az önkormányzat nagy elve javára. E magatartásban az elvet megmentő óvást lát az ország, mely óvás ha elmaradt volna, úgy nem lehetne következetlenség nélkül visszakövetelnie a sajtónak a municipiumok helyreállitását azon esetre, ha a legközelebbi országgyűlésnek vagy országgyűléseknek nem lesz módjuk s idejük uj törvényeket alkotni e részben, vagy pedig, ha a netán alkotandó uj törvények — mint a hatalom embereire nézve kényelmetlenek — nem nyernek szentesítést. Különben, ez utóbbi tekintet fontossága azt is látszik kívánni, hogy a magyar korona területe s az örökös tartományok közti viszonylatnak a közös ügyekre vonatkozólag végleges megállapításaig, sőt azon túl is addig, míg a magyar minisztérium — már akármint rendeztessék is ez el — meg nem szilárdul, hogy mondjuk, addig ne bolygassuk a megyei szerkezetet, hanem tartsuk meg, amint a törvények értelmében van. Illetőleg, nem csak a municipiumok hatáskörét, de összeállítását se módosítsuk addig, hanem férjen meg a minisztérium, míg ezen intézmény meg nem szilárdult, a municipiumokkal , miként 1848-ban is, mégpedig a legválságosabb hazai viszonyok közt, megfért velük. Helyzetünk olyan s valószínűleg még igen sokáig úgy is marad, hogy a magyar minisztérium betöltése felfüggesztetésétől kellene minduntalan tartanunk, s ha ily esetekben — milyen most is létezik — alkotmányos megyéink sincsenek, akkor alkotmányos életünk minden részében ismételve illusoriussá válhatik. Ha az ország a megyei önkormányzatról, a leendő magyar minisztérium látszólagos erősítésére lemondana, s a minisztérium időnkint huzamosabban nem volna megalakulva, csak akkor válhatnék igazán kétségbeejtővé az ország helyzete, s akkor látnók, mit adtunk fel, a visszanyerés minden legcsekélyebb reménye nélkül. Mert az nem szenved kétséget, hogy valamint a legközelebbi országgyűlés sürgető s erényes követeléssel a törvényes municipális szerkezet visszaállítását kieszközölheti : úgy tagadhatlanul áll az, hogy az egyszer elejtett vagy épen eltörölt municipális élet visszaállítását s újból törvénybe igtatását hiába sürgetné a törvényhozás, mert az illető törvényjavaslat szentesítését — oly gyökeres visszafelé változtatás rendszere érdekében — nem lehetne kieszközölni. Sőt a megyei önkormányzat, mint intézmény, azon esetben is alighanem menthetlenül el volna veszve, ha a magyar országgyűlés — akár csak elvben is kimondaná, hogy az eddig törvényes megyei szerkezetet, mint törvényt felfüggesztettnek tekinti, s hogy új municipális szerkezetet állapít meg már most. Ilyetén eljárással a meglevő el volna vetve, anélkül, hogy az új szerkezetre vonatkozó törvényjavaslat szentesítése bizonyos lenne. Tehát új megyerendszer tervezésébe legalább addig ne is bocsátkozzunk, míg az eddigi nincs újra életbe léptetve , mert csak így őrizhetjük meg a meglevőt azon esetre, ha az új tervezet nem nyer szentesítést. Ezen szempontból indulva ki, végtelenül sajnáljuk, hogy a mostani kancellár úr — a főispánokra vonatkozólag kiadott két okmánnyal oly térre lépett, hol felhozott aggodalmainkat még fokozza. A végrehajtó hatalom legutóbbi törvényeink szerint a felelős magyar minisztérium, de mivel ennek törvényes hatáskörét a „közös ügyek“ miatt odafenn egyelőre visszaállíthatlannak tartják, ennélfogva — legalább tényleg — a kancellária most a végrehajtó hatalom csúcsa. Már ha mindjárt minisztériumunk volna is, ez is csak végrehajtó hatalom lehetne, mint ilyen pedig, köteles volna a törvényeket végrehajtani, s így ez a mostani tényleges végrehajtó hatalomnak — a kanczelláriának — is kötelessége ; különösen a belügyek kérdésében, mely a „közös ügyek“ kel úgy sem áll összeköttetésben s így magánügyünk. Ezen ügyünkbe a birodalmi minisztérium nem avatkozhatik, és Schmerling lelépte óta nem is avatkozik; ennélfogva legalább is politikai balfogásnak kell tekintenünk a mostani végrehajtó hatalomnak azon vonakodását, hogy törvényeinket az önkormányzatra — a municipális élet visszaállítására — nézve sem akarja végrehajtani. Sőt kijelenti a főispánokhoz intézett iratban, hogy a megyéket „a törvényhozás további intézkedéséig“ nem állítja vissza. A jóakaratot a közös ügyek tekintetében távolról sem akarjuk a kanczellár úrtól elvitatni, de nagyon veszélyes praecendensnek kell nyilvánítanunk azt az elvet, melyet azon szavakkal, hogy a „törvényhozás további intézkedéséig“ a provisoriumot meghagyja, kifejez. Ily praecedenst követve, a végrehajtóhatalom ezután is bármely kényelmetlennek látszó törvényt félretehet, még pedig azon szép phrasissal, hogy csak „a törvényhozás további intézkedéséig.“ Már most, midőn egy a Lajthán innen s túl közt nem is vita alatt álló s tisztán belügyi kérdésben — mint a municipiumok kérdése — a végrehajtó hatalom a végrehajtás iránti kötelességét mellőzi, s a törvényhozás intézkedéséig teljesíteni nem akarja: ki állhat jót arról, hogy a közös ügyek vitás kérdésének elintézése után, — tegye meg bár az ország az engedmények lehető maximumát, — valamikor s talán gyakran nem fog-e ugyanezen veszélyes elv alkalmaztatni ? Például: ily praccedens helybenhagyása mellett s annak folytán, a magyar minisztérium egyikmásik esetben nem töltetik be hosszas ideig, az országgyűlésig — mely talán tiz évig is halasztatni fog — vagy épen megint ideiglenesen kanczellária állittatik fel; a megyék feloszlattalak Btb. s mindez azzal a mentegetőzéssel, hogy majd csak az országgyűlés tehet e részben változtatást! Ha pedig az országgyűlés összeje s ez a meglevő törvények életbeléptetését sürgeti, vagy újakat készít: ezek s azok végrehajtása is, oly praecedens jogosultságának elismerése folytán, elhanyagoltathatik s mellőztethetik; az országgyűlésnek pedig, melyről azt mondák, hogy csak az tehet e részben változtatást, — a sürgetésre ugyancsak oda mondaná, hogy bizony ha a törvényeket a végrehajtó hatalom végre nem akarja hajtani, az a máskor takaróul hánytorgatott országgyűlés sem hajthatja végre, mert ez nem végrehajtó hatalom, hanem csak törvényhozó testület. Íme, hova vezethet az, ha megállhatónak ismernők el azon fictiót, hogy ezen vagy azon törvényünk — habár annak az örökös tartományokhoz való viszonylattal semmi köze sincs is — a törvényhozás további intézkedéséig nem hajtandó végre. K.fj A teljes Reichsrath jelen alkatában megszűnt létezni! A „Neue fr. Presse“ írja : „A sajtó kimeritőleg tárgyalta ugyan az erdélyi országgyűlést összehivó kir. leiratot, de egy fontos körülményt mégis elfeledett. A teljes Reichsrath, mostani alkatában, megszűnt létezni! Az erdélyi tartományi gyűlés fel van oszlatva, s az erdélyi 26 reichsrath ur elveszti mandátumát. Ebből következik, hogy a Reichsrat, mely különben sem volt teljes s csak de jure gyakorló illetőségét, nem létezvén többé, már csak a szűkebb Reichsrath összehívása tartozik a lehetőségek közé. „Továbbá, miután az összehívott erdélyi országgyűlés kizárólag csak az Unió-törvény revisiójával foglalkozhatik, nincs is felhatalmazva (ha volna is rá hajlandósága) reichsrath választásba bocsátkozni. Sajátszerű állásba jutottak így az urak házának erdélyi tagjai is, amidőn Erdély csak ezen házban, a másikban pedig épen nincs képviselve. A „N. fr. Presse“ szerint tehát, anélkül, hogy maga a Reichsrath csak szóba is jött volna, mellőzve lett, s ha félhivatalosan beszélték, miszerint az alkotmány csak alkotmányos úton lesz módosítandó, ezen ígéret nem látszik teljesülni. (Több ízben figyelmeztettük olvasóinkat a Reichsrath intézményének ezen gyenge oldalára. Élete kezdettől fogva, attól függött : választanak-e a „Kronland“-ok ? vagy pedig a direct választásoknál, nem oly egyéneket választanak, akik el se mennek Bécsbe ?) — A teljes Reichsrath még existá !! A régi „Presse“ így okoskodik: „Azért, hogy egy „Landtag“ feloszlattatik, még távol sem következik, hogy a teljes Reichsrath megszűnt volna létezni. Sőt a febr. patens 17. § a épen ellenkezőt határoz, mondván: csak az uj Landtag összejövetelével szűnik meg az ezen gyűlés által a Reichsrathba választott követek mandátuma. Tehát az 1863-ban összehitt erdélyi tartományi gyűléstől megválasztott reichsrathok az új országgyűlésig még tagjai lévén a követek házának, a teljes Reichisratot akár ma mindjárt össze lehet hívni. Ha Erdély később kimaradna, csak arról volna szó, lesz-e még annyi szavazó, amennyi a háznak szavazatképességéhez szükséges. (Tudni illik 100 jelenlevő). Míg ez együtt van, addig a teljes Reichsrath mindig teljes Reichsrath lesz. (Ha mindjárt Magyarország, Horvátország , Velencze , soha feléje se megy, Erdély pedig desertál.) Tegyük hozzá, — folytatja a „Presse,“ hogy épen nem lehetlen, miszerint az erdélyiek Kolozsvárott is megválasztják Reichsratbjaikat. (A magyar és erdélyi alkotmány soha sem hallotta azt, hogy előre kimondják neki felülről, miről tanácskozzék, miről nem ? Mindamellett a jelen esetben az unióról lévén szó, már magában értetik, hogy az Unió ismételt elfogadása esetében minden további vita lehetlenné válik; Erdély Magyarországgal egyesülvén, alkotmányos jogainak védelmezését a közös országgyűlésre bízza.) — Az „Ost. D. Post“ tudomásul veszi a híreket, melyek Mensdorff gróf lemondására vonatkozólag, napról-napra jobban terjednek. Nem hisz azonban e hírek valóságában már csak azért sem, mert a lemondási indokok között nem említik azon egyet, a legfőbbet, hogy talán a legújabban oly határozott fordulatot vett magyar kérdésben merültek volna fel, Mensdorff gróf és collégéi között élesebb diferentiák.“ A bécsi lapok szemlélje. (f) Inkább eltörölni az alkotmányt, mint folyvást megsérteni. A „N. fr. Presse” ismét ily kivánatot fejez ki. Ezen óhajtását így indokolja : „Az alkotmánytan egyik elve, hogy a koronát, minden politikai tettében a felelős minisztérium fedezi, s hogy egy új minisztérium nem tartozik hivatalbeli elődeinek terveit végrehajtani, hanem önállólag lépve fel, saját czélt tűz ki, ha mindjárt ez ellenkeznék is a korábbi tervezetekkel. Bizonyos mértékig ezen elvnek állni kell. De van-e olyan, mely megengedje, hogy a minisztérium túltegye magát az uralkodónak még legünnepélyesebb ígéretein is ? Igaz, hogy a minisztérium tanácsolhatja a koronának azon dolgok megváltoztatását, melyek a korábbi kabinet alatt jöttek létre, de ezen változás csak a létező alkotmányos formák között történhetik meg. Semmitől sem irtózunk inkább, mint a jogok megsértésétől. (Kivévén ha Magyarország jogainak felprédálásáról van szó.) Az erőszak nem magában véve iszonyatos, hanem mert jogsértést foglal magában, s a jogi öntudat megsértése ássa alá leginkább az államok alapját. — Ez azon nagy veszély, melytől őrizkedni kell. Ez okból kisebb szerencsét épségnek tartanak, ha a létező alkotmány a souverain hatalmi nyilatkozat által eltöröltetik, mint ha forma szerint még áll, de mindennap megkárosíttatik.Ennyire vitte a bécsi centralistákat az erdélyi országgyűlés összehívása. Ha nem annektálhatják Erdélyt, már semmi szükségük az alkotmányra! Újabb argumentum, hogy e nagyravágyó telhetlen pártnak egyátalában soha sem kellett, sem alkotmány, sem szabadság, hanem csak az országok és királyságok elnyerése, kipióczázása, centralisatio, és germanisatio !) — Az osztrák tartományokba behozandó megyei rendszerről. Az „Oesterr. Zeitung“ írja : „Különös, hogy míg egyfelől nem merik helyreállítani a megyéket Magyarországban, ahol ezen rendszer az ősi intézmények közé tartozik , akkor a minisztérium ezen rendszerrel azon tartományokat szándékszik megajándékozni, ahol a Gaugrafschaftokat csak a feudalisták és túlzó nationalisták sürgetik. „Ezen intézmények Ausztriában egészen újak lennének, s több véletlen eshetőségnek nyújtanának alkalmat. A mi közgyűléseink nálunk is viharossá válnának, s megszoknánk mi is, a kormány parancsait tisztelettel félretenni. A szenvedélyek itt is felélednének, mint a magyar megyei közgyűléseken, azon különbséggel, hogy a magyar megyékben már vannak ismert nevek és vezetők, akik iránt régi időktől fogva a nép bizalmat érez, s a nagybirtokosok befolyása el van ismerve, s a nem magyar nyelvű népség régi megszokásból, a magyaroknak bizonyos előkelő helyzetet enged. „Másként volna ez nálunk, ahol a polgárság egészen más helyzetet foglal el, ahol a gyapot- és kőszén lordok a régi herczegekkel és grófokkal, a befolyás fölött versenygenek. „Más részről a császári hivatalnok, és a császártól adott egyenruha, a bureaucratia ellen intézett minden izgatás ellenére még tiszteletben áll. A hivatalnokot, mint a császár szolgáját úgy tekintik, mint a ki minden párton felül áll. (Régen vége van már ezen patriarchalis felfogásnak. A hivatalnokot Ausztriában, nem hogy párton felül állónak tartanák, de épen azt hiszik felőle, hogy testestül lelkestül oda esküdte magát a kormány bármely intézkedésének, vak eszközéül.) „De már a választott tisztviselőt a nép más szemmel tekintené, amint a választásokon a népség ezen vagy azon osztálya nyert többséget. Vajjon bírna az ily tisztviselő oly tekintéllyel, mint az, aki a kétfejű sast viseli homlokán. (Ez a rideg bureaucrata leplezetlen beszéde. Ez azt akarja hogy a hivatalnok, a kétfejű sassal sipkáján, a majestás egyik particulája maradjon örökké. Épen abban áll a század küzdelmének jelszava, hogy a sérthetlen tekintélyek ellenében felelős tekintélyt állítson fel, a kinek alatta, egy kis porczio szabadság is megállhasson!) „Nálunk is vannak közjogi égető kérdések, s mentül inkább lerontjuk a tekintélyt (az uniformirozott beamtert), annál inkább nehezebb lesz a megoldás. Nálunk is kezekbe ragadandják a Gau grófságok gyűlései a társadalmi és nemzetiségi kérdéseket, s az ellentétek majd összeütköznek ; az izgalom átmegy innen a tartományi gyűlésekbe, onnan a Reichsrathba. Azt hiszik tán, hogy ily pillanatokban a Gau gróf az ő constablereivel fentarthatja tekintélyét. És a nép megint visszahajtandja azon embereket, akik a császár nevében szólnak, tudniillik a Kreiscommissärt és a Kreishauptmannt. (Szóval az „Oesterr. Zig“ mindentől irtózik, ami szót, eszmecserét, pártizgalmat idéz elő. Neki csak egy Mekkája van, a Reichsrath. De ebben se lármázzon az oppositio, mert rögtön vége a barátságnak. Neki harmincz ruthén reichsrath ur kell, kik mint dróton ránczigált mándlik, felugornak és leülnek Litwinovitz püspök intésére, s a mint, bár már több öntudattal, a Szebenből került erdélyi reichsrath urak is tették, ultra-miniszterialis buzgalmukban. És ennyi önmegtagadásuk még jutalom nélkül is marad. Épen, amidőn a két évi hűség igényelhette volna a promotiokat, egy valóban szép reggel: megbukott a patronus.) Mindezt előbocsátva, az „Oesterr. Z.“ a következő piquant észrevétellel végzi czikkét: ________________