A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-16 / 212. szám

212­ iksz. Szombat, September 16. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint Előfizetési díj Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra.............................1 frt 75 kr. 3 hónapra.................................5 frt 25 kr. 6 hónapra..................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferenci­ek tere 7-dik szám 1-sö emelet. Szerkesztő lakása: Ország-ut 18-dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Harmadik évfolyam 1865. Beigtatási dij ; 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beiktatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerke­sz­tőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBER 15. Politikai Szemle, (V). A san sebastiani és biarritzi feje­delmi találkozás Bécsben sem maradt ész­revétlen. Ezen találkozás indoka fölött természetesen sokféle a hozzávetés. A hamburgi „Börsen-Halle” bécsi levelezője azt véli, miként III. Napóleon császár bi­zon­nyal nem udvariassági czélokból tö­rekedett a találkozásra Spanyolország királynőjével, s Bécsben nem más szem­pontból fogják föl e találkozást, mint azon biztos meggyőződés szempontjából, hogy a francziák császárát a bizonytalan­ság értelme szállta meg a­miatt, miként fog az északi nagyhatalmak jövendő vi­szonya Francziaország irányában alakul­ni, s ez okból positív tért törekszik nyer­ni, a régóta neki tulajdonított, úgyneve­zett román szövetség eszméjének. A félhivatalos „Constitutionnel“ kö­vetkezőleg üdvözli az említett találko­zást : „Franczia- és Spanyolország uralko­dóinak kettős találkozása élénk és jogo­sult érdekeltséget keltett a Pyrénéesk mindkét oldalán. A spanyol és franczia nemzet, melyek között a kereskedelmi viszonylatok — hála az új közleke­dési utaknak ! — napról napra szo­rosabb szövetséget alkotnak, egyenlő készséggel üdvözlik a jó viszonylatok azon jeleit, melyek a két ország fejedel­mei között San-Sebastianban és Biarritz­­ban nyilvánultak. Ezelőtt néhány nappal Franczia- és Angolország tengerészei versenyeztek egymással az udvariasság­ban, Cherbourg-, Brest- és Portsmouthban, és a csatorna mindkét partján örvendet­tek ezen barátságos tüntetésnek, mely annyira ellentétben áll a régi félté­kenységgel s egy más idő ellenséges érzelmeivel. Az, mi déli határainkon tör­ténik, még fontosabb jellemmel bir. Itt maguk a fejedelmek látogatják meg egy­mást kölcsönösen, a nép legrokonszen­­vesb nyilatkozványai között. Az ily ese­mények, melyek a béke biztosítékai a je­lenre s még kedvezőbb kilátások a jövőre nézve, inkább megfelelnek a népek kivá­­natainak és szükségeinek, minthogy azo­kat az egész világ ne sietne üdvözölni és szerencséltetni.“ Drouyn de Lhuys kézirata, melyet Francziaország külképviselőihez intézett, a „Kreuzzig“ szerint egy rövid bevezetés után szóról szóra így hangzik: „Nem czélom a gasteini szerződés stipulatióit egyenként vizsgálat alá venni, de nem érdektelen kutatni azon indokokat, me­lyek a két német nagyhatalmat alkudo­zásaikban vezették. Azért értettek-e egyet, hogy a régi kötések jogát szentesítsék ? Bizonynyal nem , mert a bécsi köté­sek voltak azok, melyek a dán monar­chia tételének föltételeit megállapították. Ezen föltételek megsemmisittettek. A londoni szerződés uj bizonyítványa valt Európa gondoskodásának a dán monar­chia fentartása és sérthetlensége iránt, de az szétszakíttatott oly két hatalom ál­tal, melyek azt aláírták. Ausztria és Po­roszország talán egyetértettek a megve­tett örökösödési jog védelmezésére ? Épen nem, mert ahelyett hogy átadnák a körös örökséget a leginkább támogatott trón­­követelőnek, azt egymás között megosz­tották. Talán Németország érdekét vet­ték tekintetbe? Nem, mert szövetséges társaik csak a lapok után szereztek tudo­mást a gasteini szerződésről. Németország egy meg nem osztott schleswig-holsteini államot akart oly fejedelem uralma alatt, kinek igényeit a német nép pártolta. De ezen népjelöltet félredobták és a herczeg­­ségeket a helyett hogy szétválasztanák, felosztották, s két különböző kormány alá helyezték. Talán a herczegségek érdeke volt az, mit a két hatalom biztositni akart? Hisz azt állítják, hogy épen a felol­­dozhatlan egyesülés lényeges föltétele a herczegségek jóllétének. A felosztás­nak talán azon czélja van , hogy a két ellenséges nemzetiség egymástól távol tartatik , s a viszálynak kö­zöttük vége vettetik, mindeniknek füg­getlen önállósága biztosíttatván ? Nem úgy áll a dolog, mert azt látjuk, hogy a felosztási vonal nem veszi tekintetbe a nemzetiségi különbséget, s a németeket és dánokat összekeverve hagyja. Végre talán figyelembe vették a népség kivona­­tát? Az nem kérdeztetett meg semmi alakban, sőt szóba sem jött a schleswig­- holsteini országgyűlés összehívása. E szerint minő elven alapszik az osztrák­porosz egyezmény? Sajnáljuk, hogy azt csupán a hatalmon látjuk alapulhatni, s hogy más igazolását nem találhatjuk, mint a két osztozó hatalom kölcsönös ké­nyét (convenance reciproque). Ez oly gyakorlat, melytől a jelenkori Europa el­szokott, melyre nézve az előzetet a törté­nelem legszomorúbb idejében kell ke­resni. Az erőszakoskodás és hódítás meg­változtatják a jog jellegét és a népek ön­tudatát. Ha erőszakkal és hódítással he­­lyettesíttetik azon elveket, melyek sze­rint a jelenkori népek élete szabályozta­­tik ; a feloszlás és rendetlenség elemévé válnak, úgy csak a régi rendet buktathat­ják meg, anélkül, hogy új, tartós rendet teremtenének. * Párisból írják, hogy Russell lord hos­­­szú értekezletet tartott az amerikai kö­vettel a hajóhadi tüntetéseket illetőleg. Az amerikai diplomata tudni akarta: vál­jon e kölcsönös látogatás Amerikát illeti-e, mit azonban az angol miniszter rendkí­­vü­li tűzzel tagadott. Pest, September 13. Tisztelt szerkesztő úr! Mint néhány nap óta tapasztaljuk, a hazafiak pártkülönbség nélkül sorakoz­nak a „Hon“ által a magyar municipalis szerkezet törvényszerű visszaállitására ki­tűzött lobogó körül. Ez igen fontos nyil­­vánulat. Mialatt 1861-ben s azóta némely la­pok, a megyei szerkezetet használták ta­karóul annak palástolására, hogy nem függetlenek, most azt látjuk, hogy ugyan­azon lapoknak — épen mivel nem füg­getlenek — egy szavuk sincs a munici­­piumok törvény­ követelte visszaállítása mellett. Annál örvendetesebb jelenség az, hogy most a legfüggetlenebb lapok egyi­ke, a „Hon“, ezen fontos nemzeti intéz­ménynek védelmére kel, midőn erre szük­ség van s midőn arról van szó, hogy a történelem feljegyezhesse : akadt-e mégis egy lap, mely a legkényesebb viszonyok közt — anélkül, hogy a kormányférfiak más iránybani hazafias actioját gyöngi­­teni akarná — viszhangjául szolgál az ország közvéleményének az önkormány­zat nagy elve javára. E magatartásban az elvet megmentő óvást lát az ország, mely óvás ha elma­radt volna, úgy nem lehetne következet­lenség nélkül visszakövetelnie a sajtónak a municipiumok helyreállitását azon eset­re, ha a legközelebbi országgyűlésnek vagy országgyűléseknek nem lesz mód­­juk s idejük uj törvényeket alkotni e rész­ben, vagy pedig, ha a netán alkotandó uj törvények — mint a hatalom embe­reire nézve kényelmetlenek — nem nyer­nek szentesítést. Különben, ez utóbbi tekintet fontossá­ga azt is látszik kívánni, hogy a magyar korona területe s az örökös tartományok közti viszonylatnak a közös ügyekre vo­natkozólag végleges megállapításaig, sőt azon túl is addig, míg a magyar minisz­térium — már akármint rendeztessék is ez el — meg nem szilárdul, hogy mondjuk, addig ne bolygassuk a megyei szerkezetet, hanem tartsuk meg, a­mint a törvények értelmében van. Illetőleg, nem csak a municipiumok hatáskörét, de ös­­­szeállítását se módosítsuk addig, hanem férjen meg a minisztérium, míg ezen in­tézmény meg nem szilárdult, a munici­­piumokkal , miként 1848-ban is, még­pedig a legválságosabb hazai viszo­nyok közt, megfért velük. Helyzetünk olyan s valószínűleg még igen sokáig úgy is marad, hogy a magyar minisztérium be­töltése felfüggesztetésétől kellene mindun­talan tartanunk, s ha ily esetekben — milyen most is létezik — alkotmányos megyéink sincsenek, akkor alkotmányos életünk minden részében ismételve illuso­­riussá válhatik. Ha az ország a megyei önkormányzat­ról, a leendő magyar minisztérium látszó­lagos erősítésére lemondana, s a minisz­térium időnkint huzamosabban nem vol­na megalakulva, csak akkor válhatnék igazán kétségbeejtővé az ország helyzete, s akkor látnók, mit adtunk fel, a vissza­nyerés minden legcsekélyebb reménye nélkül. Mert az nem szenved kétséget, hogy valamint a legközelebbi országgyű­lés sürgető s erényes követeléssel a tör­vényes municipális szerkezet visszaállítá­sát kieszközölheti : úgy tagadhatlanul áll az, hogy az egyszer elejtett vagy épen eltörölt municipális élet visszaállítását s újból törvénybe igtatását hiába sür­getné a törvényhozás, mert az illető törvényjavaslat szentesítését — oly gyö­keres visszafelé változtatás rendszere érde­kében — nem lehetne kieszközölni. Sőt a megyei önkormányzat, mint intéz­mény, azon esetben is alighanem menthet­­lenül el volna veszve, ha a magyar or­szággyűlés — akár csak elvben is kimon­daná, hogy az eddig törvényes megyei szerkezetet, mint törvényt felfüggesztett­nek tekinti, s hogy új municipális szerke­zetet állapít meg már most. Ilyetén eljá­rással a meglevő el volna vetve, a­nélkül, hogy az új szerkezetre vonatkozó tör­vényjavaslat szentesítése bizonyos lenne. Tehát új megyerendszer tervezésébe legalább addig ne is bocsátkozzunk, míg az eddigi nincs újra életbe léptetve , mert csak így őrizhetjük meg a meglevőt azon esetre, ha az új tervezet nem nyer szen­tesítést. Ezen szempontból indulva ki, végtele­nül sajnáljuk, hogy a mostani kancellár úr — a főispánokra vonatkozólag kiadott két okmán­nyal oly térre lépett, hol fel­hozott aggodalmainkat még fokozza. A végrehajtó hatalom legutóbbi törvé­nyeink szerint a felelős magyar miniszté­rium, de mivel ennek törvényes hatáskö­rét a „közös ügyek“ miatt oda­fenn egy­előre visszaállíthatlannak tartják, ennél­fogva — legalább tényleg — a kanc­el­­lária most a végrehajtó hatalom csúcsa. Már ha mindjárt minisztériumunk vol­na is, ez is csak végrehajtó hatalom le­hetne, mint ilyen pedig, köteles volna a törvényeket végrehajtani, s így ez a mos­tani tényleges végrehajtó hatalomnak — a kanczelláriának — is kötelessége ; kü­­lön­ösen a belügyek kérdésében, mely a „közös ügyek“ kel úgy sem áll össze­köttetésben s így magánügyünk. Ezen ügyünkbe a birodalmi minisztérium nem avatkozhatik, és Schmerling lelépte óta nem is avatkozik; ennélfogva legalább is politikai balfogásnak kell tekinte­nünk a mostani végrehajtó hatalom­nak azon vonakodását, hogy törvényein­ket az önkormányzatra — a municipális élet visszaállítására — nézve sem akarja végrehajtani. Sőt kijelenti a főispánokhoz intézett iratban, hogy a megyéket „a törvényho­zás további intézkedéséig“ nem állítja vissza. A jóakaratot a közös ügyek tekinteté­ben távolról sem akarjuk a kanczellár úr­tól elvitatni, de nagyon veszélyes prae­­cendensnek kell nyilvánítanunk azt az el­vet, melyet azon szavakkal, hogy a „tör­vényhozás további intézkedéséig“ a pro­visoriumot meghagyja, kifejez. Ily praecedenst követve, a végrehajtó­hatalom ezután is bármely kényelmetlen­nek látszó t­örvényt félre­tehet, még pe­dig azon szép phrasissal, hogy csak „a törvényhozás további intézkedéséig.“ Már most, midőn egy a Lajthán innen s túl közt nem is vita alatt álló s tisztán belügyi kérdésben — mint a municipiu­mok kérdése — a végrehajtó hatalom a végrehajtás iránti kötelességét mellőzi, s a törvényhozás intézkedéséig teljesíteni nem akarja: ki állhat jót arról, hogy a közös ügyek vitás kérdésének elintézése után, — tegye meg bár az ország az engedmények lehető maximumát, — valamikor s talán gyakran nem fog-e ugyanezen veszélyes elv alkalmaztatni ? Például: ily pracce­­dens helybenhagyása mellett s annak folytán, a magyar minisztérium egyik­másik esetben nem töltetik be hosszas ideig, az országgyűlésig — mely talán tiz évig is halasztatni fog — vagy épen megint ideiglenesen kanczellária állittatik fel; a megyék feloszlattalak Btb. s mindez azzal a mentegetőzéssel, hogy majd csak az országgyűlés tehet e részben változta­tást! Ha pedig az országgyűlés összeje s ez a meglevő törvények életbeléptetését sürgeti, vagy újakat készít: ezek s azok végrehajtása is, oly praecedens jogosult­ságának elismerése folytán, elhanyagoltat­­hatik s mellőztethetik; az országgyűlés­nek pedig, melyről azt mondák, hogy csak az tehet e részben változtatást, — a sürgetésre ugyancsak oda mondaná, hogy bizony ha a törvényeket a végrehajtó hatalom végre nem akarja hajtani, az a máskor takaróul hánytorgatott ország­gyűlés sem hajthatja végre, mert ez nem végrehajtó hatalom, hanem csak törvény­hozó testület. Íme, hova vezethet az, ha megállható­­nak ismernők el azon fictiót, hogy ezen vagy azon törvényünk — habár annak az örökös tartományokhoz való viszony­lattal semmi köze sincs is — a törvény­­hozás további intézkedéséig nem hajtandó végre. K.­­fj A teljes Reichsrath jelen alka­­tában megszűnt létezni! A „Neue fr. Presse“ írja : „A sajtó kimeritőleg tárgyalta ugyan az erdélyi országgyűlést összehivó kir. leiratot, de egy fontos körülményt mégis elfele­dett. A teljes Reichsrath, mostani alkatában, megszűnt létezni! Az erdélyi tartományi gyűlés fel van oszlatva, s az erdélyi 26 reichsrath ur elveszti mandátumát. Ebből következik, hogy a Reichsra­t, mely különben sem volt teljes s csak de jure gyakorló illetőségét, nem létezvén többé, már csak a szűkebb Reichsrath összehí­vása tartozik a lehetőségek közé. „Továbbá, miután az összehívott erdélyi or­szággyűlés kizárólag csak az Unió-törvény re­­visiójával foglalkozhatik, nincs is felhatalmazva (ha volna is rá hajlandósága) reichsrath válasz­tásba bocsátkozni. Sajátszerű állásba jutottak így az urak házának erdélyi tagjai is, amidőn Erdély csak ezen házban, a másikban pedig épen nincs képviselve. A „N. fr. Presse“ szerint tehát, anélkül, hogy maga a Reichsrath csak szóba is jött volna, mellőzve lett, s ha félhiva­talosan beszélték, miszerint az alkotmány csak alkotmányos úton lesz módosítandó, ezen ígéret nem látszik teljesülni. (Több ízben figyelmez­tettük olvasóinkat a Reichsrath intézményének ezen gyenge oldalára. Élete kezdettől fogva, attól függött : választanak-e a „Kronland“-ok ? vagy pedig a direct választásoknál, nem oly egyéneket választanak, a­kik el se mennek Bécsbe ?) — A teljes Reichsrath még exis­­t­á !! A régi „Presse“ így okoskodik: „Azért, hogy egy „Landtag“ feloszlattatik, még távol sem következik, hogy a teljes Reichsrath meg­szűnt volna létezni. Sőt a febr. patens 17. § a épen ellenkezőt határoz, mondván: csak az uj Landtag összejövetelével szűnik meg az ezen gyűlés által a Reichsrathba választott követek mandátuma. Tehát az 1863-ban összehitt erdé­lyi tartományi gyűléstől megválasztott reichs­­rathok az új országgyűlésig még tagjai lévén a követek házának, a teljes Reichisratot akár ma mindjárt össze lehet hívni. Ha Er­dély később kimaradna, csak arról volna szó, lesz-e még annyi szavazó, a­mennyi a ház­nak szavazatképességéhez szükséges. (Tudni illi­k 100 jelenlevő). Míg ez együtt van, ad­dig a teljes Reichsrath mindig teljes Reichs­­rath lesz. (Ha mindjárt Magyarország, Hor­vátország , Velencze , soha feléje se megy, Erdély pedig desertál.) Tegyük hozzá, — folytatja a „Presse,“ hogy épen nem lehet­len, miszerint az erdélyiek Kolozsvárott is meg­választják Reichsratbjaikat. (A magyar és erdé­lyi alkotmány soha sem hallotta azt, hogy előre kimondják neki felülről, miről tanácskozzék, miről nem ? Mindamellett a jelen esetben az unióról lévén szó, már magában értetik, hogy az Unió ismételt elfogadása esetében minden to­vábbi vita lehetlenné válik; Erdély Magyaror­szággal egyesülvén, alkotmányos jogainak vé­­delmezését a közös országgyűlésre bízza.) — Az „Ost. D. Post“ tudomásul veszi a hí­reket, melyek Mensdorff gróf lemondására vo­natkozólag, napról-napra jobban terjednek. Nem hisz azonban e hírek valóságában már csak azért sem, mert a lemondási indokok között nem említik azon egyet, a legfőbbet, hogy talán a legújabban oly határozott fordulatot vett ma­gyar kérdésben merültek volna fel, Mensdorff gróf és collégéi között élesebb diferentiák.“ A bécsi lapok szemlélje. (f) Inkább eltörölni az alkot­mányt, mint folyvást megsér­teni. A „N. fr. Presse” ismét ily kivá­­natot fejez ki. Ezen óhajtását így indo­kolja : „Az alkotmány­tan egyik elve, hogy a koronát, minden politikai tettében a fele­lős minisztérium fedezi, s hogy egy új mi­nisztérium nem tartozik hivatalbeli elő­deinek terveit végrehajtani, hanem önál­­lólag lépve fel, saját czélt tűz ki, ha mind­járt ez ellenkeznék is a korábbi terveze­tekkel. Bizonyos mértékig ezen elvnek állni kell. De van-e oly­­an, mely meg­engedje, hogy a minisztérium túl­tegye magát az uralkodónak még legünnepélye­sebb ígéretein is ? Igaz, hogy a miniszté­rium tanácsolhatja a koronának azon dol­gok megváltoztatását, melyek a korábbi kabinet alatt jöttek létre, de ezen válto­zás csak a létező alkotmányos formák között történhetik meg. Semmitől sem ir­tózunk inkább, mint a jogok megsértésé­től. (Kivévén ha Magyarország jogainak felprédálásáról van szó.) Az erőszak nem magában véve iszonyatos, hanem mert jogsértést foglal magában, s a jogi öntu­dat megsértése ássa alá leginkább az ál­lamok alapját. — Ez azon nagy veszély, melytől őrizkedni kell. Ez okból kisebb szerencsét­ épségnek tartanak, ha a l­é­t­e­z­ő alkotmány a souverain hatalmi nyilatkozat által eltöröltetik, mint ha for­ma szerint még áll, de mindennap meg­­károsíttatik.­­Ennyire vitte a bécsi centralistákat az erdélyi országgyűlés összehívása. Ha nem annektálhatják Erdélyt, már semmi szük­ségük az alkotmányra! Újabb argumen­tum, hogy e nagyravágyó telhetlen párt­nak egyátalában soha sem kellett, sem alkotmány, sem szabadság, hanem csak az országok és királyságok elnyerése, ki­­pióczázása, centralisatio, és germanisa­­tio !) — Az osztrák tartományokba behozandó megyei rendszerről. Az „Oesterr. Zeitung“ írja : „Különös, hogy míg egyfelől nem me­rik helyreállítani a megyéket Magyaror­szágban, a­hol ezen rendszer az ősi intéz­mények közé tartozik , akkor a minisz­térium ezen rendszerrel azon tartomá­nyokat szándékszik megajándékozni, a­hol a G­augrafschaftokat csak a feudalisták és túlzó nationalisták sürgetik. „Ezen intézm­ény­ek A­usztriában egészen újak lennének, s több véletlen eshetőség­nek nyújtanának alkalmat. A mi közgyű­léseink nálunk is viharossá válnának, s megszoknánk mi is, a kormány paran­csait tisztelettel félre­tenni. A szenvedé­lyek itt is felélednének, mint a magyar megyei közgyűléseken, azon különbség­gel, hogy a magyar megyékben már van­nak ismert nevek és vezetők, a­kik iránt régi időktől fogva a nép bizalmat érez, s a nagy­birtokosok befolyása el van ismer­ve, s a nem magyar nyelvű népség régi megszokásból, a magyaroknak bizonyos előkelő helyzetet enged. „Másként volna ez nálunk, a­hol a pol­gárság egészen más helyzetet foglal el, a­hol a gyapot- és kőszén lordok a régi her­­czegekkel és grófokkal, a befolyás fölött versenygenek. „Más részről a császári hivatalnok, és a császártól adott egyenruha, a bureau­­cratia ellen intézett minden izgatás elle­nére még tiszteletben áll. A hivatalnokot, mint a császár szolgáját úgy tekintik, mint a ki minden párton felül áll. (Régen vége van már ezen patriarchalis felfogás­nak. A hivatalnokot Ausztriában, nem hogy párton felül állónak tartanák, de épen azt hiszik felőle, hogy testestül lel­­kestül oda esküdte magát a kormány bármely intézkedésének, vak eszközéül.) „De már a választott tisztviselőt a nép más szemmel tekintené, amint a választá­sokon a népség ezen vagy azon osztálya nyert többséget. Vajjon bírna az ily tiszt­viselő oly tekintél­lyel, mint az, a­ki a kétfejű sast viseli homlokán. (Ez a rideg bureaucrata leplezetlen beszéde. Ez azt akarja hogy a hivatalnok, a kétfejű sas­sal sipkáján, a majestás egyik particulája maradjon örökké. Épen abban áll a szá­zad küzdelmének jelszava, hogy a sért­­hetlen tekintélyek ellenében felelős tekintélyt állítson fel, a kinek alatta, egy kis porczio szabadság is megállhasson!) „Nálunk is vannak közjogi égető kér­dések, s mentül inkább lerontjuk a tekin­télyt (az uniformirozott beamtert), annál inkább nehezebb lesz a megoldás. Nálunk is kezekbe ragadandják a Gau grófságok gyűlései a társadalmi és nemzetiségi kér­déseket, s az ellentétek majd összeütköz­nek ; az izgalom átmegy innen a tarto­mányi gyűlésekbe, onnan a Reichsrath­­ba. Azt hiszik tán, hogy ily pillanatok­ban a Gau gróf az ő constablereivel fen­tarthatja tekintélyét. És a nép megint vissza­hajtandja azon embereket, a­kik a császár nevében szólnak, tudniillik a Kreiscommissärt és a Kreishauptmannt. (Szóval az „Oesterr. Zig“ mindentől ir­tózik, a­mi szót, eszmecserét, pártizgalm­at idéz elő. Neki csak egy Mekkája van, a Reichsrath. De ebben se lármázzon az op­­positio, mert rögtön vége a barátságnak. Neki harmincz ruthén reichsrath ur kell, kik mint dróton ránczigált mándlik, fel­ugornak és leülnek Litwinovitz püspök intésére, s a mint, bár már több öntudat­tal, a Szebenből került erdélyi reichsrath urak is tették, ultra-miniszterialis buzgal­mukban. És ennyi önmegtagadásuk még jutalom nélkül is marad. Épen, a­midőn a két évi hűség igényelhette volna a pro­­motiokat, egy valóban szép reggel: megbukott a patronus.) Mindezt előbocsátva, az „Oesterr. Z.“ a következő piquant észrevétellel végzi czikkét: ________________

Next