A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)
1866-09-16 / 213. szám
nagyobbodott szükségleteiket. — Egy más kérdés, mely már évek óta vár megoldást, de mely előbbivel egyidejű)'*? V'-1) hogy elintézésük, azon feladványnál foglalkozik, mi módon lehetne fedezni nem palliative évről évre,hanem állandóan és rendesen Pest városának folytonosan növekedő kiadásait. E tárgyak felett gondolkodván bátor vagyok nézeteimet következőkben a nagyközönség bírálata elé terjeszteni , s noha meg vagyok győződve azoknak sokhelyütti hiányosságáról, mégis remélvén,hogy ott hol tévedtem, a tévedés fog másokat az igazi útra vezetni, azok közlése által használni vélek. A két tárgyat azért nem választottam szét, mert minden, mit a törvényhatóságok szervezetéről mondandó vagyok, alkalmazását találja Pest fővárosunkban is , és sok, mi csupán Pestre látszik vonatkozni, irányként szolgálhat a megyéknek de főleg Magyarország nagyobb városainak is, melyeknek pénzügyi viszonyait bővebben nem ismervén, rájuk különösebben ki nem terjeszkedhettem. Mindenekelőtt czélomat akarom szabatosan körülírni. Az országgyűlés a municipiumok rendezése tárgyában bizottmányt küldött ki, azon meghagyással : terjesszen elébe ez ügyben törvényjavaslatot. Az itt felmerülendő kérdések között fontos és nehezen megoldható lesz az: mely hivatalok s egyéb közérdekű hatáskörök költségeit fedezzék a törvényhatóságok saját jövedelmeikből? mennyi és mily források legyenek ezen jövedelmek ? és végre : mily viszonyt kellene megállapítani az állam és a törvényhatósági pénzügyi hivatalok között? Még halmozottabbá válik azonban az ügy, ha tekintetbe veszszük, hogy az ily módon megállapítandott elvek és szabályok, gyakran lényegesen kell hogy módosuljanak ott, hol a municipium egyszersmind nagyobb város s főleg midőn e város épen Pest, az ország fővárosa, soknemű és a milliót felfilhaladó évi kiadásaival. A magyar municipiumnak tehát leendő pénzügyi organismusai ,o latban előadni úgy,a mint az egyedül beilleszthetőnek képzelem az ország egyetemes pénzügyi szervezetébe oly módon, hogy a törvényhatóságok függetlensége, önállósága és politikai személyisége megóva legyen s az államnak is minden szükséges garancia nyujtassék adóköveteléseire nézve ; első és legfőbb czélja jelen értekezésemnek. Másodszor megkisértendem a magyar municipiumoknak néhány vonásban körvonalazni oly pénzügyi rendezését, mely a tudomány magasabb igényeinek megfelelvén a kor színvonalán állana s igy rendes körülmények között a municipiumot mindig ellátná a szükséges jövedelmekkel, és míg a deficitet elemi csapásoktól elnézve lehetetlenítené, a terheket is akként osztaná fel, hogy azok az osztó igazság eszméjét lehetőleg megközelítsék. Nem kecsegtetem magamat gazdag gyakorlati eredménynyel, mert a nehézségeket számba tudom venni, s nem is óhajtanám, ha gyökeres reformok sietve foganatosíttatnának ; de amit elérni szeretnék, az termékeny eszmecsere lenne, mire a tárgy fontosságánál fogva, bátorkodom figyelmeztetni azokat, kik közülünk nem restellik a száraz és mindekkoráig meddő pénzügyi kérdéseket figyelemmel követni. 1. Miután mindennemű közhatóságnál a szükséges kiadások képezik az iránymérvet, melyhez a bevételeket alkalmaztatni kell, mindenekelőtt azokkal lesz jó tisztába jönnünk- Ezek meghatározása ismét attól függ, minő tevékenységi körök azok mikkel a magyar municipium kir. tulajdonának vall, miket fel nem adhat a nélkül hogy befolyását a nemzet életében elveszítené. Az örökös tartományokban nem lévén törvényhatóságok, a szorosan vett községi kiadásokon felül minden magasabb kormány tevékenység , államnak lévén föntartva, ez gondoskodik egy-szersmind az ezek fedezésére szükségelt összegek utalványozásáról is. A Kreis adópénztárának meghagyatik, elégítse ki a befolyt pénzekből a politikai és törvénykezési, rendőrigazgatási s pénzügykezelési s minden egyéb költségeket. Sőt újabban , midőn a rendőrség kötelességei a nagyobb városokban a községre lettek volna átruházandók, ezek az ily módon okozott költségtöbblet megtérítését hangosan követelték az államtól, azon jellemző nyilatkozattal, hogy nem hallgattatván meg ebbeli kérelmük, készebbek az új autonómiáról lemondani. A községek tehát csupán a szorosan vett községi közigazgatással lévén megbízva, ennek terheit az adópótlék s a netalán létező alapítványi s egyéb tőkejövedelmek s nagyobb helyeken némi javadalmak, nevezetesen fogyasztási adók utján aránylag könnyen fedezni képesek ; a kerületek pedig nem bírván független budgettel, magyar megyéinkkel egyátalában össze nem hasonlíthatók. Ha néhol, mint például Bécsben, a községi érdek mégis nyomasztók, az főleg a nagy város természetéből folyik, s mi méltán kérdhetjük : váljon ha e városok hazai intézményeinkhez hasonlólag köteleztetnének kiadásaik mellé elvállalni még a törvénykezést, az adóügyet, rendőrséget, börtönügyet s az élénkebb politikai élet, gyülésezések s ezek következményeinek költségeit is, váljon kérdem : az örökös tartományok nagy városai ki tudnának e jönni jelen elég egyszerű adóztatási rendszerükkel, s nem kellene e folyamodniok uj adókhoz és adófelemelésekhez, ha t. i. nem találnák czélszerűbbnek egész adórendszerüket egy új, a municipális élet kötelezettségeivel öszhangzó szervezetbe átalakítani. Azon megszakítás, mely 1849 után a magyar municipiumok életében történt, többi közt azon sajnos következést vonta maga után, hogy uj finanszszervezet hozatván be, ősi intézményeink igényei tekintetbe vétele nélkül rendeztetett el, s igy az 1861. évben történt változásnál a magyar törvényhatóságok, míg egyfelől az 1847- dikieket sokban túlhaladó költekezésre voltak kényszerítve, másrészt nemcsak hogy elő nem találták a régi magyar, a municipium természetének megfelelő adóztatási módot, átalakítva a kor kívánalmai szerint , — de sőt ellenkezőleg találtak oly finanszrendszert, oly pénzügyi hatóságokat, melyek a törvényhatóság éltető alapeszméjével, az autonómiával homlokegyenest ellenkeztek, s feladatuknak hitték azokat mindenben akadályozni, aláásni, megsemmisíteni. — Nem puszta részakarat okozta ezen kölcsönös élethalálharczot, hanem inkább az igazgató elvek ellentéte, minthogy az egyes hivatalnok utasításaihoz és szabályaihoz lévén kötve, a legjobb akarattal sem alkalmazhatta volna eljárását a megváltozott viszonyokhoz. — Ezen ellentét a közigazgatás minden ágában nyilatkozván, végre a municipiumok elbuktak ; — de a nemzet szeretete újra feltámasztja azokat s miután jelenleg már nem állitatik, hogy az országnak törvényhatóságaival birni nem szabad, sőt ellenkezőleg a kormányon lévő conservativ párt ép irányukban mondogatja, hogy van legtöbb kegyelettel, elérkezettnek hiszem az időt jó eleve gondoskodni, nehogy a múltnak keserű tapasztalásai megújuljanak. Ez nézetem szerint csak úgy érhető el, ha mindenekelőtt a hazai intézmények tárgyilagos megbírálásával tisztába jövünk a felett : a közös igazgatás munkája miként oszlassák fel, — itt jelesen csak pénzügyi tekintetben — az állam és a törvényhatóságok között oly módon, hogy az állam a magas czéljaira szükséges jövedelem rendes befolyása iránt biztosítva, a törvényhatóság önállóságában fenyegetve, fejlődésében gátolva ne legyen. Általános irányszabályként e tekintetben elfogadható azon már eddig is létesített elv, hogy a községek és törvényhatóságok rendes kiadásai, amennyiben azok saját bevételeikből nem fedezhetők, első rendben csak a direct gyökadó pótlékai által fedeztessenek. De föllzetes vizsgálatnál is szembe fog tűnni, hogy egyedül ez által a czél elérve nem leend, ha csak nem akarjuk a községi pótlékot oly magasra felemelni, hogy az elvesztve pótléki jellegét, önálló direct adónemmé nőtte ki magát. Utóbbi azért nem lenne kívánatos, mert míg egyfelől a polgár a közvetlen fizetések súlyát túlságos nyomasztónak érezné, az állam is, ha ezt kikerülendő a direct adók nagyobb részét a törvényhatóságoknak engedné át, azon veszélybe jó, hogy elveszítse azon biztos számítási alapot, melyhez kiadásait a változó viszonyoktól legfüggetlenebbül szabhatja és melynek kulcsának egyszerű megváltoztatása által, rögtöni szükségén könynyen segíthet vagy pedig egyszerűen helyreállíthatja a közvetlen és közvetett adónemek egyensúlyát ott, hol az a közjó hátrányára hibásnak találtatnék. Megjegyzendő még az is, hogy a direct adók fő részének a törvény hatóságokrai átruházásával, vagy ami ezzel azonos, a törvényhatóságok összes kiadásainak ezen jövedelmi forrásra való utasításával az egész direct adóztatás a legaránytalanabb változások tanúságát nyújtaná szerte az egész országban a szerint, a mint a megye vagy város több vagy kevesebb összegeket szükséges, s a mint több vagy kevesebb direct adóforrással bír. Mindezen okoknál fogva, bár határozottan ellene volnék, hogy a törvény előre határozza meg a községi vagy megyei pótlékok maximumát, mint mi a törvényhatóság bár korlátolt, de alapigazsága önmegadóztatási jogát élné el, s mégis czélját tévesztené, amennyiben a maximum, az egész országra átlagosan lévén megszabva, nem lehetne arányos, sem az egyes vidékek adóképessége, sem pénzszükségletéhez , mindazáltal készséggel elismerem, hogy a felelős kormánynak kötelessége szorosan felügyelni, nehogy ezen adópótlék ezen jelleméből túlságos felcsigázás által kivetkőztessék. E tekintetben p. Pest városa midőn a gyökadó után 3313°0-et követel, meglehetősen elérte azon határt, meddig a törvényhatósági adópótléknak terjeszkedni lehet. De mit szóljunk akkor azon számos apró helységről, melyek adóképességben a fővárossal össze sem hasonlíthatók s mégis kisszerű községi ügyeik vitelére 16 —22%-ot adóznak anélkül, hogy ebben a felállítandó megye budgetjéhezi járulékra tekintettel lennének. De Pest város példája egyszersmind legvilágosabb illustrátiója annak, hogy a magyar törvényhatóságok saját jövedelmeiken, és a szorosan vett egyenes adó pótlékán kívül közvetett adónemekre is szorulnak, és minthogy szorulnak azoknak szedésére, természetszerűleg fel is vannak jogosítva. Pest város saját jövedelme tulajdon vagyona után bérekben, kamatokban stb. tesz 1865 ki helytartóságilag jóváhagyott község előirányzata szerint összesen . . 155,196 ft 30 krt Eljárási s egyéb díjakban (ami már indirect adónak vehető) .......................... 34,600 ft Csatornázási és követési járulékokban.................... 5,742 ft összesen : 195,538 ft 30 krt A községi adópótlék 33 */3 krral tett.......................... 378,552 ft S igy az inkább közvetlen jövedelem összege tett . . 574,090 ft 30 krt. Ellenben a javadalmak neve alatt összefoglalt 20-féle fogyasztási adónemekből és a telekátirotási dijakból a város ugyancsak 1865 ben bevett összesen 515,550 forint 86 krt, vagyis 1,202,615 ft 8 krnyi költségelőirányzatában 42 esmet. (A városi budget ezen összegében még szerepelnek a különféle megtérítések 68,671 ft és a mindennemű hátralékok 40,500 ftal.) Ilynemű számbizonyíték ellenében megszűnik azoknak minden argumentuma, kik a külföld példája után indulva elvből elvetik a törvényhatóságoknak a követett adónemekbeni részvétét ; megszűnik főleg a nagyobb városokra nézve, de nemkülönben a megyékre nézve is, ha tekintetbe vesszük, miszerint ezeknek közügyi és közigazgatási feladataik és kiadásaik is lényegesen nagyobbak a külföldi Kreisamtok, departementek vagy akár a shirek hatásköre és kiadásainál, és hogy ennélfogva a fölemlített egyszerű módon semmikép sem fedezhetők. Hogy a municipium, még akkor is, ha annak tevékenységét a leszűkebb mérvre szorítjuk, mily tetemes kiadásokat igényel, bizonyítja szinte Pest város példája, melynek pénzzavarát,nézetem szerint ugyan hibásan, annak legbefolyásosabb emberei főleg a törvénykezési osztálynak szokták tulajdonítani. Igaz hogy 1865-ben a törvényszéki tanács tiszti fizetéseinek összege egymagában is már 90,211 ftot tett, mely összeget jóval felebb emeli a vele összekötött börtönügy, az irodai kiadások, a megfelelő gazdasági szükségletek, szolgák és poroszlók stb. fizetései és ruházása. De a törvényhatóság politikai administratiója a rendőrség,és az ezek kíséretében járó költségek a törvénykezést még jóval fölülmúlják , főleg pedig a megyében volna ez igy, hol előbbit bizonyos székhelyeken centralizálva s igy olcsósítva látjuk, a politikait azonban minden felé szétterjedve találjuk. Azonban kielégednék még nálunk a puszta közigazgatással és törvénykezéssel? Nekünk általános önkormányzat kell, mely befolyjon támogatólag az iskolára és egyházra is, mely határozottan kövesse a cultúra fejlődését minden irányban, mely kiterjeszsze gondját nem csak a közlekedési eszközökre és nagyobb gazdászati vállalatokra, hanem még a jótékonyság, a tudomány és művészetekre is, de amely főleg nem akar csupán kormányzott alattvaló lenni, a honvédelem és az adózásban. Legfőbb óhajom és reményem, hogy megyeházaink, miként Itália, Holland és Belgium város házai, lassankint műcsarnokokká, képtárakká s múzeumokká alakuljanak át, de amit a nemzet közvetlen birni akar, az egy honvédelmi tartalék rendszer megyei alapon, az főleg egy adóztatási szervezet, mely minden direkt és ezzel rokon adónemeket, azokat, hol a pénzügyér a néppel gyakran és közvetlen érintkezni kénytelen, az alsóbbrendű szervezésben nem állítja a nemzettel ellentétbe, hanem összefűzi azzal benső érdekegységbe, mi pedig szinte csak megyei alapon kivihető. Mindez sok pénzt,igen sok pénzt igényel,sokkal többet mint mit a négy direkt adónem után való pótlék útján beszerezni lehet ; kellend tehát gondoskodni egyéb forrásokról. A magyar nemzet, mely szabadságáért annyit áldozott s még többet tűrt, nem fogná ezen szabadságának leggyakorlatibb és leggyümölcsözőbb részét fukarságból egy kormány lábai elé letenni, mely ezen czélokat aligha olcsóbban valósítaná, sőt alkalmasint épen nem valósítaná. De itt nincs is szó újabb terhekről, hanem csak a régi terhek új megosztásáról, melynél fogva a központi kormány eddigi teendőinek nagy részével eddigi jövedelmei egy részét is átruházza az újon feléledt törvényhatóságokra. — Azaz szükségesnek látom, hogy az indirekt adók terjedt nemeiből, többek — nevezetesen azok, melyek leginkább rokonulnak a direkt adókhoz, — részben a törvényhatóságokat is illessék,mégpedig jóval nagyobb mértékben, s ennélfogva más szervezéssel, mintsem ezt az örökös tartományokban vagy a külföld nagyobb városaiban látjuk. — Egy ily szervezés módozatainak megvitatását és felállítását részben a törvényhozás, részben megyei és városi statútumok által vélném legczélszerűbben foganatosithatónak. ---Asa»"-—— B. K a a s Iver. Mozgalmak Keleten. A „N. Fr. Presse“ miután a nagyhatalmaknak a keleti kérdéssel szemben elfoglalt állását, illetőleg tétováját és egyik másiknak fenforgó való és lehető érdekeit rajzolja, azon pontig jut, hogy fölkiált : „mit tegyen hát Ausztria ? És következőleg hozza összköttetésbe Ausztriát a keleti bonyodalmakkal: „Mely áramlatban keresse kormányunk üdvét, ha a keresztyén nagyhatalmak beavatkozása elháríthatlanná lett és ha a status quo támogatása már nem látszik végrehajthatónak ? ” Földrajzi helyzetünk az utolsó döntő pillanatban aligha enged semlegesnek maradnunk. Az orosz hatalom hatáskörének a Duna torkolatain túlra terjedése megfojtással fenyeget minket, és az önálló délszláv államok alakítása, melyek vonzerejüket a mi délszlávainkra is kiterjeszthetik, sokakat aggaszt. Ehhez járul az aggodalom azon forrongási anyagok felett, melyeket a forradalom átalakításai a Balkán félszigeten közvetlen szomszédságunkban letelepíthetnek. És ezek meg csekély aggodalmak azon veszélylyel szemben, hogy vigyázatlanul foglalt pártállásunk által ép úgy, mint elővigyázó, minden irány felé való hajlásúnk által , a csata hevében végre is a kalapács és az ülővas közé kerülhetünk és magunk is áldozattá lehetünk. Hajdani idők politikája, azon Ausztria hagyományai , melynek zászlait Eugen herczeg győzelmesen a Balkánig vitte, jelölték ki nekünk azon szerepet, melyet Oroszország és pápái azon pillanattól fogva bitoroltak e mrí-ben a Thugutok és Metternichek a görög fölkelésnek gátat vetni, Riga szabadság dalnokait és a heteristák főnökét Ypsilanti Sándort bilincsekre verni jónak látták. Azóta a moslim természetes szövetségeseinek tartatunk. A meddig Ausztria hatalmas volt és erős, még csak megjárta ez ; de most midőn a beteg emberrel karon fogva élő képét képezzük a vak és bénáról szóló mesének, midőn annyira el vagyunk gyengülve és üdülésre volna szükségünk, tán idején volna, régi hagyományainkról megemlékezni és ha a rajákk emancipatióján nem is működünk közvetlenül, de legalább ne lépjünk ellenük föl ellenségesen, még az esetkre is, hogy ha kényteleníttethetnénk, a délkeleti szabadelvű propagandának ellenében saját országainkban szabadelvű intézkedéseket állítani ellenmérgült Szabadelvű intézmények országunkban, de mindenek előtt tökéletes kiengesztelődés Magyarországgal, az egyedüli eszköz, hogy azon veszélyeket megkevesbítsük, melyeket a keleti kérdés folyamatba hozott. Ha a birodalom keleti fele ismét oly néma és mégis oly nagyon ható ellenzéket fog képezni, mint az utolsó háború alatt, midőn a Balkán félszigeten a láng föl fog a magasba csapni ; ha még eddig sem fogják tudni a békét benn helyreállítani, akkor a láng igen könynyen átcsapódhatik a Száván és Dunán és a magas portán kívül még egy más építményt is érhet ! A „Patrie“ táviratilag jelezett czikke a keleti kérdésről előttünk fekszik egész terjedelmében. A franczia közlöny rendkívüli melegséggel pártfogolja a Dunafejedelemségeket. A portának azon sürgős tanácsot adja, hogy a hohenzollerni herczeg elismerésével ne késsék tovább, miután a további halogatás által önmagának okozza a legnagyobb kárt. Annál kevésbbé érthető — mondja a „Patric“, hogy Konstantinápolyban késlekednek a román kérdés megoldásával, mivel e kérdés mindazok között, melyek a portát foglalkoztatják, a legegyszerűbb. A török befolyásnak szolgál mindaz, ami előmozdíthatja a Dunafejedelemségek politikai jólétét. E hűbérfejedelemség Konstantinápolyra nézve segédhatalom Európában. Haladása, gazdagsága, hatalma Törökország javára szolgálnak. Szükséges tehát, hogy azultán miniszterei véget vessenek oly nehéz TÁJICZA. A „Moriamur“-ról. I. (V.K.) Kedden mult 125 esztendeje amaz emlékezetes föllelkesülésnek, melynek képét nagyapáink a történeti kegyelet büszkeségével függeszték szobáik falaira. Most már e képekből nem igen sok példány látható. Meglehet, színüket hagyták az idő folyása közben, s a régi tárgy új kiadására nem igen vállalkozott senki, gondolván Nagy Pállal: regyik idő ellensége a másiknak, s a régi korszakok sok eseményét nem értik, és még kevésbé érzik át a mai üneg emberei. De a történet ily nagy mozzanata soha sem veszhet el a folyton élő emlékezetből. Emlegettük azt gyakran, legkivált oly időkben, midőn nem volt lehetséges egyéb fenhangú szemrehányás, mint a történeti múlté. A Lajtán túli írók azonban elfeledték azt, mikor jó dolguk volt , néha meg, mikor fejük fölött tornyosodtak a felhők, ismétlését kivonták, nem gondolva meg, hogy amit egy erőteljes férfi könnyen megtehet ép állapotában, nem teheti meg máskor, midőn sok sebből vérzik. Megesett az is, hogy a Wieden mellől és az augsburgi politikai „kávénénikék“ sorából nem egyszer hallatszott: „ebből az egész történetből csupán magik a magyar történetírók csinálnak nagyot !“ . Pedig amíg Szalaynknak meg sem engedé a végzet, hogy nagybecsli munkáját e pontig folytathassa , addig Horváth Mihály nem is igen törekedett e jelenetről valami nagyobbszerű képet festeni-Alkalmunk van most a „moriamur“ ról egy külföldi író nyomán szólam. „Maria Theresia’s erste Regierungsjahre“ czímet visel egy gonddal irt és adatokban gazdag újabb történelmi munka, melynek szerzője — Alfred Ritter von A r n eth. Nevéből mindenki sejtheti, hogy nem Debreczenben, se nem Hódmezővásárhelyen született. Ekkér nem érheti a gyanú, hogy a „mohamur“scól megint egy magyar csinált nagyot. Miután művében sok oly adat van,mely magyar olvasóink előtt is úl, s történelmi viszonyainkra nézve tanulságos leendő érdekesnek véljük e könyv néhány lapját átfutni. Megjegyezzük, hogy nem fordítjuk e lapokat, miután ez igen hosszúra terjedne , csak adatait vesszük át röviden, saját megjegyzéseinkkel kísérve. A vázlat kiegészítéséül azonban néhány sornyi oly adaton kell kezdenünk, melyeket bár mindenki tud, de azért ismétlésük nem fölösleges. III dik Károly (a német császárok közt e néven VI dik) 1740 október 20 dikán reggel halt meg, s trónját a „pragmatica sanctio“ értelmében egyetlen lánya, Mária Therézia öröklé. Harminchárom éves volt ekkor, s négy év óta neje Ferencz István toscanai nagyherczegnek, kit ő csakhamar — a magyarok nem nagy kedvére, — „segédországlónak“ hirdettetett ki. E női uralkodás kezdete csupa zavar és aggályokból áll. A birodalom ki volt merülve, a pénzügy szörnyen megrongálva, a nép elégedetlen, a hadsereg — nem számítva az olaszországit— csak 30,000nyi, mindenütt ellenség, és sehol egy igazi nagy miniszter, vagy jó hadvezér. Az olvasó ismeri e sötét képet ; nem egyszer fordult elő, s nem ez volt az utolsó.- Az uralkodónő trónját megtámadták a porosz, bajor, szász, nápolyi és szárd fejedelmek,kik megannyian igényeket formáltak a birodalom egyik vagy másik részére. A porosz király, IIdik Fridrik, kit a történet méltán nevezett „nagynak“, még ugyanazon 1740. végén elfoglalta Siléziát, a spanyolok és nápolyiak pedig az osztrák ház olaszországi birtokait ; a bajorok, szászok és francziák a német tartományokba csaptak, Sz. Pöltenig portyáztak, s Bécset megadásra szólították föl. Junius 20-dika óta Pozsonyban együtt ült az országgyűlés, mely — mint alább említeni fogjuk, — Pilffy Jánost nádornak választá s a királynőt megkoronázta , de a zavarok daczára a bécsi kormányférfiak hónapokon át nem lárták szükségesnek azt, hogy a magyar országgyűlés hivatalosan értesüljön a külügyekről és a háború veszedelmes voltáról. Különös, hogy a bécsi kormányférfiak soha sem igyekeztek ott keresni és fejteni ki az erőt, hol az voltaképen volt, sőt olyformán állták körül a fiatal uralkodónőt is, hogy az még azt is elfelejtse, mikép kelet felől kel a nap. De e nő, király volt valóban Fölülemelkedett környezetének félszeg és félénk nézetein, s jellemszilárdsággal birta elhatározni azt, ami szükséges és üdvös. Személyesen kívánt megjelenni koronázása után is újra a magyar rendek előtt, hogy segélyüket kérje. Egy német államférfi azt mondta rá akkor : „Ix királynő jobban tenné, ha magát és az ő kedveseit inkább az ördögre bízná, semmint a magyarokra.“ A történet kideríti, hogy milyen mély belátású államférfi volt. Egyike azon soha ki nem pusztuló fajnak, melynél a gondolkozás és cselekedet kerekeit nem eszély és igazságérzet, hanem meddő gyűlölködés mozgatja. Igaz, hogy Magyarország III. Károly király ideje alatt nem volt épen a megelégedés Eldo- , rációja. A pragmatica sanctio elfogadtatása nem ment keresztül minden küzdelem nélkül. A kis nemesek érzülete még folyvást táplálkozott a Rákóczy-hírezők emlékeiből. Szerettek emlékezni, sóhajtani, panaszkodni, s dúdolni a régi jó dalokat. Növelte ez érzület mélységét a kormányférfiak bizalmatlansága, kiknek legfőbb vétkük vala mindig, hogy kormányozni akartak oly nemzetet, melynek ritka jellemvonásait nem ismerték soha, s igy azt sem tudás hogy e nemzet hűségét csak a jogok tisztelete, s ragaszkodását csak bizalom által lehet megnyerni. „A nemzet szabadságainak“ kivonata tehát folyvást hallatszott a gyűléstermekben, mindig erősebben. Arneth hibásan jegyzi meg, hogy e „szabadság különben nem volt egyéb, mint a kiváltságoltak féktelensége a mindig mélyebben nyomott nép fölött.“ is«*“, hogy a nép Dózsa lázadása óta szolgává lett, de nem volt rabszolga oly mértékben, mint nyugat ma már sokkal műveltebb némely országában ugyan ez időkben. Igaz, hogy a Mária Therézia „Urbáriuma“, mely oly sokat javított a jobbágyok sorsán, még csak későbbi évek munkája volt; de nálunk a nemesség nem volt oly zárt osztály, melybe csak igen nehezen lehetett jutni a nép fiának ; ellenkezőleg, minden hadviselés után ezerenkint szaporodott az új elemekkel, minek folytán sehol a világon nem is volt aránylag annyi nemes, mint nálunk, s a ki pedig egyszer köznemes volt, az előtt nyitva állt az út egész a nádorságig. Továbbá, a kegyetlen földesurak, a nemtelen előjogokat gyakorló kiskirályok, nálunk már akkor is rég eltűntek, s a nemesi vagyonok és nevek birtokosai jobbágyaiknak nem csupán urai, hanem egyszersmind atyjai is szerettek lenni. Mindig félszeg dolog, a régi időket a mai kor mértékével latolgatni , de ha e félszegségbe fognánk is, kiderülne, hogy kirívóbb különbség van a mostani és akkori Francziaország, mint az akkori és mostani Magyarország köztársadalmi humanismusa és nemesi intézményei között. Továbbá, ha Arneth mélyebben tanulmányozza a magyar történet belviszonyait, látni fogja, hogy a nemzet szabadságáért harcoló nemesek mindig könnyíteni kívántak a népen, s mindig tömérdek jobbágyot szabadítottak föl és emeltek nemességre küzdelmeik közepette. A Bocskayak, Rákóczyak legkevésbé voltak exclusív jellemek. Visszatérve tárgyunkhoz, el kell mondanunk, hogy az osztrák házat megalázni vagy megbuktatni törekvő külellenségek meglehetős biztonsággal számítottak az „elégületlen“ magyarok segélyére. Hogy e számításukban csalódtak , azt egyedül a királynő egy sugallatszerü határzatának lehet tulajdonítani, s nehány hűséges és buzgó nagy ur tevékenységének, köztök leginkább gr. Pálfy Jánosnak, kinek neve nagy történeti mozzanatokban szerepel, s mindenesetre oly egyéniség, kinek jellemrajzát a velős tollú Szalay Lászlótól szerettük volna leirni, föltéve, hogy merő kíméletből nem csap át az eszményítésbe, mint Károlyi Sándornál, ki okos és derék tábornok lehetett, de nem mondhatni róla, hogy : „nagy és hiú“ vala. Gróf Pálffy János soha sem érezte valami nagyon mélyen nemzete szenvedését. Fő vágya jön, hogy nagyapja, a győri hős , Pálffy Miklóshoz hasonló legyen. Nem szívta soha a 13 vármegye friss és erős levegőjét, és sokkal közelebb élt Bécshez, semhogy annak „hűséges érzületéből“ nagy adagot el ne sajátított volna. Ekkér egész erélylyel szállt síkra Rákóczy hadai ellen, s nem tarta lelkiismeretbeli dolognak,hogy harcai dicsőségébe valahogy magyar vér ne keveredjék. Birt vak személyes bátorsággal,már jóval előbb istenítéletre hívta föl az ő egyik emberét megsértő Frigyes János würtembergi liget, s megölte ellenfelét, minek folytán egy időre Lengyelországba menekült) ; birt sok katonai észszel és szerencsével — a romhányi csata után bevette Érsekújvárt is ; de a fölkelés miatt nem kívánta Magyarországot megboszulni, mint a kegyetlenkedő Heister, sőt annak teljes kibékítésén munkálkodott a szatmári békekötéskor. Világos után egy hasonló egyéniségnek sok hasznát láthattuk volna Legkvésbé sem vagyunk hajlandók eszményt csinálni e történeti férfiútól , de hogy működésének volt egy elismerésre méltó oldala, az bizonyos. Rajta volt ugyan, hogy egy nagy magyar ügy hajótörést szenvedjen , de amit lehetett, megmentett a hajótörésből, hogy új — a nézete szerint — erősb hajót építsen a széthullt deszkákból. Az is bizonyos, hogy mégis csak tisztességesebb dolog — karddal a kézben — síkra szállni — habár egy saját honfitársakból álló nemes párt ellen, mint diplomatikus utakon külföldi seregeket vezetni saját hazánk letiprása ellen, mint ahogy a fiatal Guizzot is tette Gentben, és mások máshol. Arneth „Magyarország újabb története egyik legnemesb alakjának“ nevezi gr. Pálffyt, ki fővezér, országbiró, s később — nagyon vén korában — nádorispán volt. „Urának leghűbb szolgája“ — ez a kifejezés sokkal inkább jellemzi. De mindenesetre ildomos, körültekintő, és saját felfogása szerint „szívós magyar“ vala. 1741-ben, nem törődve azzal, hogy a bécsi kormány ignorálja a magyar országgyűlést, azt jelenté Bécsbe, hogy Magyarország kész seregeket küldeni a trón védelmére. Úgy beszélt, mintha ő lett volna Magyarország. Midőn pedig a poroszok meglepték a jabonkai szorost, (mely közelebb is sok emlegetés tárgya volt, személyesen sietett Bécsbe, értekezni a rendszabályok fölött azon esetre, ha nagy Frigyes poroszai beljebb nyomulnak Magyarországba. Az Ő szavaira hívták össze ama koronázó országgyűlést, melyet már fönnebb érintünk, s melyet az akkori ősz prímás : gr. Eszterházy Imre (egykor szent pálos barát) nagy kilátások ígéretével nyitott meg. Ez országgyűlés mint 300 év óta majd mindenik, zúgott a sérelmektől. Az is heves kitörésekre nyújtott alkalmat, hogy a toscanai herczegférj segédországlóvá lön kinevezve. De magában az a körülmény is, hogy a trónon egy nő ült, csillapítá a szenvedélyeket. Nők iránti lovagiasság tekintetében a világ egy műveit népe sem múlta fölül soha a magyart. Eléggé tanúsítják azt a régi özvegyi jogok, s mindazon törvények, melyek a nők javára hozattak. A királyné is mindig hódolat tárgya volt, hát még egy királynő! Június 25 dikén ment végbe a koronázás Pozsonyban. Az évek súlya alatt megtört prímás alig tudá végbe vinni a fölkenést. Két pap támogatta. Midőn a királynő Szent István palástjában a trónra ült, zajosan hangzott a kiáltás : „Vivat domina et rex noster.“ De midőn a magyar kifejezi hódolatát , nem mond le egyszersmind jogairól. Tudja ő, hogy ép oly hűséggel tartozik törvényeinek, mint királyának, így a rendek akkor sem igen akarták elismerni a herczeg férj segéd országlói tisztségét. Új intézvény volt ez, nem gyökeredző sem szokásainkban, sem törvényeinkben. Püspökök és mágnások (kivált nagy rangok és kitüntetések viselői) készek voltak a legalázatosabb elismerésre , de nem az alsó tábla. Ekkor ama bárányok után eme büszke oroszlánokat kellett kissé megszelidíteni. Egyébiránt később, midőn a külellenség mindig beljebb hatolt, a belügyek háttérbe szorultak ; fődolog jön a trónt megmenteni. Egy udvarhölgy hallván a rosz hireket, akkor sohajta el magát akaratlanul : „Szegény királynő !“ „Igen — viszontá öntudatlanul, — én egy szegény királynő vagyok, de egy király szivével birok.“ Sőt azt mondhatta volna: kevés király bir hasonló szívvel ! Ez a szív megsúgta neki, hogy teljes bizalommal forduljon a magyarokhoz, s félrevetve a kicsinykedő bécsi kormányférfiak félrendszabályait és hagyományos féltékenységét, oda fordul- jon, hol a legtöbb erő és lelkesedés forrása van. Az egész Bécsben egyetlen egy lény volt, ki nem ijedt meg a magyarok fölfegyverzésének gondolatától, s ez az egy a királynő maga volt. Mint történt ez , legközelebb fogjuk elmondani.