A Hon, 1866. szeptember (4. évfolyam, 201-225. szám)

1866-09-16 / 213. szám

nagyobbodott szükségleteiket. — Egy más kér­dés, mely már évek óta vár megoldást, de mely előbbivel egyidejű)'*? V'-1) hogy elintézésük, azon feladványnál foglalkozik, mi módon lehet­ne fedezni nem palliative évről évre,hanem állan­dó­an és rendesen Pest városának folytonosan nö­vekedő kiadásait. E tárgyak felett gondolkodván bátor vagyok nézeteimet következőkben a nagy­közönség bírálata elé terjeszteni , s noha meg vagyok győződve azoknak sokhelyütti hiányos­ságáról, mégis remélvén,hogy ott hol tévedtem, a tévedés fog másokat az igazi útra vezetni, azok közlése által használni vélek. A két tárgyat azért nem választottam szét, mert minden, mit a törvényhatóságok szervezetéről mondandó va­gyok, alkalmazását találja Pest fővárosunkban is , és sok, mi csupán Pestre látszik vonatkozni, irányként szolgálhat a megyéknek de főleg Ma­gyarország nagyobb városainak is, melyeknek pénzügyi viszonyait bővebben nem ismervén, rá­­juk különösebben ki nem terjeszkedhettem. Mindenekelőtt czélomat akarom szabatosan körülírni. Az országgyűlés a municipiumok rendezése tárgyában bizottmányt küldött ki, azon megha­gyással : terjesszen elébe ez ügyben törvényja­vaslatot. Az itt felmerülendő kérdések között fontos és nehezen megoldható lesz az: mely hivatalok s egyéb közérdekű hatáskörök költsé­geit fedezzék a törvényhatóságok saját jövedel­meikből? mennyi és mily forrá­sok legyenek ezen jövedelmek ? és végre : mily viszonyt kel­lene megállapítani az állam és a törvényható­sági pénzü­gyi hivatalok között? Még halmozot­tabbá válik azonban az ügy, ha tekintetbe vesz­­szük, hogy az ily módon megállapítandott elvek és szabályok, gyakran lényegesen kell hogy mó­dosuljanak ott, hol a municipium egyszersmind nagyobb város s főleg midőn e város épen Pest, az ország fővárosa, soknemű és a milliót felfilha­­ladó évi kiadásaival. A magyar m­unicipiumnak tehát leendő pénz­ügyi organismusai ,o latban előadni úgy,a mint az egyedül beilleszthetőnek képzelem az ország egyetemes pénzügyi szervezetébe oly módon, hogy a törvényhatóságok függetlensége, önálló­sága és politikai személyisége megóva legyen s az államnak is minden szükséges garancia nyuj­­tassék adóköveteléseire nézve ; első és legfőbb czélja jelen értekezésemnek. Másodszor megki­­sértendem a magyar municipiumoknak néhány vonásban körvonalazni oly pénzügyi rendezését, mely a tudomány magasabb igényeinek megfe­lelvén a kor színvonalán állana s igy rendes kö­­rülmények között a municipiumot mindig ellát­ná a szükséges jövedelmekkel, é­s míg a deficitet elemi csapásoktól elnézve lehetetle­nítené, a terheket is akként osztaná fel, hogy azok az osztó igazság eszméjét lehetőleg meg­közelítsék. Nem kecsegtetem magamat gazdag gyakor­lati eredménynyel, mert a nehézségeket számba tudom venni, s nem is óhajtanám, ha gy­ökeres reformok sietve foganatosíttatnának ; de a­mit elérni szeretnék, az termékeny eszmecsere len­ne, mire a tárgy fontosságánál fogva, bátorko­dom figyelmeztetni azokat, kik közülünk nem restellik a száraz és mindekkoráig meddő pénz­­­­ügyi kérdéseket figyelemmel követni. 1. Miután mindennemű közhatóságnál a szüksé­ges kiadások képezik az iránymérvet, melyhez a bevételeket alkalmaztatni kell, mindenekelőtt azokkal lesz jó tisztába jönnünk- Ezek megha­tározása ismét attól függ, minő tevékenységi kö­rök azok mikkel a magyar municipium kir. tu­lajdonának vall, miket fel nem adhat a nél­kül hogy befolyását a nemzet életében elve­szítené. Az örökös tartományokban nem lévén törvény­hatóságok, a szorosan vett községi kiadásokon felül minden magasabb kormány tevékenység , államnak lévén föntartva, ez gondoskodik egy-­­­szersmind az ezek fedezésére szükségelt össze­gek utalványozásáról is. A Kreis adópénztárának meghagyatik, elégítse ki a befolyt pénzekből a politikai és törvényke­zési, rendőrigazgatási s pénzügykezelési s min­den egyéb költségeket. Sőt újabban , midőn a rendőrség kötelességei a nagyobb váro­sokban a községre lettek volna átruházan­dók, ezek az ily módon okozott költség­­többlet megtérítését hangosan követelték az államtól, azon jellemző nyilatkozattal, hogy nem hallgattatván meg ebbeli kérelmük, készebbek az új autonómiáról lemondani. A községek te­hát csupán a szorosan vett községi közigazga­tással lévén megbízva, ennek terheit az adópót­lék s a netalán létező alapítványi s egyéb tő­kejövedelmek s nagyobb helyeken némi java­dalmak, nevezetesen fogyasztási adók utján aránylag könnyen fedezni képesek ; a kerüle­tek pedig nem bírván független budgettel, ma­gyar megyéinkkel egyátalában össze nem hason­líthatók. Ha néhol, mint például Bécsben, a községi érdek mégis nyomasztók, az főleg a nagy vá­ros természetéből folyik, s mi méltán kérdhet­jük : váljon ha e városok hazai intézményeink­hez hasonlólag köteleztetnének­ kiadásaik mellé elvállalni még a törvénykezést, az adóügyet, rendőrséget, börtönügyet s az élénkebb politikai élet, gyülésezések s ezek következményeinek költségeit is, váljon kérdem : az örökös tarto­mányok nagy városai ki tudnának e jönni jelen elég egyszerű adóztatási rendszerükkel, s nem kellene e folyamodniok uj adókhoz és adófel­emelésekhez, ha t. i. nem találnák czélszerűbb­­nek egész adórendszerüket egy új, a municipá­lis élet kötelezettségeivel öszhangzó szervezet­be átalakítani. Azon megszakítás, mely 1849 után a magyar municipiumok életében történt, többi közt azon sajnos következést vonta maga után, hogy uj finanszszervezet hozatván be, ősi intézményeink igényei tekintetbe vétele nélkül rendeztetett el, s igy az 1861. évben történt változásnál a ma­gyar törvényhatóságok, míg egyfelől az 1847- dikieket sokban túlhaladó költekezésre voltak kényszerítve, másrészt nemcsak hogy elő nem találták a régi magyar, a municipium természe­tének megfelelő adóztatási módot, átalakítva a kor kívánalmai szerint , — de sőt ellenkezőleg találtak oly finanszrendszert, oly pénzügyi ha­tóságokat, melyek a törvényhatóság éltető alap­eszméjével, az autonómiával homlokegyenest el­lenkeztek, s feladatuknak hitték azokat minden­ben akadályozni, aláásni, megsemmisíteni. — Nem puszta részakarat okozta ezen kölcsönös élethalálharczot, hanem inkább az igazgató el­vek ellentéte, minthogy az egyes hivatalnok utasításaihoz és szabályaihoz lévén kötve, a legjobb akarattal sem alkalmazhatta volna el­járását a megváltozott viszonyokhoz. — Ezen ellentét a közigazgatás minden ágában nyilat­kozván, végre a municipiumok elbuktak ; — de a nemzet szeretete újra feltámasztja azokat s miután jelenleg már nem állitatik, hogy az or­szágnak törvényhatóságaival birni nem szabad, sőt ellenkezőleg a kormányon lévő conservativ párt ép irányukban mondogatja, hogy van leg­több kegyelettel, elérkezettnek hiszem az időt jó eleve gondoskodni, nehogy a múltnak keserű ta­pasztalásai megújuljanak. Ez nézetem szerint csak úgy érhető el, ha mindenekelőtt a hazai intézmények tárgyila­gos megbírálásával tisztába jövünk a felett : a közös igazgatás munkája miként oszlassák fel, — itt jelesen csak pénzügyi tekintetben — az állam és a törvényhatóságok között oly mó­don, hogy az állam a magas czéljaira szükséges jövedelem rendes befolyása iránt biztosítva, a törvényhatóság önállóságában fenyegetve, fejlő­désében gátolva ne legyen. Általános irányszabályként e tekintetben el­fogadható azon már eddig is létesített elv, hogy a községek és törvényhatóságok rendes kiadásai, a­mennyiben azok saját bevételeikből nem fe­dezhetők, első rendben csak a direct gyökadó pótlékai által fedeztessenek. De föllzetes vizs­gálatnál is szembe fog tűnni, hogy egyedül ez által a czél elérve nem leend, ha csak nem akar­juk a községi pótlékot oly magasra felemelni, hogy az elvesztve pótléki jellegét, önálló direct adónemmé nőtte ki magát. Utóbbi azért nem lenne kívánatos, mert míg egyfelől a polgár a közvetlen fizetések súlyát túlságos nyomasztó­nak érezné, az állam is, ha ezt kikerülendő a direct adók nagyobb részét a törvényhatósá­goknak engedné át, azon veszélybe jó, hogy elveszítse azon biztos számítási alapot, melyhez kiadásait a változó viszonyoktól legfü­ggetleneb­bül szabhatja és melynek kulcsának egyszerű megváltoztatása által, rögtöni szükségén köny­­nyen segíthet vagy pedig egyszerűen helyreál­líthatja a közvetlen és közvetett adónemek egyensúlyát ott, hol az a közjó hátrányára hi­básnak találtatnék. Megjegyzendő még az is, hogy a direct adók fő részének a törvény ható­ságokrai átruházásával, vagy a­mi ezzel azonos, a törvényhatóságok összes kiadásainak ezen jö­vedelmi forrásra való utasításával az egész di­rect adóztatás a legaránytalanabb változások tanúságát nyújtaná szerte az egész országban a szerint, a mint a megye vagy város több vagy kevesebb összegeket szükséges, s a mint több vagy kevesebb direct adó­forrással bír. Mindezen okoknál fogva, bár határozottan ellene volnék, hogy a törvény előre határozza meg a községi vagy megyei pótlékok maximu­mát, mint mi a törvényhatóság bár korlátolt, de alapigazsága önmegadóztatási jogát élné el, s mégis czélját tévesztené, a­mennyiben a maxi­mum, az egész országra átlagosan lévén meg­szabva, nem lehetne arányos, sem az egyes vidékek adóképessége, sem pénzszükségletéhez , mindazáltal készséggel elismerem, hogy a fele­lős kormánynak kötelessége szorosan felügyel­ni, nehogy ezen adópótlék ezen jelleméből túl­ságos felcsigázás által kivetkőztessék. E tekintetben p. Pest városa midőn a gyök­adó után 3313°­0-et követel, meglehetősen elérte azon határt, meddig a törvényhatósági adópót­­léknak terjeszkedni lehet. De mit szóljunk ak­kor azon számos apró helységről, melyek adó­­képességben a fővárossal össze sem hasonlítha­tók s mégis kisszerű községi ügyeik vitelére 16 —22%-ot adóznak anélkül, hogy ebben a fel­állítandó megye budgetjéhezi járulékra tekin­tettel lennének. De Pest város példája egyszersmind legvilá­gosabb illustrátiója annak, hogy a magyar tör­vény­hatóságok saját jövedelmeiken, és a szoro­san vett egyenes adó pótlékán kívül közvetett adónemekre is szorulnak, és minthogy szorul­nak azoknak szedésére, természetszerűleg fel is vannak jogosítva. Pest város saját jövedelme tulajdon vagyona után bérekben, kamatokban stb. tesz 1865 ki helytartóságilag jóváhagyott község előirány­zata szerint összesen . . 155,196 ft 30 krt Eljárási s egyéb díjakban (a­mi már indirect adónak vehető) .......................... 34,600 ft Csatornázási és követési járulékokban.................... 5,742 ft összesen : 19­5,538 ft 30 krt A községi adópótlék 33 */3 krral tett.......................... 378,552 ft S igy az inkább közvetlen jövedelem összege tett . . 574,090 ft 30 krt. Ellenben a javadalmak neve alatt összefog­lalt 20-féle fogyasztási adónemekből és a telek­­átirotási dijakból a város ugyancsak 1865 ben bevett összesen 515,550 forint 86 krt, vagyis 1,202,615 ft 8 krnyi költségelőirányzatában 42 esm­et. (A városi budget ezen összegében még szere­pelnek a különféle megtérítések 68,671 ft és a mindennemű hátralékok 40,500 ftal.) Ilynemű számbizonyíték ellenében megszűnik azoknak minden argumentuma, kik a külföld példája után indulva elvből elvetik a törvényha­tóságoknak a követett adónemekbeni részvétét ; megszűnik főleg a nagyobb városokra nézve, de nemkülönben a megyékre nézve is, ha tekintet­be vesszük, miszerint ezeknek közü­gyi és­ köz­­igazgatási feladataik és kiadásaik is lényegesen nagyobbak a külföldi Kreisamtok, departemen­­tek vagy akár a shirek hatásköre és kiadásai­nál, és hogy ennélfogva a fölemlített egyszerű módon sem­mikép sem fedezhetők. Hogy a municipium, még akkor is, ha annak te­vékenységét a leszűkebb mérvre szorítjuk, mily tetemes kiadásokat igényel, bizonyítja szinte Pest város példája, melynek pénzzavarát,nézetem szerint ugyan hibásan, annak legbefolyásosabb emberei főleg a törvénykezési osztálynak szok­ták tulajdonítani. Igaz hogy 1865-ben a törvény­­széki tanács tiszti fizetéseinek összege egy­ma­gában is már 90,211 ftot tett, mely összeget jó­val felebb emeli a vele összekötött börtönügy, az irodai kiadások, a megfelelő gazdasági szük­ségletek, szolgák és poroszlók stb. fizetései és ruházása. De a törvényhatóság politikai admi­­nistratiója a rendőrség,és az ezek kíséretében já­ró költségek a törvénykezést még jóval fölül­múlják , főleg pedig a megyében volna ez igy, hol előbbit bizonyos székhelyeken centralizálva s igy olcsósítva látjuk, a politikait azonban minden felé szétterjedve találjuk. Azonban kielégednék még nálunk a puszta közigazgatással és törvény­kezéssel? Nekünk általános önkormányzat kell, mely befolyjon támogatólag az iskolára és egyházra is, mely határozottan kövesse a cultú­ra fejlődését minden irányban, mely kiterjeszsze gondját nem csak a közlekedési eszközökre és nagyobb gazdászati vállalatokra, hanem még a jótékonyság, a tudomány és művészetekre is, de a­mely főleg nem akar csupán kormányzott alattvaló lenni, a honvédelem és az adózásban. Legfőbb óhajom és reményem, hogy megyehá­zaink, miként Itália, Holland és Belgium város házai, lassankint műcsarnokokká, képtárakká s múzeumokká alakuljanak át, de a­mit a nemzet közvetlen birni akar, az egy honvédelmi tartalék rendszer megyei alapon, az főleg egy adóztatási szervezet, mely minden direkt és ezzel rokon adónemeket, azokat, hol a pénzügyér a néppel gyakran és közvetlen érintkezni kénytelen, az alsóbbrendű szervezésben nem állítja a nemzet­tel ellentétbe, hanem összefűzi azzal benső ér­­dekegységbe, mi pedig szinte csak megyei ala­pon kivihető. Mindez sok pénzt,igen sok pénzt igényel,sokkal többet mint mit a négy direkt adónem után való pótlék útján beszerezni lehet ; kellend tehát gon­doskodni egyéb forrásokról. A magyar nemzet, mely szabadságáért annyit áldozott s még többet tűrt, nem fogná ezen sza­badságának leggyakorlatibb és leggyümölcsö­zőbb részét fukarságból egy kormány lábai elé letenni, mely ezen czélokat aligha olcsóbban valósítaná, sőt alkalmasint épen nem valósítaná. De itt nincs is szó újabb terhekről, hanem csak a régi terhek új megosztásáról, melynél fogva a központi kormány eddigi teendőinek nagy ré­szével eddigi jövedelmei egy részét is átruházza az újon feléledt törvényhatóságokra. — Azaz szükségesnek látom, hogy az indirekt adók ter­jedt nemeiből, többek — nevezetesen azok, me­lyek leginkább rokonulnak a direkt adókhoz, — részben a törvényhatóságokat is illessék,még­pe­dig jóval nagyobb mértékben, s ennélfogva más szervezéssel, mintsem ezt az örökös tartomá­nyokban vagy a külföld nagyobb városaiban lát­juk. — Egy ily szervezés módozatainak megvi­tatását és felállítását részben a törvényhozás, részben megyei és városi statútumok által vél­ném legczélszerűbben foganatosithatónak. ---Asa»"-—— B. K a a s Iver. Mozgalmak Keleten. A „N. Fr. Presse“ miután a nagyhatalmak­nak a keleti kérdéssel szemben elfoglalt állását, illetőleg tétováját és egyik másiknak fenforgó való és lehető érdekeit rajzolja, azon pontig jut, hogy fölkiált : „mit tegyen hát Ausztria ? És kö­vetkezőleg hozza összköttetésbe Ausztriát a ke­leti bonyodalmakkal: „Mely áramlatban keresse kormányunk üd­vét, ha a keresztyén nagyhatalmak beavatkozása elháríthatlanná lett és ha a status quo támo­gatása már nem látszik végrehajthatónak ? ” Földrajzi helyzetünk az utolsó döntő pillanat­ban aligha enged semlegesnek maradnunk. Az orosz hatalom hatáskörének a Duna torkolatain túlra terjedése megfojtással fenyeget minket, és az önálló délszláv államok alakítása, melyek vonzerejüket a mi délszlávainkra is kiterjeszt­hetik, sokakat aggaszt. Ehhez járul az aggoda­­lom azon forrongási anyagok felett, melyeket a forradalom átalakításai a Balkán félszigeten közvetlen szomszédságunkban letelepíthetnek. És ezek meg csekély aggodalmak azon ve­­szélylyel szemben, hogy vigyázatlanul foglalt pártállásunk által ép úgy, mint elővigyázó, minden irány felé való hajlásúnk által , a csata hevében végre is a kalapács és az ülővas közé kerülhetünk és magunk is áldo­zattá lehetünk. Hajdani idők politikája, azon Ausztria hagyományai , melynek zászlait Eu­gen herczeg győzelmesen a Balkánig vitte, jelölték ki nekünk azon szerepet, melyet Orosz­ország és pápái azon pillanattól fogva bitorol­tak e mrí-­ben a Thugutok és Metternichek a gö­rög fölkelésnek gátat vetni, Riga szabadság dalnokait és a heteristák főnökét Ypsilanti Sán­dort bilincsekre verni jónak látták. Azóta a m­oslim természetes szövetségeseinek tartatunk. A meddig Ausztria hatalmas volt és erős, még csak megjárta ez ; de most midőn a beteg em­berrel karon fogva élő képét képezzük a vak és bénáról szóló mesének, midőn annyira el va­gyunk gyengülve és üdülésre volna szükségünk, tán idején volna, régi hagyományainkról meg­emlékezni és ha a raják­k emancipatióján nem is működünk közvetlenül, de legalább ne lépjünk ellenük föl ellenségesen, még az eset­k­re is, hogy ha kényteleníttethetnénk, a délke­leti szabadelvű propagandának ellenében sa­ját országainkban szabadelvű intézkedéseket állítani ellenmérgült Szabadelvű intézmények or­szágunkban, de mindenek előtt tökéle­tes kiengesztelődés Magyarország­gal, az egyedüli eszköz, hogy azon veszélye­ket megkevesbítsük, melyeket a keleti kérdés folyamatba hozott. Ha a birodalom keleti fele ismét oly néma és mégis oly nagyon ható ellen­zéket fog képezni, mint az utolsó háború alatt, midőn a Balkán félszigeten a láng föl fog a ma­gasba csapni ; ha még eddig sem fogják tudni a békét benn helyreállítani, akkor a láng igen könynyen átcsapódhatik a Száván és Dunán és a magas portán kívül még egy más építményt is érhet ! A „Patrie“ táviratilag jelezett czikke a ke­leti kérdésről előttünk fekszik egész terjedelmé­ben. A franczia közlöny rendkívüli melegséggel pártfogolja a Dunafejedelemségeket. A portá­nak azon sürgős tanácsot adja, hogy a hohen­­zollerni herczeg elismerésével ne késsék tovább, miután a további halogatás által önmagának okozza a legnagyobb kárt. Annál kevésbbé érthető — mondja a „Pat­­ric“, hogy Konstantinápolyban késlekednek a román kérdés megoldásával, mivel e kérdés mindazok között, melyek a portát foglalkoztat­­ják, a legegyszerűbb. A török befolyásnak szol­gál mindaz, a­mi előmozdíthatja a Dunafejede­­lemségek politikai jólétét. E hűbérfejedelemség Konstantinápolyra nézve se­gédhatalom Európá­ban. Haladása, gazdagsága, hatalma Törökor­szág javára szolgálnak. Szükséges tehát, hogy a­zultán miniszterei véget vessenek oly nehéz TÁJICZA. A „Moriam­ur“-ról. I. (V.K.) Kedden mult 125 esztendeje amaz em­lékezetes föllelkesü­lésnek, melynek képét nagy­apáink a történeti kegyelet büszkeségével füg­geszték szobáik falaira. Most már e képekből nem igen sok példány látható. Meglehet, színüket hagyták az idő folyása közben, s a régi tárgy új kiadására nem igen vállalkozott senki, gon­dolván Nagy Pállal: regyik idő ellensége a másiknak, s a régi korszakok sok eseményét nem értik, és még kevésbé érzik át a mai üneg emberei. De a történet ily nagy mozzanata soha sem veszhet el a folyton élő emlékezetből. Emleget­tük azt gyakran, legkivált oly időkben, midőn nem volt lehetséges egyéb fenhangú szemrehá­nyás, mint a történeti múlté. A Lajtán­ túli írók azonban elfeledték azt, mi­kor jó dolguk volt , néha meg, mikor fejük fö­lött tornyosodtak a felhők, ismétlését kivonták, nem gondolva meg, hogy a­mit egy erőteljes férfi könnyen megtehet ép állapotában, nem te­heti meg máskor, midőn sok sebből vérzik. Megesett az is, hogy a Wieden mellől és az augsburgi politikai „kávénénikék“ sorából nem egyszer hallatszott: „ebből az egész történetből csupán magi­k a magyar történetírók csinálnak nagyot !“ . Pedig a­míg Szalaynknak meg sem engedé a végzet, hogy nagybecsli munkáját e pontig folytathassa , addig Horváth Mihály nem is igen törekedett e jelenetről valami na­gyobbszerű­ képet festeni-Alkalmunk van most a „moriamur“ ról egy külföldi író nyomán szólam. „Maria Theresia’s erste Regierungsjahre“ czí­­met visel egy gonddal irt és adatokban gazdag újabb történelmi munka, melynek szerzője — Alfred Ritter von A r n e­t­h. Nevéből mindenki sejtheti, hogy nem Debre­czen­ben, se nem Hódmező­vásár­hely­en született. Ekkér nem érheti a gyanú, hogy a „moh­amur“­­scól megint egy magyar csinált nagyot. Miután művében sok oly adat van,mely magyar olvasóink előtt is úl, s történelmi viszonyainkra nézve ta­nulságos leend­ő érdekesnek véljük e könyv néhány lapját átfutni. Megjegyezzük, hogy nem fordítjuk e lapokat, miután ez igen hosszúra ter­jedne , csak adatait vesszük át röviden, saját megjegyzéseinkkel kísérve. A vázlat kiegészítéséül azonban néhány sor­nyi oly adaton kell kezdenünk, melyeket bár mindenki tud, de azért ismétlésük nem fölös­leges. III dik Károly (a német császárok közt e né­ven VI dik) 1740 október 20 dikán reggel halt meg, s trónját a „pragmatica sanctio“ értelmé­ben egyetlen lánya, Mária Therézia örök­lé. Harminc­három éves volt ekkor, s négy év óta neje Ferencz István toscanai nagyherczegnek, kit ő csakhamar — a magyarok nem nagy ked­vére, — „segédországlónak“ hirdettetett ki. E női uralkodás kezdete csupa zavar és ag­gályokból áll. A birodalom ki volt merülve, a pénzügy szörnyen megrongálva, a nép elége­detlen, a hadsereg — nem számítva az olaszor­szágit— csak 30,000­nyi, mindenütt ellenség, és sehol egy igazi nagy miniszter, vagy jó had­vezér. Az olvasó ismeri e sötét képet ; nem egy­szer fordult elő, s nem ez volt az utolsó.­­- Az uralkodónő trónját megtámadták a porosz, ba­jor, szász, nápolyi és szárd fejedelmek,kik meg­­annyian igényeket formáltak a birodalom egyik vagy másik részére. A porosz király, II­dik Frid­rik, kit a történet méltán nevezett „nagynak“, még ugyanazon 1740. végén elfoglalta Siléziát, a spanyolok és nápolyiak pedig az osztrák ház olaszországi birtokait ; a bajorok, szászok és francziák a német tartományokba csaptak, Sz. Pöltenig portyáztak, s Bécset megadásra szólí­tották föl. Junius 20-dika óta Pozsonyban együtt ült az országgyűlés, mely — mint alább említeni fog­juk, — Pilffy Jánost nádornak választá s a ki­rálynőt megkoronázta , de a zavarok daczára a bécsi kormányférfiak hónapokon át nem lárták szükségesnek azt, hogy a m­a­g­y­a­r ország­gyűlés hivatalosan értesüljön a külü­gyekről és a háború veszedelmes vol­táról. Különös, hogy a bécsi kormány­férfiak soha sem igyekeztek ott keresni és fejteni ki az erőt, hol az voltaképen volt, sőt olyformán állták körül a fiatal uralkodónőt is, hogy az még azt is elfelejtse, mikép kelet felől kel a nap. De e nő, király volt valóban Fölülemelkedett környezetének félszeg és félénk nézetein, s jel­lemszilárdsággal birt­a elhatározni azt, a­mi szükséges és üdvös. Személyesen kívánt megjelenni koronázása után is újra a magyar rendek előtt, hogy se­gélyüket kérje. Egy német államférfi azt mondta rá akkor : „Ix királynő jobban tenné, ha magát és az ő kedveseit inkább az ördögre bízná, semmint a­­ magyarokra.“ A történet kideríti, hogy milyen­­ mély belátású államférfi volt. Egyike azon soha­­ ki nem pusztuló fajnak, melynél a gondolkozás­­ és cselekedet kerekeit nem eszély és igazság­érzet, hanem meddő gyűlölködés mozgatja. Igaz, hogy Magyarország III. Károly király­­ ideje alatt nem volt épen a megelégedés Eldo- , rációja. A pragmatica sanctio elfogadtatása nem ment keresztül minden küzdelem nélkül. A kis nemesek érzülete még folyvást táplálkozott a Rákóczy-hí­rezők emlékeiből. Szerettek emlé­kezni, sóhajtani, panaszkodni, s dúdolni a régi jó dalokat. Növelte ez érzület mélységét a kormányfér­fiak bizalmatlansága, kiknek legfőbb vétkük va­­la mindig, hogy kormányozni akartak oly nem­zetet, melynek ritka jellemvonásait nem ismer­ték soha, s igy azt sem tudás hogy e nemzet hűségét csak a jogok tisztelete, s ragaszko­dását csak bizalom által lehet megnyerni. „A nemzet szabadságainak“ kivonata tehát folyvást hallatszott a gyűléstermekben, mindig erősebben. Arneth hibásan jegyzi meg, hogy e „szabad­ság különben nem volt egyéb, mint a kiváltsá­­goltak féktelensége a mindig mélyebben nyomott nép fölött.“ is«*“, hogy a nép Dózsa lázadása óta szolgává lett, de nem volt rabszol­ga oly mértékben, mint nyugat ma már sokkal műveltebb némely országában ugyan ez időkben. Igaz, hogy a Mária Therézia „Urbáriuma“, mely oly sokat javított a jobbágyok sorsán, még csak későbbi évek munkája volt; de nálunk a nemes­ség nem volt oly zárt osztály, melybe csak igen nehezen lehetett jutni a nép fiának ; ellenkező­leg, minden hadviselés után ezerenkint szaporo­dott az új elemekkel, minek folytán sehol a vi­lágon nem is volt aránylag annyi nemes, mint nálunk, s a ki pedig egyszer köznemes volt, az előtt nyitva állt az út egész a nádorságig. To­vábbá, a kegyetlen földes­u­rak, a nemtelen elő­jogokat gyakorló kiskirályok, nálunk már ak­kor is rég eltűntek, s a nemesi vagyonok és nevek birtokosai jobbágyaiknak nem csupán urai, hanem egyszersmind atyjai is szerettek lenni. Mindig félszeg dolog, a régi időket a mai kor mértékével latolgatni , de ha e félszegségbe fog­nánk is, kiderülne, hogy kirívóbb különbség van a mostani és akkori Francziaország, mint az ak­kori és mostani Magyarország köztársadalmi humanismusa és nemesi intézményei között. To­vábbá, ha Arneth mélyebben tanulmányozza a magyar történet belviszonyait, látni fogja, hogy a nemzet szabadságáért harc­oló nemesek min­dig könnyíteni kívántak a népen, s mindig tö­mérdek jobbágyot szabadítottak föl és emeltek nemességre küzdelmeik közepette. A Bocskayak, Rákóczyak legkevésbé voltak exclusív jelle­mek. Visszatérve tárgyunkhoz, el kell mondanunk, hogy az osztrák házat megalázni vagy megbuk­tatni törekvő külellenségek meglehetős bizton­sággal számítottak az „elégületlen“ magyarok segélyére. Hogy e számításukban csalódtak , azt egye­dül a királynő egy sugallatszerü határzatának lehet tulajdonítani, s nehány hűséges és buzgó nagy ur tevékenységének, köztök leginkább gr. Pálfy Jánosnak, kinek neve nagy történeti moz­zanatokban szerepel, s mindenesetre oly egyéni­ség, kinek jellemrajzát a velős tollú Szalay Lászlótól szerettük volna leirni, föltéve, hogy merő kíméletből nem csap át az eszményítésbe, mint Károlyi Sándornál, ki okos és derék tábor­nok lehetett, de nem mondhatni róla, hogy : „nagy és hiú“ vala. Gróf Pálffy János soha sem érezte valami na­gyon mélyen nemzete szenvedését. Fő vágya jön, hogy nagyapja, a győri hős , Pálffy Miklós­hoz hasonló legyen. Nem szívta soha a 13 vár­megye friss és erős levegőjét, és sokkal köze­lebb élt Bécshez, semhogy annak „hűséges érzü­letéből“ nagy adagot el ne sajátított volna. Ek­kér egész erélylyel szállt síkra Rákóczy hadai ellen, s nem tarta lelkiismeretbeli dolognak,hogy harcai dicsőségébe valahogy magyar vér ne ke­veredjék. Birt vak személyes bátorsággal,­­már jóval előbb istenítéletre hívta föl az ő egyik embe­rét megsértő Frigyes János würtembergi liget, s megölte ellenfelét, minek folytán egy időre Lengyelországba menekült) ; birt sok katonai észszel és szerencsével — a romhányi csata után bevette Érsekújvárt is ; de a fölkelés miatt nem kívánta Magyarországot megboszulni, mint a ke­gyetlenkedő Heister, sőt annak teljes kibékíté­­sén munkálkodott a szatmári békekötéskor. V­i­l­á­g­o­s után egy hasonló egyéniségnek sok hasz­nát láthattuk volna Legkvésbé sem vagyunk hajlandók esz­ményt csinálni e történeti férfiútól , de hogy működésének volt egy elismerésre méltó ol­dala, az bizonyos. Rajta volt ugyan, hogy egy nagy magyar ügy hajótörést szenvedjen , de a­mit lehetett, megmentett a hajótörésből, hogy új — a nézete szerint — erősb hajót építsen a széthullt deszkákból. Az is bizo­nyos, hogy mégis csak tisztességesebb dolog — karddal a kézben — síkra szállni — habár egy saját honfitársakból álló nemes párt ellen, mint diplomatikus utakon külföldi seregeket vezetni saját hazánk letiprása ellen, mint a­hogy a fiatal Guizzot is tette Gentben, és mások máshol. Arneth „Magyarország újabb története egyik legnemesb alakjának“ nevezi gr. Pálffyt, ki fő­vezér, országbiró, s később — nagyon vén ko­rában — nádorispán volt. „Urának leghű­bb szolgája“ — ez a kifejezés sokkal inkább jel­lemzi. De mindenesetre ildomos, körültekintő, és saját felfogása szerint „szívós magyar“ vala. 1741-ben, nem törődve azzal, hogy a bécsi kormány ignorálja a magyar országgyűlést, azt jelenté Bécsbe, hogy Magyarország kész serege­ket küldeni a trón védelmére. Úgy beszélt, mint­ha ő lett volna Magyarország. Midőn pedig a poroszok meglepték a j­a­b­­­o­n­k­a­i szorost, (mely közelebb is sok emlegetés tárgya volt,­ személyesen sietett Bécsbe, értekezni a rendsza­bályok fölött azon esetre, ha nagy Frigyes poro­szai beljebb nyomulnak Magyarországba. Az Ő szavaira hívták össze ama koronázó országgyű­lést, melyet már fönnebb érintünk, s melyet az akkori ősz prímás : gr. Eszte­rházy Imre (egykor szent pálos barát) nagy kilátások ígé­retével nyitott meg. Ez országgyűlés mint 300 év óta majd minde­­nik, zúgott a sérelmektől. Az is heves kitörések­re nyújtott alkalmat, hogy a toscanai herczeg­­férj segédországlóvá lön kinevezve. De magában az a körülmény is, hogy a trónon egy nő ült, csillapítá a szenvedélyeket. Nők iránti lovagiasság tekintetében a világ egy műveit népe sem múlta fölül soha a ma­gyart. Eléggé tanúsítják azt a régi özvegyi jo­gok, s mindazon törvények, melyek a nők javára hozattak. A királyné is mindig hódolat tár­gya volt, hát még egy királynő! Június 25 dikén ment végbe a koronázás Po­zsonyban. Az évek súlya alatt megtört prímás alig tudá végbe vinni a fölkenést. Két pap támo­gatta. Midőn a királynő Szent István palástjában a trónra ült, zajosan hangzott a kiáltás : „Vi­vat domina et rex noster.“ De midőn a magyar kifejezi hódolatát , nem mond le egyszersmind jogairól. Tudja ő, hogy ép oly hűséggel tartozik törvényeinek, mint kirá­lyának, így a rendek akkor sem igen akarták elismerni a herczeg férj segéd országlói tisztsé­gét. Új intézvény volt ez, nem gyökeredző sem szokásainkban, sem törvényeinkben. Püspökök és mágnások (kivált nagy rangok és kitüntetések viselői) készek voltak a legalá­zatosabb elismerésre , de nem az alsó tábla. Ekkor ama bárányok után eme büszke oroszlá­nokat kellett kissé megszelidíteni. Egyébiránt később, midőn a külellenség min­dig beljebb hatolt, a belügyek háttérbe szorul­tak ; fődolog jön a trónt megmenteni. Egy udvarhölgy hallván a rosz hireket, akkor sohajta el magát akaratlanul : „Szegény királynő !“ „Igen — viszontá öntudatlanul, — én egy szegény királynő vagyok, de egy király szivével birok.“ Sőt azt mondhatta volna: kevés király bir ha­sonló szívvel ! Ez a szív megsúgta neki, hogy teljes biza­lommal forduljon a magyarokhoz, s félrevetve a kicsinykedő bécsi kormányférfiak félrendszabá­lyait és hagyományos féltékenységét, oda fordul-­­ jon, hol a legtöbb erő és lelkesedés forrása van. Az egész Bécsben egyetlen egy lény volt, ki nem ijedt meg a magyarok fölfegyverzésének gondo­latától, s ez az egy a királynő maga volt. Mint történt ez , legközelebb fogjuk el­mondani.

Next