A Hon, 1870. február (8. évfolyam, 25-47. szám)

1870-02-26 / 46. szám

46* Siánó Vili. évfolyam. Kiebelt kiadás* Peat 1870. Szombat, felír. 26. Kiadóhivatal ■ Ferencziek tere 7.sz. földszint. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz­ólefiteiért dij: PoldtAu küldvei, vagy Budapesten . Am­i­or hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . . . . . 1 frt. 85 kr. 3 hónapra.........................5 , 60 „ ■S hónapra . . . . . 11 „­­ , Az esti kiadás prota­­ktilaküldéséért felelí­?i*etőB havonkint .........................30 kr. A* előfizetés az év folytán minden hónapban db@hl­ kezdhet# a * ennek bármely napján történik ■ :-, minden­kor a hó első­ napjától fog számíttatni. POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP. BolgtaU*! díj; 9 hasábos iiyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás d­d­-tett kedvesebb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . .25 kr. jEf®"" A* előfizetési és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köl­temény a szerkesztőségbe* intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza PEST, FEBRUÁR 25. Az éj­szaka­merikai államok congres­susa mind ez ideig Pesten consulatust fel nem állított, csak a bécsi consul nevezett ki ügynö­köt. A „New-York­ Daily Tribune“ most jelenti, hogy „a congressus fel fog szólíttatni, hogy Magyarország fővárosában állítson fel consula­tust. Az új változások, mondja a nevezett lap, melyek az osztrák birodalomban történtek, és melyek ezen régi városnak nagyobb jelentőséget adtak, kívánatossá tenni látszanak, miszerint kormányunk (t. i. az amerikai kormány) Pesten képviselve legyen, és pedig a­mennyiben lehet­séges, minden további költség nélkül, és nekünk (t. i. a Tribunenak) úgy tetszik, hogy ez bölcs előterjesztés.“ E közlésből azt tanuljuk, hogy a világnak leg­gazdagabb országában még egy consulatus felál­lításában is első kérdés a takarékosság, míg az osztrák magyar kormány consulatusokat még oly helyeken is felállít, hol Magyarországnak semmi kereskedelmi összeköttetése nincs és va­­lószinün soha sem is lesz; oda pedig a hol a köz­lekedés mindennapi mint p. o. a dunai fejede­lemségekbe, olyan consulokat nevez ki, kik sem Magyarországot, sem annak termelési, és keres­kedelmi képességét, politikai érdekeit pedig épen nem ismerik. A pesti népkörben szombaton, febr. 26-án P. Szathmáry Károly olvassa fel „Egy anya" czimű­ költői elbeszélését. — Utána Don Pedro Bajuszkodó tart humoros fölolvasást. — Tagok, s tagok által bevezetett nők föltétlenül, nem tag férfiak azonban csak az egyleti helyiségben ol­vasható feltételek mellett jelenhetnek meg. — A tagok kéretnek, hogy belépti jegyeiket okvetlen magokkal hozzák. — Kezdete­k 28 órakor. — Húshagyó kedden nem lesz estély. Adakozás. A honvédmenházra : a­­„Hon“ szerkesztősége egy ártatlan közlés folytán beküldött 20 ftot fel­ajánlott. Karczag város hatósága gyűjtött 226 ftot. Gagybátor községben gyűlt 18 ft 70 kr. Lits Gyula az érdi uradalmi tisztek bálja jöve­delméből küldött 52 ftot. Miklóssy Jánosné Cső­­várott gyűjtött 8 ft 50 krt. A békés szent-andrási szabadelvű népkör által rendezett sorsjáték fél jövedelméül beküldetett 13 ft 47 kr.Hadasy Jenő Bács városban gyűjtött 37 ft 60 krt. Moró Ist­ván Nyitra Teknyősről küldött 3 ftot. Katonai apróságok. Kuhn miniszter jó gazda, takarékos fukar miniszter. Legalább ezt mondják felőle azon ka­tonai közlönyök, melyek különben épen ezen oldaláról legkevésbé ismerhetik. Idézhetünk egy példát Kulin miniszter ta­karékossági fogalmainak constatálására. Az iga, melyet a határőrvidék la­kossága visel, nem fejtett ki valami különös jól­létet ama tartományban. Az anyagi állapot ja­vítására irányzott törekvés helyett a lakosság­ban a tunya tétlenség fatalizmusával talál­kozunk. A lótenyésztésre különösen nem éreznek ott valami nagy hajlamot. Addig tehát, míg a katonai országos méneseket a hadügymi­nisztérium maga kezelte, ez i­n­g­y­e­n tette meg a határőrvidéken kedvezményeit a lótenyésztés érdekében. A katonai ménesek szétosztásával a magyar és osztrák kormányok között­­ meg kelle vál­toznia e viszonynak. Az illető szerződés részle­tei hath­atnak a határőrvidéknek szolgált­­andó kedvezményekről, mégis úgy látszik, hogy az osztrák kormány közvetítésével, a magyar ipar­­földmivelési miniszter magá­ra vállalta, hogy az évenként szükséges ménlo­vakkal el fogja látni a magyarországi ménesek­ből a határőrvidéket. De a­mit igen helyesen tett, a magyar földmű­­velési miniszter az osztrák minisztérium útján a hadügyminisztériumtól az illető költségek meg­térítését követeli. S ez helyesen van, mondjuk, mert Magyaror­szág nevezetes többletet fizet a hadügyminiszté­riumnak a határőrvidék kormányzása czime alatt, mivel bevételei által nem fedeztetnek a költsé­gek. Azonkívül a hadügyminiszter hozzálátott a határőrvidéki erdőségek elárusításához, azon állítólagos feltétel alatt, hogy a befolyó összeg „részben a határőrvidék anyagi és szellemi ér­dekeinek emelésére fog fordíttatni.“ Azonban Kuhn — takarékos miniszter lévén — azt mondá, hogy ő bizony ily c­élra nem fizet semmit. Talán számít az agitationak azon eszközére is, melyet folytatni lehet a határőrvidéken, ha a­­ magyar kormány kénytelen lesz a kedvezmén­­­nyeket a lótenyésztés érdekében ott — melye­­t­két Kuhn „ingyen“ teljesített vala — mivel meg nem fizettetnek, megszüntetni. Horváth Boldizsárnak nagy napok ké­szülnek. Rég volt valóságos öröme. Legalább oly fé­nyes napja nem sok volt, mint a midőn Kuhn hadügyminisztertől egy törvényjavaslatot ka­pott, hogy terjessze a magyar képviselőház elé. Az igazságügyminiszter elő is terjeszte ama törvényjavaslatot, mely a közös hadügyminisz­térium bureauiban készült, és katonai törvény­­könyv akart lenni. Védte is tűzzel, hévvel, ne­mes lelkesedéssel, szíve egész melegével ezt az idegen gyümölcsöt, míg egyszerre nagy kedé­lyességgel azt mondá neki Deák „— édes bará­tom, ne tedd magad nevetségessé.“ A törvényjavaslat, mely 20—32 éves koráig ostromállapot alá helyezte volna Magyarország minden polgárát, ezek után szerencsésen meg­bukott. Azóta a hadügyminisztériumban újabban hoz­zá láttak a munkások. S azt olvassuk, hogy Bécsben már el is készültek az új katonai codexxel, most már nyakrafőre fordít­­ják az igazságügyminiszter irodáiban. Horváth Boldizsár pedig valamelyik nap majd előterjesztendő Kulin lefordított törvény­­javaslatát, s védeni fogja valószínűleg ismét meggyőződése egész erejével, tűzzel, hévvel, ön­magának compromittálásával a más munkáját. Kiváncsiak vagyunk, hogy vájjon nem fog-e vele másodszor is felülni ? Hogy bizonyos diplomatiai furfangossággal bírnak a közös hadügyminisztériumban, azt ta­gadni nem lehet. Miután az alkotmányosság formáit nagy fáj­dalmakra meg kell tartani, a­mennyire csak le­het kizsákmányolják a zilált és bonyodalmas alkotmányos gépezet hiányait, gyengéit, így például az oly ügyekkel, melyek által a szabadelvűség van provokálva , korántsem próbálna a közös hadügyi, azon törvényhozás előtt szerencsét, melynek liberalismusa világo­sabb, határozottabb. Emlékezhetünk, hogy a véderőről szóló tör­vényjavaslatokat legel­őbb a magyar képviselő­ház által fogadtatták el. Ennek liberalismusá­­tól kevesebbet félt Kulin miniszter, bízott, s nem is csalatkozott a majoritásban. A lajthántul aztán mint bevégzett tényre hi­vatkoztak reá, s minden szabadelvű módosít­­vány elé, mely a kir. tanács által terjesztetett elő, a bevégzett ténynek azon döntő érve állíttatott, hogy a Magyarország által már elfogadott tör­vényt újabban revistó alá kellene venni. Több tekintetben azonban a kir. tanács, mely­nek majoritása — akármit tartsunk felőle, — különben határozottan liberális, változtatott ama törvényjavaslatokon, így­­, hogy csak egyet említsek, az osztrák törvényhozás Kuhn minden erőfeszítései daczára száműzte a had­seregből a testi büntetést, a­melyet magy a tör­vényhozás eltörölni vagy nem bírt, vagy nem akart. Úgy látszik, hogy az újonnan átdolgozott ka­tonai codex sem állja ki a szabadelvűség próbá­ját — különben nem terjesztetné Kuhn minisz­ter először a magyar törvény­­hozás elé. Kuhn miniszter igen leleményes ember, s a többi közt egy új ételnemet talált fel a közös hadsereg számára. All­az, hús és kása vegyületből, melyhez bi­zonyos mennyiségben fűszer is járul. Ez a csusz­­paisz után hordókban várja az elfogyasztás bol­dog perczeit. Kuhn miniszter megkóstoltatta az általa fel­­talált új ételt az osztrák-magyar hadsereg va­lamennyi nemzetiségű nyelve által. ínye szerinti volt valamennyinek. Meg voltak vele elégedve. Csak a próbakóstoló magyar ba­kák és huszárok panaszkodtak, hogy nem elég paprikás. Mondják, hogy Kuhn öngyilkossági kísérle­tet tett, látván, hogy ily életkérdésben sem óhajtja meg a­­ hadserege­g­y­s­é­g­é­t. Más időkben is voltak — nagy férfiai az osztrák hadseregnek. Méltó, hogy megemlékezzünk hg. H­i­­­d­­burgshausen táborszernagy, Horvát s Tótország katonai parancsnokáról, ki 1736-ban következő eredeti ujonczozási módot aján­lott VI. Károly császárnak: „ — a magyar és horvátországi várakban — úgymond — nagy­számú rabló és fegyencz van, a kik között szá­mos a nagy és tekintélyes kamasz. Miután, a porosz király (nagy Frigyes atyja) egész vadá­szatot tart ezekre, valószínű, hogy ő minden ilyen nagy kamaszért 8—10 kisebbet (kétség­kívül csak kisebb kamaszt, nem pedig kisebb zsiványt)­art, kik tulajdonkép a poroszok leg­jobb katonái. Az ország ily módon megtisztul­na s utonezek helyett kiszolgált, betanított em­bereket kapna; a fegyenczek irányában pedig kegyelem gyakoroltatnék, s jobban fognak őriz­tetni Poroszországban mint a várakban; onnan bizonyára nem jönne vissza egyetlen egy sem.“ Nem bírtunk nyomába jutni, hogy várjon VI. Károly császár elfogadta-e Hildburgshausen­ig. ajánlatát; a történelem legalább azt bizonyítja, hogy nagymértékben aligha valósíttatott, külön­ben Königratznél megfordítva kellett volna le­folyni a dolognak. De egy nagy igazság kétségkívül van ama so­rokban. Azt az elvet látjuk ugyanis benne kifejezve, hogy ha az osztrák hadsereggel győzni akarunk, cseréljük fel az ellenség hadseregével, s akkor mindenesetre győzünk, különben nem. Hogy ez kétségbevonhatlanul igaz, azt né­hány évtized eseményei bizonyítják. Csakhogy a cserét mindenekelőtt a generá­lisokon kellene ám kezdeni. Lukács Béla. TÁRCZA.­­Fekete gyémántok. Elegény öt kötetben. Irta Jókai Mór. MÁSODIK KÖTET. Az ördögűző. (Folytatás.) Csak egyetlen egy eset volt föltehető, az is csak a természettan, de nem a lélektan szabá­lyai szerint. Ez az eset, ha az apát ur az összes várbeli cselédséggel egyetértene. Ennek a tehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apa ur magas jelleme, de az idő is rövid hozzá, hogy az alatt, mig egy kastély szobáin végig megy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen kivált olyan tanú jelenlétében, a­minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet kellene vele érteni. Ez pedig lehetetlen. És elvégre,­­ mi szüksége volna az apát úr­nak e rejtélyes alakoskodásra? ha alakoskodás akarna lenni. Theudelinda korán feltünni küldő cselédeit, Ez Ferenczia kisasszony előtt féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegített bodzavirágos vállkoskákkal, és nyögött halálosan. A grófnő bezárkózott háló­szobájába s azután számlálta a lefolyó perczeket. Patience játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki; bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Dóré pompás metszvényekkel kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette benne; megszámlálta hány nő, hány férfi alak van e kétszázharmincz nagy műlapon ? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne ? Hány em­berölés fordul elő ? — Azután a szövegével töl­tötte az időt. Megszámlálta, hogy minő magán­hangzó van legtöbb egy lapon ? Legtöbb volt az „a“, azután az „e“ azután az „o“ azután az a“ legkevesebb az „i“. Ez a franczia szöveg volt, összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy abban legtöbb az „eu, azután az„a“ azután az „o“ azután „i“ végül az „u“ és utóbb az „ö“ és „ti“. Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sok­szor ismételt ábrándművekkel igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszerítő látványala­­kokra. Azoknak rabja, megigézeltje volt, s az idő lassú folyása kínozta, mig a rémzaj bekövet­kezett. Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeret­len kisértet vihar alatt, sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bújt, füleit betakarta, mig a nehéz verejtékes álom elnyomta.­­Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte, hogy ott járt, a­hova álmodta magát. Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett, az apát ar arczképét. Oda helyezé maga elé olvasó asztalkája támlányára s elme­rengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény vol­na-e é­s a kinek szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok bezárulnak. A­mit mondott, oly komolyan, oly határozottan mondá. Lehetetlen kételkedni benne. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön. Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtala­nabbul dobogott szíve. Nem a minden éjjeli ré­mektől dobogott az most, hanem az új rémtől. Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember. Egy bűvész ? vagy egy szent ? A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A to­ronyóra kondulásai végig rezgettek a hallgató éjben. Pontosan, a­mint széké, az éjfél utolsó óra­­kondulása után, rá kezdé a földalatti dana a kisértetes misét. A grófnő nem arra hallgatott most. Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellék­szobákban ajtónyitás, kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban ? Közeledő léptek ? Semmi. Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi lesz. Már egy óranegyed is elmúlt éjfél után. S a földalatti boszorkányorgia azalatt már áttorzult az áhitatos virginálásból a fertelmes domboroz­á­sba. Úgy üvöltöttek, hörögettek, vi­­hánczoltak, nyikorgaztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge szavát adta volna egymás­nak, hogy ma különösen kitesz magáért. — Nem fog ő eljönni, mondá magában a gróf­nő, s már minden tagját rázta a hideg. Képte­lenség v­olt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a­mire csak kísértő lélek képes. — Alko­­venjéhez indult, hogy lefeküdjék. Abban a perezben hangzott a koczogás az aj­taján. És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes jelszót: „In nomine Domini aperiantur portae fide­­lium !“ A grófnő felsikoltott. Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja. Ez való ! Ez nem álom. Nem hallucinatio. Ő itt van az ajtó előtt. Előre ! A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt. A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsön­zött lelkének. Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni , álljon vele szembe ! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sohajhidja, egy nyomás a titkos rugó gombjára, s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakitá. Ott állt előtte az apátul. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerű térdig érő fekete kabá­tot viselt, és kezeibe semmi szent tárgy, mons­trantia, szentelt víz hintő, hanem egy jó rhino­­cerosbőr palcta a jobbjában, bal kezében egy zárt lámpa. — Maradjon ön ott állva, a­hol most van ! kiálta rá a grófnő parancsoló hangon. Mielőtt átlépné a küszöböt, mondja meg ön, hogyan ju­tott idáig ? Istennek, embernek, vagy ördögnek segitségével ? — Grófnő ! szólt az apát , nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van. Tárva talált aj­tókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk. — És cselédeim ? Kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak. — Minden egy menynyezetének le van bo­csátva a függönye; én oda nem néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély. — Megfoghatatlan ! A grófnőt elhagyta erélye. —­­ Kérem, lépjen­en be. Azzal egy karszékbe roskadt. A kriptás zaj tetőpontját érte. — Hallja ön e zsivajt ? — Hallom, és értem! Azért jöttem, hogy szem­­beszálljak vele. — A bit adott önnek adoz fegyvereket ? — Csak egy botot. Szólt az ipát, szívós pál­­czáját marokra fogva. — Nem hallja ön keresztül László és bátyám orditását e zsivajon ? kérdé a grófnő, megra­. JMTM'— 'T!! Mimi tail f­o­gadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön és nénéim rémséges kaczagását ? — Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni: szólt a pap szilárdul és nyu­godtan. — Hogyan ? Mit akar ön ? — Odamenni közéjük. — Oda ? Miért? — ítéletet tartani fölöttük. Ön azt ígérte,hogy együtt fog velem jönni. — Én ígértem ? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten. — Ön kívánta. — Igaz, igaz. De úgy meg vagyok most zava­rodva, hogy eszem nincs helyén. Önnek jelenlé­te e helyen ! S e borzasztó rémzaj odalenn ! Én félek ! — Hogyan ? Ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt félne ugyanazt tenni. Nyújtsa kezét. A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett at erein, megszűnt reszketni , szemei nem káp­­ráztak, szive nem lüktetett sebesen. A férfi kezé­től fölelevenült. — Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hába alá véve, s jobbjával a grófnőt vonva maga után. — Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termek­nek a kulcsai, a miken át kell mennünk? A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bo­csáthatja el. Sem testi, sem lelki ereje nincs hoz­zá. Rábízta magát. Szárnyai alá bújt. Most már kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is, az alvilágba is. Némán mutatott az antik rostélyt tt kulcstar­tóra, hol csomóba kötött kulcsok álltak. A pap egyenesen kiválasztotta az igazi cso­­­­magot. Az sem volt csodatétel. A kulcs tollán­­ rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa. (Folytatjuk.) Országgyűlési tudósítás A képviselő Ma 130 ik ülése febr. 25 én. A negyedik czim alá foglalt s 887,460 frtra menő tételek elseje a m. k­i­r. egyetem, melynek szükséglete 301,102 ftra, fedezete 212,011 frtra van téve. Maradna fedezendő 89,091 ft. A p. v. bizottság megszavazandónak ajánlja. Ghyczy Kálmán : Indítványom, melyet bá­tor leszek a t. ház elébe terjeszteni, vonatkozik az egyetemnek összes vagyonára, ennélfogva azt vélem, hogy az általános tárgyalásnál az egye­temi czímnél hozom azt legilletékesebben elő. Tudni méltóztatik a t. háznak, hogy a vallás- és közoktatásügyi minister úr még az 1868. évi országgyűlés alkalmával hozott határozat által föl volt szólítva az iránt, hogy az egyetemi ala­pokról felvilágosító kimutatást terjesszen elő. Ez a pénzügyi bizottságban szóba jövén, a mi­niszer úr kijelentette, hogy e kimutatást legkö­zelebb az országgyűlés elé fogja terjeszteni, és miután a képv.­ház határozata is úgy szól, hogy ezen jelentés az országgyűlés elé terjesztessék, a pénzügyi bizottságban e tárgyban további lé­pés nem létezhetett. Később azután a miniszer úr a ház tagjai közt kiosztatott egy előterjesz­tést a magy. kir. egyetem vagyonáról az ahoz tartozó okmánytárral együtt, — ezen jelentés azonban a Háznak magának, — legalább tud­tommal bemutatva még nincs és így még a ház jegyzőkönyvében sincs bejegyezve és a ház le­véltárába ennélfogva még szintén be nem tétet­hetett. Szabad legyen azonban reméllenem, hogy a miniszer úr, a­mit eddig nem tett, ez alkalommal tenni fogja, és az ő nyilatkozata folytán előterjesztésének beadása ez alkalom­mal a ház jegyzőkönyvébe bejegyeztethetik és az előterjesztés az okmánytárral együtt eszerint már nem csak az egyes képviselőknek magán­­tulajdona lesz, hanem a ház levéltárába is beté­tethetik. E feltevés alatt vagyok bátor tenni indítvá­nyomat. Azon határozata a képv. háznak, me­lyet említettem, — 1868. évi nov. 13. hozatott; ezen határozatában kimondja a képv. ház, 1), hogy a magyar kir. pesti egyetemet államinté­zetnek tekinti; felhívja továbbá a minister urat arra, hogy az 1848. XIX. törv. sz. értelmében különösen a tanrendszerre nézve tegyen előter­jesztést a háznak. Minister úr ugyan ezen elő­terjesztést még nem tette meg, hanem ismételve kinyilatkoztatta, hogy rövid idő alatt a ház asz­talára le fogja tenni. Fel volt továbbá híva a miniszer úr arra is, hogy az egyetem jövedelmeit fedezetül e költ­ségvetésbe vegye föl. Ezt talán kelleténél na­gyobb átalánossággal ugyan, de minister úr tel­jesítette, amint a költségvetés bizonyítja, hol az egyetem jövedelmei az egyetem költségei fede­zéséül kimutatja és felvéve vannak. Végre ugyanazon határozat által arra volt felszólítva a miniszer úr, hogy részletes kimuta­tást terjesszen elő a magyar kir. egyetem állapo­táról, fejtse ki vagyoni állását és értekezvén e czélból a kath. egyházzal, hozza tisztába, me­lyek azon jövedelmek, javak és alapítványok, melyek az egyetem jelen vagyonából mint tisz­tán római kath. czélokra tett alapítványok, a római kath. egyházat illetik, melyek azon javak, melyek annak mint államintézetnek tulajdona gyanánt tekinthetők és melyek a netán kétsége­sek. Minister úrnak azon előterjesztésében, me­lyet szives volt a ház tagjai közt kiosztatni, erre nézve én részemről felvilágosítást nem találok, e helyett azonban miniszer úr előterjesztése mellé két kötet okmánytárt csatolt, melyek egyike magában foglalja az egyetem vagyoná­nak igen részletes kimutatását az arra vonat­kozó zárszámadásokkal együtt, az okmánytár másik kötete pedig magában foglalja azon szá­mos okmányokat, melyek felvilágosítják azt, hogy az egyetem vagyonának egyes részei mi­kor, mikér, ki által és mily módon kerültek az egyetem birtokába. Felvilágosítják ezen okira­tok az egyetemi alap eredetét, történetét és az egyes alapok és alapítványok czélját és rendel­tetését. Miért nem terjesztette elő miniszer úr azt, mire mint említem, a ház határozata által felhíva vott, arról tudomásom nincs; azt hiszem azon­ban, hogy azon irományok, melyek az okmány­tárban foglaltatnak, főadatokat szolgáltatnak arra, hogy azok alapján azon kérdések, melye­ket a ház említett határozatában megoldatni kí­vánt, nézetem szerint teljes megnyugvással meg­oldathassanak. Akár legyenek azonban ezen kérdések az okmánytárban foglalt irományokból megoldhatók, akár nem, annyi bizonyos, hogy ennyi okmányt a képviselőház maga teljesség­gel nem combinálhat, hanem szükséges, hogy ezen combinatiót valamely bizottságra bízza, mely azután a tapasztalandókról jelentést te­gyen. Annálfogva következő határozati javas­latot vagyok bátor a t. ház felé erjeszteni. — (Halljuk!) Határozati javaslat: A vallás- és közoktatás­­ügyi ministernek a magyar királyi tudományos egyetem vagyonának kimutatása tárgyában tett előterjesztése iránt. Válasszon a ház egy 7 tagú bizottságot, mely a vallás- és közoktatásügyi ministernek a magyar kir. tudományos egyetem vagyonának kimutatása tárgyában tett előterjesztését, azok­hoz tartozó okmánytárral együtt a képviselőház 1868. nov. 13. 2776.. sz. a. hozott határozatá­­ban kifejtett elvek alapján vizsgálat alá vévén ennek eredményéről véleményes jelentést te­gyen. — Bátor vagyok ezen indítványomat a t. ház figyelmébe ajánlani. (Helyeslés.) Eötvös J. dr. miniszter czélszerűnek találja az indítványt s elfogadásra ajánlja. Hoffmann Pál szintén pártolja a javaslatot és noha nem akar praejudicálni azon bizottság­nak, mely kiküldetik, kijelenti a maga részéről, hogy az egyetem vagyona az egyetemé lehet. Mihelyt ki van mondva, hogy az egyetem nem katholikus hanem állami intéz­et, az egyetem vagyonának kérdése el van döntve. A­mit tulajdonképen mondani akar az az egyetem szervezetére vonatkozik. Az egyetem állapota iránt a 48-ki 19. t. ez. intézkedik, ki­mondván a tanszabadság elvének alkalmazását. Törvényhozásunk nem volt azon helyzetben, hogy véghez vihette volna ez elv alkalmazását. Az 50 es években az akkori kormány tetemes korlátozással behozta és az egyetem haladást tett, így érték el az egyetemet a 60-as évek ; az octoberi diploma után annyiban történt vál­tozás, a­mennyiben tannyelvül a magyar nyelv jön behozva. Azóta semmi sem történt. (Igaz ! Úgy van !) Akárhogy ítéljük meg az ötvenes években működött tanerőket, egyet nem lehet megtagadni, a tudomány szempontjából üdvö­sen működtek. E tanerőket elvesztettük, és he­lyükbe pótlás nem történt. Ez a hanyatlás egyik oka. Midőn 67-ben a magyar kormány vette át az ügyek kezelését, meg volt győződve, hogy az egyetem az emelkedés ösvényére fog tereltetni. E reménye azonban nem teljesült, sőt az egyetem még gyorsabban indul hanyatlásnak. (Igaz­ balról. Nyugtalanság jobbról.) Az egyetem gyor­san szervezendő, mert nagy érdekek forognak koczkán. (Tetszés.) Az egyetemet 2000 ifjú lá­togatja, a nemzetnek virága van ott és ez eltör­pül a rendszer hiánya miatt. (Élénk helyeslés balfelöl.) Bizonylat erre az orvosi kar, hol az ifjúságnak fele három év óta tényleg odahagyta az egyetemet és elment Bécsbe. Ez nem nagy kár, mert tudománynyal megrakodva fognak visszatérni, de jelzi ezen körülmény azt, hogy az ifjúság maga jutott e meggyőződésre, hogy ez intézet tudományos kiművelésükre elégtelen. A jogi karnak az összes években 250 hallgatója volt, 1860 óta 1000—1200, s míg a bécsi kor­mány 250 jogásznak 16 tanárt tartott, a magyar kormány 1000-nek 8 tanárt tart. (Élénk helyes­lés balról.) A tanrendszer most is az, mit a Thun minisztérium behozott. Nem hitte, hogy a jelen­legi miniszter csak egy hétig tűrni fogja ez állapotot, mert várta, hogy rögtön életbe lépte­ti az új szervezetet a 48-diki 19­­. ez. alapján, mely őt felhatalmazza, hogy az oktatás és tan­­szabadság elve szerint maga szervezze az egy­e­­temet.

Next