A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)

1870-09-11 / 217. szám

21­. szám Vill. évfolyam. Reggeli kiadás: Pest, 1870. Vasárnap, September 11. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési díj: Pestin kiu­dva, vagy Budapesten hi­hot hordva reggeli és asti kiadás együtt: 1 hónapra...........................1 frt. 36 kr. 8 hónapra............................ „ 50 , 6 hónapra.........................11 , . . Az esti kiadás postai kalönküldéséért felül­fizetés havonkint .......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. ÍJG& Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak : „A HON“ 1870. II. félévére. September hóra .....................1 frt 85 kr. September—decemberre (4 hóra) 7 „ SS „ Az ceti kiadás postai különkül­­déseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius hóban 1870. A .HONT kiadóhivatala. PEST, SEPTEMBER 10. Pest, sept. 10. Néhány nap előtt egy felhívást kocz­­káztattam minden nemzetiség íróihoz, melyben arra kérem pályatársaimat,hogy bárminél viszontagságokat hozzon is ránk a sors, mi irók, költők, journalisták ne szitsuk a különajku nemzetek között a faj­gyűlöletet. E felhívással nem becsültem túl saját csekélységemet, de azt viszont jól adtam, hogy a magyar lapok véle­ménye felől —jelenben — tudomást szok­tak szerezni Párisban úgy, mint Berlin­ben, mint Szentpétervárott. Arról is tudomásom van, hogy a né­metországi körökben nem vették jó néven felszólalásomat, s azt a magyar író­k barát­­ságfelmondásának tekintik a német iroda­lom irányában. Felszólalásomnak pedig tisztán speciális magy­ar politikai indokai voltak. Tudom jól, hogy a háború levegőjében van az a miasma, mely még a legneme­sebb kedényű emberek költői vénáját is megmérgezi, s kíséri a hadjáratot, mint a cholera és a typhus. Sokszor volt szerencséje Magyarország­nak a nagy európai hadjáratokból terü­letileg kimaradhatni, hanem a cholerája, a typhusa a háborúnak mindig megláto­gatta Magyarországot is, így ragad ránk a nemzetiségi gyűlölet kór­ fogékonysága a Német-Franczia példa után már is. Magyarországnak is vannak minden rész időjárást megőrző sebhelyei s van­nak itt is tollak, mik e sebeket érintve, kelevényt támaszthatnak azokból. Midőn a berlini ponyva­irodalom­ról szólt egy munkatársam, ugyanak­kor minden munkatársa a Honnak, velem együtt, száz- és százszor megrótta a franczia magas irodalmat, notórius ámításaiért, kiméletlen, saloppe nyelvé­ért, s feljajdultunk mindannyian a morál ijesztő sülyedése ellen, midőn a fran­czia journalistica irtó harczot, kutmér­­gezést hir­detett népének. — Tehát igaz­ságos mértékkel mértünk. Kölcsönös kí­méletre felhívásunk nem egy nemzetnek szólt: — az emberi ész sublimátumának,az általános költői szellemnek szólt az. Az irók szóltak irótársaikhoz. Azok kiáltot­ták azt, hogy a becsületet nem nyállal, hanem vérrel szokás tisztára mosni. Mint nemzet nemzetről mindig tiszte­lettel szólt a magyar a nagy Németország népéről. Egyesülési törekvésüket üdvözöl­tük, védelmi harczukba elegyedéstől a monarchiát visszatartóztatni törekedtünk, győzelmeiket a zsarnokság el­le­n az igazügy győzelmének elismertük. Sőt tovább megyek: még a jövendőre néz­ve is teszek egy nyilt vallomást. Ha Né­metország túl menne is azon a határon, mely ügyének igazságos voltát körvona­­lazza, s mely e körön belül annyi igaz rokonszenvet biztosított számára; — fáj­na lelkemnek, hogy a német nemzetet nem szerethetném többé; de tollamat egy perczig sem engedném azon üdvtelen munkába fogni, hogy a német nemzet ellen Magyarországon gyűlöletet szítson; mert az szerencsétlenség volna — önha­zámra nézve. S ha a balvégzet azt mérné ránk, hogy egykor mint ellenségek áll­junk szemközt, a­mit nem hiszek: hajigál­­nánk egymást tűzzel, de sárral soha, mert ennek a sebei gyógyíthatlanok. A magyar írók megrovásai nem a né­met nemzetet illették, hanem azt a salakot, melyet a nemzet úgy is önmagá­ból kivet, midőn uj bora kiforr; de ha ki nem veti azt, bizony ott marad az benne eczetágynak. Mi nem avatkoztunk a németek és fran­­cziák harczainak etnicájába, de tiltakoz­tunk az irók közt kitörő nemzetiségi harcz ellen. Ez minden keresztény és olympi istenek ellen való zendülés. Ez kárhozatra ítélése Guttenbergnek a para­dicsomban. Ez gyújtogatás a genie láng­jaival. Ez a megfordított teremtés! Le­gyen az író nemzete barcz­ában a csaták „hegedősne, „barde“ja, de ne a piaczi szenvedélyek kofája. Egy Körner, Bür­ger, Rouget de Mile előtt kalapot eme­lek , de Pasquino szobrától elfordulok. De elég a bombasztokból! Az egész felfohászkodásomat kiki úgy veheti, a­mennyit rá nézve ér az. Egy ilyen sze­gény magyar írót, ha nem tetszett, a­mit beszélt, egy hatalmas világ­nemzetnek agyon sem kell ütni, csak agyon hall­gatni — s nincsen ránézve többé. Hanem én azért a magam kötelességét meg fogom tenni. S teszem idehaza is. Meglátom a szálkát a magunk szemében is s igyekezem azt eltávolítani. Mondok rá egy példát. Volt nekünk egy nagy költőnk, s ne­kem kedves barátom: Petőfi. Most ennek az eddig kiadatlan munkáit bocsátja köz­re az Athenaeum. A bizottmánynak, mely a költeményeket kiadás alá rende­zi, én is tagja vagyok. Vannak e költe­mények között olyanok, melyek tündö­kölnek a nemzeti gyűlölettől! Arsenicum mely oxygen között lángol! Némelyik olyan, hogy mikor Leviathant ledobták az égből, a pokolig leérve, nem énekelhe­tett nagyszerűbbet. Egy-egy kincs a köl­tészet Ambroser Sammlungjában. És én azt mondtam: ássuk el ezeket a mi kin­cseinket, hiszen ezeknek a fénye gyújta­ni képes! S a nemzeti gyűlölettől ragyo­gó költemények nem lesznek föl­véve ez idő szerint Petőfi hagyományai közé. — Az oltárról loptam le ezt a lángot­ én magam, hogy fel ne gyújtsa magát a templomot. Valóságos vandalismus volt: a Niebelungen kincsei a Rajnába dobva. Gyilkos voltam; többi: Censor voltam!— De nem ! Fajgyűlöletet hirdetni még egy Petőfinek sem szabad. Legyenek a német költők, de a fran­­cziák is annyi szigorral saját n­a­­pi irodalmuk nemzeti gyűlöletet hirdető termékei iránt, miknek eltépett rongyából még a meggyilkolt genie fáj­dalma sem kiált utánuk. Az orosz kormány azt indítványozta nem­rég, hogy a háborúban ne lőjjünk egymásra" szétrobbanó lövegek­­k­e­l, mert azok egyszerre sok embert megsebesítenek. — Megbukott indítvá­nyával. Én még egyszer indítványozom, ne lőjjünk egymásra — piszokkal, mert az milliókat talál, s millióknak fáj. Óhajtom, hogy ne bukjam meg vele. Békesség a szellemek között........... Jókai Mór. TARCIZA. A porosz „Tugendbund.“ (y. y.) Hatvanhárom év előtt nem volt meg­­alázottabb ország Poroszországnál. A jénai csa­tában legyőzve s a tilsiti békében megcsonkítva, I. Napóleon, e hadóriás vas lábai alatt hevert, ki elvette tőle mindazt, a­mit csak elvehetett, roppant hadi sarckot rótt rá, várait saját őrségé­vel rakta meg,kereskedését megszok­ta ■ a porosz király­nak nem engedett 42.000-nél több katonát tartani. Lujza királyné (Vilmos anyja,) annyira szívére vette e megaláztatást, hogy folyvást sírt és bánatában halt meg. Vilmos király, ki most hatvan év múlva visszaadá e rettenetes kölcsönt, kis­gyermek korában eleget látta e nemeslelkű anya­királyné könnyeit. Épp a zsarnoki ny­omás fejte ki azonban a po­rosz nép erejét. Szerencsére, voltak kitűnő ál­­lamférfiai: K. Stein miniszter, ki a jobbágyságot fölmenté nagy terhétől s a polgári rendet életre kelté, aztán b. Hardenberg, államkanczellár, ki a védkötelezettség elvét s a kiváltságok eltörlé­sét érvényesité, Scharbornst, ki a landwehr­­rendszert teremté, és többen. Ezek erélyes kéz­zel munkáltak azon, hogy a minden izében vérző nemzetet fölemeljék s a szellemi és anyagi rom­lástól megóvják. Midőn ma Poroszország oly dia­dalt ünnepel, minörül két hó előtt aligha álmo­dott, bizonyára nagy kegyelettel emlékezhetik e férfiakra, kik mai virágzásának alapjait a legkomorabb időkben, úgy­szólván a nemzeti rabság éveiben veték meg. S munkájuk mily roppant nehéz volt! A kipusztított népet kishi­tűség fogta el, nem is remélve jobb jövőt. Minek harczolnánk a végzettel, — mondá a többség — hajoljunk meg a franczia császár diadalszekere előtt, különben agyongázoltat robogó kerekeivel! Báró Stein és társai belátták, hogy ily körü­l- I­mények közt a népszellem emelése az első fel­adat. Nagy nyitásokat hoztak be e czélra: a pa­raszt telkek fölszabadítását,v­ezédkényszer eltör­lését, a keresztyén felekezetek egyen­jogosítását, minden polgár államhivatali képesítését, korsze­rűbb közigazgatást s városi törvényt és ezzel a polgári önkormányzatot. Ez úton kívánták az osztályok villongását eltörleni, a nemzet erköl­csi és anyagi erejét kifejteni, s — mint Stein brá —„a nép szeretetét oly mértékben ébreszteni föl a király és haza iránt, hogy életét és vagyo­nát is örömest hozza áldozatai.“ A kormány e törekvései mellett — ugyane czélra t. i. a megtört nép fölemelésére — társa­dalmi uton is történt egy szövetkezés : az úgy­nevezett „Tagendbund.“ Komoly férfiak, nagyobbára az előkelőbb osz­tályokból álltak össze oly társulattá, mely a politikát kizárván köréből, csupán a nép erköl­csi erősbítését tűzte ki feladatául. E társulat eszméje Mosqua Königsberg­ ügyvédben támadt, ki szomorúan látta a polgári és állami élet el­erőtlenedését. A férfiak közül, kikkel ez eszmét közlé Lehmann tanár a keletkező szövetség „czélzatát is törvényét“ azonnal írásba foglalta. „A tagok — h­a többi közt — szóval és írásban, a hatalmukban álló minden eszközzel oda mű­ködnek, hogy egyre gyarapodjék köztünk a ha­zaszeretet, német önállóság, egyenesség, a csa­lád természetes kötelékeinek szeretete, ragaszko­dásunk a király és alkotmányhoz, a törvény és felsőbbség tisztelete, vallásosság, a szigorú tö­rekvés minden erkölcstelenség, bűn és hamisság ellen, a tudomány és művészet szeretete, emberi­ség és testvériesség, a fényűzés gyűlölete, mint a mely mérge a hűségnek, a természetességnek és nyilvános egyszerűségnek, s ápolója az álko­dásnak, önhaszonlesésnek és hamis erkölcsök­nek ; s gyarapodjék továbbá a szabadselküség és testi erőtelj, s végre gyűlöletünk a hízelgés csúszás mászás, elpuhultság és embertelenség ellen. Általában a valódi emberiség legyen ez egyesület lelke, s a bűn pedig gyűlöletét képez­ze.“ Ki volt mondva továbbá, hogy „semmine­mű“ politikába, alkotmányozásba s polgári ha­tóság dolgaiba nem elegyedik. Nem képezi az országnagyok fenyitószékét, sem azok hatáskö­rébe nyúlni nem kíván.“ Mindamellett félremagyarázták törekvéseit. Még B. Stein is válasz nélkül hagyta az elnök­ség két levelét, melyben támogatását kérték. A királyhoz fordultak tehát, ki egy 1808. jun. 30- án kelt kabinet-iratban dicsérőleg nyilatkozott az egylet törekvéseiről, a­mennyiben az erköl­csösséget, vallásosságot, komoly ízlést és közér­zületet kívánja éleszteni; de egyszersmind inté az elöljáróságot, hogy „a társulat óvakodjék minden oly túlterjeszkedéstől, mely az azonnal való feloszlatást vonná maga után.“ Az erény-szövetséget 1808. ápr. 16-án Kö­­nigsbergben alakiták meg, s onnan is került leg­több tagja, lassan-lassan 244 re emelkedne. A főelnökség mindig is e helyen maradt, s innen törekedtek azt mindenfelé terjeszteni fiókegyle­tek által, melyeket kamaráknak neveztek. A si­ker azonban gyér volt, még pedig azért, mert a nép sülyedt vala. A szabadság nélküli állapo­tok mindig erkölcstelenítik s erőtlenné teszik a népeket. Első Napóleon zsarnoksága megbéní­­ta Poroszországot is, hol nem uralkodott ugyan valami durva zsarnokság, hanem az a kicsinyes bizalmatlan, nagyképű­ firkáló és rendőr­rend­­­­szer, mely a népet erkölcsileg igen elcsenevé­­­­szíti. Szolgalelkek voltak divatban , a meghu­­nyászkodás nagyrabecsült erény volt. A nagy tömeg,­­ nem csupán a műveletlen rész, vesze­delmesnek találta, hogy egy szövetség oly dol­gokba elegyedik, melyekről gondoskodni a ha­tóság dolga, a közérzületet és közjóstet akarja emelni s arról beszél, hogy feddhetlen férfiak váll­vetett működése folytán a rommá lett haza újjászülessen. Valóban, az erényszövetség nem is igen való volt oly államrendszerbe,mely minden közdolgot a hatóságok nehézkes tevékenységére utalt a nem hivatalnokokat pedig igen is szűk hatáskörre szab­tá, melynek határaiból kilépni vajmi kevésnek volt kedve, nehogy nyugtalan fejűnek vagy rész alattvalónak tartsák. Ez egy­letet főleg a rendőrség, a katonák és junkerek nézték rosz szemmel, szemére hányván, hogy államot akar az államban képezni, s ártatlan álcrája mögött valami titkos czélt rejteget. Az első tagok közt főbb tisztviselők, tanárok és lelkészek voltak legnagyobb számmal képvi­selve; tisztek is elegen, de a földbirtokosok kö­zül alig néhány lépett be, a néptanítók közül még kevesebben, a kézművesek közül pedig alig valaki. Reichenbergben huszonkét kézműves tag volt, Boroszlóban három, Kolbergben és Königs­­bergben pedig csak kettő kettő. Egyébiránt en­nek maga az egylet is oka volt, mert mindenek elő­t a műveltebb osztályok férfiait akarta meg­nyerni, kik a szövetkezés eszméjét jól megért­sék és ki tudják vinni, ők terjesztvén azt el azu­tán a nép alsóbb rétegeiben. Königsbergben in­dítványozák, hogy a „sajátképenn polgárok“ számára külön­ kamrát létesítsenek, de ezt az egylet nem fogadá el. Sléziában, melyből elég sok tag jelentkezett, Bardeleben — a „Tugend­bund“ utazó ügynöke — terjesztő el. Pommern­­ben a tagok száma soha sem emelkedett százra, főleg azért, mert a kolbergi parancsnok, Ebra nagy ellensége volt a „Tugendbundnak.“ — „Egy bab­ám, mondá egy alkalommal tisztjei­nek, — hogy a várósban valami erény­társulat alakul , gyakran tart gyűlést. Szeretem remélni, hogy egy katona sem lép bele.“ Brandenburgban csak nyolc­ tag volt, s ebből Berlinre mindössze is négy esett. Pedig Bardeleben itt többet remélt a kocsmákban toborzva, „mivel — úgy­mond— ezt a népet a méhser és burnót mellett lehet megcsípni és megdolgozni.“ De a méhser és bur­­nót ezúttal megtagadták a szolgálatot. Hiába, az akkori Berlin egészen más volt,m­int a mai. Minden fényét csupán az udvartól köl­csönző. Szerencsésnek érezé magát, ki egy ko­mornyikkal vagy ezüst mosónővel atyafi lehe­tett, s boldogtalan volt, kit egy udvari hivatal­­nok kedvetlen pillantásáért. Még a hazafias kö­rök is tele voltak aggódással, töprengéssel, és pedig méltán, mert sok idegen kémkedett s a francziák minden hazafias mozgalmat rendesen a királyon bosszultak meg. Ekkér mindazok a férfiak, kiknek politikai befolyásukat ismerők a francziák , az erénytársulattól távol maradtak, így Greisenau és Scharnhornst sem voltak ta­gok. Egy-egy nevezetes­ egyén nevét megtalál­hatni ugyan a névsorban, de legtöbbször kitö­rülve. Schill, e merész porosz hazafi és bátor ka­tona, ki a francziák ellen a kormány tudta nél­kül indult meg katonáival,de e merész vállalatá­nak áldozatául esett, — ismerte és becsülte az Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) I. (Kgy) Berlin, sept. 7. Az itteni különböző szinezda hírlapok ma a franczia ideiglenes kor­mánynyal foglalkoznak. Garnier-Pages-t tartják egyedül higgadt eszünek a kormányférfiak közt, de erélytelennek mondják, Leflót derék jellemnek ismerik el. Trochu előbbi, különben jelen művei­ben bebizonyította már, hogy nagyon csügg a frásisokon, s habár or­eanspárti, a gloiretól egé­szen el van kábálva, míg Jules Simon inkább mint szabadelvű doctrinár tűnik ki, mintsem mint államférfi. Ellenben Jules Favret, Cremieux és Gambettát a kitört bábomnak egyenes erkölcsi szerzőiként tüntetik fel, kikkel szemközt nincs remény, hogy az események súlya alatt eszélye­­sebbekké és higgadtabbakká váltak volna, annál kevés­bé, mivel az események egész horderejét sem ismerik, a még most is hadseregről be­szélnek, mely már nem is existál. Mert Bazaviere alig lehet már számítani, Vincy pedig, ki úgy látszik szerencsésen kicsúszott, Párisba érkezett — ha ugyan e bbr is nem a franczia lapok gyó­­gyu­latlan hazudozásának szülötte — már csak töredékével bir seregének. S hogy az ideiglenes kormány sem hagy fel a régi rendszerrel, s nem mondja meg neki végre a való tényállást nyíltan, ez itt majdnem sajnálkozást szül már a franczia nemzet iránt. Azt, hiszszük ugyanis,­hogy a hihe­tetlen vereségeknek legaább egy­harmada a köz­vélemény e félrevezetésének tulajdonítható, s hogy a porosz győzelmek sokkal drágábba kerül­tek volna, ha a népet és hadsereget nem hódítot­ták volna elhamarkodott diadalhírekkel. Ellenben valamennyi itteni új­ság hangosabban vagy halkabban azon a­g­­godalmat fejezi ki, hogy talán az elfogott császárral fognak alkudozni, vagy hogy pláne vissza fogják őt helyezni. Ez egyhangú kárhoztatással ta­lálkozik, mert a történet nem ismer sze­rencsétlenebb eszmét, mint a Bourbonok 1815 ki visszahelyezése volt. Mindenki egyet­­ért abban, hogy a franczia nem­zetre magára kell bízni saját belügyei rendezését, s hogy még a köztársaságot is el kell ismerni, ha külpolitikájára nézve biztosí­tékot nyújt. De abban is egyhangú a vélemény, hogy a császár, a­míg fogoly, souverainnek tekintendő, s igy kell vele bánni, miután a francziák nem tették őt le, mikor még szabad volt, s most mint fogoly, nem tehet elhatározásából semmit, s igy le sem mondhat. E kérdést itt államjogi szempontból fejtegetik. E kérdés elvben sok hasonlatot tanusit azon vi­tákkal, melyek V. Ferdinánd király 1848 ki egyoldalú lemondása fölött folytak Magyaror­szágon 1861 ben. A demokrata lapok mind javaslatokkal áll­nak elő, hogy miután a császárnak 200 millió­nyi magánvagyona van,­­ csak az összeg lefize­tése után bocsáttassék szabadon. Ez összeg azonban ne a porosz, ne is az összes német kor­mányoknak jusson, hanem — miután 1866-ban Bismarck, Moltke, Boon, Herwarth és Steinmetz összesen 2 millió dotatiót kaptak, s fordítsák e 200 milliót az e háborúban résztvett egész né­met sereg számára szolgálandó nyugdíjalapra, s így évenként osztassék ki 10 millió az özve­gyek és árvák között is. Ha az egész német se­reget egy millióra tesszük, minden emberre 10 tallér esnék, ami bizony nem sok. A császár fog­ságát bizonyosan privát vagyona is meg fogja érezni, ily áldozat nélkül meg nem szabadul. De a­mennyire én ismerem, nem hiszem, hogy ő ily roppant vagyont takarított volna meg, miután eleitől fogva végig roppant hajlama volt a pa­zarlásra, kevés érzéke a kicsinyes takarékos­ságra, és tagadhatlan nagy a hálára olyanok iránt, kik neki szolgálatot tőnek. Bizonyára job­ban el lesz látva, mint közönséges magán­em­berek , de egy negyedrész milliárdról mégis alig lehet szó. Míg a legtöbb hírlap azt tanácsolja, hogy a nemzet a fogoly iránt teljes komolyságot, sőt megvetést tanúsítson, és tartózkodjék hozzá kö­zel tolakodni sőt bámulni, — mire egyébiránt gondja lesz a hatóságoknak, — a jó berliniek máskép tekintik a dolgot, és nincs vége hossza a Kasselbe járó vasutvonatoknak,m­lyeken kíván Csiak százai kivált börzeemberek utaznak oda. Nagy meglepetést okozott mai nap a­­41-ik hiv. tavs’irgöny megjelenése, mely csak most hozza Podbielsky jelentését sept. 4-ről, mely te­hát már 4 napja, hogy Varennesből útnak eresz­­tetett, tudatván hogy Sedannál 14 gyalog és 5 k­ 1 lovas hadosztály rakta le a fegyvert. A számok helyességén senki sem kétkedik, mert a porosz távsürgönyök még egyszer sem hazudtak, de azt hiszszü­k, hogy a létszámok nem teljesek. Mert egy hadosztály két dandárból, egy dandár két ezredből, 8 egy ezred 3000 emberből áll, tehát minden divisio teljes létszáma 12000 ember. E számnak a csatákban erősen meg kellett ritkul­ni. Az összes szám mindenesetre túl van a 40000-en, bár mint állítják is a párisi lépők uni­sono, hogy nem több 40,000-nél. Valamennyi főtiszt ezredestől hadnagyig, ha reversalist írt alá, hogy a mostani háborúban Né­metország ellen nem harczol, teljes fegyverzet­ben haza bocsáttatott. A capitulatiónak belga lapok közölte s­övegét azonban itt máig is apo­­cryphnek tartják, miután itt még közzé nem té­tetett, s maguk a belgák is azt tették hozzá, hogy: „állítólag.“ Treitschke Henriktől a német írótól,a­ki még a Pesten jól ismert „kis Kiliánnál“ is siketebb — egy röpirat jelent meg, vagy­is egy füzet ala­kú külön lenyomat a N. Pr. Jahrbücherből. Az irat czíme: „Mit követelünk Francziaországtól?“ Megérdemli a figyelmet, miután Treitschke a Bismarck tolla, s a jelen irat annálfogva kor­mányprogrammal tekinthető. Ismertetésül áll­jon itt néhány sor belőle.] „Mérsékelt igényeink — mondja — Franczia­­ország német tartományai és annyi franczia te­rület, mely ezek biztosítására nélkülözhetlen; te­hát körülbelül: Haut-Rhin és Bas-Rhin departe­­mentek egészen, Moselle departement nagy részben, Meurthe departement csekély részben. Metz vára czimeréről le kell csapni a szűz leányt jó fegyverünkkel, és a német Lothringia főváro­sává kell azt tenni. A vén püspöki várost évek múlva ismét németté kell tenni.“ „És ki képes ezen megnyert tartományok fe­lett uralkodni és üdvös fegyelmezés által azokat a német életnek megnyerni ?“ kérdi tovább,­­ kész felelete ez: Poroszország s csak Poroszor­szág ! Északnémetországon ugyan vannak, kik elég meggondolatlanul azt mondják : Megaján­dékozzuk vele a délieket hűségükért. E nyilat­kozat azonban csak kedély dolga lehet, mely nem gondolja meg, hogy ez még veszélyessé is válhatnék. Bajorországnak és Badennek nem kellenek a meghódított tartományok, már azért sem, mert maguk is érzik, hogy missiójukat nem tudnák betölteni. Csak Poroszország fogja tudni Elsast a franczia hivatalnokoktól megtisztítani és az ellenséges erőt hazaiakkal pótolni. És aztán kár­pótlást is kell nyújtani az elsassiaknak. De mily kárpótlás volna az, ha a hatalmas tricolor he­lyébe fehér kék vagy veres sárga zászlót kapná­nak. Nem, ők csak poroszokká lehetnek, ha megszűntek francziák lenni. Porosz polgárokká lenni megtanulhatnak, de nevetséges volna előt­tük, ha egy müncheni királynak kellene enge­­delmeskedniök, ki fölött egy főkirály uralkodik Berlinben.“ „Az elsassiak megvetnék a zilált Németországot, de szeretni fogják, ha Poroszország erős keze fogja őket nevelni. Józan, igazságos alapelvek­­kel fogjuk azt végbevinni. Rövid átmeneti szi­gorú dictatúra után belépnek a porosz-német al­kotmányos jogok teljes élvezetébe. Ha egyszer a hivatalnoksereg tömeges nyugdíjazás által meg lesz tisztítva,irgalmatlan szigor fogja üldözni az árulási kísérletet. Nyelvükön nem teszünk erő­szakot. De a német állam csak németül beszél­het. Mindazonáltal szelid rendszabályok fogják a nyelv használatát szabályozni. Egész remény­ségünket abba helyezzük, hogy a szabad német szellem e tartományokban fel fog éledni. Fel fog­nak gyógyulni, ha egyszer a tiszta német nyelv fog tanodáikban taníttatni. Mire a most összetört Francziaország torlóháborút bír ellenünk intézni, az elsassiak ki lesznek velünk engesztelve. A legújabb witz egy harczból visszatért ka­tona következő elbeszélése: „16-án Metz várá­nak rohanunk. Egyszer csak azon vesszük észre, hogy ott vagyunk. Hanem a gotó úgy hullott, hogy vissza kellett mennünk, És egy árokba estem, és a mieink ott hagytak. Meglátom a 3 ik compániát, hozzá csatlakozom, s együtt me­gyünk hátrafelé. Hát egyszer csak oldalba lő­nek. Milyen boszuság! az a golyó a 3 ik compá­­niának volt szánva, s én az elsőhöz tartozom/1 — Méltó társa ez annak a bécsi nemzetőrnek, ki 1809 ben rákiáltotta franczia tüzérekre: „Ti marhák! Mit lövöldöztök ide! Nem látjátok, hogy itt emberek vannak ?“ II.(O­gy) Nápoly, sept.7.Cadorna tegnap esti 6 óráig még nem lépte át a határt, a tegnapi nap a Passo Corese körül félkörben fölállítva volt seregek összpontosítására fordíthatván.Mond­ják, hogy az átlépésnek tegnap éjféltájban több ponton egyszerre kellendett megtörténni : innét ugyanis Pontecorvo,­­ S. Giovanni Incarico, s Isolettánál, tu­o del Torni, Orte, s Passo Corese nál. Ez utóbbi helyen 20,000 ember van összpontosítva. Az olasz kormány e közben alkudozásokba lépett a franczia közt­ársasággal, a septemberi conventio érvényen kív­ül helyezése iránt. Teg­nap, mondják, kedvező válasz is érkezett már Favre­től, s Bixio az ///elő jegyzőkönyv alá­írása végett Párisba küldetett. Annyit bizonyosan mondhatok, hogy akár jó akár rész­eredménye legyen az alkudozásoknak, az olasz kormány mindenesetre elfog­lalja Rómát, s Cadorna az eziránti parancsot s utasításokat hétfőn este személyesen vette át Flórenczben. A vérontást elkerülendő, Viktor Emánuel egy Rómában kedvesen látott egyéniséget Scle­­pis grófot küldötte a pápához, hogy a hasztalan ellentállásról lebeszélje. Az olasz kormány min­dennemű biztosítékokat nyújt a pápának, egy­házi hatalmának korlátlan gyakorolhatása iránt a e biztosítékokat egy memorandumban fogja Európa hatalmaival is közölni. Mára a királynak egy kiáltványa váratik az olasz néphez. Itt az a hir, hogy az összes működő sereg fő­vezényletét Humbert koronaherczeg vállalná át, a pápai katonák vezéreiül pedig Bourbon Fe­­renczit s fivérét Girgenti grófot említik, kiknek egyike egy csapat pápai zuárval kiszállót esz­közölne Gaeta közelében. (Csak próbálja meg!) A pánczélos hajók tegnap mind kiindultak az itteni kikötőből a pápai partok felé, a „Terri­­bile“ s „Formidable“ Civitavecchia elé küldettek. A nápolyi szabadelvű párt óriási tüntetést készí­tett elő tegnapra, ez azonban a jobb hírek érkez­­tével szükségtelennek tartatott. Mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva.

Next