A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-27 / 233. szám
Reggeli kiailajk 283. százam évfolyam. Pest, 1870. Kedd, September 27* Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint Előfizetési díj: Postán kerdre, rtgf Budapesten heiho* herdr* reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..........................1 frt. *5 kr. 1 hónapra ..........................5 , 50 , 11 hónapra ........................11 „ . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, ■ ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási díj: # hasábos ilyféle betét sora . . . Sir: Bélyegdij minden beitatásért . . 30 » Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyir-téri 6 hasábos petit sorért . . 35 kr. J.5nT~ dz előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi 1/« évre . 5 frt BO kr. Az esti kiadás postai különb tudáséért felülfizetés havonkint 30 „ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A ,E9S" kiadóhivatala. PEST, SEPTEMBER 26 Pest, sept. 26. Most meg már a lengyel lapok kezdik bizgatni Ausztriát s Magyarországot, hogy miért nem lép acióba? Ijesztgetnek az oroszszal, a keleti kérdéssel; azt mondják, hogy Austria s Magyarország, ha actióba nem lép, megsemmisíti magát, mert máris csak a szomszédok kegyelméből létező birodalom. Ez utóbbi állítás vagy igaz, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor ez a legerősebb indoka Ausztria s Magyarországnak, hogy ez idő szerint sehol és senki kedvéért háborút ne kezdjen. Ha Austria s Magyarország nem önnépeinek hazaszeretete által, hanem csak szomszédai kegyelméből áll fenn, ugyan nagy esztelenség volna tőle azt a vékony életét kockára tenni. Azt mondják, hogy ha nem teszünk semmit az európai bonyodalmakban, jelentéktelen állammá fogunk lesülyedni. Tehát hadd legyünk jelentéktelen állam. Ismerünk mi egy ilyen államot, mely el tudta tűrni nagyon sokáig a jelentéktelenség szégyenét. Talán ki is lehet találni, hogy az Poroszország volt. Épen olyan hallgató, semmibe nem avatkozó, semmi szervr"4 —“ játszó általi volt Poroszország 1815-től kezdve egész 1864-ig, tehát egész ötven esztendeig. Ez ötven esztendő alatt hullhatott körülötte keleti, északi, török, görög, lengyel, német, olasz kérdés; bele nem szólt semmibe, nem segített Görögországot felszabadítani,nem segített a pápát restaurálni,az olasz egységet előmozdítani,Konstantinápolyt védelmezni, Mexicót rendbehozni, Chinában igazságot szolgáltatni, a lengyelek javára jegyzékeket aláírni, még a Schleswig-holsteini jajkiáltást sem hallotta meg. Más dolga volt. Saját belügyeit rendezte. Népneveléssel, kereskedelme kifejtésével, pénzügyei rendbehozásával, védrendszere tökéletesítésével foglalkozott. Élt át azalatt minden megaláztatást. Hagyta a kis Dániát az orra alatt paczkázni, hadiflottája egyetlen hajóját a kótyavetye kalapácsa alá jutni, magát, királyát, miniszterét az egész világ élettáblájául használtatni ; meghátrált Ausztria félbajuszának egy mozdítása elől s aláírta az olmützi kötést, s engedte magának a párisi congressuson azt a sottiset a szemébe mondatni, hogy nem elég ám arra hogy valaki nagy hatalom legyen, a háború után beleülni a szaros székbe! Mindent hagyott magának mondani. Mikor aztán ütötte a százados óra az ötvenet, akkor kilépett a síkra s kiderült, hogy ő az egyedüli nagy hatalom Európában, hogy neki van egyedül csatázni való fegyvere, betanult serege és hadviseléshez való pénze. Ma 1870. van, s még ezelőtt hat esztendővel aki meg akarta nevettetni a publikumot, csak a porosz katonáról kellett neki beszélni. Ma aztán nem nevetnek rajta. Tehát hadd legyünk mi is már valami ötven esztendeig ilyen mindenki által kinevezett ország, amely sehol sem mutatja magát, ahol embert és pénzt lehet agyonverni. Hadd élzeljenek ránk valami ötven esztendeig (ennyihez jogunk van) hadd mondják a szomszédaink, hogy az ő kegyelmükből élünk; mi rendezzük az alatt csendesen a magunk gazdaságát, törleszszük adósságainkat, neveljük jó erkölcsben, tudományban fiainkat,leányinkat, tájénítsuk sokajkú népünket minden nyelven hazaszeretetre, kenyértermő szorgalomra, békében tanuljuk a hadviselést, s a szabadságban erősítsük meg az államot: ez a mi dolgunk egy fél századig. Ez a félszázad kezdődik ránk nézve 1866 tal tehát tart 1915-ig. Majd akkor az unokáink, ha rendbe hozták, megerősítették az államot, hogy az többé nem Európa kegyelméből, hanem valami 40 millió állampolgár (anynyira fel kell szaporodni a mostani népszámnak) hazaszeretetéből áll fenn; szabad lesz ismét beleszólni Európa nagy kérdéseibe. Addig is lehet hadseregünk, de nem koptatjuk. Hogy Oroszország a mi folytonos viszszavonulásunk mellett azután eltalálja majd foglalni Constantinápolyt, s mindent, ami körülötte van , az meglehet. De az is meglehet, hogy nem teheti. Az ozmanlik elég sokan vannak, senkin, nekünk nem az a dolgunk, hogy a török császár keresztyén alattvalóit a török absolutizmus igája alá visszahajtsuk, ha azok egyszer lerázzák azt a nyakukról, ha mindjárt mind oroszokká lennének is. De nagy kérdés még, hogy a felszabadult délszlávokból hogyan fog az orosz diplomatia oroszokat vagy lengyeleket is csinálni ? Nekünk többet használhat azoknak a barátsága, mint az ellenségeskedése. És in fine finali, ha Oroszország mindjárt elfoglalja a fejünk fölött a mennyországot, a lábunk alatt a poklokat is, még akkor sincs okunk azon bánkódni, hogy élünk, s sietni meghalni csupa félelemből. Akkor lesz épen legnagyobb és egyedüli kötelességünk, így, ahogy ide termettünk, megmaradni, helyünkből ki nem mozdulni, és egyik rivális szomszédunk kedvéért sem tenni meg azt a barátságot, hogy eltűnjünk a földszinéről. Az nem csak nekünk lesz kellemetlen, hanem azoknak is; de mi azért nem fogjuk azt a hóbortot elkövetni, hogy előbb összetöressük magunkat s azután szépen utat nyissunk rajtunk keresztül. Úgy tudom, hogy az a nézet legalább Magyarországon igen nagy többséggel bír. Mi élni akarunk. Elégszer meghaltunk az európai rend, a keresztyén hit, a spanyol örökség, a reactio és a szabadság kedvéért, próbálja már más is. A mi legelső kötelességünk élni és gyógyulni. Jókai Mór: Meghívás. A népkör tisztelt választmánya tagjait felkérem, szíveskedjenek ! hó 28-án csütörtökön d. u. 7 órakor a népkör helyiségében megjeleli-', hol a berendezések, némely választások, és különösen az új időszak alatt tartandó felolvasási és társalgási estélyek rendezése fölött leend tanácskozás. Pest, 1870. sept. 25. Jókai Mór. A „Népkor“ helyiségében jövő szombaton esti 7 órakor az első felolvasási estély fog megtartatni, mely alkalommal Jókai Mór „Buda ostromának“ (1849) regényes korrajzát fogja előadni. Tagok és tagok által bevezetett vendégek meghivatnak. Páris előtt. (Sz.) Emlékszem ifjú koromból, soha azelőtt reám oly mély benyomást valami nem tett, mint Eugen Sue „Juif errant“jának azon helye, midőn 1831-ben a kolera megérkezik Páris elé, s a költő, mintegy kiesve elbeszélői modorából, esedezik előtte, hogy kímélje e várost, a mai miveltség anyavárosát. Ez jutott eszembe, midőn Bismarck gróf súlyos föltételei között még azt is olvasom, mely a békekötés feltételei garantiájául Páris városát is követeli. Ha Poroszország az alku szokott természete szerint csak azért követel oly sokat, hogy engedve is belőlük, még mindig nevezetes előnyöket vonjon győzelmeiből s bőven megfizettesse — ha ugyan megfizethető annyi nemes polgárvér — győzelmeit, akkor tudom érteni e feltételek czélját. De ha Vilmos királynak,vagy miniszterének csakugyan az lenne ambitiója, hogy Párison végig lovagoljon s a respublica vörös lövege fölött pár hétig a Pikkelhaubét lássa; vagy az, hogy a franczia nemzetet a kétségbeesés utolsó küzdelmére szorítsa megalázó föltételei által, akkor e tényt embertelennek, az általános emberi műveltség érdekeivel ellenkezőnek és a rend szerint mindent megfontolni szerető germán fajtól meggondolatlanságnak tartjuk. Ha például a németeknek a győzelem ambitiója azt mondja: igen, mi Párist akarjuk, I s. Napóleon is elfoglalta volt számmal jelentek volt meg a tagok. Napirenden Berlint, és onnan szabta volt keményn Se 1A Tivadar, pestvárosi tiszti föltételeit; I se Napoleon is levétette s magával vitte volt a brandenburgi kapu diadalszekerét s a német műkincseket; nekünk is el kell hoznunk a Vendomeoszlopot, vagy a Colonne de Juillet aranyozott angyalát, akkor először is elfeledik, hogy azóta több múlt el egy félszázadnál; másodszor, hogy I-s. Napoleon keserűen meglakolt Lipcsénél az elbizakodásért, és harmadszor, hogy Berlin ma sem Páris s akkoriban még kevésbbé volt az. Sedanig a győzelmes német hadat Európa szabadságérzete vezette s Európa miveit részének rokonszenve kisérte; Sedánon túl mindkettő elmarad. Egy Jakobyt el lehet zárni, de ezer meg ezer akként érező marad szabadon Németországon, sőt a német hadseregben is. Páris bombáztatása jó fenyegetésnek, de annak valódi végrehajtása az egész világműveltség kárhoztató szavát vonná maga után. Páris nem Berlin. Páris egy védhető, roppant terjedelmű erőd, mely a megvédésre reményt nyújt s a német sergeknek egy Páris alatt történt vereség, hátukban a meg nem ostromolt várakkal és felkelendő néppel, — egyértelmű a megsemmisüléssel. S mik lennének egy oly béke föltételei, melyet egy esetleg ép úgy kézrekerülhető Vilmos királynak, az anynyira megalázni szándékolt franczia nép tehetne ? Vagy mit tenne maga a német nép, mely a 200,000 áldozattal bizonyosan torkig jól van lakva ? Ha Vilmos király csakugyan be akar pillantani Párisba, azt mint egykor Jurisics Kőszegen,Trochu is megteheti, hogy egy német zászlót meglobogtatni engedjen a „Hotel de Villé“ erkélyén , de egy Páris bombázása az összes miveit világ műkincseinek legalább VI-ódának megsemmisítése s ezért a felelősség terhét a história itélőszéke előtt a miveit germán faj nem veheti magára. Mi 10 év különbséggel 1858—64-ben láttuk Párist: ezen időköz alatt is közintézetei és gyűjteményei legalább is megkétszereződtek, és ennyi műkincset ép oly phrcai képtelenség megvédeni ez esetben, mint erkölcsi képtelenség szétrombolni, megsemmisíteni. Már Strassburg városa bombázása is pótolhatlan veszteség. Emlékezünk, hogy a bécsi Sz. István templomának csak egy ablakzatának kijavítására alig akadt épiügyésznek követkző indítványa volt: „Az új büntető törvénykönyv alkotása alkalmával a halál mint büntetés mellőzendő, mert a halál, nem büntetés — mint ilyen jogi alappal nem bír, és a kívánt czél elérésére nem is alkalmas.“ Az indítványozót illetvén az első szó, ez előadja, hogy ezen kérdést annyira megérettnek tekinti, miszerint nem is tartja szükségesnek hosszasabban indokolni. Ha lesznek ellenvélemények, fentartja magának a vitatkozás befejezése előtt ezekre válaszolni. Ennek a tanácskozási szabályok értelmében az ideiglenes bizottmány által választott előadót hívja fel nézetének nyilvánítására. Dr. Friedmann Bernát előadó jelenti, hogy az indítvány ellenében egy ellenvélemény érkezvén be Dr. Brode Lipót pesti ügyvédtől, ezt előbb egész terjedelmében felolvastatus indítványozza, ennek megtörténte után fogja saját nézetét előterjeszteni. A felolvastatás elrendeltetik. Ezen ellenvélemény a halálbüntetés megtartását javasolja a következő indokolással: szükséges, úgymond, a halálbüntetés megtartása addig, míg az állam a közbiztonság fentartására alkalmasabb eszközökkel nem bír. Előbb ezeket kell megteremteni s csak ha ezekkel bírni fogunk, lehet e kérdés felett vitatkozni. De a halálbüntetést különben is jogosnak tartja, mert ugyanazon érvek, melyek a halálbüntetés jogossága ellen szoktak felhozatni, a szabadságbüntetés ellen is felhozhatók. Az államnak ép olyan joga van az emberi élethez mint az egyéni szabadsághoz. Egyik sincsen neki lekötve, mégis gyakorolja, mert a közbiztonság, az államfét követeli. Czélszerű a halálbüntetés, mert elrettentő hatása kétségbevonhatlan. Igazságosan mérhető ki, mert a legaljasabb indokokból eredő gyilkosságokra lévén csak alkalmazandó ezen legsúlyosabb büntettek igazságosan toroltanak a legsúlyosabb büntetéssel vagyis halállal. Kötelessége alkalmazni a halálbüntetést, mert felelős az állam a polgárai élete ellen elkövetett merényletekért. Közművelődési állapotaink még nincsenek azon fokon, hogy a halálbüntetés eltörlése veszélytelenül megtörténhetnék. Ha igaz is, hogy a halálbüntetésnek egy igen nagy hiánya van, mert ha ártatlant ér, az helyrehozhatlan ; igaz másrészről az, hogy ezen hiányt a börtönbüntetés sem nélkülözi. Ha valaki megszenvedte az igazságtalanul reá rótt börtönbüntetést, ez sem hozható helyre, ha utólag az igazság, s a tévedés fel is derül. Ezeknélfogva nem pártolja a halálbüntetés megszüntetésére nézve tett indítványt, s arra kéri végezetül a jogászgyűlést, hogy ezen kérdés eldöntésében nem a szív, hanem az ész tanácsait kövesse, ne keresse az olcsó popularitást. Ezen vélemény felolvasása, melynek itt rövid kivonatos tartalmát adtuk, egy órát vett igénybe. Ezután Dr. Friedmann Bernát előadó emel szót. Igazat ad az ellenvéleménynek, hogy e nagy horderejű kérdésben nem a szív, hanem az ész érveinek kell dönteni. S egyetért arra nézve is az ellenvéleménynyel, hogy e kérdés nem anynyira jogossági, mint inkább czélszerűtés?: 1856 körül, ki vállalkozik majd idgi szükségességi szempontból ítélendő meg: az összelőtt strassburgi münstert, vagy a Párisban összerombolandó műveket helyreállítani és miből ? A protestáns puritanismus, kivált ha egy kis hypocrisis is járul hozzá, nevezheti és tarthatja Párist Sodoma és Gomorkához hasonlónak, de nincs joga vállalkozni Isten szerepére, mely azokat tűzesővel elborítsa; és elvégre is nevetséges ily fennhangon beszélni azoknak, kik maguk is innen, mint a műveltség gyúpontjától merítették és merítik társadalmi szokásaikat, viseletöket stb. stb. Páris komoly megtámadása okvetlenül Páris komoly védelmét idézi elő. És e támadás, e védelem újra százezrek életébe fog kerülni mindkét részről, anélkül, hogy a legjobb esetben is megfelelő eredményt adhatna a győzelmes német hadseregnek. Igazat ad, nem azon okoknál fogva, melyek az ellenvéleményben hozatnak fel, nem is azért, mintha elismerné, hogy az államnak joga volna mindenhez, amit czéljai elérésére szükségesnek tart, hanem meddőnek tartja a jogosság iránti vitatkozást azért, mert nincsen reménye, hogy az álam ezen képzelt jogáról lemondjon addig, míg azt czélszerű és szükségesnek tartja. Azért tehát épen a czélszerűség és szükségesség tekintetében akar cáfolólag szólni. S épen e két pontnál már eltér nézete az ellenvéleményben foglalt gondolkozás-menettől. Abban az ami szükségesnek látszik, czélszerűnek vétetik. Nézete szerint pedig csak az lehet szükséges, ami egyszersmind czélszerű is. Előadó szerint minden büntetésnek, hogy czélszerűnek legyen nevezhető, következő kellékekkel kell bírnie. Legyen mindenekelőtt a büntetés igazságosan kimérhető, javulást ki nem záró, helyrehozhatóaa ártatlant ért, elrettentő, biztos bekövetkezésű. Amely büntetési nem ezen kellékek legfőbbjeit nélkülözi, azt czélszerű büntetési nemnek máris elpusztulhat. Ennek élete, vágyá-t nem tekintheti, az nem egyéb mint egy kétségben megsemmisülhet; a közműveltség századokig pótolhatlan veszteségeket szenvedhet, de az a harcrot be nem fejezi. A vérig ingerelt Francziaországnak ekkor minden egyes departementje egy kis ország lesz, minden nagyobb városa egy kis Páris és mig ezeket a poroszok rendre meghódítják, mig a Vendée szorosaival megismerkednek, hátuk megött oly viszonyok alakulhatnak, melyek eddigi győzelmeik és temérdek áldozataik orrát is koczkáztatják. Aztán a nemes is sem szokott elkésni. A túlfeszített erő következése lankadás. A háború nyomában i döghalál jár. Egy szóval, a Páris előtt kötendő béke megtartja Európa rokonszenvét a német fegyverek iránt, mely a háború eredményét s a nimbuszt, mely a győzők homlokát ékesíti. Páris ostroma mindezt veszélyezteti, ha végleg meg nem semmisíti. Első magyar jogászgyűlés. A magyar jogászgyűlés llik szakosztálya által tegnap tartott ülésében kétszázat meghaladó eseti eszköz, melylyel a rendezetlen belviszonyokban sinlődő állam, a saját hibái s mulasztásai által okozta veszélyeket erőszakos módon eltávolitani iparkodik. De sikeretlenül iparkodik ezredek óta, s iparkodása örökké sikertelen marad , mert a választott eszköz nem czélszerű. A halál nem büntetés, mert minden embernek meg kell halni, a halál órája az emberre minden perezben bekövetkezhetik. Sokan keresik a halált. Ha életunt gonosztevőt ért, aki lelki szerete furdalásai miatt e földön örömöket már nem talál, arra nézve nem egyéb mint egy pár percznyi fájdalom, melyen a keresett örök nyugalmat vásárolta meg. Azok pedig kik még hévvel ragaszkodnak az élethez, a halálos ítélet kimondása által rendesen olyan kétségbeesésbe ejtetnek, hogy akkor, midőn a büntetés rajtuk végrehajtandó lenne, már önkívüli állapotban vannak, nem éreznek. Elfogadja tehát az indítvány azon motívumát, hogy a halál nem büntetés. Eltörlendőnek tartja a halálbüntetést továbbá azért is, mert a bűntett nagyságához képest nem arányosítható, azért igazságosan ki nem mérhető. Az elkövetett gyilkosságnak is vannak végtelen fokozatai, az egyik könnyen ölő eszközzel foszt meg egy embertársát az élettől, s másik gyötrelmes módon mészárol le 10—20 embert. S miután a gonosztevőnek is csak egy élete van, mind a kettőt egyformán kell büntetni. Azt mondja ugyan az ellenvélemény, hogy életfogytiglani rabságra is csak egyszer lehet ítélni az embert, de feledi, midőn ezt állítja, hogy az életfogytiglani rabság végtelenül súlyosítható. A halálbüntetés kizárja a javulást. Mondják ugyan, hogy a halálra ítéltek utolsó perezsikhez meg szoktak térni. Ez — előadó szerint—jobbára csak tettetés, mely kegye- szemnyerésre számít, vagy kicsikart szavak, melyeket az öntudatlan ember desperatiojában kiejt. Előadó azt mondja, hogy ez a javulás csak a sírnak jó. Az államnak más javulásra van szüksége, javulásra, mely az emberiséget kiengesztelje, s ez csak a börtönben és nem az akasztófán érhető el. Itt jó viselete által kiszimithatlan hasznot csinál az államnak, mert a jó példa a többi fegyenczekre is javítólag hat, s szorgalmas munka által az okozott kár megtérítése lehetségesíttetik. A halálbüntetés, ha ártatlanon hajtatott végre, helyrehozhattam Az ellenvélemény azt mondja ugyan, hogy ez a börtönbüntetésről is áll, iparkodni kell, hogy az eljárás oly korlátokat emeljen, p. o. a bírák egyhangúságában, melyek mellett ártatlanok elitéltetése lehetetlen legyen. Előadó szerint addig, mig a boszos irigység érzetei ki nem lesznek az emberből irtva, mig lesznek emberek, kik hamisan tanúskodjanak, s mig szakértők tévedése nem ritka dolog, s ez véges embereknél mindig igy lesz, addig az igaságtalan elítéléseket lehetetlenítni nem sikerülend. Ez úgy áll, amint áll az, hogy életbe senkit többé visszahívni nem lehet. És nem áll feltétlenül az, hogy a börtönbüntetés is helyrehozhatlan, mert először van idő és ösztön a rabságra ítéltek hozzátartozóiban, hogy az igazság kikutatásán tovább is fáradozzanak, a holtnak rehabilitálióján ellenben többé senki sem igen fáradozik, s a halálbüntetés egy perez műve, ezután már helyrehozhatjak a szabadságbüntetés ellenben lassan folyik, s lefolyása alatt bármikor kerüljön ki, legalább a hátralevő időre nézve lehetséges a rehabilitatió. S egészen lehetséges ez a mulasztás és kárra nézve. A halálbüntetés lehetetleníti az igazság utólagos felderítését, miután, ha némely körülmények iránt az igazságtalanul elítélt meghallgatása volna szükséges, a sírban az örökre néma marad. A halálbüntetés nem is elrettentő. Mutatja az ezredek hosszú sora. Azóta mostanig alkalmazták — sikertelenül. Nyers kedélyekre, akik megszokták száz- meg százszor kockára tenni életüket, nem is lehet már elrettentő. A bűntett elkövetésénél is halál érheti a gonosztevőt, utóbb az üldözésnél is. Ez azonban nem volt még képes visszatartani a gonosztevőket a bűntettek elkövetésétől. S ha ezen közeli életveszélyek nem elég hatásnak, hogy lehet a törvényben álló, a bűnözőtől nem is ismert halállal fenyegetéseknek visszarettentő hatást tulajdonítani. Addig, míg a bűnösnek kézre nem kerülni van reménye, addig a törvény fenyegetéseitől nem fél. S ha tudja, hogy elcsípik, elég fenyegetés neki az életfogytiglani börtön is végtelen gyötrelmeivel. Nincs megye hazánkban, hol akasztófák ne lennének láthatók. Mint egy „Memento móri“ intik az arra menő ővet, hogy ne bűnözzenek. S mi hatásuk volt ? Gyilkolnak most is úgy, mint évtizedek előtt. Csak elvadítják a kedélyeket. Naponta látunk embereket meghalni, a halál tehát közönyös előttünk s nem oly visszarettentő, mint az életfogytiglani rabság. Az 1840-ki magyar büntető törv. javaslat elejtette a halálbüntetést. Háládatlanság volna ezen elv üdvösségét meg sem kísértve, a halálbüntetésnél tovább is megmaradni. — Visszaesés vólra melybe a nemzet önnönmagát helyezné. — Az ellenvélemény jobbára az elszaporodott rablógyilkóságokra utal, mint amelyek a halálbüntetés megszüntetését akadályozzák.De nem a halálbüntetés alkalmazásának idején lett-e az ország közbiztonsága oly szomorú? Elvárja az előadó, hogy a magyar jogászgyűlés nem a lakó kezeibe fogja letenni az ország közbiztonságát, hanem kívánni fog korszerűbb reformokat. (Folytatjuk.) Eredeti külföldi levelezés. (Saját tudósítónktól.) KGy. Berlin, sept. 24. Nem sürgönyöztem meg önöknek azt a mai nap itt terjengett hírt, hogy Párisban valószínűleg lázadás ütött ki, mert nem tartottam e hírt hivatalosnak, hanem — mint már néhányszor történt — bizonyos sensatokereső hírlapok conjectural politikájából származottnak. Azóta miniszteriális körökben azt a felvilágosítást nyertem,hogy a hír a laferrieri főhadiszállásról ered ugyan, de csupán a lövöldözés factumát jelenti, anélkül, hogy azt forrásáig kísérné, s megállapítani tudná, hogy forradalom vagy csak katonaihadgyakorlat volt-e Párisban. Ellenben táviratilag értesítettem önöket, hogy Jacoby János ismeretes exaitált képviselő és socialdemokratát Königsbergben egy beszéd miatt elogták, valamint a többi sociáldemokratát már a múlt héten Braunschweigbben elfogdosták és várfogságra szállították. Elfermedést nem okozott itt ez eljárás, mert Jacobynak alig van párthive, s a nagy közönségnél sincs lenomméja; a Schweitzerhez tartozó sociáldemokratákra pedig itt, kivált liberális körükben, már régóta haragusznak, különösen, mert a kormánynak, kivált a választások idején, midőn az eféle tussétól vissza nem riad, el szokták magukat adni, hogy legalább szakadást idézzenek a táborban elő. De rosz hangulatot okoz az a tapasztalás, hogy a hatalom emberei még ily nagyszerű időben sem szüntetik meg kisszerű, sőt veszedelmes pártüldözéseket, mely könnyen új életre ébresztheti külföldén azt a mesés hiedelmet, hogy Poroszországban hatalmas köztársasági párt van melytől a kormány fél és mely ellen erélyesen