A Hon, 1870. november (8. évfolyam, 264-288. szám)

1870-11-19 / 279. szám

279. szám. Yvi. évfolyam. Reggeli kiad­áS* Pest, 1870. Szombat, november 19. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordv. reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra...........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra...........................6 „ 50 „ A hónapra.........................11 , . , Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. —­­Nyílt­ téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi V* évre . 5 frt SO­­r. Az esti kiadás postai kölönkü­l­­déséért felülfizetés havonkint 30 „ SUT" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 18. Pest, nov. 18. _A.JP.az országgyűlési jelenetet szívesen elengedtük volna magunknak. Nehogy azt higyje a kegyes olvasó, és karzati néző (ma egy osztrák volt minis­ter is volt az utóbbiak között) hogy mi ma meg akartuk egymást enni, elmondom a dráma exposééját. Német és Francziaország közt háború üt ki. Magyarország semleges akar maradni. De azon esetre, ha a háború európai mérvet ölt, vagy ha saját államunkat fe­nyegeti valami veszély, hadkészen akar állani. Ez a hadkészenállás belekerül 12 mil­lióba. Az államnak olyan kincstára nincsen, a­honnan a tizenkétmilliók kikívánkozza­­nak, tehát a közös pénzügyminiszter köl­csönt vesz fel e költségekre, s leköti e kölcsönért a közös aktív követelményeit az államnak. Kölcsönt helybenhagyni egyfelől a magyar országgyűlés, másfelől a cislaj­­thán birodalmi tanács joga. A kölcsönkötés idejében a magyar or­­szággyűlés maga magát elnapolva együtt nem ül, a cislajthán birodalmi tanács nem is ülhet, mert feloszlattatott s új ösz­­szeülése még problematikus, mert a cse­hek, turolok országgyűlései renitens­­kednek. Mit csináljon a minisztérium? Hogy a haza védelmét lehetségesítse, túl­lép a törvényen s kölcsönt vesz fel, előleges jóváhagyás nélkül. Most azután kérdésbe tétetik a jobbol­dali padokról, az óconservatív párt egyik régi vezére, Zsedényi által, hogy correc­­tül járt-e el a minisztérium? A magyar pénzügyminiszter felel, s tudomásul kívánja vétetni feleletét. Az ellenzék tárgyalást kíván. Zsedényi indo­kolt napirendre térést. A kérdés feltevésekor a többség felál­lással, ülve maradással ki nem vehető, a jobboldal részéről személyes szavazást kérnek­­ más­napra. Másnap a szavazás kezdete előtt a pénzügyminiszter még egyszer szót kér. Az elnök megadja neki a szót. Az ellenzék tiltakozik a szólás ellen. Az elnök hivatkozik a házszabályok azon szakaszára, mely szerint a minisz­ternek mindig szabad szót emelni. Az ellenzék hivatkozik a házszabá­lyoknak egy másik szakaszára, mely sze­rint a tárgyalás befejezte után senki­nek sem szabad szólni. Erre az elnök szavazásra akarja bocsá­tani a kérdést, hogy az összeütköző ház­szabályi czikkek közül melyik áll? Az ellenzék nem engedheti, hogy a ház­szabályok fölött szavazás történjék. Erre olyan zivatar támad, hogy az el­nök kénytelen az ülést felfüggeszteni. Akkor az egész ház összekeveredik. A miniszterek felvilágosítják az ellenzéket a felől, hogy hiszen nem a tárgyalás ellen akar a pénzügyminiszter felszólal­ni, hanem épen azt akarja kinyilatkoz­tatni, hogy legyen tárgyalás; te­hát épen azt akarja, a­mit az ellenzék. Erre aztán az újra megnyílt ülésben szép csendesen kihallgatják a pénzügy­­minisztert is, Tisza Kálmánt is, s a sze­mélyes szavazásnál egyformán szavaz jobboldal és baloldal. — Hát akkor ugyan mire való volt az az irtóztató nagy Tintamarre ? Hisz ha gyűlés előtt künn a corridoron felvilágosítják egymást a felek, idebenn egy közbekiáltásra sem lett volna szükség. Igen sajnos, hogy a reánk szakadni ké­szülő világeseményekkel szemben még mindig nem ismer a jobboldal nagyobb ellenséget, mint a baloldalt, és megfor­dítva. Pedig bizony itt volna már az ideje, hogy közösen csinálnánk arczélt egy harmadik, egy negyedik, meg ki tudja hányadik ellenség ellen ! Hanem az hát kedély dolga. Remél­hető, hogy az egész ország nem követi példánkat s a hon megvédése tekintetében nem ismer pártkülönbségeket. Azonban fenmarad jogosult vita tár­gyul a kérdés érdeme. Mit csinálunk a fölvett kölcsönnel ? Ez még csak 12 millió. Arányítva a nagy feladathoz , a két monarchia tételé­nek biztosításához,nem oly nagy összeg, de mi lesz jövőre, ha ugyanezen elv ma­rad fenn ? Most ez összeg még arra fordítatott, hogy a lehető háborút tőlünk távol tartsa. Szívesen megszavazhatjuk. De hát ha tiz­­ennyi fog kiadatni arra, hogy egy hábo­rúba belevigyen bennünket. Nekünk sem­mi szavunk se legyen ahoz? Jöhet olyan háború az országra, hogy az utolsó csizmánkat is oda­adjuk a foly­tatására, de lehet, hogy olyan háborúba akarnának vinni bennünket, melyhez egy fillért is sajnálunk, mert a győzelemben is verve vagyunk:­­ ne legyen-e a nem­zet képviselőházának ahoz szólása, hogy melyik háborút helyesli ? melyikért akar , áldozni mindent, melyiktől tagad meg mindent ? Úgy hiszem, az a kívánság egészen jo­gos és alkotmányos, hogy legyen. Ha e kérdés felett oly indulatos scé­­nákba tudunk kitörni, mint a mai volt, csak arra mutat, hogy pártnézeti rokon- és ellenszenveinket még mindig nem vol­tunk képesek feláldozni a fenyegetett or­szágos létkérdés érdekének. Erre pedig a jobboldalnak kellene pél­dával előre menni, mert ugyan mit nyer vele, ha minket mindennap megver is, s ha aztán „adveniet is, qui habet centum oculos“ s az megver mind akettőn­­k­e­t örökre. Jókai Mór. Pest, 1870. nov. 18. A bécsi követek háza is elkészité felirati javaslatát, mely valamint az urak­­házáé, tulajdonképen nem egyéb, mint a Potocki kabinet ellen intézett vádlevél, csak annyiban különböző adattól, hogy nem oly nyílt és őszinte. Alapjában szintén ugyanazon eszmét képviseli, sokalja a nemzetiségeknek tett ígéreteket, roszalja a minisztérium enge­dékenységét Csehország irányában, azt egyenesen az alkotmány e­len elkövetett súlyos hibának nevezi, s habár emlegeti is annak szükségét, hogy a nemzetiségek kielégíttessenek, e kielégítést mégis no­lens volens akarja elérni, illetőleg a nem­zetiségekre rákényszeríteni. Az egész javaslatban a sorok közt min­denütt olvashatók annak rejtett gondola­tai, s óhajai, melyek az absolutistikus, a centralizáló kormány­formát tűzték ki czé­­lul; ugyanazt, a­mit az urak háza is ki­fejezett, de sokkal őszintébben és nyíl­tabban. Mi e czélon nem csodálkozunk, mert a birodalmi tanácsban jelenleg majdnem kizárólag a német elem van képviselve, mely nem tudja felejteni, hogy százado­kon át az osztrák birodalomban ő volt a legnagyobb ur, de elfelejti e mellett azt, hogy épen e századokon át tartó uralko­dás téve Ausztriát azzá, a­mi­ elégedetlen s majdnem elkeseredett népek laza con­­glomeratumává. A Reichsrat felirati javaslatai ez elége­detlenséget még magasabb fokra kivánják csigázni; nekik nem kell kiegyezés, nekik nem kellenek elégedett népek : ők vassal és vérrel kívánják engedelmességre és meghunyászkodásra tanítani mindazokat, kik elég merészek követelésekkel s kí­vánságokkal előállani ott, a­hol csak a bécsi uraknak van joga parancsolni. Nem helyes eljárás ez uraim! Pandora szelenczéjébe is be lehetett szorítani rövid időre a szenvedélyeket, de a­mint a legki­sebb rés nyílt, annál nagyobb erővel tör­tek azok elő. Nem helyes eljárás ez főleg most, mi­dőn Ausztriának arra kellene törekedni, hogy minden népe együtt érezzen, egy­máshoz tartozónak tartaná magát, s ne lásson egyik a másikban elnyomót, a­ki minden mozdulatára vaskézzel figyel. Az elnyomott, a­ki kénytelen meghódolni a szigornak és erőnek, aligha­­lesz ha szö­vetséges, mihelyt a szigort és erőt más oldalról veszik igénybe. Hogy a Potocki-kabinet nem felelt meg feladatának, azt magunk is belátjuk. Hibáját azonban nem abban találjuk, — mint a bécsi urak — hogy egyáltalán alkudozott a nemzetiségekkel, hanem ab­ban, hogy nem tudott velük megal­kudni. Ha segíteni akarnak a biroda­lom belviszonyain, akkor Potocki helyébe nem olyan embert kell állítani a­ki nem akar kiegyezkedni, hanem olyat, a­ki tud kiegyezkedni. Mert hogy a kiegye­zés nem lehetetlenség, azt úgy hisszük felesleges volna bizonyítgatnunk. Ma­gyarországra is azt mondták egy úr, hogy szóba sem lehet vele állani, s ime mi mégis bele­mentünk a­­ delegatióba. Ausztriában kizárólagosan osztrák politikát űzni akarni, mint egy bécsi szó­nok kívánja, a legszelídebben mondva is vagy a viszonyok nem ismerése, vagy pedig óriási önhittség és elbizakodottság. Hiszen elhiszszük, hogy bármely kor­mánynak sok bajt, és gondot okozhat any­­nyi sokféle elemet kielégíteni s mégis egyesíteni; de a baj megvan, s azt egy­szerűen ignorálni, vagy vörös czeruzával , kitörölni nem lehet. Még ha Ausztria tel­jesen fel volna is jogosítva absolutistikus és c­entralistikus módon uralkodni, s ha a tartományok követelései egészen alap­talanok és igazságtalanok volnának is, még akkor sem mernék ez utat tanácsol­ni, mert a pressió mindig és okvetlenül repressiót teremt, míg a kölcsönös enge­dékenység gyakran a legbonyolultabb­nak látszó gordiusi csomót is képes fel­oldani. S így semmi esetre sem helyeselhetjük a bécsi parlament tagjainak elveit, me­lyeket felirataikban részint kifejtettek, ré­szint sejteni engedtek, s nagyon fogjuk sajnálni, ha a többség elfogadja azokat, mert Falkenhayn igen helyesen jegyezte meg, hogy „a megelégedett népek hatal­ma és ereje csodákat képes művelni, míg az erőszakkal egymáshoz bilincselt kü­lönböző elemekre épített épület az első szélfúvásra romba dől.“ TARCZA: Toldy Ferencz indítványairól. (y. y.) Pár hét előtt említettük, hogy Toldy Ferencz, e veterán tudós, kinek tevékenységét és ügynevét az idő nem tudja lankasztani, mily nagy horderejű indítványokat tett az akadémiá­ban. Tudományos kézi­könyvek és a külföldi, s hazai irodalmat ismertető időszaki közlöny kia­dását sürgette. Nagy hiba volna, ha a sajtó nem viszhangozná ez indítványokat, melyeknek érvé­nyesítése a közművelődés és ismeretek átaláno­­sítására oly nagy befolyással lehetne. Toldy F. a meggyőződés hevével s valódi emelkedettségével indokolta javaslatát, s a szük­ségétet ép úgy, mint máskor a régi irodalom iránti kegyelet, — ékesszólóvá tette. Javaslata, melyet az akadémia e napokban nyomatott ki tagjai számára, előttünk fekszik, s nem tehetjük,hogy azt olvasóinkkal —kiket az irodalom és nemzeti műveltség ügye melegen érdekel — legalább röviden meg ne ismertessük. Visszapillantáson kezdi az akadémia múltjá­ra, melyet senki sem ismerhet jobban nála, mint ki első tagjai közé tartozik és sok ideig titkára is volt. Az akadémia első tiz évében, 1831-től fog­va, — úgy­mond — az ülések együttesek vol­tak, s csak a rendes tagokat választók osz­tályra való tekintettel. Természetes volt ez akkor, miután a szakférfiak száma csek­­­ély, az akadémiának majdnem egyetlen felada­­t pedig a nyelv művelés­e volt. Ekkor m­­ég nem a tudomány, hanem az administrate képezte az ülések tárgyait. A szaktudósok nem érezhettek kedvet tudományos termékeik előadá­sára oly körben, hol a tagok nagyobb részét más szakmák érdekelték. A tudományos eszmecsere csak később szorítható háttérbe az igazgatási ügyeket, de az előadások még ekkor is csak áta­­lánosságokból állottak. Az előadó álláspontja műkedvelői volt, oly tárgyat kellvén választania, mely minden osztálybeli tagot érdekeljen. A sza­kiság csak később érvényesült, midőn az ülése­­i két osztályonkint kezdék tartani, s a levelező tagokat is a szerint választák. A tudomány csak akkor imponálhatott a műkedvelésnek. Az osztá­lyok mai önállósága azonban csak az utóbbi évek vívmánya. Mai szerkezetében az akadé­mia nagyobb sikerrel működhetik a tudomány előmozdításába­n. Ámde a mi akadé­miánknak nem csupán ez a czélja. Már alaptör­vénye a tudomány és irodalomnak magyar nyel­ven való művelését és terjesztését tűzte ki czélul. S mint áll ma a dolog ! Úgy, hogy az akadémia majdnem kizárólag a tudomány műve­lésére fordítja minden gondját, de t­e­rj­esz­té­s­é­t jó formán figyelmen kívül hagyja. Mint­ha irodalmunkban már minden hézag be volna töltve, s a magyar ember minden szakban saját irodalma segedelmével képezhetné magát . Pe­dig a dolog nincs így. Széchenyi korában, sőt később is, hangyaszerű munkásság volt tudomá­nyos irodalmunk körül, mely közfigyelem tár­gya volt. A sajtó és közönség jobban érdeklődött a nem­zeti értelmiség minden tényezője iránt. De az al­kotmányosság, visszanyerésével megcsökkent az érdekeltség mintha már elegünk volna ! A szo­rosan nemzeti tudomány, nyelvünk, történetünk, országunk ismertetése, az utolsó tíz év alatt na­gyot fejlett, haladt; az akadémia is a nyomo­zások, kísérletek, vizsgálatok terén, emelgeti szárnyait, s ma akadémiaibb, mint valaha; az osztályok szakbeli munkássága élénkebb; szó­val, az akadémiai szellem a tudomány előbbre vitelében jelentősen nyilat­kozik ; de a rendeltetés másik ága: a t­u­d­o­­mány terjesztése, mely sajátságos viszonyainknál fogva tán még elsőbb teendő, figyelmen kívül van hagyva. Pedig ki végzi azt más, ha nem az akadémia ? A­mit az akadémia az utolsó évtizedben kiadott, inkább a tudósok közvetlen nye­reménye, mint a magyar nemzeté, mely a szükséges alapmunkák hiányá­ban szenved. Ekkor a nemzeti értelmiség más háznál (idegen nyelvben) keresi a szükséges táplálékot s elszokik a magunkétól. S ezen se­­gitni kell, segitni mielőbb, nehogy elkéssünk ! Toldy Ferencz — mint előadó — minden idő­ben sürgette az akadémiának osztályok szerinti, szakmai működését, s óhajtja ma is, hogy az osztályélet egyre jobban virágozzék; de e mel­lett annak sem szabad megtörténni, hogy az akadémiai összetartozóság, a közös rendeltetés és egység érzése lankadjon s vesszen. Arra kell törekedni, hogy ne valósuljon néhai gr. Teleki József amaz aggodalma , melyet 1844. végén monda ki: „az önálló fosztályülések az akadé­miai egységnek sírjává lesznek.“ A tudomány előmozdítása az osztályok szakfeladata, terjesz­tése pedig az egész akadémiáé. E terjesztésre nézve Toldy F. hármat indítvá­nyoz. Az első: tudományos kézikönyvek s a tudományokat jelen színvonalukon előadó magyar munkák készíttetése, idegen jeles munkák fordíttatása s megjelenésük esz­közlése. A második: egy az akadémia által alko­tott vagy segélyezett irodalmi időszaki közlöny, mely a hazai és külföldi műveket ismertesse s tárgyilagos bírálatok által helyes irányt adjon. A harmadik pedig, hogy minden hóban külön ö­n­­álló összes ülés legyen, a min­den osztályt egyaránt érdeklő előadások s az indítványozott kiadások ügyeinek tárgyalásá­ra, stb. A kézikönyvek kiadásának szükségét, az aka­démia már régebben is többször kimondá, s Tol­dy ez ügynek csupán azonnali, rendszeres kéz­bevételét sürgeti. Az időszaki közlöny szükségét pedig bőven indokolja a rég érzett panasz, hogy jelenleg „nincs kritika“. Az akadémia néhány ezer forintot szívesen áldozhat e czélra az erköl­csi haszonért, melyet egy kritikai intézet az iro­dalom és tudomány irányzása, terjesztése által összes műveltségünkre árasztana, sőt a nagyobb körben megismertetett irodalom ebből anyagi hasznot is látna. Az akadémiának ma nincs oka annyira tartani oly kritikai folyóirat kiadásától, mint tarthatott 38 év előtt, midőn nem volt elég szakember, s a kritikát nem igen fogadták mér­séklettel. Továbbá ma már a közönség sem az akadémiának, hanem a kritikák íróinak róná föl a folyóirat netalánt hibáit. „Tennünk kell, 1. akadémia — monda Tol­dy — még pedig mást is, mint eddig, s külö­nösen többet, sőt sokat a tudomány s az irodalom terjesztése érdekében, és —­ a­mit nem lehet eléggé hangsúlyozni — mi­előbb! Ha Széchenyi korában jogosult volt a nagy hazafi intése: „a nemzet perczei drágák“, mennyivel inkább jogosult a sietésre intés ma, szemközt a nemzetek egyensúlyát megsemmisítő s az eddigi hatalmi viszonyokat sarkaikból kiforgató élethalál-harczc­al, melyhez a történetben hasonlót hiába keresünk. Inkább, mint valaha, érezheti a magyar magát fölhiva, komolyan szellőztetni az országos fenmaradás föltételeinek nagy kérdését, s minél inkább le­szen a közel­jövőben utasítva — nem a maga elszigetelésére, hanem egy nagy, hatalmas nem­zetiséggel való szövetkezésre, s minél bizonyos­, hogy az nem lehet más, mint egy, nálunk a kul­túrában rég el­haladottabb szomszéd nemzeti­ség, annál inkább van okunk ismét és ismét azon kincsünk megőrzésére és nevelésére fordí­tani minden gondjainkat, mely nélkül szabadok ugyan lehetünk, de megszűnünk lenni, a mik ed­dig voltunk, s a mik maradni akarunk: ma­gyarok. E kincsünk a nemzetiség, melynek legnagyobb veszedelme az idegen műveltség, de egyszersmind legerősb, va­lódi gyémántpajzsa a nemzeti műveltség lehető magas kifejtése és elterjesztése. Ez irány­ban a magyar akadémiának is előkelő szerep ju­tott, mart alapítói által; e rendeltetésnek pedig úgy fog megfelelhetni leginkább, ha ereje legna­gyobb részét a tudományoknak minél mélyebb meggyökereztetésére s a magyar fajnak minden rétegeiben, de főleg annak millióiban a m­a­­­gyar irodalom eszköze, által t­e­r­j­e­s­z­­t­é­s­é­r­e fordítandja; sőt ha ezt állítandja te­endői első sorába.“ Nincs mit hozzátennünk e mélyen igaz és nagy horderejű szavakhoz. Legfölebb azt az óhajtásunkat fejezhetjük ki, vajha az akadémia ez indítványokat elfogadva, mielőbb foganatosí­taná. A nemzet sokat és lelkesen áldozott az akadémiára, s abban a reményben áldozta, hogy benne a tudomány nem véka alá rejtett mécs lesz, hanem a műveltség fénytornya, mely szerte a hazában hintse szét termékenyítő sugarait ! Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 239-ik ülése nov. 18 án A pénzügyminiszter nyilatkozata. A felfüggesztett ülést elnök a letelt 10 perek után ismét megnyitván a következő szavakat intéző a házhoz: Ismételve kérem a t. házat, méltóztassanak a napirend előtt nem csak a minisztert, hanem bárkit is, a­ki szót kér, azon sorban, melyben a jelentkezés történik, kihall­gatni. Én ugyanis előbb azt mondom, hogy át­megyünk a napirendre, mire a miniszter úr így szólott: a napirend előtt szót kérek , tehát ne méltóztassanak őt a szólásban megakadályozni. (Felkiáltások bal felől: így már elfogadjuk.) Kerkápoly Károly pénzügyminiszter: T. ház! Tökéletesen elismerem, hogy visszaélnék (Felkiáltások bal felől: A házszabályok : Zaj !) Ismétlem, tökéletesen elismerem (Zaj), hogy visszaélnék a törvény által a miniszternek adott joggal, ha a mára már szavazásra tűzött tárgy­ban saját — tegnap már kifejtett — érveimhez akarnék még valamit adni, hogy valóbb szinlivé tegyem a szavazásnak azon eredményét, melyet én kívántam. A jog szigorú magyarázata mellett tán megtehetném ezt, de bizonyosan nem lennék méltányos (Felkiáltások balfelől: De nem te­hetné!) De nincs is eszemben, egészen másról akarok szólani. (Felkiáltások jobbfelől: Halljuk). A házszabályoknak megkísérlett magyarázata ellenében a túl félről tegnap teljes méltánylá­st érdemlőleg az lett kimondva, hogy ily je­lentékeny kérdésben, melyet Vukovics képviselő úr véleménye szerint is nem a házszabályok mértékével kell megmérni, nem akarja a túl fél a meglepetés és a véletlen előnyét felhasználni, ez méltányos volt, ez elismerést érdemel. De ugyanazon félről az is mondatott, hogy egyszerű tudomásul vétele annak, mit Zsedényi képviselő úr kérdésére válaszoltam, egy­értelmű lenne annak helyeslésével, hogy a magunk által hozott törvények meg ne tartassanak. Ha ily vélemény van, én senki meggyőződésén erőszakot tenni nem kívánva (Helyeslés.) most csak azt akar­tam kimondani, hogy szemben e kijelentésekkel, s a végett, hogy azok ellenkezőjének bebizonyí­tására mód és alkalom nyujtassék, s nem csak e házban, de azon kívül is biztositassék a kívá­natos megnyugvás, nekem s a kormánynak mi kifogásunk sincs az ellen, hogy azon tárgy, melyet az interpellate felidézett,s az általam arra adott válasz igen is tárgyalás alá vétessék. (He­lyeslés.) Tisza Kálmán : T. ház ! A házszabályokhoz kívánok szólani. (Halljuk !) Pulszky Ferencz: Könnyű mesterség ! Tisza K.: Meglehet, hogy könnyű mester­ség, de azon képviselő, a­ki most ezt mondta, nem tud hozzá, mert rendesen nem tudja a ház­szabályokat. (Derültség.) Én mondom, a házszabályokhoz kívánok szó­lani. Miután a t­ elnök úr azt méltóztatott nyil­vánítani, hogy a napirend előtt kért a miniszter úr szót, én kötelességemnek tartottam kihallgat­ni , de meg kell jegyeznem, miszerint mind­e mellett is a házszabályok ezen esetben nem tar­tattak meg, nem az­által, hogy a miniszter úr a napirend előtt szót kért, hanem az által, a­mint a nyilatkozat történt, mert az 1848 -j törvény kimondja, — igaz — hogy a miniszter, ha szólni kíván, meghallgatandó; de a modalitásokat nem a törvény szabályozza meg, hanem a törvény korlátai közt a házszabályok. Mert, ha nem is­mernék el, hogy a törvény adta és senki által kétségbe nem vont jogot a házszabályok írják körül, a gyakorlatban az történnék, a betű sze­­rinti értelmet tekintve, hogy bármelyik minisz­ternek joga volna bármelyik szónokot beszéde közben megállítani és tőle a szót megvonni. A házszabályok 127-ik §-a az, a­mely ide al­kalmazva magyarázza a törvényadta joggya­korlatot, a­mely azt mondja: „a miniszterek vagy általuk a háznak előre bejelentett megbízott­jaik a szükséges felvilágosítások adása végett a szavazási kérdés feltevése előtt bár­mikor szót kérhetnek“. Tehát, a szavazási kérdés feltevése előtt. A szavazási kérdés azonban már tegnap fel lett téve, a szavazás meg is indult. (Helyeslés a baloldalon) és csak 20 képviselő kívánatéra halasztatott el mára. Tehát ma már a kérdés fel­tevése után voltunk, és akkor a szóban levő tárgy irányában szavazás előtt senkinek még a miniszter úrnak sem volt joga szólani. Én ezt a házszabályok érdekében és a ház­szabályok szempontjából kötelességemnek tar­tottam megmondani. Kénytelen vagyok kinyilat­koztatni, hogy habár helyesnek találom, hogy ily nagy fontosságú kérdések discutiáltassanak, ha a tegnapi napon a miniszter úr nem tiltako­zott volna ellene, — midőn annak ideje volt , ez igen helyes és szép lett volna, de ma már sem szükségességét, sem méltányosságát ezen eljá­rásnak nem látom; mert a házszabályokat, — miként a miniszter úr maga mondta, — mi nem akarjuk méltányosságból túlfeszíteni, de ő most a házszabályokkal ellenkezőleg kívánt ellenünk­­­ben előnyt, a­mire szükség sem volt, mert ha a t. ház kimondja, hogy nem veszi tudomásul, minden előleges nyilatkozat nélkül a tárgyalás megtörténhetett volna. Én tehát kérem a t. házat, hogy más alkalom­mal a házszabályokat szorosan megtartani mél­­tóztassék. (Helyeslés a baloldal és zaj a jobbol­dalon) és akkor ily kellemetlen jeleneteknek nem­­ leszünk tanúi. Hogy pedig a házszabályok meg-

Next