A Hon, 1870. november (8. évfolyam, 264-288. szám)
1870-11-19 / 279. szám
279. szám. Yvi. évfolyam. Reggeli kiadáS* Pest, 1870. Szombat, november 19. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordv. reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra...........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra...........................6 „ 50 „ A hónapra.........................11 , . , Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. —Nyílt téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi V* évre . 5 frt SOr. Az esti kiadás postai kölönküldéséért felülfizetés havonkint 30 „ SUT" Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 18. Pest, nov. 18. _A.JP.az országgyűlési jelenetet szívesen elengedtük volna magunknak. Nehogy azt higyje a kegyes olvasó, és karzati néző (ma egy osztrák volt minister is volt az utóbbiak között) hogy mi ma meg akartuk egymást enni, elmondom a dráma exposééját. Német és Francziaország közt háború üt ki. Magyarország semleges akar maradni. De azon esetre, ha a háború európai mérvet ölt, vagy ha saját államunkat fenyegeti valami veszély, hadkészen akar állani. Ez a hadkészenállás belekerül 12 millióba. Az államnak olyan kincstára nincsen, ahonnan a tizenkétmilliók kikívánkozzanak, tehát a közös pénzügyminiszter kölcsönt vesz fel e költségekre, s leköti e kölcsönért a közös aktív követelményeit az államnak. Kölcsönt helybenhagyni egyfelől a magyar országgyűlés, másfelől a cislajthán birodalmi tanács joga. A kölcsönkötés idejében a magyar országgyűlés maga magát elnapolva együtt nem ül, a cislajthán birodalmi tanács nem is ülhet, mert feloszlattatott s új öszszeülése még problematikus, mert a csehek, turolok országgyűlései renitenskednek. Mit csináljon a minisztérium? Hogy a haza védelmét lehetségesítse, túllép a törvényen s kölcsönt vesz fel, előleges jóváhagyás nélkül. Most azután kérdésbe tétetik a jobboldali padokról, az óconservatív párt egyik régi vezére, Zsedényi által, hogy correctül járt-e el a minisztérium? A magyar pénzügyminiszter felel, s tudomásul kívánja vétetni feleletét. Az ellenzék tárgyalást kíván. Zsedényi indokolt napirendre térést. A kérdés feltevésekor a többség felállással, ülve maradással ki nem vehető, a jobboldal részéről személyes szavazást kérnek másnapra. Másnap a szavazás kezdete előtt a pénzügyminiszter még egyszer szót kér. Az elnök megadja neki a szót. Az ellenzék tiltakozik a szólás ellen. Az elnök hivatkozik a házszabályok azon szakaszára, mely szerint a miniszternek mindig szabad szót emelni. Az ellenzék hivatkozik a házszabályoknak egy másik szakaszára, mely szerint a tárgyalás befejezte után senkinek sem szabad szólni. Erre az elnök szavazásra akarja bocsátani a kérdést, hogy az összeütköző házszabályi czikkek közül melyik áll? Az ellenzék nem engedheti, hogy a házszabályok fölött szavazás történjék. Erre olyan zivatar támad, hogy az elnök kénytelen az ülést felfüggeszteni. Akkor az egész ház összekeveredik. A miniszterek felvilágosítják az ellenzéket a felől, hogy hiszen nem a tárgyalás ellen akar a pénzügyminiszter felszólalni, hanem épen azt akarja kinyilatkoztatni, hogy legyen tárgyalás; tehát épen azt akarja, amit az ellenzék. Erre aztán az újra megnyílt ülésben szép csendesen kihallgatják a pénzügyminisztert is, Tisza Kálmánt is, s a személyes szavazásnál egyformán szavaz jobboldal és baloldal. — Hát akkor ugyan mire való volt az az irtóztató nagy Tintamarre ? Hisz ha gyűlés előtt künn a corridoron felvilágosítják egymást a felek, idebenn egy közbekiáltásra sem lett volna szükség. Igen sajnos, hogy a reánk szakadni készülő világeseményekkel szemben még mindig nem ismer a jobboldal nagyobb ellenséget, mint a baloldalt, és megfordítva. Pedig bizony itt volna már az ideje, hogy közösen csinálnánk arczélt egy harmadik, egy negyedik, meg ki tudja hányadik ellenség ellen ! Hanem az hát kedély dolga. Remélhető, hogy az egész ország nem követi példánkat s a hon megvédése tekintetében nem ismer pártkülönbségeket. Azonban fenmarad jogosult vita tárgyul a kérdés érdeme. Mit csinálunk a fölvett kölcsönnel ? Ez még csak 12 millió. Arányítva a nagy feladathoz , a két monarchia tételének biztosításához,nem oly nagy összeg, de mi lesz jövőre, ha ugyanezen elv marad fenn ? Most ez összeg még arra fordítatott, hogy a lehető háborút tőlünk távol tartsa. Szívesen megszavazhatjuk. De hát ha tizennyi fog kiadatni arra, hogy egy háborúba belevigyen bennünket. Nekünk semmi szavunk se legyen ahoz? Jöhet olyan háború az országra, hogy az utolsó csizmánkat is odaadjuk a folytatására, de lehet, hogy olyan háborúba akarnának vinni bennünket, melyhez egy fillért is sajnálunk, mert a győzelemben is verve vagyunk: ne legyen-e a nemzet képviselőházának ahoz szólása, hogy melyik háborút helyesli ? melyikért akar , áldozni mindent, melyiktől tagad meg mindent ? Úgy hiszem, az a kívánság egészen jogos és alkotmányos, hogy legyen. Ha e kérdés felett oly indulatos scénákba tudunk kitörni, mint a mai volt, csak arra mutat, hogy pártnézeti rokon- és ellenszenveinket még mindig nem voltunk képesek feláldozni a fenyegetett országos létkérdés érdekének. Erre pedig a jobboldalnak kellene példával előre menni, mert ugyan mit nyer vele, ha minket mindennap megver is, s ha aztán „adveniet is, qui habet centum oculos“ s az megver mind akettőnket örökre. Jókai Mór. Pest, 1870. nov. 18. A bécsi követek háza is elkészité felirati javaslatát, mely valamint az urakházáé, tulajdonképen nem egyéb, mint a Potocki kabinet ellen intézett vádlevél, csak annyiban különböző adattól, hogy nem oly nyílt és őszinte. Alapjában szintén ugyanazon eszmét képviseli, sokalja a nemzetiségeknek tett ígéreteket, roszalja a minisztérium engedékenységét Csehország irányában, azt egyenesen az alkotmány elen elkövetett súlyos hibának nevezi, s habár emlegeti is annak szükségét, hogy a nemzetiségek kielégíttessenek, e kielégítést mégis nolens volens akarja elérni, illetőleg a nemzetiségekre rákényszeríteni. Az egész javaslatban a sorok közt mindenütt olvashatók annak rejtett gondolatai, s óhajai, melyek az absolutistikus, a centralizáló kormányformát tűzték ki czélul; ugyanazt, amit az urak háza is kifejezett, de sokkal őszintébben és nyíltabban. Mi e czélon nem csodálkozunk, mert a birodalmi tanácsban jelenleg majdnem kizárólag a német elem van képviselve, mely nem tudja felejteni, hogy századokon át az osztrák birodalomban ő volt a legnagyobb ur, de elfelejti e mellett azt, hogy épen e századokon át tartó uralkodás téve Ausztriát azzá, ami elégedetlen s majdnem elkeseredett népek laza conglomeratumává. A Reichsrat felirati javaslatai ez elégedetlenséget még magasabb fokra kivánják csigázni; nekik nem kell kiegyezés, nekik nem kellenek elégedett népek : ők vassal és vérrel kívánják engedelmességre és meghunyászkodásra tanítani mindazokat, kik elég merészek követelésekkel s kívánságokkal előállani ott, ahol csak a bécsi uraknak van joga parancsolni. Nem helyes eljárás ez uraim! Pandora szelenczéjébe is be lehetett szorítani rövid időre a szenvedélyeket, de amint a legkisebb rés nyílt, annál nagyobb erővel törtek azok elő. Nem helyes eljárás ez főleg most, midőn Ausztriának arra kellene törekedni, hogy minden népe együtt érezzen, egymáshoz tartozónak tartaná magát, s ne lásson egyik a másikban elnyomót, aki minden mozdulatára vaskézzel figyel. Az elnyomott, aki kénytelen meghódolni a szigornak és erőnek, alighalesz ha szövetséges, mihelyt a szigort és erőt más oldalról veszik igénybe. Hogy a Potocki-kabinet nem felelt meg feladatának, azt magunk is belátjuk. Hibáját azonban nem abban találjuk, — mint a bécsi urak — hogy egyáltalán alkudozott a nemzetiségekkel, hanem abban, hogy nem tudott velük megalkudni. Ha segíteni akarnak a birodalom belviszonyain, akkor Potocki helyébe nem olyan embert kell állítani aki nem akar kiegyezkedni, hanem olyat, aki tud kiegyezkedni. Mert hogy a kiegyezés nem lehetetlenség, azt úgy hisszük felesleges volna bizonyítgatnunk. Magyarországra is azt mondták egy úr, hogy szóba sem lehet vele állani, s ime mi mégis belementünk a delegatióba. Ausztriában kizárólagosan osztrák politikát űzni akarni, mint egy bécsi szónok kívánja, a legszelídebben mondva is vagy a viszonyok nem ismerése, vagy pedig óriási önhittség és elbizakodottság. Hiszen elhiszszük, hogy bármely kormánynak sok bajt, és gondot okozhat anynyi sokféle elemet kielégíteni s mégis egyesíteni; de a baj megvan, s azt egyszerűen ignorálni, vagy vörös czeruzával , kitörölni nem lehet. Még ha Ausztria teljesen fel volna is jogosítva absolutistikus és centralistikus módon uralkodni, s ha a tartományok követelései egészen alaptalanok és igazságtalanok volnának is, még akkor sem mernék ez utat tanácsolni, mert a pressió mindig és okvetlenül repressiót teremt, míg a kölcsönös engedékenység gyakran a legbonyolultabbnak látszó gordiusi csomót is képes feloldani. S így semmi esetre sem helyeselhetjük a bécsi parlament tagjainak elveit, melyeket felirataikban részint kifejtettek, részint sejteni engedtek, s nagyon fogjuk sajnálni, ha a többség elfogadja azokat, mert Falkenhayn igen helyesen jegyezte meg, hogy „a megelégedett népek hatalma és ereje csodákat képes művelni, míg az erőszakkal egymáshoz bilincselt különböző elemekre épített épület az első szélfúvásra romba dől.“ TARCZA: Toldy Ferencz indítványairól. (y. y.) Pár hét előtt említettük, hogy Toldy Ferencz, e veterán tudós, kinek tevékenységét és ügynevét az idő nem tudja lankasztani, mily nagy horderejű indítványokat tett az akadémiában. Tudományos kézikönyvek és a külföldi, s hazai irodalmat ismertető időszaki közlöny kiadását sürgette. Nagy hiba volna, ha a sajtó nem viszhangozná ez indítványokat, melyeknek érvényesítése a közművelődés és ismeretek átalánosítására oly nagy befolyással lehetne. Toldy F. a meggyőződés hevével s valódi emelkedettségével indokolta javaslatát, s a szükségétet ép úgy, mint máskor a régi irodalom iránti kegyelet, — ékesszólóvá tette. Javaslata, melyet az akadémia e napokban nyomatott ki tagjai számára, előttünk fekszik, s nem tehetjük,hogy azt olvasóinkkal —kiket az irodalom és nemzeti műveltség ügye melegen érdekel — legalább röviden meg ne ismertessük. Visszapillantáson kezdi az akadémia múltjára, melyet senki sem ismerhet jobban nála, mint ki első tagjai közé tartozik és sok ideig titkára is volt. Az akadémia első tiz évében, 1831-től fogva, — úgymond — az ülések együttesek voltak, s csak a rendes tagokat választók osztályra való tekintettel. Természetes volt ez akkor, miután a szakférfiak száma csekély, az akadémiának majdnem egyetlen feladat pedig a nyelv művelése volt. Ekkor még nem a tudomány, hanem az administrate képezte az ülések tárgyait. A szaktudósok nem érezhettek kedvet tudományos termékeik előadására oly körben, hol a tagok nagyobb részét más szakmák érdekelték. A tudományos eszmecsere csak később szorítható háttérbe az igazgatási ügyeket, de az előadások még ekkor is csak átalánosságokból állottak. Az előadó álláspontja műkedvelői volt, oly tárgyat kellvén választania, mely minden osztálybeli tagot érdekeljen. A szakiság csak később érvényesült, midőn az ülései két osztályonkint kezdék tartani, s a levelező tagokat is a szerint választák. A tudomány csak akkor imponálhatott a műkedvelésnek. Az osztályok mai önállósága azonban csak az utóbbi évek vívmánya. Mai szerkezetében az akadémia nagyobb sikerrel működhetik a tudomány előmozdításában. Ámde a mi akadémiánknak nem csupán ez a czélja. Már alaptörvénye a tudomány és irodalomnak magyar nyelven való művelését és terjesztését tűzte ki czélul. S mint áll ma a dolog ! Úgy, hogy az akadémia majdnem kizárólag a tudomány művelésére fordítja minden gondját, de terjesztését jó formán figyelmen kívül hagyja. Mintha irodalmunkban már minden hézag be volna töltve, s a magyar ember minden szakban saját irodalma segedelmével képezhetné magát . Pedig a dolog nincs így. Széchenyi korában, sőt később is, hangyaszerű munkásság volt tudományos irodalmunk körül, mely közfigyelem tárgya volt. A sajtó és közönség jobban érdeklődött a nemzeti értelmiség minden tényezője iránt. De az alkotmányosság, visszanyerésével megcsökkent az érdekeltség mintha már elegünk volna ! A szorosan nemzeti tudomány, nyelvünk, történetünk, országunk ismertetése, az utolsó tíz év alatt nagyot fejlett, haladt; az akadémia is a nyomozások, kísérletek, vizsgálatok terén, emelgeti szárnyait, s ma akadémiaibb, mint valaha; az osztályok szakbeli munkássága élénkebb; szóval, az akadémiai szellem a tudomány előbbre vitelében jelentősen nyilatkozik ; de a rendeltetés másik ága: a tudomány terjesztése, mely sajátságos viszonyainknál fogva tán még elsőbb teendő, figyelmen kívül van hagyva. Pedig ki végzi azt más, ha nem az akadémia ? Amit az akadémia az utolsó évtizedben kiadott, inkább a tudósok közvetlen nyereménye, mint a magyar nemzeté, mely a szükséges alapmunkák hiányában szenved. Ekkor a nemzeti értelmiség más háznál (idegen nyelvben) keresi a szükséges táplálékot s elszokik a magunkétól. S ezen segitni kell, segitni mielőbb, nehogy elkéssünk ! Toldy Ferencz — mint előadó — minden időben sürgette az akadémiának osztályok szerinti, szakmai működését, s óhajtja ma is, hogy az osztályélet egyre jobban virágozzék; de e mellett annak sem szabad megtörténni, hogy az akadémiai összetartozóság, a közös rendeltetés és egység érzése lankadjon s vesszen. Arra kell törekedni, hogy ne valósuljon néhai gr. Teleki József amaz aggodalma , melyet 1844. végén monda ki: „az önálló fosztályülések az akadémiai egységnek sírjává lesznek.“ A tudomány előmozdítása az osztályok szakfeladata, terjesztése pedig az egész akadémiáé. E terjesztésre nézve Toldy F. hármat indítványoz. Az első: tudományos kézikönyvek s a tudományokat jelen színvonalukon előadó magyar munkák készíttetése, idegen jeles munkák fordíttatása s megjelenésük eszközlése. A második: egy az akadémia által alkotott vagy segélyezett irodalmi időszaki közlöny, mely a hazai és külföldi műveket ismertesse s tárgyilagos bírálatok által helyes irányt adjon. A harmadik pedig, hogy minden hóban külön önálló összes ülés legyen, a minden osztályt egyaránt érdeklő előadások s az indítványozott kiadások ügyeinek tárgyalására, stb. A kézikönyvek kiadásának szükségét, az akadémia már régebben is többször kimondá, s Toldy ez ügynek csupán azonnali, rendszeres kézbevételét sürgeti. Az időszaki közlöny szükségét pedig bőven indokolja a rég érzett panasz, hogy jelenleg „nincs kritika“. Az akadémia néhány ezer forintot szívesen áldozhat e czélra az erkölcsi haszonért, melyet egy kritikai intézet az irodalom és tudomány irányzása, terjesztése által összes műveltségünkre árasztana, sőt a nagyobb körben megismertetett irodalom ebből anyagi hasznot is látna. Az akadémiának ma nincs oka annyira tartani oly kritikai folyóirat kiadásától, mint tarthatott 38 év előtt, midőn nem volt elég szakember, s a kritikát nem igen fogadták mérséklettel. Továbbá ma már a közönség sem az akadémiának, hanem a kritikák íróinak róná föl a folyóirat netalánt hibáit. „Tennünk kell, 1. akadémia — monda Toldy — még pedig mást is, mint eddig, s különösen többet, sőt sokat a tudomány s az irodalom terjesztése érdekében, és — amit nem lehet eléggé hangsúlyozni — mielőbb! Ha Széchenyi korában jogosult volt a nagy hazafi intése: „a nemzet perczei drágák“, mennyivel inkább jogosult a sietésre intés ma, szemközt a nemzetek egyensúlyát megsemmisítő s az eddigi hatalmi viszonyokat sarkaikból kiforgató élethalál-harczcal, melyhez a történetben hasonlót hiába keresünk. Inkább, mint valaha, érezheti a magyar magát fölhiva, komolyan szellőztetni az országos fenmaradás föltételeinek nagy kérdését, s minél inkább leszen a közeljövőben utasítva — nem a maga elszigetelésére, hanem egy nagy, hatalmas nemzetiséggel való szövetkezésre, s minél bizonyos, hogy az nem lehet más, mint egy, nálunk a kultúrában rég elhaladottabb szomszéd nemzetiség, annál inkább van okunk ismét és ismét azon kincsünk megőrzésére és nevelésére fordítani minden gondjainkat, mely nélkül szabadok ugyan lehetünk, de megszűnünk lenni, a mik eddig voltunk, s a mik maradni akarunk: magyarok. E kincsünk a nemzetiség, melynek legnagyobb veszedelme az idegen műveltség, de egyszersmind legerősb, valódi gyémántpajzsa a nemzeti műveltség lehető magas kifejtése és elterjesztése. Ez irányban a magyar akadémiának is előkelő szerep jutott, mart alapítói által; e rendeltetésnek pedig úgy fog megfelelhetni leginkább, ha ereje legnagyobb részét a tudományoknak minél mélyebb meggyökereztetésére s a magyar fajnak minden rétegeiben, de főleg annak millióiban a magyar irodalom eszköze, által terjesztésére fordítandja; sőt ha ezt állítandja teendői első sorába.“ Nincs mit hozzátennünk e mélyen igaz és nagy horderejű szavakhoz. Legfölebb azt az óhajtásunkat fejezhetjük ki, vajha az akadémia ez indítványokat elfogadva, mielőbb foganatosítaná. A nemzet sokat és lelkesen áldozott az akadémiára, s abban a reményben áldozta, hogy benne a tudomány nem véka alá rejtett mécs lesz, hanem a műveltség fénytornya, mely szerte a hazában hintse szét termékenyítő sugarait ! Országgyűlési tudósítások. A képviselőház 239-ik ülése nov. 18 án A pénzügyminiszter nyilatkozata. A felfüggesztett ülést elnök a letelt 10 perek után ismét megnyitván a következő szavakat intéző a házhoz: Ismételve kérem a t. házat, méltóztassanak a napirend előtt nem csak a minisztert, hanem bárkit is, aki szót kér, azon sorban, melyben a jelentkezés történik, kihallgatni. Én ugyanis előbb azt mondom, hogy átmegyünk a napirendre, mire a miniszter úr így szólott: a napirend előtt szót kérek , tehát ne méltóztassanak őt a szólásban megakadályozni. (Felkiáltások bal felől: így már elfogadjuk.) Kerkápoly Károly pénzügyminiszter: T. ház! Tökéletesen elismerem, hogy visszaélnék (Felkiáltások bal felől: A házszabályok : Zaj !) Ismétlem, tökéletesen elismerem (Zaj), hogy visszaélnék a törvény által a miniszternek adott joggal, ha a mára már szavazásra tűzött tárgyban saját — tegnap már kifejtett — érveimhez akarnék még valamit adni, hogy valóbb szinlivé tegyem a szavazásnak azon eredményét, melyet én kívántam. A jog szigorú magyarázata mellett tán megtehetném ezt, de bizonyosan nem lennék méltányos (Felkiáltások balfelől: De nem tehetné!) De nincs is eszemben, egészen másról akarok szólani. (Felkiáltások jobbfelől: Halljuk). A házszabályoknak megkísérlett magyarázata ellenében a túl félről tegnap teljes méltánylást érdemlőleg az lett kimondva, hogy ily jelentékeny kérdésben, melyet Vukovics képviselő úr véleménye szerint is nem a házszabályok mértékével kell megmérni, nem akarja a túl fél a meglepetés és a véletlen előnyét felhasználni, ez méltányos volt, ez elismerést érdemel. De ugyanazon félről az is mondatott, hogy egyszerű tudomásul vétele annak, mit Zsedényi képviselő úr kérdésére válaszoltam, egyértelmű lenne annak helyeslésével, hogy a magunk által hozott törvények meg ne tartassanak. Ha ily vélemény van, én senki meggyőződésén erőszakot tenni nem kívánva (Helyeslés.) most csak azt akartam kimondani, hogy szemben e kijelentésekkel, s a végett, hogy azok ellenkezőjének bebizonyítására mód és alkalom nyujtassék, s nem csak e házban, de azon kívül is biztositassék a kívánatos megnyugvás, nekem s a kormánynak mi kifogásunk sincs az ellen, hogy azon tárgy, melyet az interpellate felidézett,s az általam arra adott válasz igen is tárgyalás alá vétessék. (Helyeslés.) Tisza Kálmán : T. ház ! A házszabályokhoz kívánok szólani. (Halljuk !) Pulszky Ferencz: Könnyű mesterség ! Tisza K.: Meglehet, hogy könnyű mesterség, de azon képviselő, aki most ezt mondta, nem tud hozzá, mert rendesen nem tudja a házszabályokat. (Derültség.) Én mondom, a házszabályokhoz kívánok szólani. Miután a t elnök úr azt méltóztatott nyilvánítani, hogy a napirend előtt kért a miniszter úr szót, én kötelességemnek tartottam kihallgatni , de meg kell jegyeznem, miszerint minde mellett is a házszabályok ezen esetben nem tartattak meg, nem azáltal, hogy a miniszter úr a napirend előtt szót kért, hanem az által, amint a nyilatkozat történt, mert az 1848 -j törvény kimondja, — igaz — hogy a miniszter, ha szólni kíván, meghallgatandó; de a modalitásokat nem a törvény szabályozza meg, hanem a törvény korlátai közt a házszabályok. Mert, ha nem ismernék el, hogy a törvény adta és senki által kétségbe nem vont jogot a házszabályok írják körül, a gyakorlatban az történnék, a betű szerinti értelmet tekintve, hogy bármelyik miniszternek joga volna bármelyik szónokot beszéde közben megállítani és tőle a szót megvonni. A házszabályok 127-ik §-a az, amely ide alkalmazva magyarázza a törvényadta joggyakorlatot, amely azt mondja: „a miniszterek vagy általuk a háznak előre bejelentett megbízottjaik a szükséges felvilágosítások adása végett a szavazási kérdés feltevése előtt bármikor szót kérhetnek“. Tehát, a szavazási kérdés feltevése előtt. A szavazási kérdés azonban már tegnap fel lett téve, a szavazás meg is indult. (Helyeslés a baloldalon) és csak 20 képviselő kívánatéra halasztatott el mára. Tehát ma már a kérdés feltevése után voltunk, és akkor a szóban levő tárgy irányában szavazás előtt senkinek még a miniszter úrnak sem volt joga szólani. Én ezt a házszabályok érdekében és a házszabályok szempontjából kötelességemnek tartottam megmondani. Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy habár helyesnek találom, hogy ily nagy fontosságú kérdések discutiáltassanak, ha a tegnapi napon a miniszter úr nem tiltakozott volna ellene, — midőn annak ideje volt , ez igen helyes és szép lett volna, de ma már sem szükségességét, sem méltányosságát ezen eljárásnak nem látom; mert a házszabályokat, — miként a miniszter úr maga mondta, — mi nem akarjuk méltányosságból túlfeszíteni, de ő most a házszabályokkal ellenkezőleg kívánt ellenünkben előnyt, amire szükség sem volt, mert ha a t. ház kimondja, hogy nem veszi tudomásul, minden előleges nyilatkozat nélkül a tárgyalás megtörténhetett volna. Én tehát kérem a t. házat, hogy más alkalommal a házszabályokat szorosan megtartani méltóztassék. (Helyeslés a baloldal és zaj a jobboldalon) és akkor ily kellemetlen jeleneteknek nem leszünk tanúi. Hogy pedig a házszabályok meg-