A Hon, 1871. december (9. évfolyam, 277-301. szám)

1871-12-01 / 277. szám

A külön­véleményre nézve megjegyzi, hogy kiindulási alapja azonos a­z­0. bizottságéval s attól csak az alkalmazás mérvére tér el. Az ál­­lamvagyonra történt beruházásokra nézve ki­emeli, hogy az államvagyonban a nettó jövede­lem 1868-ban 2 millió 78 ezer­ért volt körülbe­lül, 1872-ben a nettó jövedelem már két millió hatszázezer ittal van kimutatva, tehát mintegy 160 ezer frtnyi emelkedés mutatkozik. Szónok kijelenti, hogy míg a különvélemény egész szelleme úgy visszatekintésében a múltra, mint megbírálásában a jelennek, azt mondja, hogy már többet tettünk, mint a­mit erőnk meg­­bír, és hátrább kell szorítani kiadásainkat még azon határokon innen is, melyet a pénzügyi bi­zottság ezen költségvetésben 3.000.000 forinttal törlesztett, addig a p. v. bizottság többsége meg­hajlik azon igazság előtt, hogy viszonyaink kö­zött az államéletnek folytonos szakadatlan fej­lesztése nem engedi meg, hogy az előirányzat mozdulatlan határok közé szorittassék és ez által a nemzetgazdászati momentumnak a culturális momentum feláldoztassék. Viszonyaink között a gazdasági momentum szempontjának kelletén túl hangsúlyozása azon jótékony mozgalmat fojta­ná el csírájában, mely az államélet fejlődésével szakadatlan összefüggésben áll és így magát az államélet fejlődését is megakasztaná. Szónok azt tartja, hogy a múltnak számai is támogatják a p. ti. bizottság álláspontját, mert igaz, hogy az államkiadások 1868-tól kezdve évről-évre szaporodtak, úgy, hogy az 1868-ban 128 millió forintban megállapított kiadások ma már 159 millióra rúgnak kerek számban, és így 31 millió 900 ezer forinttal növekedtek. De emelkedtek a jövedelmek is.Emelkedtek a­z állam jövedelmet is, és pedig ugyanazon mérvben, sőt ezen mérvet valamivel meghaladó mértékben, mert 32,160,000 írttal nagyobb az 1872-diki bevétel előirányzata, mint volt az 1868-diki, mindkét évnek bevételeit ugyanazon alapra helyezve, a 68-kat is bruttórra átszámítva. A különvélemény törlesztése szerint összesen 3.700.000 írttal javulna a budget,­­ de erre megjegyzi szónok, hogy a különvélemény aláírói által proponált tételek mindegyike nem volna megtakarítás, mint pl. a pénzügyi főtörvényszék és az erdélyi csendőrség eltörlése , de magának a haladásnak és fejlődésnek sem volna érdeké­ben elfogadni az utak építésénél indítványozott 800.000 forint törlését. Igaz, hogy a 22 milliónyi deficit mellett a helyzet nem valami rendkívüli fényes, de tekint­ve, hogy 1867-ben jelentékeny teherrel vettük át a kormányzatot és annyi égető bajt és hiányt kellett orvosolni, hogy csoda volna, ha ez nem lenne így. De szónok reménye, hogy helyesebb adóreform útján valahára jóvá fog válni a hely­zet, mely ma még csak javulófélben van. Ajánl­ja tehát a különvéleménynyel szemben a p. v. bizottság véleményét. (Élénk helyeslés jobbról.) Ghyczy Kálmán : T. ház! (Halljuk.) Azok után a­miket Szontagh Pál t. barátommal együtt beadott külön­véleményünkben elmondottunk, jelen felszólalásomban csak azon észrevételek megvilágítására akarok szorítkozni, melyek az ország pénzügyi állapotára nézve a pénzügyi bizottság jelentésében a mi­­nézeteink ellen fel­­említtetnek, és részben most az előadó úr által is újólag felhozattak. Nem szándékozom e végett a nemzetgazdasá­gi s pénzügyi tudományok kérdéseinek elméleti fejtegetésébe bocsátkozni; gyengébbnek is ér­zem magam e téren, sem hogy ezt tenni meré­szelném, hanem ha hinném is azt, hogy szép szavakkal, tudományosan kikerekített theóriák­­kal, csillámló pénzügyi tervekkel az életnek na­ponként jelentkező szükségeit, tőkéjét és ka­matját nem jövőben és ideális értékben, hanem rögtön és készpénzben követelő hitelezőt kielé­gíteni lehessen; nem érzek hajlandóságot ma­gamban arra sem, hogy hazánk nemzetgazda­sági vagy­­ pénzügyi jövőjének a képzelődés ecsetével, akár világos akár sötét színek­ben festett képével magamat megnyugtassam, hanem a rideg valóságnak mereven akarok szembe nézni, (helyeslés balfelöl) és e szempont­ból kiindulva, a közönséges emberi ész szabá­lyai szerint, Maróthi szerint számítva (Derült­ség.) azt mondom, hogy a­ki huzamos ideig évente int többet költ el annál,­­mint a­mennyit vagyonából bevesz és ezen kiadási többletet évenkint új kölcsönvétellel, vagy vagyona egy részének elidegenítésével fedezi, az utó végre is megbukik.­­ (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ez áll nem csak a magán háztartásra, hanem áll az államháztartásra nézve is, mert kiapad­hatatlan pénzforrás a világon még nem fedezte­tett fel. A különb­ség a két háztartás közt e te­kintetben az, hogy a magán­háztartást ezrek és 100 ezrek túlkiadása teszi tönkre; az államház­tartásnál ezt sok milliók túlkiadása eszközli. A magánzó, ha életének bizonyos szakában kel­leténél többet költött és több kölcsönt vett fel, mint felvennie ildomos lett volna, biró elé állí­­tatik, csőd alá kerül, executio alá jut, és épen azért mert annak idejében túlterjeszkedett ki­adásaiban saját erején, végre ínséget szenvedni kénytelen. Az állam biró elé rendesen nem idéz­tethetik, executiot rendszerint nem szenvedhet, de pénzerejének és tehetségének a túlkiadások után szükségképen bekövetkező kimerülése kö­vetkeztében elsenyvedni és romba dőlni fogja látni szép reménye de erején túl megkezdett vállalatait és intézményeit, zavarban fogja látni közigazgatásainak egész rendszerét és kime­rült hiteléhez akkor nem fog folyamodhatni, mi­­n­den arra leginkább szüksége lesz. (Élénk he­lyeslés balfelöl) Készakarva mondottam, te­hát! hogy az állam rendszerint executió alá nem vé­tetik. A magyar államról ezt oly biztosan mon­dani nem lehet (Mozgás),mert mi nem csak ma­gánosok irányában vagyunk szerződési köte­lezettségben, hanem a monarchia másik részé­nek irányában is, úgy a közösügyi quota, mint különösen az államadóssági járulék iránt. Tör­ténjék meg, hogy ezeket egyszer nem fizethet­nénk, azt, hogy valamely executionális eljá­rás és pedig biró nélkül is nem kísértetnék meg ellenünk , mint a szerződés és egyezmény meg­szegői ellen, azt teljes biztossággal fájdalom, állítani nem merem. (Derültség.) T. előadó úr összehasonlította a jövő 1872-iki költségvetést az előző 1871-dik évi költségvetés­sé . Az e részben mondottakra csak azt jegyzem meg, hogy a­miket ő szíves volt a 72-ik évi ki­adásokra nézve említeni, azok többnyire valósá­gos pozitív összegek , kiadások lesznek, ellen­kezőleg az, a­miről ő úgy szólt, hogy már jöve­delmünk ennyire és ennyire emelkedett, a­mint pl. mondotta, hogy az államvagyonból jövedel­münk 5900000 fttal emelkedett, ez még csak re­mény, ez talán a valószínűség szabályai szerint de minden bizonytalanul számított összeg, mely valóban be fog-e folyni az állampénztárba. Mondottam, hogy előadó úr két évet hasonlí­tott össze az előirányzatra nézve. Én e tekintet­ben szélesebb kört akarok választani ; vissza akarok tekinteni a korábban el­múlt évekre is, és pénzügyi állásunkat az elmúlt évekről 1868-tól fogva kívánnám sommás átnézetben tisztába hoz­ni. (Halljuk.) Hogy mi az elmúlt három évben és a mosta­ni évben is—mert ezen év végéig akarok számí­­tani­—többet, sokkal többet költöttünk, mint a­mennyit saját jövedelmeink után költenünk le­hetett volna, arra nézve nem fogok az előirány­zatokra hivatkozni, melyeknek tételei különféle észrevételek alá vehetők, e tekintetben csupán egy egyszerű, nyilvános, kétségbe vonhatlan tényre akarok hivatkozni. A különvéleményben szám szerint ki van mu­tatva, hogy a magyar államnak ez idő szerint mennyi adóssága van ; ezen adósságok közül én a számításból kihagyom az államadóssági járu­lékot, a földtehermentesítési adósságot, az állam­jegyeket, a némelyek szerint külön rovatba tar­tozó szőllődézsma váltsági adósságot; kihagyom még csak a jövő évben elköltendő gömört, és a most legújabban felvett 30000000­nyi kölcsönt, és számításomat csak a vasúti, a sorsolási köl­csönökre és a kincstári utalványokra alapítom. A vasúti kölcsön kezdetben ugyan 1000000-al több volt azon összegnél, mely a külön­véleményben kimutattatik, minthogy időközben már törlesztések történtek. Én azonban összeha­sonlítás végett csak a különvéleményben kitett összeget veszem föl: 101.063.376 írttal felveszem a sorsolási kölcsönből bejött 44.000.000 s a kincs­tári utalványokból ez év végéig körülbelül bejövő 7.000.000, ezen három kölcsön összesen 132.000. 000 forintot teszi. Ebből a ház asztalán fekvő költségvetés, jelesül annak hitel- és pénz­­tárműveleti része szerint még rendelkezésre áll 1872-re, jelesül, a vasúti kölcsönből 17.577,660 frt, sorsolási kölcsönből meglehet mintegy 8.000. 000 frt. E két összeg összesen 25.577,669 forintot tesz, s azt a fenebb említett kölcsön vett 132.000. 000 írtból levonva, kitetszik , hogy a 71-dik év végéig az általam említett 3 rendbeli kölcsönből elfogyasztatott 106.485.707 frt. E felett az 1868,69,70 és 71-ik évi előirányza­tok szerint elköltetett a közös a dívákból 9.902.006. forint, államjavak 1227.814. forint erejéig,ingó állam vagyon elterheltetett, v. elada­­dott 8921561 ftért s ez újabb 3 tétel összesen 20051381 ftot tesz. Az 1867 év végével tovább a kormánytól a magy. kormány adóhátralékok­ban átvett 34,187,800 ftot, korona és kincstári uradalmak bérhátraléka 9823780 ft, összesen 44011580 ft. Ezen összegre évenként nevezetes utalványozások történtek, minden költségvetés­ben ez utalványozások összege 171­00.000 ftot­­ meghaladt, de ezek közül számításba nem ve­­s­szek többet, csak azon kit­­ételt, mely 1868 ik évben fedezetül az absolut kormánytól átvett adó- és bérleti hátralékok fejében a költségve­­tésbe fedezetül felvétetett, felvétetett jelesül adó­hátralék fejében 6372000, bérhátralék fejében 1,245000 vagyis összesen 7,617,000 ftot tesz. Hogy ez összeg az 1868-ik évet megelőző hátra­lékokból valóban befolyt, arról semmi kétség nem lehet, mert azon átvett adó és bérhátralé­kokban 21 milliónyi egyenes adón kívül fogyasz­tási adóhátralék is volt 1,463,000 ft erejéig, és volt a jogügyleti illetékekből hátralék 10538­00 ft és miután épen a jogügyi illetékek képezik a legjobb fejős tehenét a pénzügyi miniszernek,két­séget nem szenved,hogy azon két­összeg az absolut kormánytól átvett adó, és bérleti hátralékokból bizonyosan be is folyt az állam pénztárába. Már ha most összeszámítom mindazt, a­mi ál­talam 3 rendbeli kölcsönből az állam vagyoná­nak fogyasztásául, és az absolut kormánytól átvett hátralékokból befolyt, ez összegek együtt 134,154,088 főt tesznek. Ezen összeg a múlt 3 évben és a most folyó év alatt egészen elfogyasz­tatott. Ha ez összeg egészen gyümölcsöző beru­házásokra fordíttatott volna is, akkor is e körül­mény csak azt eredményezhetné, hogy a felvett kölcsönöknek visszafizetése annak idejében kö­­nyitve lesz; de azon tényt, hogy csakugyan töb­bet adtunk ki mint a­mennyit bevettünk, egyál­talában nem enyésztené el; a ház asztalára letett 1872. évi zárszámadások azonban kétségen kí­vül helyezik, hogy vasutakra azon nagy összeg­ből, melyet említettem, csak a következő össze­gek fektettek be, jelesül : a forgalomban levő vasutakba befektetett 40,737,957 ft,az épülő­fél­ben levő vasutakba befektettetett 10,878,610 frt, összesen 51,165,67 frt, ezen összeget levonván a fenebb említett elfogyasztott 124 millióból, 82,537,521 azon összeg, melynek hová fordítását fölvilágosítani kell. Tudom te­hát, hogy ezen összegből váltatott vissza a budapesti lánczhíd, vétetett a kisbéri uradalom, vétetett csekély részben a gödöllői uradalom, vétetett é­s visszaváltatott több jószág Erdélyben, felügyelet és vizsgálat alá vétettek az engedélyezett vasutak, nyittattak kőszénbá­nyák, emeltettek több rendbeli épületek, felállít­­tattak költséges és nem jövedelmező vasgyárak és bányaművek; de az, hogy ezen általam felem­lített nagy összeg, ha mindjárt a vasúti kölcsön kibocsátási árfolyamában szenvedett nagy vesz­teség tekintetik is, egészen gyümölcsöző beruhá­zásokra, vagy az állam értékének öregbítésére fordíttatott volna, mindaddig, míg ezt a minisz­térium szám szerint ki nem mutatja, én egyenesen tagadom. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Nem is hiszem, hogy a ministérium ezt bizo­­nyíthassa, mert mindnyájunk tudomására van, hogy a rendkívüli szükséglet rovatába sorozott kiadások rendszerint minden új kölcsön felvételé­vel,vagy az állam vagyonfogyasztásával fedeztet­tek.Ezen kiadások közt van igen sok olyan, a­mi inkább a rendes, mint a rendkívüli kiadások sorába tartozik, mert az állam- közigazgatás rendes menetének fentartására vagy javítására szükségeltetnek, és ha némely tekintetben köz­vetve öregbítik is a nemzet anyagi és szellemi tőkéjét, de pénzügyileg gyümölcsöző beruházá­soknak semmi esetre sem nevezhetők. A különvéleményben az 1872-ik évre 20 mil­lió frtnyi ilyen összeg van felszámítva. Nem el­lenzem, elfogadom a­z. előadó úrnak azon ész­revételét, hogy ezen összegnek legfeljebb csak fele lehet ugyan, mely e tekintetben szóba jö­het, de hozzá­teszem azt, hogy minden pillanat­ban ki lehet mutatni, hogy a 71. évi költségve­tésben is a vasúti kamatbiztosításon kívül mint­egy 15 millió frtnyi ilyen kiadás foglaltatik s a 70-es költségvetésben is az ilynemű kiadások mintegy 9 millió frtra mennek. Ily összegeket te­ház­ oly kiadásokra, melyek pénzügyileg nem gyümölcsöznek és csakugyan leginkább a közigazgatási és az államháztartás rendes menetének fentartására és javítására szükségesek,és mint ilyenek,inkább a rendes költ­ségek közé tartoznak, évenként huzamos ideig új kölcsönökből és az államvagyonnak fogyasz­tásából nem a gyenge pénzerejű­ magyar állam, hanem nézetem szerint egy állam sem fordíthat hitelének vég­megromlása nélkül. És erre pél­dával is szolgálhatok. Az absolut osztrák kormány pénzügye ugyan­azon módon jutott tönkre, a­melyen mi megindul­­tunk.(Élénk helyeslés baloldalon. Majd meglátjuk­ jobb felől) Figyelemmel kísértem azon időben a tárgyalásokat. Az osztrák pénzügyminiszer min­den év végével körmönfont jelentést tett ő felsé­gének és a birodalmi tanács fenállása óta a bi­rodalmi tanácsnak, a monarchia, az állam pénz­ügyi állásának kedvező helyzetéről, az állam jö­vedelmeinek évenkénti öregbedéséről; de mi­vel deficit és nagy deficit évenként mindig mu­tatkozott, mely vagy kölcsönnel vagy az államva­gyon fogyasztásával volt fedezendő, ez az osz­trák pénzügyi minister jelentése szerint csak azon nagyhasznú beruházásoknak volt tulajdonítandó, melyek terveztettek (Derültség balfelől) és tu­lajdonítandó azon szerencsétlen körülmények­nek, melyek épen az illető költségvetési évet rendkívüli kiadásokkal kivételesen terhelték. Ezen rendkívüli kivételes kiadások azonban különböző ezimek alatt minden esztendőben visz­­szakerültek; a tett beruházások vagy épen nem, vagy nem kellőkép gyümölcsöztek, és az éven­ként növekedő kölcsönök mindig nagyobb ka­mat és törlesztési összegekkel nehezedtek az ál­lampénztárra ; e miatt azután eladattak azon vállalatok is, melyekre a beruházások tétettek ; eladatott az államvaspálya és ráadásul hozzá­adattak a krassómegyei bányák és uradalmak; eladatott a déli vaspálya; eladattak a magyar kincstári, földtehermentesítési kötvények; betáb­­lázással terheltettek a magyar kincstári uradal­mak; elfogyasztatott a hajdani nevezetes állam­adóssági törlesztési alap ; eltűnt a katonai nyug­díjalap; eladatott egyszóval mindaz, amit eladni lehetett; eladattak még a kincstári fürdőhelyek is. (Derültség.) Mindezek daczára, s a pénzügy­­miniszernek az állam pénzügyeinek virágzó ál­lapotáról tett folytonos jelentés mellett, ő felsé­gének uralkodása alatt és pedig mindig beru­házások vagy rendkívüli kiadások folytán az ál­lamadóssági összeg csaknem 2000 millió frtra növekedett a­nélkül, hogy ezen roppant összeg­gel szemben valamely­ megfelelő beruházás mulat­tathatnék föl; de be is következett azután a­mi­nek ily eljárás mellett okvetlenül bekövetkeznie kellett: az állam hitele annyira kimerült, hogy utóbb a legszövevényesebb tervezettel kidolgozott lotteriai kölcsönök mellett is igen súlyos feltéte­lek alatt csak nehezen lehetett pénzt találni.­­ Mellesleg legyen mondva, nekünk magyarok­nak hálát kellene adni az isteni gondviselésnek, hogy ez így történt, mert csakugyan az osztrák absolut kormány pénzügyi szorultságának kö­szönhetjük egy részben, hogy állami önálló­ságunk azon részét visszanyertük, melynek bir­tokában vagyunk. De én azért óhajtok részem­ről min­den alkalommal felszólalni a pénzügyi kezelés azon módja ellen, melyet az absolut kor­mány példájára követünk, mert nem szeretném, ha állami ön­állásunkat azon után vesztenénk el, melyen az osztrák absolut kormány általi köve­tése folytán azt visszaszereztük. (Élénk helyes­lés balfelől.) A pénzügyi bizottság sokkal derültebb színben látja pénzügyi állásunkat, mint mi azt a külön­véleményben jeleztük. Előadó úr is e nézetét több érvekkel támo­gatva hangsúlyozta. Ő is, és a pénzügyi bizott­ság e nézetét első­sorban azzal kívánja igazolni, hogy az 1872-ik költségvetésnek az előző évi költségvetésekkeli összeegyeztetéséből az tet­szik ki, hogy az 1872-iki költségvetés hiánya csak látszólag nagyobb annál, mely az előző évekre nézve kiszámíttatott, mert azt mond­ja a pénzügyi bizottság, és az előadó úr, hogy az első években a vasúti kiadások és kamatbiztosítás mindig a m­ár felvéve volt vasúti kölcsönből és az állam ingó vagyoná­nak értékesítésé­vel fedeztettek, s az e forrás­ból kikerülő összegek már magába a költségve­tésbe fedezetül felvetettek, s így a múlt évi költségvetésekben kiszámított hiányok csak azon összegeket mutatják, melyek az e költség­­vetésekben már előzőleg fedezetül felvett forrá­sokból fedezhetők nem voltak ; most ellenben a vasúti kölcsön és az ingó államvagyonnak leg­nagyobb része már elfogyasztatván, az 1872-ki költségvetésbe fedezetül nem vétethetett fel több, hanem csupán a vasúti kölcsönből 15.589,166 ft, s az ingó államvagyon értékesítésének czi­­mén 2 millió ft, összesen tehát 17.589,166 ft, s igy miután az 1872-ik évben nevezetesebb vas­úti és más hasonló építkezések terveztetnek, e szerint az 1872-re kiszámított hiánynak látszó­lag nagyobbnak kellett lenni az előző években kiszámítottaknál. Sőt azt mondja a pénzügyi bi­zottság: ha tehát a vasúti kölcsön alapjai ki nem merültek volna már, vagy a kölcsön, melynek megkötését a törvényhozás elrendelte, már előbb köttetett volna és az abból befolyó összegek a vasúti építkezések költségeire előirányoztattak volna és a vasúti kamatbiztosítás által igényelt összegek teljes fedezésére ingó államvagyon ér­tékesítéséből befolyó tőkék fordittatnának, a­mint az 1871-ben és az előtt mindig történt, akkor az 1872-iki költségvetés sokkal kedve­zőbb lenne, és az 1872-iki hiány 5 egész 6 millióval kisebb lenne, mint az 1870. és 1871- iki, sőt az 1872-iki is csak mintegy 2 millióval haladná felül. Igaza van a pénzügyi bizottságnak és az elő­adó úrnak, hogy ha meg lett volna mindig, vagy meglenne mindazon pénzünk, melylyel minden kiadásainkat fedezhetnék, valóban hiányról, legalább pénztári hiányról szó se lehetne, s min­denesetre nevezetes számtani probléma az, a­melynek megoldását a pénzügyi bizottság fel­adatul tűzte ki magának, midőn azt igyekszik bizonyítani, hogy azon 42 milliós deficit, melyet 1872-re a pénzügyi bizottság kiszámított, való­ban mégis kisebb, mint azon 13—20­ és 22 mil­lió deficit, melyet hasonlag a pénzügyi bizottság annak idején számított ki. Nézetem szerint azonban e nehéz feladatnak megoldása a pénzügyi bizottságnak nem is sikerült. Sőt ellenkezőleg, a pénzügyi bizottság érvelései­vel bebizonyította azt, a­mit különvéleményünk­ben mi is kiemeltünk, hogy t. i. az 1868—69, 70 és 1871 esztendei hiányok hibásan voltak a költségvetési előirányzatokban kiszámítva, s azok sokkal nagyobbak azon összegeknél, me­lyek az illető költségvetésekben kimutatva van­nak. Mert ezen összegekhez, mint a pénzügyi bi­zottság igen helyesen megjegyzi, hozzá kell számí­tani azon összegeket is, melyek a vasúti kölcsön­ből s az állam ingó és ingatlan javainak eladá­sából fedezetül már a költségvetésben is felve­tettek, és ha ekként számítunk, akkor az 1869. évi hiány nem 13, hanem 35 millió, az 1870. évi hiány nem 22, hanem 46 millió, az 1871 évi hiány nem 20, hanem 48 millió lesz. Az igaz, hogy ezen összegek kisebbek azon 42 millió összegnél, melyet a pénzügyi bizott­ság 1872. kiszámított, de a pénzügyi bizottság elfeledkezett arról, hogy ha helyesen akar össze­hasonlítani, azon számítási módot, melyet az 1869—70 és 71. évi költségvetésekre nézve kö­vetett, követnie kell az 1872. évi költségvetésre nézve, és ez esetben az 1872-ki 42 milliónyi hi­ányhoz, hozzá kell adni azon 17 milliót, mely a vasúti kölcsönből az ingó államvagyon értéksíté­­séből már az előirányzatban fedezetül fel van véve, és akkor az 1872. évi hi­ány nem 42 mil­lió, hanem kevés híján 60 millió. Úgy látszik tehát nekem, hogy az 1868, 1869­­ és 70-ik évi pénzügyi állásunk valóban roszabb­­ volt annál, melyet az előirányzatok feltüntetnek.­­ De ha már magában is gyenge vigasz az, mivel­­ az előadó úr vigasztal bennünket, hogy a 72-es helyzet csak oly rosz lesz, mint rosz volt a múlt, és harmadszor, még e csekély vigasztól is elesünk, midőn a pénzügyi bizottság által is he­­­­lyeselt számítási rendszer szerint kijön, hogy a 72 ik évi deficit 12 millióval nagyobb a 71-einél, és így nagyobb minden hiánynál, mely eddig a költségvetésből kiderült. A pénzügyi bizottság tovább azt mondja : " Igaz­­ kiadásaink a múlt években nagy mérvben szaporodtak, mert 1868-ban rendes bruttó kiadás volt előirányozva 127,796,500 frt. 1872-re pedig előirányoztatik a törvényhatóságok házi adójá­nak részére lehajlított 4,145,749 forint leszállítá­­­sával — 155,595,152 frt, és igy 1868. óta a kiadások a törvényhatóságok házi adójának a terhére lehajlított összegnek hozzáadásával sza­porodtak 31,944,374 írttal. De azt mondja a pénzügyi bizottság, a kiadások e szaporodását­­ tökéletesen ellensúlyozza, sőt még meghaladja a­­ bevételek öregbítését, mert 68—72-ig a rendes­­ bruttó bevétel az előirányzatok szerint 32,160,592­­­árttal növekedett, és így tekintetbe véve még a­­ határőrvidéki nagy kiadást is, mely 72-ben elő­ször fordul elő a költségvetésben,a m. évvége alatt a kiadásokat a bevételek szaporodása 216,223 forinttal meghaladta. Azt mondja tovább előadó úr és a pénzügyi bizottság, hogy ennél még ked­vezőbb azon eredmény, melyet a zárszámadások 1868. 69. és 70-re mutatnak , mert 68-ban elő­irányozva volt rendes bruttó bevételte 24,881,000 frt. 1871-ben pedig valóságos eredmény, azaz a pénztárba valósággal bejött összeg 158,000,624 r­rtot tett, és így a 68-ik évi előirányzathoz képest az állam bevétele 1870-ben 33,761,000 írttal növekedett, s ennek tulajdonítható, hogy azon 33 millió hiány, mely a 69, 70. és 71. évekre az előirányzatokban kiszámítva volt, a zárszámadá­sokban nem mutatkozott. A­mi az előirán­yatokat illeti, az azokban foglalt tételek a valószinűség szabályai szerint hozzávetőleg állapíttatnak meg, tájékozásul, összehasonlításul használtathatnak,de nem biztos számtani adatok. A­mi pedig különösen az 1868. 69. és 70. előirányzatokat illeti, ezeket a mos­tani ministerelnök, azaz akkori pénzügyminister Lónyay Menyhért úr készítette, kiről közönsége­sen tudva van, hogy kész volt mindig, minister­társainak kiadásait ellenőrizni; tudva van, hogy szűk marokkal szokta mindig a bevételeket elő­irányozni. És ez által két­ezért ért el: először ez után könnyebben korlátolhatja miniszer­tár­sainak az állampénztárnak igénybe vételére irányzott követeléseit; más részről pedig az év végével a deficit helyett, melylyel ijesztett, fe­lesleggel léphetett fel. (Derültség). Nem csoda tehát egyátaljában,­­hogy ily előirányzat mellett az 1868. esztendőn előirányozva volt bruttó 124.881000 frt helyett a valóságos eredmény 145340000 ft lett és igy több 20.459000 frttal az előirányzatnál. Addig, mig zárszámadásaink nincsenek, más adat az összehasonlításokra nem használtathatik,, mint az előirányzat, de a­mint a zárszámadások biztos adatokat mutathatnak, a valóságos eredmény előtt az előirányzati ada­toknak háttérbe kell szorulniuk. A zárszámadá­sok eredményének az előirányzatokkal­ összeha­­sonlítása csak annak felvilágosítására vezethet, hogy váljon az előirányzat helyesen történt vagy nem ? Más értelme nincs, mert biztos szá­mítási adatokat csak a zárszámadásnak valósá­gos eredményei nyújthatnak. A számvevőszék által újból vizsgálat alá vett 1868—69 és 70. évi zárszámadásokhoz tüzete­sen majd csak akkor lehetene szólani, ha azok a törvény értelmében a ház asztalára le lesznek téve, és azért én is a pénzügyi bizottság által ezen zárszámadásokból előmutatott kivonat va­lódi értéke és bizonyíték­képessége "feletti íté­letemet ezen zárszámadások beterjesztésének idejére tartom fenn. Annyit azonban már most is biztosan állíthatok, hogy azon kivonat, me­lyet a pénzügyi bizottság az 1868—69 és 70 esztendei zárszámadásokból közlött, tökéletesen igazolja ugyanazt, hogy az állam kiadásai 1868-tól kezdve mostanáig igen nagy mérvben emelkedtek, de egyáltalában nem bizonyítja azt, mit a pénzügyi bizottság állít,hogy hasonló arány­ban növekedtek volna az államnak bevételei is,sőt inkább az ellenkezőt bizonyítja be. (Halljuk­!) Azon zárszámadási kivonat szerint, melyet fel­említettem, az 1868-ik esztendei rendes, valósá­gos bevétel 145,340000 volt ;“1870-ik esztendő­ben pedig ugyanazon kivonat szerint a valósá­gos, rendes bevétel tett 158,624000 írtot.A be­vételek tehát 1868-tól 1870-ig a valóságos ered­mény szerint nem 33 millió 761000 írttal, mint előadósrt állító, hanem csak 13282000 írttal növekedtek. Ez jeles növekedés mindenesetre, de a növekedés csekély azon öregbedéshez képest, a­melylyel ugyanazon idő alatt­ az állam kiadásai növekedtek. 1868-ban ugyanis a valóságos, rendes kiadás tett 13.728000 ftot. 1870-ben a valóságos, a megtörtént rendes kia­dás már 170.580000 frtot tett, és igy 1868-tól 1870-ig a valósággal megtörtént rendes kiadá­sok 28.852.000 frtat, tehát kétannyival is töb­bet emelkedtek, mint ugyanazon idő alatt nö­vekedtek az állam bevételei. (Helyes bal felöl; Mozgás) Ennek következése ezután az, hogy mindig azon kivonatokról szólva, melyeket a zárszám­adásokból a pénzügyi bizottság előterjesztett, ha az 1868 és 1869 esztendőkben a bevételek és kiadások a valóságos eredmény szerint összeha­­sonlíttatnak, akkor ezen évek mindegyikében a­­ pénztár részére nevezetes fölösleg marad fen, de­­ ezen felesleg már eltűnnek az 1870 ik esztendő­­­­ben. Mert 1870-ben már az említett kivonat sze­rint a kiadások, az 1870. évi és pedig az első irányzatnál szinte nagyobb bevételt 1 millió 956.000 írttal meghaladják, és ennélfogva ugyan-­­ azon összegre menő hiány­t eredményeznek, nem az előirányzott, hanem a valóságos eredmény­­ szerint; úgy látszik tehát nekem te­hát,hogy azon­­ aranjuezi szép napok, (Derültség) melyekben Lónyay gr. szűk marku előirányzatai folytán a­­ bevételek valóságos eredménye az előirányzatot évenkint meghaladta, 1870-el már végükhöz ér­tek és 1871/72-ben alig fognak többé­­visszake­rülni, mert ezen esztendőkben már Kerkapoly minister úr a bevételeket a vad­szinti eredmény­hez inkább közel eső mérvben irányozta elő, és ezen években a kiadások is ismét nagy mérvben emelkedtek , s azért azon véleményben vagyok, hogy azon derült színezetet, melyben pénzügyünk jelen állását a pénzügyi bizottság és az előadó úr látják, a zárszámadásokból a pénzügyi bizott­ság által közlött kivonat sem igazolja, hanem ezen kivonat is inkább indokolja azon nézetet, melyet mi az általunk előterjesztett külön­véle­ményben előadtunk, hogy t. i. a költségvetés megállapításában figyelni kell az államnak már eddig is túlfeszített pénzerejére s a kellő taka­rékosság elveit szem elől nem kell téveszteni. A mi a pénzügyi bizottság jelentésének többi részeit illeti, azokra nézve kevés mondani­va­lóm van. A pénzügyi bizottság ugyan s az előadó­it is felemlítik, hogy nem kell megakasztani az ál­lamélet fejlődését, tekintettel kell lenni a kultu­­rális czélokra,s feltétlen takarékosság nem fogja előmozdítani az ország felvirágzását, de más részről elismerik, hogy a kiadások csak akkor gyümölcsözők, ha az erőnek megfeszítése nélkül történnek, hogy sorrendet kell tartani gyümöl­csöző kiadásainknál is,és hogy gondosan el kell választani a hasznost a szükségestől, a kívána­tost a nélkülözhetlentől, a sürgősen szükségest a halaszthatótól. E tekintetben tehát a két vélemény közt lé­nyeges elvi különbség nincs, mert az állam éle­tét és annak fejlődését megakasztani, mi sem akarjuk, s ezt tanúsítottuk Szontagh Pál bará­tommal együtt azzal is, hogy a költségvetésben a kiadások legnagyobb részét, épen mivel szük­ségeseknek tartottuk, meg is szavaztuk; a ne­hézség a közösen elismert elv alkalmazásában rejlik; a kérdés az, mi az a mi megakasztja az államélet fejlődését, mi az a mi szükséges, mi halaszthatatlan ? (Perczel Béla elfoglalja az elnöki széket.) A felelet e kérdésekre, elismerem, nagy rész- Folytatás a mellékleten. gentuli haza legtermékenyebb helyeit lakják, de a „Zwei kindersistem“ mellett annak mivelé­­sére elég számmal soha nem voltak, s igy min­dig munkáshiányban szenvedtek sok ideig. Egy alkalommal azonban, alig pár évtized előtt, rá­szánták magukat egy reánk nézve igen sajnos operatióra. Nyári munka idején szász ügynökök mentek ki a Székelyföldre, s ott egy sereg székely mun­kást mesés munkaár ígérete mellett összeszedtek: elvitték és meg is adták nekik, a­mit ígértek, sőt haza is szállították. E mesés áraknál több szász községben kisegítették az egyes gazdák magukat a gazdag községi pénztárakból is,­­ így rakták ki a lépvesszőket. Az első év jól sikerült. A hazaszállított széke­lyek nem győzték otthon mesélni a Szászföldet. — Alig várták a másik esztendőt. Akkor még többen mentek. Újra megkapták a nagy árakat. És ekkor elterjedt az egész Székelyföld napszá­mos munkásai közt a szászok hallatlan gavallér­­sága. — A következő esztendőkben már úgy omlott a székely munkás a Szászföldre, mint a raj. De a mesés árak hirtelen kezdtek alászállni, a szász se el nem vitte, se haza nem szállította többé őket, hanem azért ma is úgy mennek e munkások oda, mintha ostorral csapnák, mihelyt a nyári dologidő bekövetkezik. És az első nagy árakból keletkezett mesés fogalom annyira be van vésve a székely mun­kás fejébe, hogy otthon, ha többet adnak is ne­ki, csak azért arat pár napot, hogy annak az árával szekerest fogadjon, ki elvigye a Szász­földre, még mikor az egész székely határokon lábán áll a gabona. És míg ekként mi határainkat alig vagyunk képesek a csorda elől letakarítani, addig a szá­szok válogatnak a mi munkásainkban és adnak nekik most már régtől fogva olyan árt, a­mi­lyent akarnak. A jó árak mellett fényűzéshez szoktak volt e munkások, és most is a kapott néhány silány forintból fényűzési czikkeket vásárolnak : ott hagyják a pénzt és aztán épen semmi keres­mény nélkül ősszel hazajönek feltört tenyérrel és­­ üres erszénynyel, minden esztendőben. Persze, azért a télből ki kell tartani otthon őket. Ilyenkor kevés munka lévén, tele rakják magukat adóssággal munkaigéret fejében. És már az nem kis jele a demoralisatiónak, hogy az a székely munkás, ki még csak pár év előtt a kötelesség érzetén és adott szó szentségén val­lásos áhítattal csüngött, ma pirulás nélkül tagad­ja meg a hitelező gazdának télben tett munka­­igi létét, kötelezettségét, ha a dologidő beáll, és elmegy a Barczaságra. A szászok által eként rászedett, elkényeztetett és némileg demoralizált székely munkásosztály­nak legnagyobb része most már csak azon gon­dolkozik, hogy hol és miként lehet kevés vagy épen semmi munka nélkül sok pénzre szert tenni. Otthon kapna s kap is a viszonyokhoz ké­pest tisztességes munka árt, de nem mesést; a Szászföldről pedig most már minden évben na­gyobb és nagyobb csalódásokkal kénytelen ha­zatérni ; de azért nem bír lemondani azon re­ményről, hogy álmainak valósulni kell. Aztán az ilyenek tesznek egy-egy próbát az általuk úgynevezett Czárába, azaz Moldva- Oláhországban. Ha már Brassóban többé nem kapják meg a nagy árakat, — gondolják, — akkor tovább keresik: Galaczon és Bukarest­ben, ott tán megkapják. — És igy mennek a szászok által fejükbe lopott bogár után.

Next