A Hon, 1872. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-13 / 10. szám

10. szám, X. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz.földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házb­­a hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ..............................6­­ 50 , 6 hónapra ..............................11 . — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Ken­sell kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP Pest, 1872. Szombat, január 13. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz. Beigtatási díj: 9 hasábos ilyí­ób­ betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb­­. 'tételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért. ... 85 kr. Az. előfizetési és h­irdetményidíj a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — K­isiratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás: „A H 0 H“ X-dik évi folyamára. Előfizetási árak: Egész évre . . . 22 ft — kr. Fél évre . . 11 ft — kr. Negyed évre . . 5 ft SO kr. Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasz­nálni, melyek bérmentesítése tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig tiz krba kerül. Az előfi­zetések a „Hon kiadó­ hivatala“ czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ szerkesztősége: PEST, JANUJAR 12. Az országházból. Minél mélyebbre hatolunk be a közok­tatási miniszter költségvetésének tárgya­lásába, figyelmes szemlélő előtt annál szembeötlőbbé válik, hogy a kormány közművelődési kérdéseinkben nem hogy egy szebb­ jövő terveivel foglalkoznék, de az általános és közönséges fölfogás s a mindennap nyilatkozó közvélemény szín­vonalán is alul áll. E kétségbevonhatatlan jelenség külö­nösebben három kérdésnél nyilatkozott a legszembeötlőbb alakban: az általános közoktatás, vagyis a közös iskolák, a fő­felügyeleti jog fölfogása és a tankönyvek kérdésénél. Az elsőre nézve kitűnik, habár miután a hivatalos évi jelentés nem fekszik előt­tünk, inkább csak kierőszakoltatik azon statistikai adat, mely szerint a kormány nem a dolog lényegét, hanem azt, hogy mégis valamit produkáljon, nem azon van, mi a közoktatási törvénynek első és főintenziója volt, hogy t. i. első­sorban épen azon községekben létesíttes­­senek iskolák, melyekben sem ilyen is­kola nincs,­­ hanem a miniszernek Irá­nyi által kicsikart vallomása szerint is ott állíttatnak föl közös iskolák, a­hol jó felekezeti­ iskolák amúgy is vannak. Tehát a kormány nem azon törekszik, hogy első­sorban a legszükségesebb intézkedéseket tegye, nem is arra, hogy a rosz fele­kezeti iskolák helyére jó közös iskolákat állítson; az elsőre nem tud, vagy nem mer elég költséget követelni és nem elég szor­galmas, buzgó a meglevőt haszonra fordí­tani ; az utóbbinak végrehajtását élhetet­lensége és gyávasága a papsággal szem­ben nem engedi, de hogy mégis láttas­sak tenni valamit, pazarol, oda tévén a jót a hol már úgy is van, s elhagyva onnan, hol a segedelem szükséges. Pedig mindenki azt hitte volna, hogy Magyarország közoktatási minisztere csak arra vár: legyen meg a közoktatási tör­vény, mely nagyszerű föladatában gyá­­molítsa; most meg van a kisebb hibái mellett is jó törvény,­­ de nincs a­ki végrehajtsa. Épen ily szűkkörű és alantmaradó a legfelsőbb felügyeleti jog fölfo­gására és végrehajtására nézve is. Annak daczára,hogy 28.000 forint ára tankerületi főigazgatót tart, kiknek nincs egyéb dolguk, mint praelatusi nyugalmu­kat egy vagy két kellemes kirándulással a szomszéd kir. katholicus (csakis ezek!) gymnasiumok vizsgái megtekintésére for­dítani ; daczára annak, hogy százezrekre menő központi igazgatása és kerületi is­­kolafelügyelői vannak, nem érzi magát jogosultnak a törvényhozás többszöri eré­lyes fölszólítása és a törvény parancsa mellett is az iskolák ügyébe, legyenek azok bármily felekezethez tartozók, bete­kinteni s azon feleket, melyek akár a tan­­szabadság szent elvén, akár az ország in­tegritásán és a növendékek hazafias érzü­letén, hiányos vagy visszás vétkes tanítás és tankönyvek által áttettek, behegeszteni, és a rákfenét, legyen az egyénben vagy dologban, azonnal kivágni, megsemmi­­síteni. E helyett a kegyes égre, az illetők ha­zafias érzelmeire utal a minister, melyeket mi mind nagyrabecsü­lünk ugyan, de a ministeri felelősség alapjául el nem fo­gadhatjuk. Bizony bármit mondjon is Zichy Ferdi­nand gróf, mi azon tankönyvekre, földab­roszokra , melyek a Daco-Román birodal­mat a Tiszáig terjesztik ki stb., mint a ha­za, alaptörvényeit sárba tiprók ellen való­ságos autodafát követelünk ; mert nagyobb vétket annál, midőn a gyermekbe a haza­­szeretet s annak alaptörvényei tisztelete helyett a gyűlölet és lázadás, honárulás érzelmei oltatnak be, nem ismerünk. És midőn az ország milliókat költ köz­oktatására, mely, ha haszonra forditta­­tik, legnagyobb mértékben épen a nem magyar ajkú polgárok osztályrészébe fog jutni, megkövetelheti, hogy azokból nem magyar nyelvi proselyták ugyan, de ha hazafiak s az ország integritásának tiszte­lői képeztessenek. Itt nem lehet az idő hosszú folyamára bízni a dolgot, itt erély kell és gyors el­járás. P. Szathmáry Károly. — A baloldali kör szombaton folyó hó 13-án d. u. 5 órakor értekezletet tart. A kormánynak a főváros rendezésére vonatkozó javaslata minden pártszinezet nél­kül általános rászólásra talál a főváros közön­­ségében.A „P. Ltd“azt hallja,hogy a sok petitió­­nak annyi eredménye lesz, hogy a belü­gyét a főispánság intézményétől és a hivatalno­kok szavazati jogától kész eltekinteni, de a viri­­lis szavazatok és egyesítés elvi kimondásá­ból kabinetkérdést csinál. A „Lid“ hozzá teszi,­­ hogy ezekre nézve is csak az elvi kimon­dáshoz ragaszkodnék oly nagyon a kormány és nem azok keresztül viteli módozatához. Remél­jük, hogy még tradtabilisebb lesz. Nolle, veile! A horvát egyeskedések közben. A A Lónyai gróf által Bécsben a horvátokkal megkezdett alkudozások eredménye a lett, hogy mindkét fél meggyőződött ez alkudozások czél­­szerű voltáról és az eddigi hírek szerint mindkét félben mindinkább nő a remény az iránt, hogy azok szerencsés véget fognak érni — Pesten. Minthogy sem a kiinduláspontról, melyből ez alkudozások kiindultak, sem az alapról, melyen azok haladnak, mindeddig hivatalos adataink nincsenek, így a dolog érdemébe nem bocsátkoz­hatunk és annál kevésbé tesszük ezt, mert az eredmény még nem bizonyos. Azonban most újra szükségesnek tartunk egyet mást elmondani, mert e fágyban sok hiba, sok tévedés követtetek el a közel­múltban. Ha vissza­tekintünk mindarra, a­mi az 1868. 30-ik törvényc­ikk meghozása előtt, és azóta Horvátországban és mi nálunk a horvát-magyar viszonyok tekintetében történt, könnyen fogjuk kimagyarázhatni a jelen helyzetet. Az a kedvező viszony, mely Magyar- és Hor­vátország közt beállott az 1860-diki horvát ir­­ség alatt, csakhamar megromlott azon agitatiók következtében, melyek nemcsak Horvátország­ban teremték meg a separatistikus 1861. 42. t. czikket, hanem megtérnék a szerb congressus határozatát, a szláv gyűlés által követelt szerb vajdaságot, a szent-mártoni tót és a nagy­szőlősi ruthen határozatokat és úgy, mint a román pro ■ nuntiamentókat is. — Épen ez alig pár hó alatt létre­jött magyarellenes határozatok ta­núsítják, h­ogy azok külső izgatásra keletkeztek, valamint a később beállott szelídebb hangulat és higgadtabb politika az illető népek jóakaratának csíráit tárta fel. Hogy mi történt azután a többi nemzetiségek­kel szemben, és azok közt­ nem fejtegetjük. Csak azt említjük fel, hogy ha Deák Ferencz által a horvátoknak nyújtott „fehér lap“ és az arra következett alkudozások aggodalmakat kel­tettek is bennünk, ha maga az 1868. 30. t. sz. hiányait éreztük is, mégis megszavaztuk ezt, anynyira óhajták a békességet. E magatartásunk világosan fejezte ki azt, hogy Horvátországot kibékíteni és nem izgatni akarjuk. De e magatartásunk nem akadályozá meg az azután következő kellemetlenségeket és hibákat, sem azt, hogy minket vádoljanak azért is,a­mit a kormány és sajtója teremtett. Ugyanis, mikor az 1868. 30-dik törvény­czik­ket elfogadtuk, a kormány Horvátországban szép többséggel birt. De lassanként az elégület­­lenség növekedett. És a mi fő, eleinte az izga­tás nem az 1868-ki törvény ellen volt irányozva, hanem az legelőbb nagyobb mérvet Rauch bán személye és a lonjskopolje-féle terület miatt öl­tött. Tehát nem volt politikai. Az e­e követke­zett sajtóper, nevelte azt és azután az elégület­­lenség vizsgálódóvá lett — a horvát kormány sze­mélyeit bírálta, azután átment, a magyar kor­mány mulasztásaira a közlekedési iskola és fő­leg a nyelv ügyeiben, így lett az politikaivá. De még mindig az 1868-as törvény végre nem hajtásából származtatták a sérelmeket. — Mikor azonban semmi­­javulás a helyzetben és személyzetben nem állott be — az országgyű­lési választásokkal különben is járó izgatottság megtermé a többséget azon, eleinte kisebbség­ben lévő párttöredéknek, mely az 1868 ki tör­vényt is roszalá; de mely párttöredékben sok­féle személyes és közérdek volt egybeolvadva — mig végre országos párttá nőtte ki magát. Mikor aztán a kom­ány látta, hogy kisebb­ségben maradt, eleinte személyváltozással pró­bált­ magán segíteni és később a horvát ország­gyűlés megnyitásának hosszas halasztását vélte erre legalkalmasabb eszköznek. Ez a törvényt és jogérzetet a kormány ellen fordító, az izgatottságot még inkább nevelő és ennek tetőzéséhez járult az, hogy a jobboldali lapok unisono a többségre jutott horvát ellenzék ellen fordultak — még pedig nem érvekkel, hanem vádakkal, rágalmakkal, és a személyek gyalázásával. A „Reform“ neki tulajdonitá a ra­­kovicziai lázadást és úgy, mint a panslav izga­tásokat, — a „Napló“ nem elégedett meg azzal hogy Mrazovicsot, Knesticset s mind azokat, kikkel most Lónyay alkudozik— egyen­ként vád alá fogá, hanem követelte a kormány olyforma erélyes fellépését, mely ostromálla­potot jelentsen, — a „Reform“ sietett ezt ki­látásba is helyezni. Jó, hogy mind e botor­ságnak komolyabb következménye nem lett. Ily stádiumban volt az ügy,mikor Lónyay ke­zébe vette az alkudozások fonalát. Kívánjuk, hogy törekvését siker koronázza. Mert e siker által csak azt teszi jóvá — meg­lehet áldozatok árán — mit saját pártja és saj­tója hibázott, mert történelmi hűséggel fejték ki, hogy a bajt ezek csinálták, ha nem is kizárólag, de nagy részben. Kívánjuk a sikert, ha Magyarország érdekei­vel nem ellenkezik, azért is, melyet megnyerjük hazánknak azt a pártot, mert a kormány hibája és a jobboldali sajtó eszeveszettsége vérig sér­tett és ellenünk ingerelt. Kívánjuk e sikert végre azért is, mert nekünk fényes elégtételt szolgáltat és akkor, midőn a jobboldali sajtónak—mely vádolt minket is — gyalázatára szolgál.­ ­ „HON“ TÁRCZAlá. Az arany ember. Regény öt kötetben, irta JÓKAI KÓR. Első kötet: A Szent Borbála. A szigorú vizsgálat (8. Folytatás.) Mikor a­ nagy Sterbecz hegytető a szerb parton eltűnik,következik ismét egy új sziklafolyosó,mely a Dunát ötszáz lábnyi mederbe szorítja össze. E béretfolyosó neve a „Kaszán“. Két három­ezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két ol­dalon, miknek kanyarulatai opálszin ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezer lábnyi magasról esik alá egy barlangból ki­­lövelő patak, mint vékony ezüst sugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két szikla­fal szakadatlan , csak egy helyen válik kétfelé a bérez, s az alpesi völgy borongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresz­tül, a távolban egy karcsú fehér toronynyal. Az ott Dubova tornya , az ott Magyarország. Timéa­ie nem vette szemeit a látványról, mig a hajó el nem haladt előtte, s a béretek megint összecsukódtak a szép táj fölött, s is­mét az alpesek árnya takarta be a mély szaka­dékot. úgy képzelem,szólt Timea a biztoshoz,mint­ha egy hosszú, hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, a­melyből nem lehet visszajönni többé. A két fal egyre magsabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz, s hogy a zord panorámát befejezze, az éjszaki meredélyen előtűnik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva , azokon lőrések ágyuk számára. Ez a Veteráni barlang, mondja a biztos Tímeá­nak. Itt harczolt száznegyven évvel ezelőtt három­száz ember, öt ágyúval egy egész török sereg el­len s negyven napig védte magát. Timea a fejét rázta. A biztos még többet is tudott pedig a barlang­ról felhozni. — Most negyven éve a mieink e barlangot véres harczban védték meg a törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek két­ezer embernél e sziklák alatt. Timéa összevonta vékony szemöldeit s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre,­,hogy ennek félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. — S azzal Timea eltakarva száját a humusz­­szal, elfordult tőle, bement a kajütbe és ki sem jött onnan estig. Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vo­nulnak el egymás után a part mentében­­az om­ladozó vártornyok, az ódon tömör magányos őr­lakok, a Ku­szszura völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő szik­laóriások, a zuhatag­képző treszkováczi kő, a harmincz ötes Babagáj hasogatott oldalaival. — Azt sem kérdik, mi története van annak a nyolczszegű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástya­fal fut körül ? Pedig meghallaná akkor a szép Roz­­gonyi Cziczelle történetét, magyarok királya, Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a Galambóczi vár. Vég­ül végig egy egész történet ez a két szik­lapart, két nemzet története, kiket a bolond sors arra választott ki, hogy egymást pusztítsák, s a kiknek itt volt minden harcz kezdetén a leg­első találkozójuk. — Az egy hosszú kripta, mely száz meg százezernyi hősnek csontját őrzi. Timea nem jött elő többé sem az nap, sem más nap a kabinból, hogy Tímárral szóba áll­jon. — Vázlatos könyvébe rajzolgatott egyes képeket, a miket a csendesen haladó hajóról szé­pen levehetett. Három nap telt bele, hogy a hajó eljutott odá­ig, a­hol a Morava a Dunába szakad. A folyam torkolatánál fekszik Szendrő. — Ennek a harminczhat tornyán is sokszor lobo­gott, majd a Szűz Máriás, majd a félholdas zászló, s barna körfalait mindenféle nemzet vére festé. A Morava másik torkolatánál már csak a puszta falai korhadnak a régi Kulics várnak, s az osztrovai szigeten túl merednek föl egy hegy­tetőn Ráma vár romjai. Csupa sírkő ! Hanem most ezeket bámulni nincs idő. Ma nem ér rá senki hanyatló nemzetek elmúlt dicső­ségén borongani, mert nagyobb baj van annál. A felszél, a­mint a magyar síkság nyílni kezd, oly erővel támadja meg a hajót, hogy a vonta­tók nem képesek azt többé fentartani, a szél ki­veri azt a túlsó partra. Nem lehet előre haladni. Ki van mondva. Trikalisz néhány szót vált titokban Tímárral, s azzal Timár a kormányoshoz megy. Fabula uram megköti a kormányrudat kötél­lel s ott hagyja. Azután felhívja a legénységet a dereglyéből s átkiált a partra a vontatókhoz, hogy álljanak meg. Nem segít itt most sem evezés, sem von­tatás. A hajó előtt áll az osztrovai sziget: egy hosz­­szú hegyes földnyelv nyúlik be a Dunába, északi oldala meredek és szakadékos, roppant ösvén­­ségű fűzfákkal benőve. A feladat az, hogy annak a szigetnek arra az északi oldalára lehessen eljutni a hajóval, a­hol azután a Szent Borbála mind az északi széltől ment kikötőben védve megpihenhet, mind az emberi kiváncsi szemektől eltakarva marad. Mert az a szélesebb ága a Dunának, mely Szer­bia felé övezi a szigetet, nincs a hajójárás útjá­ban, tele van az zátonyokkal és „kopaszok­kal.“ Most az a mesterség, hogy a sziget északi ol­dalára lehessen elkerülni. Vontatni oda nem lehet: a szigetnek nincsen vontatók számára való parti útja At vádolni sem­ lehet, mert a szél miatt a hajó nem mehet víz ellenében. Egyedüli segítség a „sugarozás. A hajó horgonyt vet a Duna közepén s a von­tató kötelet eloldják a lovakról és behúzzák a hajóba. Akkor a vontató kötél végére rákötik a máso­dik horgonyt, azt felveszik a dereglyébe, az evezős legények elviszik azt az osztrovai sziget felé, mikor a kötél véget ér, akkor kivetik a horgonyt a dereglyéből s visszatérnek a hajóhoz. Akkor aztán felveszik az első horgonyt, s az előre vitt horgony kötelét a csavarkorongra kötve, négy férfi elkezdi azt a korongon átdugott dorongokkal felcsavarni. A kötél lassú tekeredéssel gombolyodik fel a korongra, s a hajó kezd előre haladni a folyam medrébe kapaszkodott horgonya felé. Emberkínzó munka ! Mikor a hajó­­elérte a kivetett horgonyt, ak­kor ismét a másik vasmacskát teszik dereglyére, azzal eveznek előre, azt vetik ki ismét a Dunába s annak a kötelét csavarják fel újból a korongra, így haladnak izzasztó fáradsággal nyomot nyom után, víz ellenében, vihar ellenében; ez aguy­a­rozás. Eltart fél napig, míg a Duna közepéből a nagy sziget orma mellé puszta emberi erőhatalommal elvontatják a nagy terhes hajót. Ez a nap fáradságos lesz azoknak, a­kik dol­goznak, unalmas azoknak a kik nézik. Ilyenkor a terhes hajó olyan vigasztalan hely. A járt Dunaágat elhagyta, a hol legalább ős­romok jöttek eléje, a hol találkozott más hajók­kal, a hol hosszú sorban álló malmok kelepettek az útjában, s a helyett kitért a járatlan Dunaág öblébe,a hol jobbról elfedi egy hosszú kietlen szi­get , melyet csupa nyár­ és fűzfa látszik belepni; sehol egy emberi lak a partján, balról pedig a Duna vize egy sötét nádasban látszik elenyészni, melynek egy foltján emelkedik csak ki valami szárazföldet jelező növényzet: magasra felnyúlt ezüstlevelű nyárfák. Ez emberlaktalan csend tanyáján pihent meg a szent Borbála. És aztán még egy új baj jelentkezett. Elfo­gyott minden élelmi­szer. A kiindulásnál Ga­­laczról arra számítottak, hogy majd szokás sze­rint Orsovánál nagy pihenőt tartanak s ott a friss élelmi­szert bevásároljak. Onnan azonban éjszaka és hirtelen távozva az osztrovai sziget mellett már nem volt a hajón más, mint valami kevés kávé és czukor, meg egy katalya török dulcsásza Timéa birtokában, a­mit azonban ő nem akart felbontani, mert azt valakinek aján­dékba szánta. — Hiszen semmi baj, monda Timár, vala­merre a két parton csak lakik valami emberféle, birka, vagy kecskegödölye mindenütt akad, pénzért itt is kapható lesz minden. És még egy más baj is volt. A­mint a hajó a horgonyhoz kötve maradt, a szélzúdította óriás­folyam elkezdte azt úgy himbálni, hogy Ti­méa valóságos tengeri betegséget kapott, roszul lett és ijedezett. Talán még hajlékot is lehet itt találni vala­hol, a­hol Timéa atyjával együtt nyugodtan tölt­­hesse az éjt. (Folytatása kivetkőzik.) Vegyes apróságok, Mozgalmas idény kezdetén állunk, tagadha­tatlan. A farsang megkezdődött, zajjal, sipvel­­dobvel, álarczban és a nélkül, utczán, jégen, szánkán, tánczteremben. Haj, de mi ez ahhoz a politikai carnevalhoz képest, melynek első csattanós fellépte egyszerre két elnök bukásába került: a miniszter­elnökébe és a fináncz főtörvényszéki elnökébe. Hogy hogy ? fogják kérdeni olvasóink, hát Besze János is elbukott volna ? El ám, hanem egyelő is csak­­ a hóba. Ő most a hírlapokban maszkírozza dicső visszavo­nulását utólagos napiparancsokban, melyeknek gyönyörű kanouk­stylusa és ékes markotányos­­orthographiája most is élénken emlékeztet az egykori híres generálisra, „der den Rückzug deckte. “* Besze János, a széles hátú, csak elviseli vala­hogy az országos csapást, hogy az elnökminisz­terrel együtt bukott; de vajon Lónyay gróf, a szűk keblű, hogy viseli el ezt a közös ügyet. Híre jár, hogy azóta nem tud aludni. Inasai folytonos zaklatásnak vannak kitéve, esti 11 évkor úgy, mint reggeli három órakor, s gyak­ran felsóhajt, hogy az a poéta, a­ki felfedezte a következő verset: Gaudium est misoris socies habuisse malorum“ — nem ismerte Besze Jánost. Mondják azt is, hogy Besze Sátoralljaujhe­­lyen viselt dolgai miatt beadja lemondását — gr. Lónyay Menyhért. A hirlapokban is foly a carneval. Közeleg az idő, mikor az emberek mind „per te“ lesznek egymással, s impune lesz szabad egymást legaz­­emberezniök, „tolvaj“ lesz a legszelídebb czim s a kit hazaárulónak declarálnak, az kénytelen szépen mosolyogni hozzá. A ki megharagszik, szijat hasitnak a hátából. A P. N. már el is nevezte az ellenzéket haszon­talannak, minden értelmi súny nélkülinek, ezél­­talannak, mit cs­ak házsártoskodása tart fenn s e nélkül megsemmisülne. Szó sincs róla, hogy az ellenzék szinte fel ne hozza a maga részéről azokat a vívmányokat, a­­­mivel a jobboldal boldogítja a hazát s miket a jövő nemzedék ugyan meg fog keserűlni harmad- és negyedszigten. S mikor a két párt legjobban bajban áll egy­mással, akkor lép közéjök egy harmadik,az u. n. i az a kérdés, ez a középpárt lesz-e a középpárt.­ Már most az a „tertius“, a­ki „inter duos litigantes ga­l­­det“ ? vagy ő lesz az, a­kinek a hajába mind a két másik párt bele kap, s két szék között a földön hagyja?* Természetes, hogy mikor egymást ily szere­tetreméltó módon befeketítjü­k, ugyanakkor ön­magunkat olyan fehérre szeretnők mosni, mint az angyal. A jobboldal ebben is hasonlít ahhoz a hatal­mas szerecsen királyhoz, a­ki az őt ortrak­ozó Bodwish őrnagyot szorongva kérte,hogy pingálja őt fehérnek. Mi hogy könnyebben sikerüljön, arczát bemeszelte. A „Pesti Napló“ első sorban vállalkozott a festői szerepre. A politikai karnevál e kétségbeesett masque­­rade-ja között nekünk ellenzéknek legjobb lenne talán csendesen bevárnunk azt az áldott égi esőt, mely lemosná mindnyájunkról a ránk ta­pasztott természetitlen színeket: rólunk a pisz­kot, róluk a meszet, s akkor hadd ítéljen a világ, melyikünk a szerecsen. * Ma hallottunk egy párbeszédet, mely két or­szággyűlési képviselő között folyt volna. Az egyik köztök egyetemi tanár. Képviselő: Te mint jeles régész, meg fo­god nekem tudni mondani, voltak-e az Augián istállójában szamarak ? Tanár: Már hogy lettek volna! Képviselő: Hát akkor hogyan mondhatta X. képviselőtársunk az egyetemet Au­gián istál­lójának ? *­­ Mikor a sugárutat tervezték, fölmerült a kér­dés, ki fogja beépíteni ? Felelet, mágnások, tőzsérek, vállalkozók, gaz­dag emberek, maga a főváros, — de kivált az ország, melynek sok középületre van szüksége s melyeknek igen alkalmas hely lesz a sugárút. S mikor aztán szóba jön az ország legelső középületének fölépítése, megveszik —• a Nákó házat.* Komolyan állítják, hogy a jövő tavaszszal csakugyan megszületik az a czigánygyerek, a­ki az első vályogot megveti ahhoz a falhoz, mely­ből ki fogja magát nőni a „pesti népszínház.“ T­ö­r­s Kálmán. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése jan. 12-kén. A közoktatásügyi költségvetés tárgyalása ma sokkal élénkebb és fontosabb volt, mint tegnap. Az általános népnevelési szükségleteken kívül, a­­melyek tárgyalása már tegnap megkezdetett, különösen a népnevelési lap és a gazdasági népiskolák körül forgott a vita. Az első pontnál igen élénk eszmecserét költött fel Schwarz Gyula részletezése az iskolai tankönyvek mo­­nopolizálásáról.Pauler és Csengery meglehetősen sophistbce védték a jelen könyvbíráló testületet, melyet a közvélemény egyhangúlag elítélt. Sza­­vaikból kilátszott, hogy ők maguk sem tekintik ezen ügyet egészen tisztának magánérdekektől. A népnevelési lapra vonatkozó­árgyalásnál a buzgó magyar Táncsics különben figye­­lemre is alig méltatott „mozaik-beszéde“, — a­mint egyik képviselő megjegyezte — a román képviselők között egész harerot költött fel azon kérdés körül: melyik érti jobban e lap román fordítását ? — A gazdasági népiskolákra vonat­kozólag azon nevezetes eset fordult elő,hogy mind a pénzügyi bizottság, mind a kisebbség véle­ménye elvettetvén az egész előirányzott összeg

Next