A Hon, 1872. március (10. évfolyam, 50-76. szám)

1872-03-26 / 71. szám

őszintén kimondom, hogy ezek a magyar nemzeti irányt nagyobbára feladták és kül­földi közgazdák iskoláihoz szegődtek. Ved­res, Széchenyi, Kossuth, Dessewffy nyom­dokain nem akartak előbbre haladni, hogy a hazai mezőgazdaságot, ipart, kereske­delmet, előbbre vigyék, hanem Rau, Ro­scher, Mill és más külföldi közgazdák ál­tal idegen társadalmi életből készített tu­dományos rendszer utánzását tűzték ki követendő czél gyanánt. A közelebb végbement magy­ állami átalakulás ily idegen elvek és eszmék be­folyása alatt szülemlett, vagy talán a nemzeti gazdaság követelményeitől telje­sen érintetlen maradt. Nem tagadjuk, hogy a külföldi intéz­mények utánzása itt ott áldásos hatással lehet, de nagyban és egészben véve még­is káros az a nemzetre nézve, mert elfojtja az önbizodalmat s igy könnyen idegen érdekek uszályhordozójává sülyeszti a nemzetet. Már­is lehetetlen fel nem is­merni azt, hogy egész jelen állami szer­vezetünk külországok közgazdasági viszo­nyaiból merített vezéreszméken sarkalik. Államgazdaságunk egészben véve a szom­széd állam­­háztartásához van idomitva. Összes gazdasági közigazgatásunk is ide­gen bialolon szerint van berendezve. Csak a mezőgazdaság maradt meg azon — saj­nos — még primitív állásponton, melyen az ez ideig nemzeti alapon kifejlődött. Az ipar és kereskedelem közigazgatási szervezete Ausztria kamarai szervezetével tökéletesen azonossá van téve. Vasúti köz­­igazgatásban a nemzeti önállóságnak semmi nyomait sem észlelhetjük; e te­kintetben annyira engedékenyek voltunk, hogy kormányunk a német vasúti Eisen­bahn-Ver­band-ban képviselteté a magyar vasutakat, a­nélkül, hogy ez iránt akár a törvényhozói testülettől, akár a sajtótól impulzust kapott volna. Vámügyekben magyar közgazdasági érdekekről szó is alig volt ez ideig; az osztrák vámügyi politikát egész teljességében kiterjesztet­ték az országra. Államadósságügyünk szintén az osztrák centralistikus kormány által kifejtett és érvényre hozott theó­­riákra van fektetve. Önálló magyar ál­­lamhitelügyről csak azóta kezdünk komo­lyabban gondolkozni, mióta a­ bankkérdés színrehozatalával ez ügy mintegy önma­gától előtérbe tolult. A vállalkozás terén hasonlag külföldi nemzetgazdasági törvé­nyek lenyomatát szemléljük. A szédel­gésbe hajtó credit mobilier intézetek ide­gen földről átplántálva, mind sűrűbben sarjadoznak fel, s utóbbi időben már a nemzeti alapon létrehozott takarékpénz­tárakra is átalakító hatást gyakorolnak , míg a nemzeti jegybankrendszer még mindig csak a jámbor óhajtás marad . Szóval, összes közgazdasági viszonyaink kü­lbefolyás idomító hatása alatt ala­kulnak. Meghiszem, hogy sokkal könnyebb idegen kész művet utánozni, mint ön­erőnkből újat alkotni. De a­ki a nemze­tek művelődésének törvényeit ismeri, tud­ni fogja, hogy az idegenek gyámolító ha­tása által előidézett fejlődés nem termé­szetes, hogy ez a nemzetet sem anyagi, sem intellectuális és morális tekintetben nem erősíti, nem izmosítja meg; tudni fog­ja, hogy az ily fejlődés mellett a verseny­­képesség csökken, hogy a gyámolító a gyámolt nemzetet mindinkább meghó­dítja. A most egybegyűlt közgazdasági gyű­lésnek tehát nézetünk szerint két nagy feladata van. Az egyik, hogy az imént ki­mutatott és hazánkra nézve káros idegen közgazdasági befolyástól a magyar nem­zetet emanc­ipálja, a másik, hogy a leg­égetőbbé vált állami és társadalmi refor­mok megvalósítását nemzeti alapon és nemzeti irányban előkészítse. A közgazdasági gyűlés mindkét czél­­hoz elvezethet. Ha oly kongressusi szervezet létesül, melybe a magyar nemzetnek minden a köz­­gazdasági tudományok iránt vonzalom­mal viseltető munkára kész és képes fia társadalmi állásra való tekintet nélkül egyesül, akkor Magyarország oly gazda­sági értelmi erőt egyesít, oly közgazda­­sági szellemi tőkét termel, mely az érin­tett is minden magyar ember szemei előtt károsnak tetsző idegen befolyástól fel­mentheti az országot. Nem leene szükség ekkor mindun­talan oly külföldi intézményeket utá­nozni, melyek a magyar társadalmi és gazdasági viszonyok közé legke­vésbé sem illenek, melyek az életben temérdek magyar magán­érdeket tönkre tesznek és családokat sőt társadalmi osz­tályokat pusztulásra juttatnak. Nem leend szükség ekkor a külföldről hazánkba be­nyúló érdekeket nagyra növeszteni, és saját érdekeink feláldozásával, azok előtt meg­hódolni. Nem leend szükség, Bécsbe menni bölcsességet koldulni, valami Ösz­­terreichisch Ungarischer Handelstagtól, vagy Eisenbahn­enqueteltől. Saját érde­keink felett elég jól tájékozni fogjuk mi magunkat s igy emancipálva lesz az or­szág külföldi befolyás alól. A közgazdasági gyűlés második felada­tát pedig sikeresen megoldja akkor, ha a napirendre felvett tárgyakat komolyan munkába veszi és nem elégszik meg azzal, hogy mint a legtöbb indítványban kimon­­datik, csak a megvalósítást óhajtja. Álta­lános elvek felett is oly ingatagság van ugyan mai nap még, hogy legközvetlenebb teendő gyanánt a vezéreszmék és iránya­dó elvek kikutatása tűnik fel, de oly kér­déseknél, mint például a bankügy, mely már a törvényhozó testületben is beható­an lett tárgyalva, a gyűlés egy lépéssel tovább mehet: ki mondhatja részletesen is azon elveket, melyek a készítendő tör­vénynek alapját­­képezzék. Sőt e kérdés­ben még talán akkor sem lépne túl fel­adatán, ha — mint a bankenquete — kérdőpontok alapján tárgyalná le a bank­ügyét, s kijelölné azon másnemű intézke­déseket, melyek a magyar pénzügynek önállóvá tétele végett szükségesek, s ha végre törvényjavaslatot készítene a füg­getlen magyar bankrendszer felállításá­ról s mind arról, mi ezzel kapcsolatosan törvény által szabályozandó. Más kérdésekben a kongressus megfe­lel feladatának, ha bizottságot küld ki, mely a munkálatokat egy s más­ irányban előbbre vigye. A felvett tárgyak között több olyan van, mely a kongressusnak valószínűleg még hosszú ideig állandóan napirendjén leend. Ilyen az, mely a hazai ipar pangásának okairól s a kis iparost a nagy iparral szemben versenyre képesítő társulati szervezkedésről szól. A mező­­gazdasági szakoktatásról, mezőgazdasági társulati szervezkedésről s egyéb mező­­gazdasági kérdésekről szóló indítványok­nak megvalósítására már inkább a mező­­gazdasági gyűlés van hivatva. Reméljük, hogy a közgazdasági gyűlés befolyással leend arra is, hogy valamint országos ipa­ros kongressust, úgy a mezőgazdasági országos modern társulati szervezetet is létre fogja hozni. Vegyes apróságok. „A­mi a magyar parlamentben történik, az itt halomra dönti mindazon nézeteket, melyeket ed­dig Magyarországról és az ottani viszonyokról tápláltunk“ — így kezdi mai czikkét a „Pesti Napló”nak egy bécsi munkatársa. Nem kell mystificálni a világot. Az a levél soha sem volt Bécsben, hanem az egészet elejétől végig írták a ministeri sajtóbureauban, mely most megtölté valamennyi battériáját s gőzerővel do­bálja a nehéz kaliberű lövegeket a jobboldali la­pok hasábjaiból. Tegnap is két czikk jelent meg a „Napló*­­ban és „Reforméban egyszerre, mely annyira hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a má­sikhoz. Mindjárt meglátszott rajtuk, hogy egy helyütt tojták. Meglátszik a „Napló“ mai czikkén is. Fölis­­merjü­k a kezet is, meg a hangot is, s tudjuk, honnan fú a szél. A pesti sajtóbureaubeli szag megérzik a czikken, ha Bécsbe viszik is. Azt azonban megengedjük, hogy azt a nótát, melyre ez a czikk tánczol, Bécsben fütyölik. * Tehát „renomén”, mit oly keserves küzde­lemben gyűjtöttünk, véglegesen tönkre megy Bécsben.“ Magyarország ezentúl vagy épenséggel nem, vagy csak nagy nehezen játszhatja tovább azon szerepet, melyet az utolsó négy esztendő­ben játszott. Nem gyakorolhatja azt a befolyást bizonyos „más körökre“, „más állami ténye­zőkre.“ Magyarországnak, a magyar kormány­nak és a magyar parl­amentnek prestigje föl­fel­é szenvedett. Magyarország, eddig az egye­düli szilárd pont a hullámzó és forrongó Ausz­triában, már maga is hullámzik és forrong. Ma­gyarország nymbusa tetemesen megfogyott. És ezt felhasználják a jelenlegi államrendszer el­lenzői, e kedvező körülményt Magyarország es­küdt ellenségei nem fogják használatlanul el­szalasztani. A prágai agitatió a pesti esemé­nyekből meríti erejének javát, — és végre most kezdenek kisértetni az eltemettek szelle­mei . — feltámadt’— Schmerling.“ Kérem, ez nagy decadentia! Tegnap mind a „Napló“, mind a „Reform“ a muszkát vezették be Magyarországba az ellenzéket megfenyíteni. Csodálatos, hogy ezek az urak, valahányszor féltik az irhájukat, 1849. óta mindig a muszká­hoz folyamodnak! Tegnap is azzal ijesztettek bennünket, de nem ijedtünk ám meg még a muszkának sem. Hogy gondolhatják hát, az urak, hogy ma Schmerlingnek megijedünk? Alios jam vidtimus ventos! Ha mumus kell, ne kisebbet, de nagyobbat vegyenek elő a musz­kánál, mert már ehhez is annyiszor volt szeren­csénk az önök jóvoltából, hogy már szinte meg­szoktuk egymást.­ Egyébiránt, hogy Magyarország reputatiója Bécs szemében csökkent a parlamenti kényszer­­helyzet miatt, azt mi bizony megengedjük. De két megjegyzést bátorkodunk koc­káz­tatni. Az egyik az, hogy a kényszerhelyzetet a kor­mány idézte elő, s ugyanaz „egy szemernyi jó­akarattal“ egy pillanat alatt véget is vethetne neki. A másik az, hogy Magyarországnak talán más czélja is van, mint Bécs magas tetszését ki­nyerni. Ez volt megölő betűnk, s ha valami, ez fog ki­törülni bennünket a nemzetek sorából, s ez a tetszelgés Bécs felé. Hogy Bécsnek tessünk, megtanultunk alázatosak, engedékenyek lenni, szíves magyar házigazdaként odaadtuk neki mindenünket, a­mire azt mondta, hogy ez neki tetszik, s annyira boldogoknak éreztük magun­kat, ha­ szívességet tehettünk neki, — hogy most már saját házunkban mi vagyunk a vendég, — ha megéhezünk, nincs magunk pénze, melyen megvehessük a betevő falatot, s a fegyvert a mi­vel életünket, fennállásunkat erőszakos támadás ellen megvédhetnék, a gyermekeinkből alakult hadsereg, s kiadtuk kezünkből másnak, a ki megvéd ha akar, s maga szúr le ha akar. Keve­sebb scrupulussal adtuk oda mindezt, mint egy doboz ólomkatonát szokás. És most még azzal fenyegetnek, s azzal akar­nak a nemzet megmaradt csekély jogtöredékei­­nek­­megvédésétől elriasztani bennünket, hogy Bécs összetalálja ránczolni a szemöldökét! Attól még nem rendül meg az Olympus ! * A­mi azt a befolyást illeti, mit „nem a ma­gyar parliament az osztrák parliamenttel szem­ben, s nem a magyar kormány az osztrák mi­­nistériummal szemközt“, hanem a­mit „egészen más körök és állami tényezők, egészen más kö­rökre és politikai tényezőkre“ gyakoroltak, — arra csak a mondók vagyunk, hogy akármi szépen tudjuk is beburkolni az absolutismus lé­nyegét delphibeli oraculumok rejtélyes ködébe: még azzal nem támasztottuk fel a constitutio­­nalismus napját, s hogy a hol a nemzet akaratát képviselő parlamenten és a fejedelem akaratát tol­mácsoló kormányon kívül az állam sorsának inté­zésébe még holmi „egészen más körök és egészen más állami tényezők“ is befolyhatnak,—ott az al­kotmányosság, a Parlamentarismus hiú­­fictio, külszin, képzelet csak, melylyel az absolutismus jónak látta magát körülvenni s igy Parlamen­tarismus, valódi alkotmányosság nincs is, — s a­minek csak színe van meg, de a­mi maga nincs, azt az ellenzék meg sem is sértheti, sem­miféle strike, ostromállapot stb. által­a mint önök az ellenzék jogvédelmi politikáját elke­resztelni elég kegyesek. Különben a „Napló” czikke szép, sima, diplo­matikus hangon van tartva. Óvatosan közelit, mint a csempész, ki bécsi sugárút akar belopni a magyar szivekbe. Ez az a hang, a­mely a legve­szedelmesebb. A honfibú aggodalmasan összerán­­czolt homlokával árulja pártja elveit gyanutalan járókelőknek, s a pártgyű­lölség­üszkét kitünően tudja álc­ázni a nyugodt indifferentismus hamvá­val. A lélek gyanú nélkül engedi át magát hí­zelgő öleléseinek s csak akkor tudja meg, ki vitte el, mikor már szurokban főzik. * Sokkal kevesebb mértékben veszedelmes ör­dög az olyan „Orlando furioso“, mint a milyen ma a „Reforméban tombol. No ez azután felhőt szakgat, fenyőerdőt tép, vihart sóhajt és villá­mokat néz. Szinte látni az epét gyöngyözni erei­ben s agyvelejének kavargását, mikor e felett a thema fölött töprenkedik. Hamletként: „Mi az a meghasonlás ?“ „Mikor a szenvedély elragadja az észt, s az indu­lat könnyelműen vétkezik, ront, sérteget és megaláz, s elkövet tetteket, melyeket büntetés követ ? „Nem ; a meghasonlás ennél szörnyűbb. „Hát a sötét gyanú, mely föl sem teszi a jó szán­dékot a másiknál, vagy kétség, a mely ingatag, nem tud választani se barátot se cselekedetet, mikor az életben az ember elvész, ha egyedül áll, s ha nem cselekszik, ha kiveszett a bizalom s az emberek nem nyújtanak kezet, és meggyengült az akaraterő, s az emberek nem csatlakoznak össze. „Ez-e, a meghasonlás ? „Nem, még ennél is szörnyűbb. „A meghasonlás több mint szenvedély és bizalmat­lanság, több mint nézetkülönbség s pártoskodás, több még a gyűlöletnél is. „Az összeegyeztethetlen elvek tusája, ellenkező czélok egymást megsemmisítő harcza, a gyűlölet, az engesztelhetlenség, a maradandó kétségbeesés ez együttvéve szüli, s együttesen benfoglaltatik azon ál­lapotban, a melyet meghasonlásnak neveznek. Borzasztó ! No ez a borzasztó dolog van ma minálunk. „Kossuth és Tisza személyes ambitiója csinálta ezt a azok közül egy párt, és e pártnak vagyon elve és czélja, s szenvedélye, mely engesztelhetlen gyű­lölettel ellenzi Magyarország alkotmányát, a­mint azt neki a kiegyezés visszaszerezte; ők és e párt engesz­telhetően gyűlölik a politikai állást, melyet hazánk Európában elfoglalt s a szövetséget, mely azt bizto­sítja,ők és a párt, a mely szavukra hallgat,más Magyar­­országot tűzött ki czélul, mint azt a melyben élünk s melyben gyarapszunk; ők és a párt, a melyre támasz­kodnak, más eszközökkel élnek s készek élni, mint melyeket a magyar alkotmány a pártoknak biztosit s megenged; ők a mit a nemzet többsége alkotott és mire hűséget fogadott a királynak, és mit uj válasz­tással is megerősített, ez alkotmány és ezen politika ellen megsemmisítő harc­ot folytatnak, folytatják év­ről évre, hol szeliden, hol hevesen, egyszer az alkot­mányos úton, másszor kitérve a törvényes útról addig, a­meddig lehetséges, úgy, hogy ki ne hívják az álla­mi erőszakot; ők és pártjuk részint nyíltan vallják, részint kaczérkodnak a forradalommal, a külső ellen­ség szövetségével, mely ellen mi megvédjük Ausz­triát, a dunai népek foederalizmusával, melytől mi féltjük a magyar hazát; a köztársasággal és sociális democratiával és annak elveivel, melyektől mi félt­jük a magyar nemzetet.“ Hát kérem szépen ebből az egész dologból csak annyi igaz, hogy mi ellenezzük a közös ügyes állapotot,­­ a többi valótlanság, kortes­fogás, impertinens állítás. A többire tehát nem felelünk. Hanem arra az egyre igen. Önök rész néven veszik, önök megrójják, hogy nekünk az a helyzet, melyet önök megte­remtettek, nem kell, hogy nem haladunk önök­kel egy uton, s hogy kárhoztatjuk azt a politi­kát, melyet a jobboldal követ. Önök e megrovásukban, a mi politikánk fe­letti megbotránykozásukban annyira mennek, hogy mint maguk bevallják, többet tesznek ve­lünk, mint gyűlölnek,­­ mert meghasonlás van köztünk. Jól van. Engedjük meg, hogy elvből gyűlöl­nek bennünket, s elvből­­van köztünk megha­sonlás. A meggyőződés teremtette az önök gyű­löletét irántunk s meggyőződés emelte közénk a meghasonlás válaszfalát, s önök meggyőződés­ből akarnak minket megsemmisíteni. Engedjük ezt meg. Már most mit szólnának önök ahhoz, ha mi azt mondanék, a­mint módjuk is, hogy szent meggyőződésünk,miszerint a jobboldal politikája meggyilkolja a hazát, megöli a democratiát és irmagvát is kiirtja a szabadelvüségnek; szent meggyőződésünk, hogy e politika mellett egy­másután enyésznek el a nép alkotmányos pol­gári jogai, sorban hullanak le nemzeti létünk erődei s a nemzeti öntudatnak utolsó nyoma is elmosódik bennünk, megszokjuk a szabadság helyett az igát, melyre rózsákat hazudnak, s ellenállás nélkül engedjük nyakunkra kerí­teni a zsineget, mit mézzel kennek be ; lát­juk, hogy ez irányt követve hazánk a halálok legrutább halálával, a megrothadással fog el­veszni : ez nekünk szent meggyőződésünk, s ez azt parancsolná, hogy erőnk végső megszakadá­sáig küzdjünk ez irány ellen, s ha már csak­ugyan nem győzhetünk, ha nemzetünknek csak­ugyan el kell veszni,válasszunk számára legalább szebb halált, de mi azért a szent egyetértés ked­véért s a rút meghasonlás kikerülése miatt nem tesszük azt a mit meggyőződésünk parancsol, hanem íme kezet nyújtunk és segítünk önöknek lassú­­méreggel ölni meg midnyájunkat: mit szólnának önök ehhez ? Föl kell tenni önökben annyi romlatlan jel­lemet, hogy ez esetben nem hogy­ nem szűnnék meg gyűlöletük, de még megutálni is kénytele­nek lennének az ily ellenfelet. Azért hagyjuk meg egymás meggyőződését. A jövő majd igazságot szolgáltat valamelyikünk­nek s meggyőződésünk az is, hogy nekünk. Törs Kálmán: Magyar különlegességek. Napjainkban épen leggyakoribb,hogy külföldi lapokban mellettünk és ellenünk sokkal több rész, mint jó akarattal, igen sokat imák. Nem ütközünk meg rajta. Ez a mulatságunk századok óta­ megvan már , csak­­azon csodál­kozunk, ha valaki ezen legtöbbször mondva­­gyártott czikkekre nagyobb súlyt fektet. Hiszen csaknem egy kerek század óta meg­van már az a gyönyörűségünk, hogy mindazt, mi Magyarországon történik, félre és balul ma­gyarázzák, részint ismerethiányból, részint rész­akaratból; ismerjük a külföldi sajtó­ durva’mate­­rializmusát is ; végül a diplomatikus körök nyi­latkozatait illetőleg talán elég jellemző lesz azt az egy esetet említenünk, hogy a szabad, di­cső Angolország diplomatiája 1849 után gratu­lált Magyarország szabadságzászlós összetöré­séhez ! A magyar emigratiónak s kivált azon iroda­lomnak, melyet az külföldi bujdosása alatt ki­fejtett, okvetlenül köszönhetünk annyit, hogy a „magyar“ név elvesztette a barbár nevet, s hogy legalább a múltra nézve a miveit Európa megértett; annyira azonban nehezen jutottunk, hogy jelen bonyodalmas helyzetünkkel más,mint az, ki ezt részletes tanulmánya tárgyává tette, a külföld tisztában volna. Magyarország már múltjánál fogva specialitás Európa continensén. Több szabadsági elemet egyetlen nép sem hozott be a hosszú népvándor­láson át; régibb fejlettebb rendi alkotmánya egyetlen egynek sem volt; lételéért, szabadsá­gáért egyetlen egy sem küzdött oly túlerő elle­nében, oly hosszasan és rendületlenül. 1848. kétségtelenül örökéletü várpontot képez nemzetünk múltja és jelene között; a nemzet a középkor átvett feudalismusából, mint selyem hernyó a levetett burkából megifjodva lépett elő s egy nemzettestté vált a szabadság vérrel szen­telt zászlói alatt. De a balvégzetes harcz,melyet végerő­feszítés­sel, két roppant hatalom zsoldos százezrei ellen folytatott,nem engedte meg a végleges rendezke­­dést s mindaz,mit a törvényhozás,igazságszolgálta­tás és végrehajtás három egysége tekintetében a szabadság melegének kellett volna kifejtenie, fejletlen, még élvonalaiban is részben félszeg in­tézmény maradt. Magyarország népességének azon része, mely 1848 előtt a nemzetet képezte, autonóm szabad­ság tekintetében legalább törvényszerűleg több szabadságot élvezett, vagy hitt élvezni, mennyi­vel ma, félig fejlett és részben megkötött parla­mentáris alkotmányában bir. Teljesen függetlennek érezte magát szemben a pápai hatalommal,függetlennek szemben a koroná­val. Fészkében ur volt és szabad, s bár mind­ennek tetemes része a gyakorlatban illusio volt, arra sem egy eset volt, midőn a jogérzet ereje előtt a jogtalan hatalomnak kellett meghajolni. A 30-as 40-es évek számos példát mutatnak erre. Innen van az­­ a szívósság, melyet a nemzet autonóm szabadsága mellett kifejtett, s melyet érez ma, érezni fog mindaddig, míg arról bizto­sítva nincs, hogy egy, a valódi parlamentáris kormány centralisatiója csak is az ő érdekében jó létre s a hazafias kezekből részben vagy egész­ben idegen érdekűekbe többé át nem játszható. Még egy második szempontot sem lehet elvon­nunk azon tekintetek alól, melyek hazánkra néz­ve helyes ítéletet adhatnak. Magyarország intelligenciája a humanismus, részben az idealismus iskolájában növekedett fel; ezt érezte a 40-es évek minden jóravaló po­litikusa és egy Széchenyi is csak lassan kint volt képes nemzetét egy realistikusabb világnéz­et hódításainak megnyerni. Ez is csak félig sikerült s most még egy igen nagy tömege a régi iskolának egyszerre nem a realismussal már, hanem itt ott durva materia­­lismussal látja magát egyszerre szemben, s un­dorát alig tudja legyőzni, midőn nem egyszer ennek kapzsisága és szédelgése tűnik föl szemei előtt. íme ezek azon kiindulási pontok, melyek a magyar viszonyok megítélésénél figyelmen kí­vül nem hagyhatók ; legkivált azon panaszok­kal szemben, melyeket némelyek, nem egyszer a tettetés szemforgatásai közben a nemzet zömé­nek szemére vetnek. Ha a 67-es kialkuvók a nemzetnek a centrali­­satió elleni féltékenységét le akarták küzdeni, fő gondjuknak kell vala lenni arra, hogy a tör­vényhozást teljesen függetlenitsék kifelé s minél hamisítlanabb képviseleti alapot adjanak annak mind lényeg, mind alak tekintetében. Fájdalom, épen azt mulasztották és mu­lasztják el még ma is s a nemzeti féleékenységet kétszeresen emelik az által, hogy mig azon ele­meket, melyek a valódi parlament keretében jo­gosan helyet nem foglalhatnak el nem távolit­­ják, legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a hű nép- és érdek-képviseletre törekvést s a parlament függetlenítését czélozó előlépéseket tanúsítsanak. Szóval, a parlamentarismust csak árnyoldalai­ban mutatják be s törekesznek kizsákmányolni a létező viszonyok s valljuk meg, nem egyszer a materialismus érdekében. Ez képezi a válaszfalat ma is a kormánypárt és ellenzék között s ebből foly midazon rész, melyet a jobbak innen és túl szomorúan néznek. P. Szathmáry Károly. Válasz. Schvarcz Gyula országos képviselő ur f. hó 15-ki „Székesfehérvár választó polgárai­hoz“ czimű kiáltványára. Tisztelt országos képviselő úr! Folyó évi martius hó 15-ről keltezett kiálványt bocsátott ön ki hozzánk székesfehérvári volt vá­lasztóihoz, melyben úgy a múltat, mint a jelent illetőleg több téves állítás fordul elő; nehogy azokat hallgatásunkkal megerősíteni látszassunk, az igazság érdekében szükséges úgy önt, mint az érdeklő közönséget felvilágosítanunk. Azon időben, midőn országos képviselő urat első ízben bizalomteljesen pártunk követjelölt­séggel megtisztelte, köztudomás szerint az or­szágban három politikai pártárnyalat létezett: az ú. n. jobb-, középbal- és szélsőbaloldal. Ezek egyikéhez tartoztak a választók országszerte. Mi, székesfehérvári megválasztói határozottan a közép balpárt elveit vallottuk magunkénak, s mint ilyenek ruháztuk Önre ezen elveink képvi­seletét. Ez értelemben lett ön felhíva, e értelem­ben száz és száz választó előtt elfogadta volt kö­vetjelöltségét. Az országházban is a balpárti ol­dalon foglalván el székét, igazolta elveinknek nevünkbeni érvényesítését. Nem­sokára a második választás előtt azon elterjedt hír folytán, mintha ön adott ígéretéről megfeledkezve a szélső balpárthoz átlépni szán­dékoznék, általunk nyilatkozatra jön felhiva, a midőn is 1869-ik évi február 16-án írásban ki­jelenté : „azon állítást, mintha én szélső balhoz tartoznám, határozottan visszautasítom.“ Ebben mi megnyugodtunk, annál is inkább, mivel ön hitünk megerősítésére itt újból baloldalinak ne­vező magát nemcsak, de igazolására annak,hogy felülről senkitől sincs függésben, baloldali czí­­méhez ezen szót „független“ hozzácsatolá. Hogy képviselő úr ezen kötelezettsége daczára mégis a szélső­bal párthoz csatlakozott, és ezen pártárnyalat közlönyének egyik fővezetője lön, avval független baloldali állását elhagyta, min­ket pedig arról győzött meg , hogy az ünnepé­lyes ígéret, a független czím nem annyira meg­győződésből, mint a belérzemények fedezése in­dokából használtatott. Ezen a szélső balpárthoz csatlakozását múlé­­konynak reméltük. Várakozásunk beteljesült. Akár­mi okból, de köztudomású dolog, hogy képviselő úr elhagyta a szélső­baloldalt, és ugyanekkor oly állást keresett elfoglalni a bal­párton kívül, melyben megszűnt régi választóit képviselni, és ezáltal úgy is ingatag eljárását még biztalanabbá tette. Ennyit a múltról. Legutóbbi kiáltványában képviselő úr az igazságtól eltérő és nem dicséretes bátorsággal előrántva a fentebb már kellőleg értelmezett „független“ szót, ennek segedelmével választóit úgy mutatja be a közvéleménynek, mintha azok ezelőtt, és most is egy soha nem létezett függet­len czímű párthoz tartoznának, vagy tartoztak volna. És mikor a képviselő úr kijelenti, hogy a „balközép párthoz nem tartozom, s nem is tartoz­tam“ — elfelejtette megmondani, vagy jónak látta elhallgatni, várjon hát melyik létező párt­hoz tartozik Ön jelenleg. A kérdéses kiáltvány kötelez bennünket még kijelenteni, hogy mi, egykori választói, folyó évi február hó 25 dikén mint balközép párttestület ismételve alakultunk, melynek tagjai a kiált­ványban meggyőződéseink kifejezett visszauta­sítását tudomásul vesszük. Tartózkodunk a füg­getlen, haladási, reform s a­t. pártezimek valódi értékét a bizalom mérlegén bírálni, de kijelent­jük , hogy hazafias lelkiismeretünk szigorúbb és őszintébb, hogysem ezen czimek félrevezető li­­dérctei után megindulhatnánk. Ez lévén a jelenre vonatkozó igazság. Ezzel befejezzük felvilágositásunkat azon óhajtással: Adjon Isten sikeres győzelmet a közép balpártnak! Kelt Székesfehérvárt márczius hó 20-án, 1872. A székesfehérvári balpárt bizottsága. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése mart. 23. A mai ülés kérvények tárgyalásával telt. A d. előtti tanácskozás nem mutat fontosabb mozza­natot; az estiben Pest város azon kérvé­nyének tárgyalása képezte a kiváló momen­tumot, melyben a fővárosok rendezéséről szóló törvényjavaslatot még ez ülésszak alatt kérte törvényerőre emeltetni.­­ A kérvényi bizott­ság, méltányolva a körülményeket, a tárgy fontosságát, azt v­éleményezte, hogy a ház a kérvény értelmében intézkedjék. S mit felelt erre a kormány?Kerkapoly azt, hogy még sza­vazás alá sem kívánta bocsátni a körvényi bi­zottság véleményét! — L­ó­n­y­a­y pedig azt indítványozá, hogy Pest város kérvénye egy­szerűen csak tudomásul vétessék. Ez azután a valódi diplomata fogás,még annyi ta­pintata sem volt, hogy legalább ne jött volna ellenkezésbe a kérvényi bizottság vélemé­nyével. Mintha csak Tóth Vilmos súgta volna neki e lépést,ki magáról azt állítá, hogy ő „ állam­férfi.“ — Lónyay fennen mondá a minap az ellenzéknek, hogy majd meglátja, ha kenyértö­résre kerül a sor, ki viseli szívén a főváros ren­dezését. Íme, most itt volt a kenyértörés és ő pártjával egyetemben megelégedett a magas tu­domásul vétellel, ugyanis Lónyay indítványát elfogadta a jobboldal, (melyből csak Királyi Pál szavazott az ellenzékkel), a kérvényi bi­zottság véleménye pedig 124 szavazattal 90 elle­nében elesett. A kérvények tárgyalása lévén napi­renden, a tárgyalás folyamában szőnyegre került Segesvár város kérvénye a vám­kötelezettség tárgyában, mely a belügyministé­­riumhoz áttétetni véleményeztetik a kérv. bizott­ság által. Lázár Ádám a kérvényi bizottság ezen vé­leményéhez következő módosítványt ad be. „Ezen kérvény a belügyminiszter úrnak a hid­­vám, mint egyik kisebb királyi haszonvétel jövő szabályozása iránt, mielőbb várandó törvényja­vaslatnál leendő használat végett kiadandó.“ Szilágyi Lajos előre bocsátott indokolással szintén módosítványt ad be, mely így hangzik:

Next