A Hon, 1872. október (10. évfolyam, 226-252. szám)

1872-10-09 / 233. szám

233. szám. X* évfolyam. Reggeli ki­ad­­a*. Kiadó­hivatal: Ferencziek-kert 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................1 frt 85 ki. 8 hónapra . . • . • • & n » 6 hónapra . . . • . . H » — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés havonkint , . . . 30 Wr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1872. Szerda, oct. 9. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden közv­ítmény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­ hiva­­talba (ferencziek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás. „A H 0 Hí» 31*~dik évi folyamára. .Előpartésti &r»fc: Kirósz évre . . . 18 ft — kr kai évre . . 11 ft — kr. negyed évre . . . 5 ft 50 kr. Külön előfaet&i iveket nem küldünk szót. IlletveVo a postai utalványokat kérjük hassz­­nálni, melyek bérmentesitése ti» írtig csak 5, 10 frt'.n felül pedig ti» krba kerül. A» elöfi­zetés'; a „­Hon kiadó-hivatala“ csim alatt Pest, feressesiek-tere 7. n. slá küldendők. A HON kiadó-hi­vatala. PEST, OCTOBER 8. A bankkérdés hordereje. Lónyay gr. tegnapi beszédében a bank­­kérdésről is nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy e tárgyban közelebbről oly előtej­­esztéseket fog a kormány tenni, melyek — reménye szerint — Ghyczyt is kielé­gítik, sőt „egészséges és idegen befolyás­tól ment pénzforgalmat“ ígért létrehoz­ni, de más­felől a másik féllel való ki­­egyezést is oly elkerülhetlennek mondá, hogy még mindig él bennünk a gyanú, hogy mégis csak az „osztrák nemzeti bank“ fogja nálunk létrehozni azt az „egészséges és idegen befolyástól ment“ (lucus a non lucendo) pénzforgalmat. De hát­­nem elfogultság-e az tőlünk, hogy az osztrák bankkal való alkudozás ellen küzdünk? Nem lehetséges-e ezzel előnyös szerződést kötni ? E kérdésekre határozottan kell válaszolnunk. Mi az osztrák bank? Egy kiváltságos részvény­társulat, melynek 187 (mert 20 részvénynél többet bíró) részvényese választja min­den évben a 12 tagú ellenőrző „bankbi­zottságot“ és 3 évre a 12 tagú bankdirek­­tóriumot. Az államtól kiváltságos bank­jegy és államjegy kibocsátási joggal van felruházva, az (eddig csak osztrák) állam ellenőrzése csak az üzlet általános keze­lésére, ú­ bankjegyek fedezeti arányára és az államjegyek összegére terjed ki. Tudjuk, hogy az utóbbi már most kö­zös, parlamenti­ bizottságok általi ellenőrzés alatt van. De e bank óriási üzlete felett a többi részben (tehát a fiókok dotatiója, a kamatláb meghatározása és a szétágazó nagy üzlet felett) a választott kormányzó­ság és a részvényesek közgyűlése ha­tároz. Mi következik ebből? Az,hogy e bank egész ügykezelésére,és a­mi ettől függ, hitelére, tehát jegyeinek értékére is nekünk semmiféle körülmé­nyek közt önálló, érvényes befolyásunk nem lehet. Tehát ha eltekintünk a tudomány kö­veteléseitől, melyek az osztrák bank mo­nopóliumát és állami viszonyát rég elítél­ték — ha eltekintünk saját nemzeti önállá­sunk jogától és specificus nemzeti érde­keinktől — maga az üzleti szempont is a mellett szól, hogy ne tűrjük tovább e bank uralmát hazánkban. Lehet — elismerjük — oly szerződést kötni, hogy a bank magyarországi fiók­jait nagyobb mérvben dotálja, hogy az itteni fiókok pl. a pesti fenhatósága alatt a hitel­engedélyezésben és az üzletekben (tegyük fel) egészen önállóan működje­nek , de még e legjobb eshetőség sem elé­gítheti ki Magyarországot. Mert maguk­nak a jegyeknek értékére csak a foly be, ki az egész üzlet ura. Tehát az agio urai nem leszünk soha. Az üzlet haszna a részvényeseké, tehát nem Magyarországé lesz. A kamatlábra befolyásunk nem lenne vagy igen csekély lenne, mert az osztrák üzletek túlnyomósága és a bécsi börze bel- és külföldi viszonyai döntenének eb­ben : az oszt. direktórium és részvényesek előtt így pedig a hitelviszonyok Magyar­­országon folytonosan a bécsi piac­ hatal­ma alatt állanának. Sőt mind e körülmény még azon legjobb esetben is fenmarad­­na, ha a pesti fióknak külön jegyei, sőt külön éretalapja lenne is — miután mégis annak kifolyása lenne, s annak hitelében osztozna ez. Továbbá az osztrák bankkal való ki­egyezés bármely módozata magában foglalja a 80 millió bank­adósság meg­osztását és ha ebből csak 20—24 milliót vállalunk is el, már ez maga jóval túlha­ladja azt az áldozatot, mit saját hasznára az osztrák bank tenne, ha talán a magyarországi fiókok dotatióját 20-ról 60 millióra vagy többre emelné. Lónyay gróf általában ígérte nem csak a bankügy „megoldását,“ de a valuta szabályzását is. Tegyük fel itt is a leg­jobb esetet, hogy t. i. ez a két kérdés egyszerre oldódik meg. Tegyük fel, hogy az osztrák bankjegyeinek disagiója meg­szűnik, a közös lebegő adósság (az államjegyek) convertáltatik: ez a mi részünkről mind sok áldozattal fog járni. — Ez áldozat állani fog elő­ször pénzben, másodszor az átmenetes intézkedésekkel okvetlenül járó üzleti áldozatokban (érték-fluctuatió, pénzzavar.) Már most az a kérdés: ideiglenes lesz-e az osztrák bankkal való alku ? — mert akkor nem éri meg semmiféle körülmények közt e nagy áldo­zatokat, melyeket a végleges rendezésnél újabbak fognak követni. Ha pedig vég­leges lesz az alku, akkor örökre feladtuk pénzügyi önállásunkat, hitelünk emancipatióját. Akkor a bankszabadság nálunk soha életbe nem léphet, a kor igényeinek soha eleget nem tehetünk, ak­kor önálló nemzetgazdaságunk soha sem lesz, és hitelünk fejlődésével szemben meg lesznek kötve kezeink. Nem elfogultságból, hanem érett meg­fontolásból írtuk e sorokat: a közelebbi napok a felett fognak dönteni : lesz-e és mikor hazánk nemzetgazdasága önálló, bírni fogunk-e az állami lét ez első tényezőjével vagy nem ? Áldozat kell a bankkérdés megoldásá­hoz — áldozni kell ehez nem csak pénz­zel, de magánüzleteinkben és hitelünk­ben is. Áldozat kell a valuta rendezéséhez — minden anyagi szerződés a múltban és jelenben, minden életpálya, kereset meg kell hogy hozza erre áldozatát. Ezt tudjuk. De ha mindez áldozatok másokért történnek és nem véglegesen vezetnek pénzügyi önállásunkhoz, akkor áldoza­tunk nem fog áldást hozni sem a kor­mányra, sem a nemzetre. Ezt vegyék tekintetbe azok, kiktől a kérdés eldöntése függ. Hegedűs Sándor: A JÍDE“ TÁRCZÁI”. A neemancipatió. I. (E. B.) A 19-ik század a forrongás, a vajúdás kora. Politikai és társadalmi életünkben a legel­lentétesebb eszmék és kérdések kerülnek fel­színre s minden irányban reformtörekvésekkel találkozunk. Sokszor homlokegyenest ellenkező eszmék lépnek egymással szemben a küzdtérre, s mindenik fél­jogosultságáért kész kardot rán­tani. Korunk vetette felszínre a nők polgári és társadalmi állásának kérdését is, s ez ügyben már évek óta élénk vita fejlődött ki az egész művelt világon. A harcz annál érdekesebb, mi­nél makacsabb és megcsökönösödöttebb felek állnak szemben egymással, s a harcz kimenetele annál meglepőbb. A nőemancipatió kérdése e szempontból is kétségtelenül egyike a legérdek­­feszítőbbeknek. Míg egyik táborban a nők töké­letes felszabadítása mellett küzdenek, addig a másik párthoz foly elemek is vég­­ültek újabb időben, kik a nőknek még eddig élvezett jogait is korlátozni kívánják. De­­mit szóljunk a pár hó előtt alakult párthoz, melynek zászlóvivője Alexander Dumas fils et comp, a­ki a Homme­­femmejában oly eszeveszett elvet akar felállítani, mely felett a józan ész már világgá bocsátása után pár nappal kimondta ítéletét és a mű szerzőjét esztelenséggel vagy világcsalással vádolta. Bumas azt állítja, hogy a férfinak jogá­ban áll nejét megölni, ha hűtlenségen találja, s ezt még érvekkel is kívánja támogatni. Azóta e tárgy felett már annyi eszmecsere fejlődött ki­­ Francziaországban, hogy valóban sajnálnunk­­ kell azt az időt és tehetséget, melyet jelesebb férfiak is e frenetikus tan hirdetője ellen elpaza­roltak. De mit törődik ezzel Dumas ? Műve pár hó alatt harmincz kiadást ért, s száz­ezer pél­dányban forog az olvasók kezén, a tárgyat jól választotta, s az üzlet többet hajtott, mint hogy ha húsz esztendeig okos dolgon törte volna fejét. Ez erőszakos tannal szemben a noemancipatió kérdése, mely rövid időre vesztett volt rohamos eszmecseréiből, megint szőnyegre került, s har­­crosai újabb erélylyel küzdenek keresztülvitelén. A „Revue des deux mondes“ e havi füzetében Henri Baudrillart egy tanulmányt közöl, mely­ben John Stuart Mill „On the subjection of Wo­­wen“ czimű műve, Danbié kisasszonynak „La femme pauvre au dix-neuvième siécle“ czimű s a lyoni akadémia által koszorúzott műve, továbbá Duvergernek „De la condition politique et civile des femmes“ czímű műve alapján fejtegeti a neemancipatió ügyében kifejtett mozgalmakat. A tárgy érdekességénél fogva, mely nálunk is pártolókkal és ellenesekkel bír, e fejtegetést a következőkben ismertetjük: Új állást szándékoznak rendszeresíteni a nő számára a társadalomban. A nő alárendeltségé­nek eszméje ellen élénken tiltakoznak. Pár év óta a lapok, könyvek, értekezletek e tiltakozás­nak képezik élénk visszhangját, s valóban az a kérdés merül fel, váljon megérdemli-e ez a tárgy, hogy oly komolysággal tárgyaltassék, hogy nincs-e ellene alapos ellenvetés, nem lehet-e jogosan elítélni a törvényhozásnak azon törek­vését, hogy a nőknek társadalmi állását megvál­toztassa. Az igazság, az emberiség, a haladás méltányolva fogadják e kérdés pengetését, elte­kintve attól, hogy a túlzott álláspont úgy az egyik, mint a másik táborban nevetséges és kárhoztatást érdemel. E szó felszabadítás, a szó etimológiai értelmében annyit jelent, mint vala­kit szolgaságból szabad lábra, egy tárgyat egyéni poletra emelni. Ez igen fontos tárgy, elég nagy horderejű, anélkül, hogy azt mértéken felül még nagyítani kellene. Ha a kérdést úgy oldjuk meg, mint a­hogy azt felállítottuk, akkor a világfor­radalmak egyik legnagyobbikának magvát fog­juk fellelni a noemancipatió kérdésében, mert ez nem kevesebbet akar, mint az emberi nem felé- I nek, a fél emberiségnek megváltását, olyatén­­ jogainak elismerését, melyektől máig megfosztva volt. Mi volna ehez képest az egy pár millió né­ger felszabadítása ? Nézzük részrehajlatlanul mindazon eredmé­nyeket, melyeket eddig elé­g nagy fontosságú ügyben elértek; jegyezzük fel mindezt — pár­tatlanul, szemet nem hunyva a túlzások előtt sem, melyekkel egy vagy más oldalon eljártak. A neemancipátió kérdését majd minden mivelt államban pengetik, még Oroszországban is; mindazonáltal legnagyobb munkásság mutat­kozik ez ,irányban Angol és Francziaországban , az Egyesült államokban. A tevékenység mind a három helyen a népek vérmérséke és szelleme szerint különböző. Mindazonáltal az elv ugyanaz marad, s az eredmény sem lesz nagyon elütő. Legnagyobb joggal Angolországnál kezdhetjük; nem azért, mivel Angolország legnagyobb nem­­zetgazdásza, a­­ki egyszersmind a legjelesebb tollú író is, adott saját neve alatt egy nyilatko­zatot ez érdemben, hanem azért is, mivel e kér­dés ott már a törvényhozás­­elé is került. Csodál­koznunk kell az angol nép gyors nézetváltozá­sán ; azon népén, mely csak ötven év előtt a gúny hangján nyilatkozott e kérdésről, s most e rideg, protestáns bibliai nép elragadtatta magát e modern siréntől, mely a női felszabadítás alak­jában kísérti korunkat. A parlament elé terjesz­tett bili, mely [a szavazás alkalmával tekin­télyes számú képviselőt tudott részére megnyer­ni, bár a tö­bbséget el­­nem érte, azon nők szava­zatjogát akarta elismertetni, kik valamely­ez­letnek tulajdonosai és adót fizetnek. Ennek elfogadása által mintegy 190 ezer nő nyerne szavazati jogot, s minthogy a nő e tekintetben csak mint adófizető szerepel, ezen kedvezmény nem annyira a nőnemet, mint inkább a képvi­selt ügyet illeti. A május elsején tartott ülésben Bright a nő politikai képtelensége ellen har­­czolt elvben. Cobden a híres szónok e bik­ elfo­gadását jótékony hatásúnak tartja, ép úgy mint az 1832-ik és 1867-iki volt, mely a középosz­tálynak és munkásoknak adta­­meg szavazati jogát. Voltak többen a parlamentben, kik a bili ellen csak azért keltek ki, mert féltek, hogy a parlament nagyon elasszonyosodik, mivel Nagy Britanniában a férfiak sűrű kivándorlása miatt a nők sokkal nagyobb számban vannak mint a férfiak. Voltak írók, kik annyira mentek túlzá­saikban, hogy a nők felszabadítását oly nagy mérvben akarták érvényesíteni, hogy még a katonaságra is fel akarták jogosítani. E jelek mutatják mennyire komolyan fogják fel Angol­országban a nők felszabadítását. Nem kevesebb erélylyel küzdenek a törvény­hozáson kívül is. Ezek a meetingek, melyek egy időben különösen a Stamford­ Street-féle egy­házban igen látogatottak voltak. Itt leginkább Hughes Tamás képviselő, Fawcett és mások szónokoltak a nőknek eddig ismeretlen parla­menti képességéről és jövendő szerepléseiről. Taylor asszonyság egy ily meeting alkalmával így szólt: „Nem rég ideje, az amerikai rabszol­gakereskedés szószólói hangosan kiabálták, hogy Amerika négerei alkalmatlanok a szabad­ságra. A rabszolgaság eltöröltetett és a szere­­csenek bebizonyították, hogy nagyon is alkal­masak a szabadságra; töröljétek el a nők vá­lasztási képtelenségét, s meglátjátok, hogy a nők bebizonyítják képességüket!* Egy más meeting alkalmával Grote asszony így szólt: „Az utolsó reform­biliben képviseleti joggal ruháztátok fel a munkásokat, kik nem bírnak ingatlannal, hanem csak munkájok után élnek, s nem találjátok jogosnak, hogy a birtok ugyan­azon előnyben részesüljön. Ez úgy hiszem egy ok arra, hogy a nőnek megadjátok azon jogot, kik polgári állást foglalnak el, s a vele járó terheket viselik, adót fizetnek s mindazon fele­lősséggel viseltetnek, mely a tulajdonjoggal karöltve jár.“ — „A szavazati jog, mondja Anstru­tter Robert báró, nevelni fogja a nőben a felelősség érzetét, tágítani fogja érdekeinek kö­rét, a tehetségei fejlesztésének hatalmas lendü­letet fog adni.“ Az 1­851-iki parlament kimondotta, hogy a tör­vényekben előforduló „ember“ szó, mindkét ne­met magában foglalja. Némelyek azt is állítják, hogy a polgári törvénykönyvben előforduló ezen kifejezés „franczia“­­alatt „franczia nő“ is ér­tendő. Ezen alapon követelték a nők Angolor­szágban szavazási jogukat; Manchesterben több mint 5000 nő reklamált. A felszólamlási bizott­mányok a különböző városokban a szavazati jo­got, belátásuk szerint hol megadták, hol megta­gadták. Londonban és Manchesterben egyformán kitörölték. Országgyűlési tudósítás, Pest, oct. 8. A ház ma befejezte a felirati vitát, de leg­alább annyiban, hogy az előjegyzett szónokok mind befejezték beszédeiket. Még az indítvány­tevőknek van szólásjoguk, a­mi holnap valószí­nűleg véget ér. A mai Illésben a horvátok voltak a nap hősei. Egyikük egész beszédét horvá­tul mondta el, előbb azonban a beszéd a házban magyar fordításban kiosztatott.­­ A felső­­h­á­z is érdekes ülést tartott. Zichy Fe­­rencz a Lloyd-kérdésben, Pongrácz Ká­roly a Ludovica akadémia kérdésében tartottak igen szakavatott beszédeket. [Pongrácz alább közlött indítványa igen fontos, s elfogadás ese­tén a honvédség ügyén jelentékenyen lendített volna. A méltóságos főrendek azonban elvetették a javaslatot, mely practicus érvényére nézve minden esetre czélszerűtlenséggel is járt, a meny­nyiben a Ludovica academia megnyitása elna­­poltatott­ volna. A képviselőház ülése oct. 8. Az esti lapunkban közlöttek után — a rojtek­­németbogsáni vasútról szóló javaslat elfogad­tatván." Bittó Kálmán a központi bizottság nevében jelenti, hogy egy osztály részéről a kebelében tett azon indítvány folytán, hogy utasítassék a közlekedési minister az országos vasúti hálózat tervezetének mielőbbi­ beterjesztésére, a miniszer úr azon nyilatkozatott tette, hogy nem csak a vasút, hane­m­ az összes közlekedési vonatok há­lózatáról szóló javaslatot legközelebb a k­pvi­­selőházban be fogja adni. — Tudomásul véte­tik. Következik ezután a válaszfelirati vita: Zsivkovics János (horvát) Néhány szónyi horvát bekezdés után magyarul kezd szólni, s kijelenti, hogy mint horvát-szlavén képviselő csak azon tárgyakhoz szól, melyek a két ország közt közösek, s ezért reá nézve legnagyobb fon­tossággal bír azon elvi álláspont, melyből a vá­laszfelirati javaslatok kiindulnak. Nem szándéka bővebben vizsgálat alá venni, mit akar vagy nem akar az egyik vagy a másik párt. Ez a t. ház előtt ennyi sok beszédekből és más nyilv. tárgyalásokból is elegendően tudva van; csak azt jegyzi meg hogy felfogása szerint a többség vagy a többségben levő párt az 1867-ik évi 12. t. sz. által az országban alakított állapo­tot az ország maga érdekében őszintén fentarta­­ni akarván, nem engedi az említett alaptörvényt még most semmi irányban módosíttatni, sem pedig annak jótékonyságát és czélszerűségét kérdésbe vonatni; a közép­bal pedig nem talál­ja ugyan ezen állapotot a Magyarország állami állására és annak jövőjére nézve jónak, hanem inkább veszedelmesnek; de nem állítván annak mi módozatbani módosítását és csupán támasz­kodván az ország jogaira, úgy látszik hogy a maga alkotmányos küzdelmét ezen mostani törvényes állapot ellen más kedvezőbb időre akarja elhalasztani, míg a túlsó bal csak a Magyarország teljes állami függetlenségére szem­lélve, tehát a mostani ország­állapottal legke­vésbé megelégedve, a maga eszméjéért annak bevalósításáig folytonosan küzdeni szándé­kozik. Ő részéről úgy találja, hogy Magyarországnak a 67-ki kiegyezés egyenesen létérdekében volt. (helyeslés jobbfelől) Nézete szerint minden­ ál­lam, kivéve a rendkívüli eseteket és körülménye­ket, melyekre a józan politikában eredménykép számolni soha sem lehet, a maga állami kifejlő­désének, állami existenciájának és állami függet­lenségének kellő feltételeit maga magában hordja. Ha Magyarország az állami kifejlődés útján, a­mint reményt, tudni és bírni fog­ megfelelni a maga civilisationális feladatának és a korszel­lemmel előrehaladni, ha tudni fog az ország osz­tályainak méltányos követelményeiket kellően figyelembe venni, a­mit el is akar hinni, mert ez tulajdon érdekében áll és ha mindazon túl még azon kellő feltételek is hozzá­járulnak, melyek az állami függetlenség fentartására okvetlenül szükségesek,melyek pedig most még távolról sem léteznek,­­ akkor és csak akkor lehet majd az oda irányzó vágyakról némi eredménynyel szólani. (Tetszés jobb felöl.) Áttérve Horvát és Slavono­rszág viszonyaira, igy nyilatkozik. A­mint tudva van, a Horvát és Slavonország közjogi viszonyai Magyarország irányában törvényesen rendezve vannak az 1868-ik évi 30-ik t. czikkben foglalt kiegyezés alapján. Hogy ezen kiegyezésünk minden irány­ban nem úgy sikerült, a­mint azt a nevezett társ­országok érdeke és az autonómiai állásának biz­tosítása a magyar állami egység megsértése nél­kül követelték volna, az uraim nemzetünknek majdnem osztatlan közvéleménye és közm­eggyő­­ződése , azért is mint a tisztelt barátom Miska­­tovits, őszinte megnyugvással konstatálom és el­fogadom azon valamennyi válaszfeliratokban te­hát az egész ház által kifejezett készségét az illető törvény czélszerű módosítására nézve s gondolom, hogy az mind a kért párt megelége­désére történni fog. Hiszen uraim, nem a szere­tet vagy valami rokonszenv, hanem a viszon­­érdek azon erős kapocs, mely a nemzeteket s az országokat tartósan összekapcsolja. Ezután hangsúlyozza a fiumei s a dalmát kér­dések megoldásának szükségét, s Irányi beszé­dének Horvátországot illető passusai ellen hozva fel egynémely észrevételeket, kijelenti, hogy a ház bizottságának felirati javaslatát pártolja. (Éljenzés jobbról.) Podmaniczky Frigyes báró: Magyarország legtöbb bajának kütforrása a rosz pártalakulás, s ezért pártolja Svarcz Gyula javaslatát, melyet ő is aláírt. A hatalom, a befolyás érzete, így szól, gondatlanságba ringatja a pártokat, elpu­­hultságot idéz­­elő, megfosztja azokat a ruga­nyosságtól, élelmességtől, mert hisz mindenki azt hiszi, és azon meggyőződésben van, a több­ség a miénk, úgy tehát az fog történni, a­mit mi akarunk. Hogy ez így van, ezt bőven­ tapasztal­­tuk a lefolyt évek alatt. Ilyenkor az ellenzék természetesen felhasználja az alkalmat, ez pedig nálunk rendesen a válaszfelirat, hogy az elpu­­hult, a magát tétlenségre kárhoztatott többséget felrázza azon dolce farm­enteből, oly eszmék megpendítése által, melyek által hiszi és reméli az ellenzék, hogy a kezdeményezést kiragadja a többség kezéből, és e kezdeményezés követ­keztében magának a jövendőbeli győzelmet ha nem is biztosítja, de legalább elősegíti. Hogy ez nálunk még eddigelé nem történhetett meg, állami intézményeink nagy kárára, ez na­gyon sajnálatos, nem történt pedig meg, mert a többség évek óta tétovázott, majdnem minden kérdésben, mellékérdekeknek engedve, igen sok, nem egészen azonos elemeket egyesített. Ezen többséggel szemben pedig az ellenzék oly főesz­­méket vallott, amelyek keresztülvitele vagy épen nem, vagy pedig csak nagy rázkódtatások segé­lyével lett volna lehetséges. Ennek következté­ben az ellenzék nem bírt azon számbeli túlsúly­­ra vergődni, mely szám szükséges arra, hogy egy parlamentben két egymással szemközt álló párt létesittessék, mely pártok felváltván egy­mást, előidézik azon nemes versenyt, mely ab­ból áll, hogy mindenik párt vetekedik a má­sikkal, minél jobban, minél üdvösebben és ügye­sebben vihetni az ország közügyeit. (Helyeslés jobbfelöl.) Míg ily pártok nem lesznek, addig ő nem lesz megnyugtatva a parlamentarizmusnak Magyar­­országban jövője iránt. A pártok közt kifejlődött keserű viták gyakran aggasztották, s ez aggály bírta őt arra, hogy némileg minden párton kí­­vüli állást foglaljon el, a­mit könnyű nevetsé­gessé tenni, de hisz minden magasabb intenziójú cselekvést könnyű nevetségessé tenni. Vissza­tekintve a ház eddigi tevékenységére, úgy látja, hogy nem lehet tagadni,miszerint először hiánya annak, hogy törvényeink hozatalakor bizo­nyos megállapított logicai egymásutánt nem kö­vettünk, igen káros befolyással volt, nem lehet tagadni, hogy a codificáló bizottságok daczára, nemcsak egyes törvényeinkben léteznek ellen­mondások, hanem az egyik törvény a másikkal szemben is tartalmaz ellenmondásokat, és végre a tapasztalat oda vitt bennünket, hogy a legjobban hozott törvénynyel szemben is igen sok akadálylyal kell megküzdeni; ez akadályok egyike az, hogy igen kevés törvény lett nálunk erélyesen és kellőleg végrehajtva, ez akadályok másodika az, hogy részint viszonyainknál fogva, részint más okoknál fogva nagyon meglazult a törvények iránti tisztelet, és épen ez akadályok egyike az, hogy ha a legjobb szándékkal aka­runk is egy törvényt az életbe átültetni, igen sok esetben hiányzik a munkaerő, hiányzik a kellő műveltség, úgy látja, hogy mindezen a műveltség fejlesz­tésével lehetne segíteni. Ő meg van győződve, hogy ha ez után fogunk haladni, fel fog ébredni a műveltségnek első jele, és ez az öntudatos munkakedv; fel fog ébredni az emberekben a felelőség érzete. E két tulajdon nélkül ő alkot­mányos országot képzelni nem tud, és bármily állást foglaljanak el a pártok, bármily párt ke­beléből alkottassék a kormány, a haladás vonta­tott lesz és lássa mindaddig, mig a valódi mű­veltség, a munkásság, a rendszeretet gyökeret nem fog verni népünkben, mindaddig mig ezek nem fogják alapját képezni azon tulajdonoknak, melyeknél fogva egyedül lehet államiságot nem­csak megszerezni, de biztosítani is. Ez okoknál fogva még egyszer nyilvánítja, hogy Schwarcz Gyula felirati javaslatát fogadja el. (Helyeslés.) Bobory Károly: elismeréssel van azokra nézve, melyek Tisza Kálmán javaslatában a reform kérdésekre nézve az anyagi és szellemi érdekek fejlesztésére nézve előadatnak. De azt hiszi, hogy ezen érdekekre nézve is egyedül az igazi, a való, a biztos alap, t. i. rendezett köz­jogi viszonyok, állam-függetlenség, szabadság, miszerint a nemzet független minden egyéb né­pek érdekeitől, független minden ábránd pél­dául a nagyhatalmi ábránd tekintetétől, a maga érdekeit rendezhesse és intézhesse. Ezen biztos alapot mutatta ki Simonyi Ernő javaslata, t. i. a persona! unio alapját; ez azon alap, a­melyen áll a trón, minthogy az uralkodó háznak egyik őse ezen építette az egész országot. Ez azon alap, a­mely magát századokon át fentartotta minden ellenzések daczára, mely elleni törekvé­sekre a nemzet érzelme mindannyiszor feljajdult, sőt gyakran feltudult,ha a fenkért nemzeti érzület ezen alapot vérrel pecsételte.Ezen alap az,amelyet újabb és régibb törvényeink szentesítenek. Ezen alap az, a­melyre czéloznak a 48-as törvények.

Next