A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)

1873-09-11 / 208. szám

208. szám. XI. évfolyam. Budapest, 1873. Csütörtök, sept. 11. Esti kiadás. Szerkesztési iroda­i Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es­sti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. 6 i­t — kr. 6 hónapra ...... 12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetők negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első­ napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. H­IRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, September 11. Budapest, sept. 11. Az ország anyagi helyzete az egész vidéki sajtót foglalkoztatja pártkülönb­­ség nélkül, és még itt a központban a kor­mány nem ismer sürgősebb feladatot, mint megc­áfoltatni közlönyei által azon sok helyen megelégedéssel fogadott hirt, mikép az országgyűlés október 18-dikára hivatott volna össze — addig egyre szaporodnak a hangok a kormány pártjának vidéki körei­ben, melyek a törvényhozás mielőbbi össze­hívásának szükségességét hangsúlyozzák. A baj oly mérveket ölt az egész országban, hogy lehetetlenné válik ránk nézve újra meg újra vissza nem térni a minden oldalról elénk tornyosuló panaszokra. Ma megint egy j­o b­b­­o­­­d­a­­­i l­a­p, a „ Somogy “ az, mely a leg­­csüggedtebb hangon szól a fenyegető és már küszöbön álló országos nyomorról, sürgetve az országgyűlés haladéktalan egybe­hív­ás­át. Minden commentár nélkül köz­lünk több részletet e lap első czikkéből, mely aggasztó képét rajzolja elénk a vidék közel­jövőjének. Somogy vármegye — mond az idézett lap — Somogy vármegye oly nyomornak néz elébe, min­t 62 év, vagy is 1811 óta nem ért! Megyénk területén eddig nem ismerték az aszályt, nem a fagyot álta­lánoságban. Ha egyik vidék sújtva volt, a másik kisegítette; ma a Siótól a Dráváig egész Somogy vármegye koldus! A búza alig adta felét a várt mennyiségnek. Rozsban körülbelül 6—700 ezer mázsa a különbség más évekhez képest. Kukoricza, burgonya, hajdina, kerti vetemények tökéletesen megsemmisültek. Mivel vetünk el ? mivel fizetjük a cselédséget, mesterembereket? az adót? s ha mindez még nem volna is, miből élünk meg ?! Ez a kérdések kérdése! Magunk­ ismerjük itt lent a bajt, de erőtlenek vagyünk orvoslására; a múltból áthozott bajok mel­lett még azért is erőtlenek, mert a börzeszédelgés csapása minket is erősen ért; részben azért, hogy megyénkben százezrek feküdtek kamatozó papí­rokban. Egy egész, vagy féltelkes polgárnak van ösz­szesen 2—3 mérő őszi gabonája; ebből vessen el, fizessen adót, és éljen is?! Több telkes egyén ott hagyja szántóföldjét, és elmegy cselédnek, ha ugyan megfogadják? Ki veti el földjét, mit aratnak róla a jövő évben ?? Ez eladja jármas ökrét, az lovát, tehe­nét, s vesz árpát kenyérnek, mert rozsot nem kap , és sok bár árpát is vehetne ?! A­kik csépeltek, nyom­tattak, már a munka alatt megették a mit kerestek, soknak pedig része is ott égett a szérűn az uraságó­­val, mert Somogyban soha sem volt annyi tűz, szán­dékos gyújtás, mint mostanában. Ezrekre menő érté­kek hamvadtak már el. Olyanok a kertek, mint télen, tökéletesen latorolva! Semmi gyümölcs nincs mi a kenyeret pótolná! Midőn e sorokat írjuk, már 78 napja nem volt esője a megyének, s még harmatja is ritkán, mely még a 34 iki szárazság mellett is megmaradt vigasz­talásul a mezőgazdáknak. Olyan a mezőség, mintha többszörös jégverés érte volna; nincs egy szál zöld fű, egy bokor! A legelők úgy lesülve, hogy gazdáink már a téli takarmányt et­tik, több helyen pedig az erdőgalyákat eregetik le a birkanyájnak. Szántani senki sem tud, s a földek jó része­­még ugazolatlan, mert az eke meg nem járja a szikla-földréteget. Megszámithatatlan holdmennyiség vetetlenül marad, mert vetőmagot pénzért sem kapnak eleget, s rozsért még Baranyából is feljönnek a földmivesek hetivá­sárainkra, s üresen térnek haza. Mellékes kereset semmi, mert pénz em­cs, s mindenki meggondolja ha egy krajczárja van, hogy hova adja? Az ipar, kereskedelem kétségbe ejtő állapotban s ezek ugyan mai napság kevés ember­nek annak kenyerei, de annál több szegénye van. A bukások egymást érik. Bankok segélyegyletek nem segélyezhetnek itthon, mert maguk sem kap­nak pénzt. Hitelünk aláásva, mint még soha. Ugyancsak az országgyűlés összehívása sürgettetik az „Alföld“ egyik közleményében is, melynek írója Arad megye anyagi hely­zetéről következőleg nyilatkozik: Országszerte, de különösen az aradmegyei ter­més oly rész volt, hogy Vi­sessióval bíró családapa ma már mindennapi falat kenyerét pénzen veszi, venné, ha volna m­in­t nálunk tehát nem is annyira a cholera, mint a szegénység okozta rendetlen táp­lálkozás és éhség pusztít. A kukoric­atermés, a nagy szárazság miatt megsemmisült. Az országos vásárok kevés kivétellel be vannak tiltva, — a népnek ga­bonája nincs, isa ez volna, nagyon természetes pénz­hiányt sem szenvedne, mert ezt könnyű lenne­­érté­kesíteni, de mint emlitem, vásárra nem mehet, ga­bonája nincs, kérdem honnét teremtsen pénzt, miből éljen ? Miből tartja családját? miből vessen őszit? hogy fog a jövőben megélni? s várjon miből fizeti meg adóját. A „P. L.“ nyomán tegnap esti lapunk­ban közöltük az új büntető törvény­­könyv tervezetének azon meghatáro­zásait, melyek az egyház túlkapásai megfe­­nyítésére hozattak. A nevezet lap szerint a büntető törvényköny több rendelkezése már a minisztertanács jóváhagyás­á­­v­al vétetett fel a tervezetbe. A „Napló“ ma a „legilletékesebb helyről“ veszi azon értesí­tést, hogy a nyomotás alatt levő tervezet csak később fog a minisztertanács elé kerül­ni, és hogy a minisztertanácsnak a dolog ter­mészeténél fogva eddigelé sem az egész ter­vezet, sem egyes rendelkezései felől nem volt alkalma nyilatkozni. A magyar-szerb vasutak össze­köttetése tárgyában július hóban egy részről a ma­gyar kormány, s más részről a szerb kormány kül­döttjei közt Pesten beható tárgyalások folytak melyek minden pontra nézve teljes sikerrel végződ­tek. A tanácskozásokat állítólag a közlekedési mi­niszter úr nyitotta meg s vezette személyesen. A megállapított összeköttetési pontok mind­két állam óhajainak s érdekeinek teljesen megfelelők. Az átkelési hidak nemzetközi semleges területeknek lennének megállapítandók. A kötendő szerződés még a jövő ülésszakban a törvényhozás elé fog terjesztetni, értesül a „Napló.“ Victor Emanuel bécsi és berlini utazásáról a „Naziona“ czimű olasz lapnak igen érdekes levelet írtak Rómából. A levél­írója közeli viszonyban van a külügyminisz­tériummal s így értesülése megbízhatónak tekinthető. A levél a következőket tartalmazza : „A párisi közvélemény és a kormány a leg­nagyobb nyugtalanságban vannak, mert felfogják politikai jelentőségét Victor Emanuel külföldi uta­zásának, melylyel az nem ugyan a köztársaság mai viszonyai között, hanem inkább ama bizonytalan, ide oda révedező helyzettel szemben bízhat, melyre az állam maholnap juthat. Hirlik, hogy Fournier úr sietteti ide jövetelét, hogy Mac-Mahon tábornagy uralmának jóindulatát Olaszország iránt kifejezze. Azt hiszem, a mi kor­mányunk nem épen elégedetlen az ujjal, mely a Mont-Cenisen túl keletkezett; az legalább azt mu­tatja, hogy Mac-Mahon tábornagy és Broglie herczeg oda törekednek, hogy elhárítsák magukról a felelős­séget ama bonyodalmak miatt, melyek bekövetkez­hetnek az esetben, ha Olaszország fenyegetve vagy sértve lesz. A mi kormányunknak ilyetén kibékítése két tényben találja alapját, először azon tudatban, hogy Victor Emanuel utazása zálog és kezesség Olaszország és Európa békéje iránt, és másodszor azon reményben, hogy e jelleget nemsokára valami nagyfontosságú gyakorlati eredmény által megerő­sítheti. Mert a közvélemény és a diplomatia keveset fognak hinni a békés nyilatkozatokban, ha látják, hogy a nagy hatalmak mind szervezkedésben vannak, s a legszegényebb, és pénzügyi dolgokban leginkább sújtott államok hadi készületeket tesznek, melyek a budgetben betölthetlen űrt fognak hagyni. Ha a három nagy hatalom kölcsönösen bizto­sítaná egymásnak területi épségét és jogait, mi szük­ség volna akkor, legalább évekig, hogy fentartsák seregeiket, melyek a három állam gazdászati viszo­nyaiban oly nagy súlylyal bírnak ? Ön belátja, hogy e szót lefegyverzés akarom leírni, mely, ha nekünk, kik a közönséget alkotják Deus ex machina jellegével bír, mindazon­által a diplomatia terén, a­mint biztosítanak, nem bír a váratlan újdonság jellegével. A három monarcha a legkedvezőbb helyzet­ben van, hogy ez irányban nemes kezdeményezést tegyen. Mindhárom államban a hadsereg az előre­látás intézménye, szükséges belül, oly módon, hogy a hadierőnek leapasztása oly mérvben volna eszköz­­lendő, hogy előre állhasson a veszély, hogy a bizton­ság és rend áldását, melyet a nemzeti lobogó meg­­oltalmazói eredményeztek, elveszítsék. Másodsorban az új haderőszervezés nekünk is megengedi, hogy legrövidebb idő alatt oly contingest szólíthassunk fegyverbe, mely valamely eshetőség idején szüksé­geltetnék, s mi egy béke idején sokat nyernénk és háború idején semmit sem veszélyeztetnénk. Az, kitől én­­ nem érdektelen közleményt vet­tem, hozzá­tette, hogy Európában fájdalom már gyakran volt szó az általános lefegyverésről, anélkül, hogy vala az iránt lépést tettek volna, s ennek foly­tán mind e híreket és reményeket csak a legnagyobb tatózkodással kellett fogadni. Da egyúttal nem tit­kolta el előlem, hogy e pillanat neki ugyan alkal­masnak látszik, mivel a diplomatia Francziaország­­ban az ismeretlentől visszaretten, és nem akarná, hogy a mostani X. megtaláltatván, azzal lépne nyil­vánosságra , hogy eszeveszett — conflagratioban törne ki. Azt hiszem, hogy bizonyos körülmények kö­zött bizonyos rendszer megállapítása után Minghetti úr titkon épen azon napon, midőn a pénzügyminiszt­­teri nehéz tározót átvette, a katona kiadások meg­­apasztását forgatta fejében. De még két hónapja sincs és be kellett látni, hogy erre komolyan nem gondolhat. Ha azonban Andrássy gr. és Bismark herczeg hasonló programra utasítanák őt és vele egyetértőig szándékoznának eljárni, azt hiszem Minghetti úr nem fogadná el kedvetlenül az ajánla­tot. És arról van szó, a viszonyokat eltalálni és egy helyes módszert elfogadni.“ A versaillesi kormány— írja a D. Ztg. — mind inkább azon meggyőződésre jut, hogy a legitim monarchia helyreállítása nem oly könnyű dolog, mint azt a fusionis­­ták a frohsdorfi összejövetel oda hitték. A „ Temps“ azt állítja, hogy Broglie az azon tervet forralja, hogy Mac-Mahon felhatalma­zása öt évre megh­osszabbíttassék. Ezzel a monarchia visszaállítása természetesen hát­térbe tolatnék, és a köztársaság, ha csak mú­landó alakban is, újra felszínre kerülne, ter­mészetesen — a centrum embereinek hiedel­me szerint — csak azért, hogy a vezérszere­pet játszó osztályoknak kényelmes és jöve­delmező állása biztosíttassék, míg eljön az idő, mely az egyházi és politikai reactionak kedvezenb. A versaillesi kormánynak legtöbb zavart az ultramontánok okoznak, kik mint ezt a párisi érsek egy újabb pásztori levele bizonyítja, valóban fáradhatlanul működnek, hogy jajveszéklésük és óbégatásuk által a kormányt a bel és külföldi háborúra lehet­­lenné tegyék. Ennek folytán alig várható egyéb, hogy Mac-Mahon még közvetlenül a nemzetgyűlés összejövetele után vagy talán még előtte feloszlassa a kabinetet, mely a szélső­jobb, a szélső bal, az ultramontán párt és bonapartisták által egyaránt hevesen meg­­támadtatik, és a centrumban csak igen meg­­bízhatlan támaszra talál. Jövő vasárnap Verdun és vele az utolsó franczia terület teljesen megszabadul a néme­tektől. Hogy a nagy nemzet fiai mily szere­­tetre méltó módon fognak nyomott hazafias érzületüknek kifejezést adni, ha majd „ma­gukra“ lesznek, erről a „Bien public“-nek Verdunból kelt levele ízelítőül a következőt írja: „Még bizonytalan mikor utaznak el a néme­tek. Hirtelen fognak eltávozni és Verdun felébredé­sekor szabadon érzendi magát. A poroszok három évi megszállások alatt tapasztalhatták a lakosság­­nak kitartását hazafias gyűlöletükben és jól tudják, miféle öröm­kitöréssel kísérendik majd távozásukat. Azért óvakodjanak elindulásuk napját előre kitűzni. Egy szép éjjel fognak elosonni tömegesen, és gyor­san Metzbe menni, miután rövid pihenőt tartottak Etainben. A községtanács és a kormány nagyon tart a poroszok elutazása alkalmával kitörendő de­­monstrátióktól. Elhatároztatott, hogy Verdun kiürí­tése alkalmából semmi szín alatt sem engednek po­­politikai tüntetést csinálni. A maire és alprefect an­nál kevésbé engedik meg a tüntetést, mivel nézetük szerint ez háladatossági tüntetés voln a Thierssel szemben.“ A „Figaro“ összeállítja azon kárt, me­lyet Franczirtország a német béke által az öt milliárdon felül szenvedett. Ezt a Bourbonok iránti reklámból teszi, minthogy ők nem okai annak, hogy Francziaországot ily csapás ér­te. Elvesztett Francziaország: 1.600.000 la­kost, 3 department fővárost, 9 várost, 94 canton helyet, 1750 községet, 12 erődöt, me­lyek között három első rangú van, 3 nagy arsenalt, több száz lőpormalmot 460,000 hold erdőséget, 370 kilométer hajózható folyót, 300 kilométer csatornát, 735 kilométer sín­pályát, 88 millió frank földadó jövedelmet és 64 millió adót. Perigneuxben September 4-én za­vargások fordultak elő. A nép kivilágította ablakait, tűzijátékokat rendezett, politikai da­lokat énekelt és tüntetett. A város mai­eje nem tudta a zavargásokat megszüntetni, s a városi hatóság Mac-Mahon tábornagyhoz a következő iratot intézte: „Köztársasági elnök úr! Periguent városa ha­tósága városunkban sept. 4-én történt események ál­tal sajnosan megilletve bátorkodik önhöz egy tiszte­­letteljes kérelmet intézni. Békés lakosságunkat,a­melynek rend- és békeszeretét nem lehet kétségbe venni, sajnosan kellett tapasztalnunk, hogy a csen­dőrök szuronyszegezve megtámadták és fenyegeté­sekkel bántalmazták melyek polgártársainkat na­gyon felizgatták volna, ha türelmük és hazafiassá­guk elnézésre nem bírják. A tegnapi események felett megejtendő vizsgálat az egyedüli mód, kormá­nyunkat a felelősségről, melyre az egész nehezedik, felvilágosítani. Kérjük azért, méltóztassék a vizsgá­latot elrendelni míg a többit mély belátásának és részrehajtatlan igazságának engedjük át. E kéré­sünkkel megfeleltünk öntudatunknak, hogy eleget tettünk kötelességünknek és városunk óhajának ad­tunk kifejezést. Ezzel stb. Aláírva: Lauriére, maire, Margat Bourdeiliette ülnökök. A pápa betegségi állapotáról új írnek keringenek. A „Presse“ erre vonat­kozólag egy megbízható közleményt hoz Ró­mából : „A szent atya egészségi állapota egy nyolc­­­vankét éves aggastyán állapota. A nagy forróság, a Vatikánnak nyáron egészségtelen levegője, továbbá a zárda feladási törvény oly kedvezőtlen benyomást gyakoroltak reá, hogy augusztus végén csakugyan roszul érezte magát. Orvosa Viall tanár felismervén baját, hajtószerrel vette elejét. E szer, mint máskor, most is elgyöngítette őt, de ez csak rövid ideig tar­tott, mert állapota már pár nap múlva telj­esen javult úgy annyira, hogy megint fogadhat magánlátogatá­sokat, mely alól két napra felmentette volt magát. Lelki ereje azonban roszulléte alatt is megmaradt. Első napon egyikét leghívebb szolgáinak fogadván el, így szólt hozzá mosolygó arczczal : „Isten hozta, épen jókor jön, én a Via expeditionison vagyon.“ Orvosai és környezete félnek a bekövetkezendő tél­től, ha az megint oly hűvös és esős lesz, mint a múlt évi. Nem maga olvasott misét, csak jelen volt mások, leginkább Marinelli püspök miséjén. A holnapi Má­ria ünnepen azonban már ő maga fog misét szolgál­ni. Ha a pápák nem volnának a legkínzottabb halan­dók, s ha IX. Pius egészségét évenkénti fürdőhasz­nálás által megújíthatná, minden testvérét felülmúlná agg korával. De igy­z!“ Madridban a Hidalgo botrány, mely­ről tegnap is megemlékeztünk újabb elége­detlenséget szült. Salmeront egész nap a tüzérségi rend­szabályért ostromolták. Először a tüzérségi testület egy követsége jött hozzá, azután nyolc­ férfi, kik Orente elnöklete alatt 60 jobboldali képviselőt küldöttek az elnökhöz azon határozott kijelentéssel, hogy ha nem engedélyezi a tüzérségi rendszabályokat, nem szavazzák meg a cortes elnapolását. Este­felé végre a hadnagytól kezdve felfelé a tiszti egyesül­t követsége ülésezett, kik a megsértett tisztikar becsületéért adan­dó elégtétel felett tanácskoztak. 3000 ember gyűlt össze a Capellanesen, kik egy bizottsá­got határoztak az elnökhöz küldeni, mely őt az ordonancz vagy az egész tiszti kar lemon­dása feletti határozásra felhívja. Mind e követségeket a cortesre utalta, hol a rendszabály reformja felett tanácskoz­tak. Két ellenkező indítvány volt szőnyegen, egyik a halálbüntetés tökéletes eltörlését in­dítványozta, a másik az Oleve-é a cortes ré­szére fentartja a kegyelmezést. Ez utóbbi ve­zetett tárgyalás és szavazás alá s a jobboldal 88 szavazattal 85 ellenében vívta ki a győ­zelmet. Salmeronnak nem lesz oka határoza­tától elállani. A „HON“ TÁRCZÁJA. Állítsunk népkönyvtárakat! A hazánkat sajtoló cholera járvány, népünk elmaradotságának és sötét tudatlanságának, mélyen elszomorító nyilvánulásait hozta felszínre. Et­yik helyen a cholera távoltartása czéljából, éjfélkor, tizenkét meztelenre vetkőztetett hajadon által, körül barázdoltatták a falut. Másutt kiásták és megégették a boszorkánynak tartott szegény vén asszony hulláját. Harmadik helyen ismét állva te­mették el a boszorkányt, kapu fél fára rongy bábu­kat szegeznek, elbűvölik, bájolják, kiharangozzák a járványt, vagy mint az ó­kor bálványimádó népei, áldozatot nyújtanak neki. Okos szóra nem hallgat a nép; az orvost amennyire látja, annyira kerüli, mert abban a hit­ben él, hogy az a szegény embert megmérgezi. Sok helyen épen ellenkezője történik annak, mit a tudo­mány s józan ész javasol. És hull a nép rakásra, az ész nélküli félelem, a szánandó kipkedés-kapkodás, hatványozza a jár­vány erejét. Nem tudja az ember, hogy vájjon a járványt tartsa-e nagyobb csapásnak, mely végre is, ha ki­dühöngte magát elmúlik, vagy a tudatlanságot, a szánandó lelki szegénységet, mely megmarad és még erősebben tartja bilincsei közt a józan elmét. Ezen szomorú idő nagyon alkalmas arra, hogy teljes komolysággal gondoskodjunk emez utóbb említett és maradandó országos csapás elhárításáról, vagy legalább enyhítéséről. Be kell immár látnunk, hogy nem elegendő bölcs Salamon szavait hangoztatni és fohászkodás­ként elrebegni: népnevelés jöjjön el a te országod!“ valahányszor a nép vakságának, lelki szegénységé­nek meg-meg­újuló jelenségeivel találkozunk. Be kell látnunk, hogy még az sem elég, ha kiváló és legfőbb gondoskodásaink tárgyává teszük az iskoláztatás lehető keresztülvitelét, s ha a­mennyi kívántatik, annyit elköltünk a felnőttek oktatására. Mindez fél munka vagy talán annyi sem, ha arra semmi súlyt sem fektetünk, hogy olvas-e va­lamit a nép, s ha igen, mi képezi szel­lemi táplálékát? A gyermek, mind azt a-tól z-ig elfelejti, mit úgyis rövidre terjedő iskoláztatása alatt fejébe erő­szakoltak, nagy szerencse, ha férfi korában a nevét valahogy le tudja karczolni — ha iskolái végeztével többé könyvet nem vesz kezébe, ha nem gondosko­dunk arról, hogy megtanulta legyen az önszorgalmú képzést, az önszorgalmú olvasgatást, és ha nem gondoskodunk arról, hogy legyen alkalma a szerzett alapon magát tovább képezni, mivelni. A felnőttek oktatásában részesített nehéz fejé­ből, szintén nyom nélkül eltűnnek a futólag elsajátí­tott ismeretek, ha nincsen eszköz, alkalom a tovább­képzésre. Létezik különben egy másik eshetőség is. Az t. i. hogy a nép, a középosztálylyal érintkezés foly­tán magától rájön a haladás, tovább­képzés szüksé­gére és a kínálkozó alkalmat megragadva, módjához képest, a hetivásárokon igyekszik megszerezni egy­két leghangzatosabb czimü „istóriát“ a­­ pony­váról. Ilyképen aztán, idő múltán, a jó szándékú szegény ember házában, egy egész kis könyvtár so­rakozik a kapcsos biblia, vagy imádságos könyv mellé, a következő épületes iratokból: „Zöld Marczi“ „Sobri Jóska“ „Rózsa Sándor“ hires betyárok vitéz rablásai. Ott foglal helyet továbbá: „A disznóra vált zsidó“ „Hepp hepp!“ »Nem úgy verik a czigányt Jakhecz ! »Égből ha­­lott szent levél, mit Jézus Krisztus tulajdon szent kezével irt« „Csodatevő kereszt“ »A felvetett kincs c­satá sat. Ez a könyvtár táplálja a családot, gyermeket és vént szellemi táplálékkal! Valóban nehéz eldönteni, hogy melyik óhaj­tandó inkább az-e, ha a nép egészen tudatlanul nő fel, vagy az, ha ily szellemi táplálékkal mételyezi meg erkölcsét, szívét és eszét. Ne csodálkozzatok azon, hogy van népünk közt dologtalan, renyhe, másé után áhítozó elem, hi­szen nyomtatványból olvashatja a dicső betyár éle­tet s erényként látja felállítva a csaló zsidó, dúsgazdag fösvény meggyilkolását. Felekezeti nemzetiségi gyülölséget is meríthet jóllakásig a ponyváról. A bizottság, borzasztó fana­tizmus pedig nem tápláltatott jobban a jezsuiták ál­tal, mint tápláltatik a mai ponyva­irodalmunk által. És a ponyvairodalom annyira körülfogva tartja népünket, hogy hozzá okos szóval többé közelíteni nem lehet. Tudunk egy magán üzletet, mely évenkint átlag másfél millió forintot forgatmányoz krajczáros férezmüvek, naptárak s más effélék által. Virágzó, sok géppel dolgozó nyomdája nem termel mást, mint a nép butítására szánt férezmüveket — nagy kivé­telként kerülvén ki oly­an az üzletből, mely feltét­lenül adható a nép kezébe. Kell, kell végre akarunk hogy legyen egész­séges irányú népirodalmunk. Arra nem szabad gondolnunk hogy a 7—8 ezer ágenssel ren­delkező s milliókat forgatmányozó ponyvairodalom­mal úgy sem versenyezhet semmiféle alapon meg­teremtett népirodalom. Találnunk kell immár eszközt, a ponyvairo­dalom „mérgének elfolytására, vagy legalább ellen­súlyozására“ — mint évekkel ezelőtt a „Pesti II.“ kifejező — és meg kell ragadnunk ez eszközt: megtestesítésében a haza összes miveit polgárainak közre kell működni; az államnak erkölcsi anyagi támogatást kell nyújtani. Avagy nem igaz álombölcseink szózata :„hogy t. i. nekünk egyszerre kell a közművelődés terén odaemelkedt­ünk, hova a kulturnépek százados, ki­mért léptekel eljutottak, mert másként megszűnünk mint nemzet létezni« — mind ez hazug beszéd, ha mi elégségesnek tartjuk bevárni a dolgok rendes fejlődését. Talán egy század is kevés arra, hogy ponyva­­irodalmunkat az egészséges irányú népirodalom az az önmagától való fejlődés rendes viszonyai közt, térről leszorítsa, és hogy társadalmi forrongásaink mellett természetes úton álljanak elő a nép mivelőd­­hetésének, tovább­képződhetésének eszközei. Mindezeket meg kell teremtenünk most mingyárt, azonnal. És megteremthetjük, népkönyvtárak fel­állítása által. Állítsunk a népiskolák mellé népiskolai és népkönyvtárakat, melyek jól megválogatott darabjait gyer­mek és felnőtt egyaránt díj nél­kül olvashassa. Mondja ki ezt a törvényhozás és vegye kezé­be a társadalom a végrehajtó szerepet, támogassa és ellenőrizze az állam a mozgalmat, és előállanak a népkönyvtárak, könnyebben és gyorsabban mint gondolnánk,­­ mert hiszen nem nagy anyagi áldo­zatról van itt szó, elégséges lévén alapul bármily szerény kis könyvtár. Az a fő, hogy az alap meg­legyen, az ige testté váljék. Ez maga a czél elérése. Ha kimondatik a népiskolai és népkönyvtárak felállítása és tényleg felállíttatik, kezdetben nem több csak minden fiú s leány népiskola mal lett egy könyv­tár, tehát körül­belül 14—15 ezer, akkor . Gyorsan fog támadni népirodalom, mi­után a szükséglet és fogyasztás létezhetését bizto­síthatja. A ponyvairodalom mindinkább tért fog veszi­­í­teni és nem sok idő múlva vagy el fog enyészni, vagy­­ át fog alakulni egészséges irányú szépirodalommá, ha erre képes, miután a nép olvasásvágya a szabadon használható könyvtár által ki lesz elégítve s annál­­fogva is­mert lassanként ízlése megnemesül, nem fog a ponyvairodalomhoz folyamodni, sőt elfordul attól. Terjedni fog a közművelődés, mert azok is kedvet kapnak az ingyen élvezhető szép képes köny­vek olvasására, a­kik azelőtt épen semmit nem ol­vastak. Növekedni fog az olvasó irodalom pártoló kö­zönség. Elő fog állani egy nemzedék, mely gyermek­éveitől a koporsóig szívesen jó kedvvel tölti hasznos könyvek olvasása által üres idejét. Javulni fog ez által a közerkölcsiség, a jólét, a vagyonosodás. A könyvtár az oktatásnak egy igen fontos se­gédeszközévé fejlődhetik, büntető s jutalmazó eszkö­zül használhatván a tanító a könyvtár szép képes könyveit. Egy szóval a ma régen várt „ország“ eljövete­­lének egyedül biztos útja készíttetik elő a népkönyv­tárak felállítása által, azt nem is említve, hogy ily módon a magyarosodás ügye is hathatósan előmozdíttatik s a nép rokonszenve az iskola iránt, honnan egész életén át szellemi táplálékot nyer, nagy mértékben növekedni fog és miként a svájczi nép, szívesen tekintendi magát minden polgár egész életén át az iskola tagjául. Bizony nagy lépés létezik a népkönyvtárak felállításával ama jobb jövő iránt, mely után oly ré­gen epedünk. A bécsi világkiállításon, a közoktatás annyi vívmányai mellett, nevezetes tért foglal el a gyer­mek és népolvasmányok kiállítása. És nagy örömünkre szolgálna, eszménk dia­dalát igen megkönnyítené, ha ezen része a kiállí­tásnak nem kerülte volna el a bécsi kiállításon meg­fordult igen nagyszámú honfitársaink figyelmét, és főként ha észrevették volna a svéd iskolában azt a kis mellékfülkét, mely egy szép nagy le­s fel tolható ablakkal van világítva, ahova a tanteremből egy díszes ajtó vezet. E kis szobában két ízléses könyvtartóban mint­egy 400 db diszkótéeli könyv van elhelyezve és a könyvtartók homlokzatán aranyos betűkkel e szó ragyog: „Népkönyvtár.“ Íme, látjuk, hogy van nép, hol a népkönyvtár eszméje megtestesítést nyert. És e nép felvilágosodott. Ott, hol a nép oda van fejlődve, hogy maga beszerez magának egy kis házi­­ könyvtárt, kitűnő művekből, alig látszik szüksége a közkönyvtárnak. És mégis ilyen is van!] Mennyivel nagyobb szükségünk van nekünk fent vázolt viszonyaink közt népkönyvtárakra! Mily lélekemelő volna az, ha nem is külön te­remben, — bár ez volna a legjobb — de magában az iskolában felállítva szemlélhetnénk egy népkönyv­tárt, a mely hasznos darabjaival elárasztaná a községet! Mennyi áldást rejt méhében ezen intézmény Tegyük komoly gondolkozásunk tárgyává te­hát az eszmét és ne dobjuk azt el azon megszokott Pató Pál úrféle mondásunkkal: „csatolóbb iskoláink lennének kellő számmal“ — mert bizony eljöhet az idő, midőn késő leszen az iskolák állítása. Az eszme gyakorlati kivitelére, minő a kezde­ményezés, könyvek ellenőrzése, a könyvtár kezelése stb. szívesen visszatérnénk, ha tapasztalnánk, hogy részvéttel fogadtatik indítványunk, ha érdekeltség és buzgalom támadna végre a népolvasmányok elha­gyatott tere iránt. Adná az ég, hogy úgy legyen! Dolinay Gyula. A fővárosi tanítók elhelyezéséről. A szünidő vége felé közéig. Az új iskolai év küszöbön van. De mielőtt ez még bekövetkeznék, egy nevezetes eseménynek kell megtörténnie, mely évről-évre megszokott újulni a fővárosban , s ez a tanítók közötti mozgósítás, vagy ha éppen úgy tet­szik, nevezhetjük tanító vándorlásnak is azon kü­lönbséggel a másféle vándorlásoktól, hogy a fővá­rosi tanítók legtöbbnyire nem saját jószántukból vándorolnak, hanem, mert azt a sors vagy a sorsot képviselők, szeszélye úgy akarja. Ezen határt nem ismerő önkénynek első­sor­ban is a fővárosi tanítók vannak kitéve. Legki­vált a fiatalabb s még nőtlen tanítók azok, kiket a végzet arra kényszerit, hogy minden évben másutt.

Next