A Hon, 1873. szeptember (11. évfolyam, 200-224. szám)
1873-09-11 / 208. szám
208. szám. XI. évfolyam. Budapest, 1873. Csütörtök, sept. 11. Esti kiadás. Szerkesztési irodai Barátok tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli essti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. 6 it — kr. 6 hónapra ...... 12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetők negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, September 11. Budapest, sept. 11. Az ország anyagi helyzete az egész vidéki sajtót foglalkoztatja pártkülönbség nélkül, és még itt a központban a kormány nem ismer sürgősebb feladatot, mint megcáfoltatni közlönyei által azon sok helyen megelégedéssel fogadott hirt, mikép az országgyűlés október 18-dikára hivatott volna össze — addig egyre szaporodnak a hangok a kormány pártjának vidéki köreiben, melyek a törvényhozás mielőbbi összehívásának szükségességét hangsúlyozzák. A baj oly mérveket ölt az egész országban, hogy lehetetlenné válik ránk nézve újra meg újra vissza nem térni a minden oldalról elénk tornyosuló panaszokra. Ma megint egy jo bbodai lap, a „ Somogy “ az, mely a legcsüggedtebb hangon szól a fenyegető és már küszöbön álló országos nyomorról, sürgetve az országgyűlés haladéktalan egybehívását. Minden commentár nélkül közlünk több részletet e lap első czikkéből, mely aggasztó képét rajzolja elénk a vidék közeljövőjének. Somogy vármegye — mond az idézett lap — Somogy vármegye oly nyomornak néz elébe, mint 62 év, vagy is 1811 óta nem ért! Megyénk területén eddig nem ismerték az aszályt, nem a fagyot általánoságban. Ha egyik vidék sújtva volt, a másik kisegítette; ma a Siótól a Dráváig egész Somogy vármegye koldus! A búza alig adta felét a várt mennyiségnek. Rozsban körülbelül 6—700 ezer mázsa a különbség más évekhez képest. Kukoricza, burgonya, hajdina, kerti vetemények tökéletesen megsemmisültek. Mivel vetünk el ? mivel fizetjük a cselédséget, mesterembereket? az adót? s ha mindez még nem volna is, miből élünk meg ?! Ez a kérdések kérdése! Magunk ismerjük itt lent a bajt, de erőtlenek vagyünk orvoslására; a múltból áthozott bajok mellett még azért is erőtlenek, mert a börzeszédelgés csapása minket is erősen ért; részben azért, hogy megyénkben százezrek feküdtek kamatozó papírokban. Egy egész, vagy féltelkes polgárnak van öszszesen 2—3 mérő őszi gabonája; ebből vessen el, fizessen adót, és éljen is?! Több telkes egyén ott hagyja szántóföldjét, és elmegy cselédnek, ha ugyan megfogadják? Ki veti el földjét, mit aratnak róla a jövő évben ?? Ez eladja jármas ökrét, az lovát, tehenét, s vesz árpát kenyérnek, mert rozsot nem kap , és sok bár árpát is vehetne ?! Akik csépeltek, nyomtattak, már a munka alatt megették a mit kerestek, soknak pedig része is ott égett a szérűn az uraságóval, mert Somogyban soha sem volt annyi tűz, szándékos gyújtás, mint mostanában. Ezrekre menő értékek hamvadtak már el. Olyanok a kertek, mint télen, tökéletesen latorolva! Semmi gyümölcs nincs mi a kenyeret pótolná! Midőn e sorokat írjuk, már 78 napja nem volt esője a megyének, s még harmatja is ritkán, mely még a 34 iki szárazság mellett is megmaradt vigasztalásul a mezőgazdáknak. Olyan a mezőség, mintha többszörös jégverés érte volna; nincs egy szál zöld fű, egy bokor! A legelők úgy lesülve, hogy gazdáink már a téli takarmányt ettik, több helyen pedig az erdőgalyákat eregetik le a birkanyájnak. Szántani senki sem tud, s a földek jó részemég ugazolatlan, mert az eke meg nem járja a szikla-földréteget. Megszámithatatlan holdmennyiség vetetlenül marad, mert vetőmagot pénzért sem kapnak eleget, s rozsért még Baranyából is feljönnek a földmivesek hetivásárainkra, s üresen térnek haza. Mellékes kereset semmi, mert pénz emcs, s mindenki meggondolja ha egy krajczárja van, hogy hova adja? Az ipar, kereskedelem kétségbe ejtő állapotban s ezek ugyan mai napság kevés embernek annak kenyerei, de annál több szegénye van. A bukások egymást érik. Bankok segélyegyletek nem segélyezhetnek itthon, mert maguk sem kapnak pénzt. Hitelünk aláásva, mint még soha. Ugyancsak az országgyűlés összehívása sürgettetik az „Alföld“ egyik közleményében is, melynek írója Arad megye anyagi helyzetéről következőleg nyilatkozik: Országszerte, de különösen az aradmegyei termés oly rész volt, hogy Visessióval bíró családapa ma már mindennapi falat kenyerét pénzen veszi, venné, ha volna mint nálunk tehát nem is annyira a cholera, mint a szegénység okozta rendetlen táplálkozás és éhség pusztít. A kukoricatermés, a nagy szárazság miatt megsemmisült. Az országos vásárok kevés kivétellel be vannak tiltva, — a népnek gabonája nincs, isa ez volna, nagyon természetes pénzhiányt sem szenvedne, mert ezt könnyű lenneértékesíteni, de mint emlitem, vásárra nem mehet, gabonája nincs, kérdem honnét teremtsen pénzt, miből éljen ? Miből tartja családját? miből vessen őszit? hogy fog a jövőben megélni? s várjon miből fizeti meg adóját. A „P. L.“ nyomán tegnap esti lapunkban közöltük az új büntető törvénykönyv tervezetének azon meghatározásait, melyek az egyház túlkapásai megfenyítésére hozattak. A nevezet lap szerint a büntető törvényköny több rendelkezése már a minisztertanács jóváhagyásával vétetett fel a tervezetbe. A „Napló“ ma a „legilletékesebb helyről“ veszi azon értesítést, hogy a nyomotás alatt levő tervezet csak később fog a minisztertanács elé kerülni, és hogy a minisztertanácsnak a dolog természeténél fogva eddigelé sem az egész tervezet, sem egyes rendelkezései felől nem volt alkalma nyilatkozni. A magyar-szerb vasutak összeköttetése tárgyában július hóban egy részről a magyar kormány, s más részről a szerb kormány küldöttjei közt Pesten beható tárgyalások folytak melyek minden pontra nézve teljes sikerrel végződtek. A tanácskozásokat állítólag a közlekedési miniszter úr nyitotta meg s vezette személyesen. A megállapított összeköttetési pontok mindkét állam óhajainak s érdekeinek teljesen megfelelők. Az átkelési hidak nemzetközi semleges területeknek lennének megállapítandók. A kötendő szerződés még a jövő ülésszakban a törvényhozás elé fog terjesztetni, értesül a „Napló.“ Victor Emanuel bécsi és berlini utazásáról a „Naziona“ czimű olasz lapnak igen érdekes levelet írtak Rómából. A levélírója közeli viszonyban van a külügyminisztériummal s így értesülése megbízhatónak tekinthető. A levél a következőket tartalmazza : „A párisi közvélemény és a kormány a legnagyobb nyugtalanságban vannak, mert felfogják politikai jelentőségét Victor Emanuel külföldi utazásának, melylyel az nem ugyan a köztársaság mai viszonyai között, hanem inkább ama bizonytalan, ide oda révedező helyzettel szemben bízhat, melyre az állam maholnap juthat. Hirlik, hogy Fournier úr sietteti ide jövetelét, hogy Mac-Mahon tábornagy uralmának jóindulatát Olaszország iránt kifejezze. Azt hiszem, a mi kormányunk nem épen elégedetlen az ujjal, mely a Mont-Cenisen túl keletkezett; az legalább azt mutatja, hogy Mac-Mahon tábornagy és Broglie herczeg oda törekednek, hogy elhárítsák magukról a felelősséget ama bonyodalmak miatt, melyek bekövetkezhetnek az esetben, ha Olaszország fenyegetve vagy sértve lesz. A mi kormányunknak ilyetén kibékítése két tényben találja alapját, először azon tudatban, hogy Victor Emanuel utazása zálog és kezesség Olaszország és Európa békéje iránt, és másodszor azon reményben, hogy e jelleget nemsokára valami nagyfontosságú gyakorlati eredmény által megerősítheti. Mert a közvélemény és a diplomatia keveset fognak hinni a békés nyilatkozatokban, ha látják, hogy a nagy hatalmak mind szervezkedésben vannak, s a legszegényebb, és pénzügyi dolgokban leginkább sújtott államok hadi készületeket tesznek, melyek a budgetben betölthetlen űrt fognak hagyni. Ha a három nagy hatalom kölcsönösen biztosítaná egymásnak területi épségét és jogait, mi szükség volna akkor, legalább évekig, hogy fentartsák seregeiket, melyek a három állam gazdászati viszonyaiban oly nagy súlylyal bírnak ? Ön belátja, hogy e szót lefegyverzés akarom leírni, mely, ha nekünk, kik a közönséget alkotják Deus ex machina jellegével bír, mindazonáltal a diplomatia terén, amint biztosítanak, nem bír a váratlan újdonság jellegével. A három monarcha a legkedvezőbb helyzetben van, hogy ez irányban nemes kezdeményezést tegyen. Mindhárom államban a hadsereg az előrelátás intézménye, szükséges belül, oly módon, hogy a hadierőnek leapasztása oly mérvben volna eszközlendő, hogy előre állhasson a veszély, hogy a biztonság és rend áldását, melyet a nemzeti lobogó megoltalmazói eredményeztek, elveszítsék. Másodsorban az új haderőszervezés nekünk is megengedi, hogy legrövidebb idő alatt oly contingest szólíthassunk fegyverbe, mely valamely eshetőség idején szükségeltetnék, s mi egy béke idején sokat nyernénk és háború idején semmit sem veszélyeztetnénk. Az, kitől én nem érdektelen közleményt vettem, hozzátette, hogy Európában fájdalom már gyakran volt szó az általános lefegyverésről, anélkül, hogy vala az iránt lépést tettek volna, s ennek folytán mind e híreket és reményeket csak a legnagyobb tatózkodással kellett fogadni. Da egyúttal nem titkolta el előlem, hogy e pillanat neki ugyan alkalmasnak látszik, mivel a diplomatia Francziaországban az ismeretlentől visszaretten, és nem akarná, hogy a mostani X. megtaláltatván, azzal lépne nyilvánosságra , hogy eszeveszett — conflagratioban törne ki. Azt hiszem, hogy bizonyos körülmények között bizonyos rendszer megállapítása után Minghetti úr titkon épen azon napon, midőn a pénzügyminisztteri nehéz tározót átvette, a katona kiadások megapasztását forgatta fejében. De még két hónapja sincs és be kellett látni, hogy erre komolyan nem gondolhat. Ha azonban Andrássy gr. és Bismark herczeg hasonló programra utasítanák őt és vele egyetértőig szándékoznának eljárni, azt hiszem Minghetti úr nem fogadná el kedvetlenül az ajánlatot. És arról van szó, a viszonyokat eltalálni és egy helyes módszert elfogadni.“ A versaillesi kormány— írja a D. Ztg. — mind inkább azon meggyőződésre jut, hogy a legitim monarchia helyreállítása nem oly könnyű dolog, mint azt a fusionisták a frohsdorfi összejövetel oda hitték. A „ Temps“ azt állítja, hogy Broglie az azon tervet forralja, hogy Mac-Mahon felhatalmazása öt évre meghosszabbíttassék. Ezzel a monarchia visszaállítása természetesen háttérbe tolatnék, és a köztársaság, ha csak múlandó alakban is, újra felszínre kerülne, természetesen — a centrum embereinek hiedelme szerint — csak azért, hogy a vezérszerepet játszó osztályoknak kényelmes és jövedelmező állása biztosíttassék, míg eljön az idő, mely az egyházi és politikai reactionak kedvezenb. A versaillesi kormánynak legtöbb zavart az ultramontánok okoznak, kik mint ezt a párisi érsek egy újabb pásztori levele bizonyítja, valóban fáradhatlanul működnek, hogy jajveszéklésük és óbégatásuk által a kormányt a bel és külföldi háborúra lehetlenné tegyék. Ennek folytán alig várható egyéb, hogy Mac-Mahon még közvetlenül a nemzetgyűlés összejövetele után vagy talán még előtte feloszlassa a kabinetet, mely a szélsőjobb, a szélső bal, az ultramontán párt és bonapartisták által egyaránt hevesen megtámadtatik, és a centrumban csak igen megbízhatlan támaszra talál. Jövő vasárnap Verdun és vele az utolsó franczia terület teljesen megszabadul a németektől. Hogy a nagy nemzet fiai mily szeretetre méltó módon fognak nyomott hazafias érzületüknek kifejezést adni, ha majd „magukra“ lesznek, erről a „Bien public“-nek Verdunból kelt levele ízelítőül a következőt írja: „Még bizonytalan mikor utaznak el a németek. Hirtelen fognak eltávozni és Verdun felébredésekor szabadon érzendi magát. A poroszok három évi megszállások alatt tapasztalhatták a lakosságnak kitartását hazafias gyűlöletükben és jól tudják, miféle örömkitöréssel kísérendik majd távozásukat. Azért óvakodjanak elindulásuk napját előre kitűzni. Egy szép éjjel fognak elosonni tömegesen, és gyorsan Metzbe menni, miután rövid pihenőt tartottak Etainben. A községtanács és a kormány nagyon tart a poroszok elutazása alkalmával kitörendő demonstrátióktól. Elhatároztatott, hogy Verdun kiürítése alkalmából semmi szín alatt sem engednek popolitikai tüntetést csinálni. A maire és alprefect annál kevésbé engedik meg a tüntetést, mivel nézetük szerint ez háladatossági tüntetés voln a Thierssel szemben.“ A „Figaro“ összeállítja azon kárt, melyet Franczirtország a német béke által az öt milliárdon felül szenvedett. Ezt a Bourbonok iránti reklámból teszi, minthogy ők nem okai annak, hogy Francziaországot ily csapás érte. Elvesztett Francziaország: 1.600.000 lakost, 3 department fővárost, 9 várost, 94 canton helyet, 1750 községet, 12 erődöt, melyek között három első rangú van, 3 nagy arsenalt, több száz lőpormalmot 460,000 hold erdőséget, 370 kilométer hajózható folyót, 300 kilométer csatornát, 735 kilométer sínpályát, 88 millió frank földadó jövedelmet és 64 millió adót. Perigneuxben September 4-én zavargások fordultak elő. A nép kivilágította ablakait, tűzijátékokat rendezett, politikai dalokat énekelt és tüntetett. A város maieje nem tudta a zavargásokat megszüntetni, s a városi hatóság Mac-Mahon tábornagyhoz a következő iratot intézte: „Köztársasági elnök úr! Periguent városa hatósága városunkban sept. 4-én történt események által sajnosan megilletve bátorkodik önhöz egy tiszteletteljes kérelmet intézni. Békés lakosságunkat,amelynek rend- és békeszeretét nem lehet kétségbe venni, sajnosan kellett tapasztalnunk, hogy a csendőrök szuronyszegezve megtámadták és fenyegetésekkel bántalmazták melyek polgártársainkat nagyon felizgatták volna, ha türelmük és hazafiasságuk elnézésre nem bírják. A tegnapi események felett megejtendő vizsgálat az egyedüli mód, kormányunkat a felelősségről, melyre az egész nehezedik, felvilágosítani. Kérjük azért, méltóztassék a vizsgálatot elrendelni míg a többit mély belátásának és részrehajtatlan igazságának engedjük át. E kérésünkkel megfeleltünk öntudatunknak, hogy eleget tettünk kötelességünknek és városunk óhajának adtunk kifejezést. Ezzel stb. Aláírva: Lauriére, maire, Margat Bourdeiliette ülnökök. A pápa betegségi állapotáról új írnek keringenek. A „Presse“ erre vonatkozólag egy megbízható közleményt hoz Rómából : „A szent atya egészségi állapota egy nyolcvankét éves aggastyán állapota. A nagy forróság, a Vatikánnak nyáron egészségtelen levegője, továbbá a zárda feladási törvény oly kedvezőtlen benyomást gyakoroltak reá, hogy augusztus végén csakugyan roszul érezte magát. Orvosa Viall tanár felismervén baját, hajtószerrel vette elejét. E szer, mint máskor, most is elgyöngítette őt, de ez csak rövid ideig tartott, mert állapota már pár nap múlva teljesen javult úgy annyira, hogy megint fogadhat magánlátogatásokat, mely alól két napra felmentette volt magát. Lelki ereje azonban roszulléte alatt is megmaradt. Első napon egyikét leghívebb szolgáinak fogadván el, így szólt hozzá mosolygó arczczal : „Isten hozta, épen jókor jön, én a Via expeditionison vagyon.“ Orvosai és környezete félnek a bekövetkezendő téltől, ha az megint oly hűvös és esős lesz, mint a múlt évi. Nem maga olvasott misét, csak jelen volt mások, leginkább Marinelli püspök miséjén. A holnapi Mária ünnepen azonban már ő maga fog misét szolgálni. Ha a pápák nem volnának a legkínzottabb halandók, s ha IX. Pius egészségét évenkénti fürdőhasználás által megújíthatná, minden testvérét felülmúlná agg korával. De igyz!“ Madridban a Hidalgo botrány, melyről tegnap is megemlékeztünk újabb elégedetlenséget szült. Salmeront egész nap a tüzérségi rendszabályért ostromolták. Először a tüzérségi testület egy követsége jött hozzá, azután nyolc férfi, kik Orente elnöklete alatt 60 jobboldali képviselőt küldöttek az elnökhöz azon határozott kijelentéssel, hogy ha nem engedélyezi a tüzérségi rendszabályokat, nem szavazzák meg a cortes elnapolását. Estefelé végre a hadnagytól kezdve felfelé a tiszti egyesült követsége ülésezett, kik a megsértett tisztikar becsületéért adandó elégtétel felett tanácskoztak. 3000 ember gyűlt össze a Capellanesen, kik egy bizottságot határoztak az elnökhöz küldeni, mely őt az ordonancz vagy az egész tiszti kar lemondása feletti határozásra felhívja. Mind e követségeket a cortesre utalta, hol a rendszabály reformja felett tanácskoztak. Két ellenkező indítvány volt szőnyegen, egyik a halálbüntetés tökéletes eltörlését indítványozta, a másik az Oleve-é a cortes részére fentartja a kegyelmezést. Ez utóbbi vezetett tárgyalás és szavazás alá s a jobboldal 88 szavazattal 85 ellenében vívta ki a győzelmet. Salmeronnak nem lesz oka határozatától elállani. A „HON“ TÁRCZÁJA. Állítsunk népkönyvtárakat! A hazánkat sajtoló cholera járvány, népünk elmaradotságának és sötét tudatlanságának, mélyen elszomorító nyilvánulásait hozta felszínre. Etyik helyen a cholera távoltartása czéljából, éjfélkor, tizenkét meztelenre vetkőztetett hajadon által, körül barázdoltatták a falut. Másutt kiásták és megégették a boszorkánynak tartott szegény vén asszony hulláját. Harmadik helyen ismét állva temették el a boszorkányt, kapu fél fára rongy bábukat szegeznek, elbűvölik, bájolják, kiharangozzák a járványt, vagy mint az ókor bálványimádó népei, áldozatot nyújtanak neki. Okos szóra nem hallgat a nép; az orvost amennyire látja, annyira kerüli, mert abban a hitben él, hogy az a szegény embert megmérgezi. Sok helyen épen ellenkezője történik annak, mit a tudomány s józan ész javasol. És hull a nép rakásra, az ész nélküli félelem, a szánandó kipkedés-kapkodás, hatványozza a járvány erejét. Nem tudja az ember, hogy vájjon a járványt tartsa-e nagyobb csapásnak, mely végre is, ha kidühöngte magát elmúlik, vagy a tudatlanságot, a szánandó lelki szegénységet, mely megmarad és még erősebben tartja bilincsei közt a józan elmét. Ezen szomorú idő nagyon alkalmas arra, hogy teljes komolysággal gondoskodjunk emez utóbb említett és maradandó országos csapás elhárításáról, vagy legalább enyhítéséről. Be kell immár látnunk, hogy nem elegendő bölcs Salamon szavait hangoztatni és fohászkodásként elrebegni: népnevelés jöjjön el a te országod!“ valahányszor a nép vakságának, lelki szegénységének meg-megújuló jelenségeivel találkozunk. Be kell látnunk, hogy még az sem elég, ha kiváló és legfőbb gondoskodásaink tárgyává teszük az iskoláztatás lehető keresztülvitelét, s ha amennyi kívántatik, annyit elköltünk a felnőttek oktatására. Mindez fél munka vagy talán annyi sem, ha arra semmi súlyt sem fektetünk, hogy olvas-e valamit a nép, s ha igen, mi képezi szellemi táplálékát? A gyermek, mind azt a-tól z-ig elfelejti, mit úgyis rövidre terjedő iskoláztatása alatt fejébe erőszakoltak, nagy szerencse, ha férfi korában a nevét valahogy le tudja karczolni — ha iskolái végeztével többé könyvet nem vesz kezébe, ha nem gondoskodunk arról, hogy megtanulta legyen az önszorgalmú képzést, az önszorgalmú olvasgatást, és ha nem gondoskodunk arról, hogy legyen alkalma a szerzett alapon magát tovább képezni, mivelni. A felnőttek oktatásában részesített nehéz fejéből, szintén nyom nélkül eltűnnek a futólag elsajátított ismeretek, ha nincsen eszköz, alkalom a továbbképzésre. Létezik különben egy másik eshetőség is. Az t. i. hogy a nép, a középosztálylyal érintkezés folytán magától rájön a haladás, továbbképzés szükségére és a kínálkozó alkalmat megragadva, módjához képest, a hetivásárokon igyekszik megszerezni egykét leghangzatosabb czimü „istóriát“ a ponyváról. Ilyképen aztán, idő múltán, a jó szándékú szegény ember házában, egy egész kis könyvtár sorakozik a kapcsos biblia, vagy imádságos könyv mellé, a következő épületes iratokból: „Zöld Marczi“ „Sobri Jóska“ „Rózsa Sándor“ hires betyárok vitéz rablásai. Ott foglal helyet továbbá: „A disznóra vált zsidó“ „Hepp hepp!“ »Nem úgy verik a czigányt Jakhecz ! »Égből halott szent levél, mit Jézus Krisztus tulajdon szent kezével irt« „Csodatevő kereszt“ »A felvetett kincs csatá sat. Ez a könyvtár táplálja a családot, gyermeket és vént szellemi táplálékkal! Valóban nehéz eldönteni, hogy melyik óhajtandó inkább az-e, ha a nép egészen tudatlanul nő fel, vagy az, ha ily szellemi táplálékkal mételyezi meg erkölcsét, szívét és eszét. Ne csodálkozzatok azon, hogy van népünk közt dologtalan, renyhe, másé után áhítozó elem, hiszen nyomtatványból olvashatja a dicső betyár életet s erényként látja felállítva a csaló zsidó, dúsgazdag fösvény meggyilkolását. Felekezeti nemzetiségi gyülölséget is meríthet jóllakásig a ponyváról. A bizottság, borzasztó fanatizmus pedig nem tápláltatott jobban a jezsuiták által, mint tápláltatik a mai ponyvairodalmunk által. És a ponyvairodalom annyira körülfogva tartja népünket, hogy hozzá okos szóval többé közelíteni nem lehet. Tudunk egy magán üzletet, mely évenkint átlag másfél millió forintot forgatmányoz krajczáros férezmüvek, naptárak s más effélék által. Virágzó, sok géppel dolgozó nyomdája nem termel mást, mint a nép butítására szánt férezmüveket — nagy kivételként kerülvén ki olyan az üzletből, mely feltétlenül adható a nép kezébe. Kell, kell végre akarunk hogy legyen egészséges irányú népirodalmunk. Arra nem szabad gondolnunk hogy a 7—8 ezer ágenssel rendelkező s milliókat forgatmányozó ponyvairodalommal úgy sem versenyezhet semmiféle alapon megteremtett népirodalom. Találnunk kell immár eszközt, a ponyvairodalom „mérgének elfolytására, vagy legalább ellensúlyozására“ — mint évekkel ezelőtt a „Pesti II.“ kifejező — és meg kell ragadnunk ez eszközt: megtestesítésében a haza összes miveit polgárainak közre kell működni; az államnak erkölcsi anyagi támogatást kell nyújtani. Avagy nem igaz álombölcseink szózata :„hogy t. i. nekünk egyszerre kell a közművelődés terén odaemelkedtünk, hova a kulturnépek százados, kimért léptekel eljutottak, mert másként megszűnünk mint nemzet létezni« — mind ez hazug beszéd, ha mi elégségesnek tartjuk bevárni a dolgok rendes fejlődését. Talán egy század is kevés arra, hogy ponyvairodalmunkat az egészséges irányú népirodalom az az önmagától való fejlődés rendes viszonyai közt, térről leszorítsa, és hogy társadalmi forrongásaink mellett természetes úton álljanak elő a nép mivelődhetésének, továbbképződhetésének eszközei. Mindezeket meg kell teremtenünk most mingyárt, azonnal. És megteremthetjük, népkönyvtárak felállítása által. Állítsunk a népiskolák mellé népiskolai és népkönyvtárakat, melyek jól megválogatott darabjait gyermek és felnőtt egyaránt díj nélkül olvashassa. Mondja ki ezt a törvényhozás és vegye kezébe a társadalom a végrehajtó szerepet, támogassa és ellenőrizze az állam a mozgalmat, és előállanak a népkönyvtárak, könnyebben és gyorsabban mint gondolnánk, mert hiszen nem nagy anyagi áldozatról van itt szó, elégséges lévén alapul bármily szerény kis könyvtár. Az a fő, hogy az alap meglegyen, az ige testté váljék. Ez maga a czél elérése. Ha kimondatik a népiskolai és népkönyvtárak felállítása és tényleg felállíttatik, kezdetben nem több csak minden fiú s leány népiskola mal lett egy könyvtár, tehát körülbelül 14—15 ezer, akkor . Gyorsan fog támadni népirodalom, miután a szükséglet és fogyasztás létezhetését biztosíthatja. A ponyvairodalom mindinkább tért fog vesziíteni és nem sok idő múlva vagy el fog enyészni, vagy át fog alakulni egészséges irányú szépirodalommá, ha erre képes, miután a nép olvasásvágya a szabadon használható könyvtár által ki lesz elégítve s annálfogva ismert lassanként ízlése megnemesül, nem fog a ponyvairodalomhoz folyamodni, sőt elfordul attól. Terjedni fog a közművelődés, mert azok is kedvet kapnak az ingyen élvezhető szép képes könyvek olvasására, akik azelőtt épen semmit nem olvastak. Növekedni fog az olvasó irodalom pártoló közönség. Elő fog állani egy nemzedék, mely gyermekéveitől a koporsóig szívesen jó kedvvel tölti hasznos könyvek olvasása által üres idejét. Javulni fog ez által a közerkölcsiség, a jólét, a vagyonosodás. A könyvtár az oktatásnak egy igen fontos segédeszközévé fejlődhetik, büntető s jutalmazó eszközül használhatván a tanító a könyvtár szép képes könyveit. Egy szóval a ma régen várt „ország“ eljövetelének egyedül biztos útja készíttetik elő a népkönyvtárak felállítása által, azt nem is említve, hogy ily módon a magyarosodás ügye is hathatósan előmozdíttatik s a nép rokonszenve az iskola iránt, honnan egész életén át szellemi táplálékot nyer, nagy mértékben növekedni fog és miként a svájczi nép, szívesen tekintendi magát minden polgár egész életén át az iskola tagjául. Bizony nagy lépés létezik a népkönyvtárak felállításával ama jobb jövő iránt, mely után oly régen epedünk. A bécsi világkiállításon, a közoktatás annyi vívmányai mellett, nevezetes tért foglal el a gyermek és népolvasmányok kiállítása. És nagy örömünkre szolgálna, eszménk diadalát igen megkönnyítené, ha ezen része a kiállításnak nem kerülte volna el a bécsi kiállításon megfordult igen nagyszámú honfitársaink figyelmét, és főként ha észrevették volna a svéd iskolában azt a kis mellékfülkét, mely egy szép nagy les fel tolható ablakkal van világítva, ahova a tanteremből egy díszes ajtó vezet. E kis szobában két ízléses könyvtartóban mintegy 400 db diszkótéeli könyv van elhelyezve és a könyvtartók homlokzatán aranyos betűkkel e szó ragyog: „Népkönyvtár.“ Íme, látjuk, hogy van nép, hol a népkönyvtár eszméje megtestesítést nyert. És e nép felvilágosodott. Ott, hol a nép oda van fejlődve, hogy maga beszerez magának egy kis házi könyvtárt, kitűnő művekből, alig látszik szüksége a közkönyvtárnak. És mégis ilyen is van!] Mennyivel nagyobb szükségünk van nekünk fent vázolt viszonyaink közt népkönyvtárakra! Mily lélekemelő volna az, ha nem is külön teremben, — bár ez volna a legjobb — de magában az iskolában felállítva szemlélhetnénk egy népkönyvtárt, a mely hasznos darabjaival elárasztaná a községet! Mennyi áldást rejt méhében ezen intézmény Tegyük komoly gondolkozásunk tárgyává tehát az eszmét és ne dobjuk azt el azon megszokott Pató Pál úrféle mondásunkkal: „csatolóbb iskoláink lennének kellő számmal“ — mert bizony eljöhet az idő, midőn késő leszen az iskolák állítása. Az eszme gyakorlati kivitelére, minő a kezdeményezés, könyvek ellenőrzése, a könyvtár kezelése stb. szívesen visszatérnénk, ha tapasztalnánk, hogy részvéttel fogadtatik indítványunk, ha érdekeltség és buzgalom támadna végre a népolvasmányok elhagyatott tere iránt. Adná az ég, hogy úgy legyen! Dolinay Gyula. A fővárosi tanítók elhelyezéséről. A szünidő vége felé közéig. Az új iskolai év küszöbön van. De mielőtt ez még bekövetkeznék, egy nevezetes eseménynek kell megtörténnie, mely évről-évre megszokott újulni a fővárosban , s ez a tanítók közötti mozgósítás, vagy ha éppen úgy tetszik, nevezhetjük tanító vándorlásnak is azon különbséggel a másféle vándorlásoktól, hogy a fővárosi tanítók legtöbbnyire nem saját jószántukból vándorolnak, hanem, mert azt a sors vagy a sorsot képviselők, szeszélye úgy akarja. Ezen határt nem ismerő önkénynek elsősorban is a fővárosi tanítók vannak kitéve. Legkivált a fiatalabb s még nőtlen tanítók azok, kiket a végzet arra kényszerit, hogy minden évben másutt.