A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-01 / 75. szám

75. szám. I. évfolyam. szebeli kiadási. Budapest, 1874. Szerda, april 1. ■ Kialó­hivatal : Barátok­ tere, Athenaeum-épl­let földszint. El«tizdté»i d­ij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 5 hónapra..................................6 frt — kr. 6 hónapra * * Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » előfizetés az - 1“*“*®* ““?***“ me*' kezdhető, de ennek bármely napján jön"«*- 1B­, 1111,1 denkor a hó*evö'napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Bzerkotíztéisi ii inta­­ Barátok-tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. N­HIrDETÉSEK szintúgy smut előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok-­­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll-nik évi folyamára. Előfizetési árak: • • • : : l®§ Egy hóra........................... frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenn­tesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krb­­kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Rest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, mart. 31. Pénzügyi tervek a kilenczes albizottságban. A kilenczes albizottság semmiben sem mutat kevesebb határozottságot és akaratot re­­formeszmék tekintetében, mint a pénzügyi kér­désekben. És fájdalommal tesszük hozzá, hogy a­mely kérdésekben pozitív véleményt mond, azokban nem igen szerencsés gondolatoknak ad kifejezést. Az adóügyben mindent régi alakjában hagy meg, az egyenes adók közül az új földadót, majdnem 7 millióra menő terhé­vel együtt, kifogás nélkül fogadja el, a sze­mélyes kereseti és jövedelmi adóknál a jöve­delmet szigorúbb eljárással és a kibúvások megakadályozásával akarja emelni; tehát a fejadót és a 10°/» jövedelmi adót, aránytalan osztályaival, nem tartja szükségesnek bírálni, a házadó aránytalan alapját is elfogadja, úgy a­mint van, és mindezek betetőzéséül, szük­ség esetén ajánl még egy általános jö­vedelmi adót is, az aránytalan alapra pótadóul, hogy így az aránytalanság növe­­kedjék! A közvetett adóknál is nincs semmi ki­fogása a dohánymonopólium ellen, a bélyeg és illetékek jelen fokozata és alakja, valamint a só magas ára, költséges kezelése ellen,­­hanem mindezeknél csak az eljárás, illetőleg ellenőr­zés szigorát akarja fokozni, hogy így a jöve­delem mindenütt emelkedjék. Pedig hát ily alapon, reform nélkül, várni, azt a milliók­ra menő állambevételi emelkedést, melyből a bizottság már 1875-ben 13, 1876-ban 15, és 1877-re 16 milliót számít, nagyon kétes bi­zonyossága dolog. Ugyanis az adó és bérhátralékokból évenként 5 millióval, a személyes kereseti és jövedelmi adóból 4 — 5 millióval, szesz, czu­­kor­ adóból majdnem 1 millióval, béradóból 200—400 ezer forinttal, bélyegből 500 ezer, 1 millió, sőt 1 millió 500 ezer forinttal, a do­hány monopóliumból 800 ezer forinttal re­mél többet bevehetni már a közelebbi 3 év alatt az albizottság, mint mennyi most­­befoly. Ez összegeken kívül, melyek reform nélkül csakis az eljárás szigorára vannak fektetve , vannak még a bizottságnak nagyon kétes értékű jövedelmi fokozásai is. Hogy ez állításunkat egy pár példával bizonyítsuk, ezúttal az adókra vonatkozó á­l­t­a­l­á­n­o­s számításokat mellőzve , egye­nesen azon pozitív eszméket és adatokat említjük fel, melyek alapján a kilenczes bi­zottság tetemesen véli állambevételünket fo­kozhatni. A magyar államvasutak északi (nemzetközi) vonalán a teherszállítási tariftát a bizottság 13°/o-kal emeli és ebből már 1876-ban 1 millió, 1877-ben másfél mil­lió jövedelememelkedést re­mél. Itt nem csak a számítás nagyon problematikus, mert teheremelkedés mellett, a szállítás ily forgalmi emelke­dését várni, valóban merész dolog, de maga a jövedelemfokozás­ alapját tevő esz­me is veszedelmes. Mert ha merész dolog azt gondolni, hogy 13°/» teheremelkedés da­czára a szállítás a magyar állampályákon e két év alatt egy pár millió mázsával fog nö­­vekedni, veszedelmes e tariftaemelés azért, mert ez az egyetlen vonalunk, melyen sike­resen versenyzünk az osztrák pályákkal a külföldi kereskedelemben és ha ezt is ver­senyképtelenné tesszük, e teher­emelkedés­sel , akkor a forgalmat akadályozzuk vagy idegen vonalakra terelj­ük. Ezt nem szabad tennünk ; nemzetgazdasági és pénzügyi szem­pontok egyaránt tiltják azt és e mellett a terveit jövedelememelkedést sem biztosítja. Az összes magyarországi vasúti és gőz­­hajózási személyforgalom nem kis terhelteté­­sével fog járni az albizottság azon második terve is, hogy a jegybélyegdíjt 11/* százalék­ról 10Vo-ra emeli és ebből (a forgalmi növe­­kedéssel) 1875-ben 2.800.000, 1876-ban 3 millió és 1877 ben 3 millió 200 ezer forint bevételi emelkedést remél. Mert bizonyos mértékig e terhet el fogják viselni a tár­sulatok , főleg ott, hol versenynek vannak kitéve és ebben a mértékben és ily körülmé­nyek közt helyeselhető is a bélyegdíj eme­lése; de arra el lehetünk készülve, hogy a 10° i« adó nagy viteldíj emelésre és ez­által a forgalom csökkenésére, tehát a kereskedelem kárára, a számított államjövedelem kimara­dására fog vezetni. Az ily tervnek sem a for­galom, sem az állam hasznát nem fogná venni. A­mit az adó és bérhátralékokról mond a bizottság, hogy t. i.: a behajthatók és be­­hajthatlanok elkülönítve, az utóbbiak czimén bizonyos százalék a számításból leüttessék, az előbbiek pedig szigorúan behajtassanak — azt feltétlenül helyeseljük. Annyival is inkább, mert ezen nézetet fejeztük ki akkor, midőn Lónyay és Hornnak ezen alapra fekte­tett hitelműveleti tervei ellen küzdünk. A hátralékok befolyását, kedvező időn és szi­gorúbb (mi azt mondanók: igazságosabb, részrehajlatlanabb) eljáráson kívül elő fogja mozdítani az albizottság azon ajánlata is, hogy a késedelmi kamat 6­/o-ról 8° 10-r­a emel­tessék. Azonban mi ezt nem a kis hátralé­kokra alkalmaznék — melylyel a szegény néposztályok gyakran saját hibájukon kívül tartoznak — hanem a tartozás összegével fokoznák (pl. 50 forinton felül) a késedelmi kamatot is, hogy így a fokozatos teher­­növekedés is kényszerítse fizetésre azt, ki a csekély késedelmi kamat lejben ösz­­szegadóval tartozik az államnak, hogy azzal­­ spekuláljon, mint legolcsóbb pénzzel. Szerencsétlen gondolatnak tartjuk a ki­lenczes albizottság azon eszméjét, hogy ha az államvasutak az emeltebb tariffa mellett sem jövedelmeznek, azokat eladjuk. Mert most a forgalomra válságos idők járnak, a tüzelő­szer, munka és nyers­anyag drágasága miatt. Anglia és Belgium, nagy forgalma daczára, a vasutak 3 — 49/c-al kénytelenek beérni: h­a most még a tariffát is emeljük és a jövedelem eshetőleges kimaradása által arra fogjuk in­díttatni magunkat , hogy nagy költséggel épült állampályáinkat­­ (az európai irány­nyel merőben ellenkezőleg) eladjuk, ak­kor valóságos csapást mérünk kereskedel­münkre és pazarlást követünk el. Ausztria is így tett az osztrák és déli pályával, most az­tán szeretné dupla áron is visszavásárolni. A közigazgatási költséget kell leszállítani, a forgalmat kell (hitel és gazdasági törvények­kel) emelni, nem pedig emelni a tariffát és eladni a vasutat egy pár évi kezdetleges ta­pasztalás alapján! Épen ezt mondhatjuk azon javaslatra is, hogy a kőszénbányákat (nem csak a réz, vas­bányákat és kohókat, mi ellen kifogásunk nincs) ki kell adni az állam kezéből, habár egyelőre csak bérbe. Mert a kőszén a jövőnek oly kincse, mint az erdő. Ha ezt nem szabad pusztítnunk, óvakodnunk kell, ne­hogy amazt pazaroljuk. Természetes, hogy rendes, meghatározott mértékben már most hasznosítnunk kell a kőszénbányákat is, (szi­gorú korlátok közt ezt bérlet által is tehetjük) de óvakodjunk pillanatnyi haszonért koc­káz­­tatni a jövő lét feltételeit! A fényűzési adók közül: vadászfegyve­rekből 500,000 és photographiák bélyegéből 200,000 forintot remél bevenni az albizottság és tanulmányozásra ajánlja: a hin­tó, lovagló ló, cseléd és gyufaadót. Ezek ellen csak az a kifogásunk, hogy nem csak meg­pendíteni, de (a gyufaadó kivételével) java­solni, keresztülvinni is lehet azokat , noha biztos jövedelemre egyikből sem számítha­tunk, mert alapjukra nézve biztos adataink nincsenek. H. S. — Katonai körökben nagy elégületlenséget szül, hogy a nyugdíj­tör­vény, melyet az osztrák tör­vényhozás ez időszerint tárgyal, nem bír egyúttal visszaható erővel a katona osztály azon egyéneire is, kik már a törvény szentesítése előtt helyeztettek nyugalomba. Több tudósító s szaklapok is említék e körülményt s a magyar kormányt is vádolják a ja­vaslatba felvett megszorítás miatt. Ez ellenében con­­statálja a »P. L.«, hogy a javaslat azon szövegezés­ben, a­mint a közös hadügyminisztérium és két hon­védelmi minisztérium tanácskozásai alól kikerült, csakugyan bírt volna ily visszaható erővel. S a ma­gyar kormány az ellen nem is tett semmi kifogást. Hogy a javaslat mégis jelenlegi formájában fekszik az osztrák törvényhozás előtt, arról sem a közös hadügyi, sem a magyar honvédelmi minisztérium nem tehet, mert ezek a módosítást nem tették,­­ de megtehette talán az osztrák kormány, mi által e tör­vény ekképen purificáltatnék a czivil államhivatal­nokokra szóló nyugdijtörvénynyel. A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Regény. Irta Auerbach Berthold. szilső könyv. ELSŐ FEJEZET. Legidősebb fiam irá nekem Amerikából 1870. uj év napján. »Nehéz időket éltünk. Farkas, egyedüli meg­maradt gyermekünk heteken át halálos veszedelem közt forgott. Nem akartalak róla értesíteni. Most meg van mentve. Atyádhoz az erdőbe kívánkozom! Ezek voltak Farkas első érthető szavai, miket ismét mondott. Izmos ifjú anyja tősgyökeres vestfáliai fajából. Lázas képzeletében gyakran beszélt rólad és valami tűzről, aztán különös rh­yzmusú szavakat, melyekre most már nem emlékszik. Saját régi óhajomat keltette fel bennem, és mi megyünk. El van határozva. Tavaszkor útra kelünk. Már most irom ezt, mert jól esik nekem és bizonyára neked is, napról-napra a viszontlátás gondolatában élni. Ő bár élne még anyám! Akkor elmulasztom a hazatérést. Mihelyt Ernő testvéremről valamit megtudsz, távírold meg nekem. Ismét akarom látni Németországot, mely most kezd valóságos Németország lenni. Mi itt Ameriká­ban büszkék leszünk hazánkra, és büszkeségünket értik.’ Tehát, mi jövünk. Mondd meg testvéreimnek, Fiad Lajos.« Az utóirat így szólt: »Atyám! Szintől­ szinte nemsokára ezt fogja leányod Conny.« »Nagyatyám! Már megint írhatok és első sza­vam neked szól. Hozzád utazunk a nagyatya-világba. Unokád Farkas.« Lajost 1849 nyara óta nem láttam. Most látni fogom őt, nejét és fiát. Martella által írattam gyermekeimnek és veim­­nek. Nővéremnek a hagenaui erdőbe magam irtam­. Minden felől örvendő visszhang érkezett. Legboldogabb azonban szolgalegényünk, Ve­resláb volt, és joggal, mert senki sem szerette any­­nyira Lajost, s szenvedett érte többet, mint ő. Veresláb legidősebb pajtásom. A múlt tavasz­­szal ismeretségünk ötven éves jubilaeumát ülhettük volna. Egy idősek voltunk,­­ mikor egymással meg­ismerkedtünk várbeli katona volt, én politikai fo­goly. Egy órára elhagyhattam czellámat és sétálhat­tam a vár bástyáján. Egy katona töltött fegyverrel baktatott mögöttem és Vereslábnak volt ez ismétel­ten a dolga. Szigorú parancsa volt, hogy ne beszél­jen velem, mégis megtette. Mindig érthetlenül dör­­mögött magában. Az önmagával való beszédet teljes, életére megszokta, és káromkodni nálánál inkább ugyan senki sem tud. Egyszer egész érthetőn mondá nekem mögöt­tem : »Már most tudom, hogy ön kicsoda. « — és itt gyilkos módra káromkodott — ó! bizony ily em­bert elzárni! Hisz­ ön a kerületi erdész fia! Akkor egy vidékről valók vagyunk. Sokszor dolgoztam aty­jánál az erdőben. Szigorú egyenes ember volt, régi német. Nem szabad öntől pénzt elfogadnom, de ha egyetmást elveszít, meg szabad találnom. Bizonyosan dohányzik is ? Veszek önnek pipát, dohányt, gyújtót, és a­mennyivel többet ad, az ne­kem nem sok.« Ettől fogva Veresláb sok jót tett nekem. Nagyon értett a porkoláb kijátszásához, és nem vettük lelkiismeretünkre. A­hogy öt év múlva kiszabadultam és később e jószágra kerültem, Veres­láb nagyon illett ide; az­óta van nálunk, ha szolga­legény és gyermekeim öröme. Apósomtól kaptam a jószágot a pompás ház­zal, mint erdész csakhamar beleokultam az erdő mivelésbe, de a jószághoz tartozó két fürészmalom és a földmivelés még sok bajommal jártak. Annál szívesebben látott volt oly hi és sokat forgott segéd, mint Veresláb. Mesterségére bognár, de mindenhez tud, a­mi a házban előállítandó. A fészer mellett egy kis ko­­vácsműhelyt rendezett magának be és fiaim voltak hűséges legényei. Nem kellett azoknak játékszer, mindig segítették valamiben. Csak Richard fiam vonta ki magát a kézművesség alól. Ábrándos fiú volt és a tudós hivatás már korán mutatkozott nála. Leányaim közül Berta volt Veresláb kedven­­cze. Janka az kerülte. Irtózott káromlásaitól, miket pedig az nem vett oly komolyan. Már korán vallásos rajongást mutatott és Veresláb apáczának nevezte, a min ez mindig felboszankodott; mert büszke protes­táns voltára. Sőt mikor a beavató oktatásban része­sült, térítési kísérleteket tett rajtam és nőmön. Mikor Richárd még a kerületi székváros gym­­nasiumát járta, Veresláb már professornak czimezte és mikor Lajos mint műegyetemi hallgató a szünidő­ket otthon töltötte, elválaszthatlan volt Vereslábtól, diákdalokra tanította és mindig erősítgette, hogy Veresláb századunk legelső bölcsésze Lajos mint építőmester telepedett le a szék­városban. Úgy is hittük: a torna­ király , mert a vi­déki szövetségnek volt elnöke és nagy ügyességénél és erejénél fogva sok nyert díjjal dicsekedhetett. Büszke volt s tekintet nélkül egyenesen mondta ki meggyőződését. Öregebb emberek ezt mondták, Lajos megjelenésében és tetteiben fiatalságom hű mása. Örülök, hogy gyermekeim is mind oly szálasak. Lajos leginkább ütött reám, de szerencséjére nem oly nagy az orra, finom szabásút örökölt anyjától. Ékesszólását azonban családunk egy tagjától sem kapta. Beszédében hatalmas lendület, megragadó, meggyőző erő nyilatkozott, és amellett hangja oly szép csengésű, hogy öröm volt hallgatni. Határozott zene­tehetsége volt, de nem annyi, hogy élethivatást lehetett rá alapítani. Zenetanítóinak rábeszélése el­lenére önkényt gyakorlati pályára határozta magát és előkelő, de mindamellett könnyű modorával meg­nyerte mindenki szivét, az előkelőbbeknek úgy, mint az alanti munkásoknak. Midőn Lajos, akkor építkező, 1849-ben ama nagy út egyik részét épité, mely az alföldön a hegy mentén végig húzódik, a munkások bálványa volt és mindig mondá : »Kedvemért mint a gyik mászszák meg a felrobbantásra szánt sziklákat, mert meg tu­dom nekik mutatni.« Az it úgynevezett fordákra volt beosztva, melyeket egy-egy csapat munkás egy bizonyos napra elkészítésre elvállalt. Egy csapatnak az volt a baja, hogy lépten-nyomon források bugyog­tak elő; soká és fárasztóan kellett­ az ingótalajban dolgozniok. Mikor a többi mérnök a szemle alkalmával az ingó talajt körüljárta, Lajos magasszáru csizmával beállt a középre és az ásó és lapátoló munkásoknak dolgozni segített. Az egész völgyben ő szervezte a tűzoltóságokat is, és egy nagy égésnél a városban annyira kitüntet­te magát, hogy az életmentő érdemjelét kapta. Pár­tunk ingerültjei azt akarták, hogy visszautasítsa: nem szabad fejedelmi kitüntetést elfogadnia. Ő azon­ban mondá : »Egyelőre a fejedelem a nép szava kép­viselője.« Elfogadta az érdemjelet, de a tűzoltók zász­lajára tűzte. MÁSODIK FEJEZET. A frankfurti birodalmi tanácsnak voltam tagja. Szeptember rémnapjai rám nézve kettősen vol­tak kínosak. Azt beszélték, hogy Lajos fiam a tor­nászok egy csapatja élén a fölkelők közt van, kik a népválasztottai többségi határozatát meg akarták dönteni és a birodalmi tanácsot szétugrasztani. Életem veszélyeztetésével torlaszról torlaszra jártam, hogy a csapatot visszavonulásra bírjam és talán fiamat megtaláljam. A vezérlők egyike hirlelő­­kép ment mellettem és hatalmas hangon kiáltá : »Szabad utat Waldfried Lajos atyjának!« Fiam becsültetése volt oltalom-levelem. Nem találtam Lajosra. Sokat értem meg, de ama órák, mikor nőmmel és legifjabb fiammal Ernővel, ki akkor hat éves volt, a puskaropogást künn hallottam, a legkinosabbak, a mikre csak emlékszem. Tavaszszal a birodalmi tanács szét volt ug­­rasztva, a forradalom a szomszéd országban kitört. A küzdelem ide-oda ingott. Sohase hittem si­kerében, és még­sem hívhattam vissza fiamat. Most nem hallottuk a puskaropogást és nem beszélek ar­ról, hogy aggódtunk otthoni némán. Csak az felejt­­hetlen v­ólt, bár tudnám az ő tisztaszivü lényének több mondását — mit nem mondott: »Nem kíván­hatunk semmi természetellenest. Mikor általános jégverés van, nem maradhat megkímélve a mi bővel­kedő szántóföldünk.« A forradalmat leverték volt. Nem hallottunk Lajosról semmit. Elesett-e, elfogták-e, vagy a Svájc­­ba menekült ? Egy napon belép hozzám egy küldött, felesé­gem nőtestvér-fiának egy levelével, ki az alföld czel­­larendszerű börtönének igazgatója. Azt írá nekem, hogy rögtön jöjjek hozzá, vigyem magammal Veres­­lábat, és ne felejtsek el mindkettőnk részére útleve­let vinni. Közelebbiről levél utján nem értesíthet és e levelet elolvasván, égessem el. »Ez Lajosra vonatkozik, ö él!« mondá nem határozottsággal, és a következés mutatta, hogy iga­za volt. Rábírt, hogy Berta leányomat, ki akkor ti­zenhat éves, de elhatározott, izmos leány volt és oly meggondolt mint anyja, magammal vigyem, mert egy nő gyakran ott nyit utat, hová férfiak be nem férkőznek. Berta szívesen kész volt reá, és midőn a hűs hajnalban anyja meleg csuklyájával fején és ki­csattanó üde arczával ott állt előttem, pajkosan kez­­dé : »Atyám, mit nézesz rám oly mereven?« »Olyan vagy — mondom — mint anyád menyasszony ko­rában.» Hangosan felkaczagott és nyomasztó helyze­tünkben mégis bizonyos vidorsággal kocsiztunk el. Kerülőkön — mert sok út el volt zárva__vé­gig jártuk az országot. Mindenütt ijedelem és izga­tottság uralkodott. A szomszédállam első városká­jának parti része össze volt lődözve. Hallám, hogy Lajos ott vezérelt és bátran tartotta magát. Berta kedélyünk borúját kimeríthetlen jó kedvvel el-eloszlatá. Gyermekkel, hogy kiismerjük egy magában kell utazni. Mikor Berta látta, hogy magamba tanakodom, gyermek­történetekkel tudott felvidítani és gondolataimat az ártatlan múltba ve­zetve terhes gondjaimat elűzte; már akkor kimutat­ta, mire lesz egykor képes az életben. Jó útlevelünk mellett is mindenütt gyanúba fogtak, míg végre szerencsémre a várparancsnok fiá­val találkoztam. Mikor még fiu volt, tanítottam a várban, és hiven ragaszkodott hozzám. A vár alatt egyik faluban találtam, hol ezrede egyik szakaszával feküdt. Azonnal rám ismert és kiáltá : »Kétszeresen örülök, hogy önt viszont látom. Tehát nem volt a szabadcsapatosok közt ? Nevét úgy hallom említeni, mint a vezérek egyikét.« Azt akartam mondani : »Az fiam volt«, de Berta sebtiben szavamba vágott s mondá: »Az nem atyám volt.« (Folytatása következik.) — A hor­vát országgyűlésnek ápril 10— 12-re leendő összehívásáról szóló hírünket, melyet a »Drau« zágrábi levelezője után közöltünk, ma az »Ung. Lt.« saját zágrábi levelezőjének már előbb közölt tudósításával czáfolja, mely szerint a horvát országgyűlés csak jan. 15-ére lenne összehívandó. — Több lap megc­áfolja azt a föltevést, mint­ha Ghyczy Kálmán bécsi útja a bankkérdés tárgyá­ban folytatandó tanácskozásokkal is összeköttetésbe volna hozható.­­ Az orosz kormány a következő ma­­gyar kiállítóknak osztott ki rendjeleket: Az Anna­­rend lovagkeresztét Goldschmidnak az opálbányák bérlőjének, a Szaniszló-rendet Schuck tizedes mér­­legkészitőnek, Fischer, herendi porczellán gyárosnak, Krainer butorgyárosnak. A Szaniszló-rend szalagján függő arany érmet vetd­ vasgyárosnak és Weiner udvari ruhakészítőnek.­­ A közös költségvetés tárgyá­ban Bécsben tartott minisztertanács tegnapi ülése, a mennyiben a hadügyminiszter követelései leszállítot­tak az 1874-ki arányra, teljes megállapodásra veze­tett. Ma ő felsége elnöklete alatt tartatott miniszterta­nács, melyben az 1875-ki költségvetés véglegesen megállapítandó volt. — A »Pester Corresp.« irja: A közös­ügyi budget, mint Bécsből táviratilag jelen­tik, az ő felsége elnöklése alatt ma tartott közös­ mi­niszteri tanácsülésben végleg megállapittatott. — Ki­véve a »természetbeni ellátás« és »legénységi élel­mezés« czimü tételeket, — melyek valamivel maga­sabbra vannak előirányozva,—• a többi tételek majd­nem oly összeggel vannak megállapítva, mint az 1874-ki budgetben, sőt néhány tétel a tavalyinál még valamivel alacsonyabbra van előirányozva. B­­ 11 a miniszterelnök és ifj. gr. Zichy Jó­zsef közlekedési miniszter ma este utaznak vissza Pestre. G h­y c­z­y pénzügyminiszter holnap délutánig Bécsben marad. Ghyczy sem a bankkérdésben, sem valamely új kölcsön tárgyában nem folytatott itt alkudozásokat. A IX-es bizottság­ és közoktatásunk. A IX-es bizottság nem mert ugyan köz­oktatásunk hibáinak és hiányainak legalsó gyökeréig menni az irtó késsel, de nem ta­gadhatjuk meg tőle elismerésünket azt illető­leg, hogy miután a tények eszközei kezeiben úgy sem voltak, legalább jelezte azon legelső teendőket, melyek alapján közmívelődési po­litikánkat szerencsésen lehetne jobb irány felé vezetni. A szövegezés, talán az előadó túlsima tolla által elmosva, nagyon is haloványan adja vissza a bizottság három határozott kö­vetelését: az alapok és alapítványok sorsának eldöntését, a tanintézetek összeségének a köz­ponti kormány hatáskörébe bevonását s vég­re, mi ennek corol­áriuma: a tankerületi fő­felügyelőség eltörlését. Mindenki tudja, hogy a szelidebb hangzású indítványok két nagy reformeszmét foglalnak magukban: az ál­lam jogát visszaszerezni az álla­mi természetű alapítványokra néz­­­ve s a közép és felsőbb oktatás ügyét kiragadni az illetéktelen, legtöbbször vezetésképtelen ke­zekből. Foglalkoztatta a IX-es bizottságot a tan­­felü­gyelői intézmény is, melyre nézve, mint tudjuk, a 21-es bizottság több tagjának az volt véleménye, hogy az ügyvezetése a­dass­ék át föltétlenül a megyei bizottságoknak. Megvalljuk, hogy ezt még ma nem tudnók helyeselni, s magunk is örömes­ebb hajtunk a IX-es bizottság véleményéhez, mely — úgy látszik, mintegy átmeneti intézkedés gyanánt — meghagyja a kormány által ki­nevezett tanfelügyelőket, de szerves összeköt­tetésbe kívánja hozatni törvényhozási megál­lapodás útján, a törvényhatósági képvise­lettel. A puszta elmélet barátai lehetnek más véleményen s utalhatnak Amerikára, hol a tartományok (statusok) egyenkint milliókat forditnak a tanügyre s azt legtöbb helytt ma­gas színvonalra emelték. De mi, fájdalom, e tekintetben nem va­gyunk még amerikaiak! A régi megyék is semmit vagy igen ked­veset foglalkoztak közmívelődési kérdésekkel; az új megyét még eddig alig tudjuk kiismer­ni egyébről,­­ mint legfölebb csekély mér­vű érdeklődéséről. Az a miveltség, az a tár­sadalmi magaslat, mely a legmagasabb esz­mék egyike, a közművelődés érdekeinek a pártvonzalmakat, családi s más provincziális érdekeket alá tudna rendelni, vajmi kevés he­lyen van még meg! Hiszen csak nem rég szó­lalt föl az ország első megyéi egyikén egy régi jó táblabíró Petőfi költészete ellen! Azzal tehát, hogy a népoktatás ügyét föltétlenül és kizárólag a törvényhatósági au­tonómia kezeibe tegyük le,­­ bármily hang­zatos frázisokat lehetne mellette írni és mon­dani, még egy ideig várnunk kell. Várunk, míg törvényhatóságaink tágabb hatáskört nyervén, a közügyek iránti érde­keltség újra fölmelegül; mig politikai és tár­sadalmi életünk nagyobb állandóságot nyer­vén, nem rohan minden valódi képesség a központi hatalom körébe, hogy magát ott ér­vény­esítse minden képzelt nagyság, hogy ott szárnyait elégesse. Várnunk kell, míg re­generálandó közoktatásunk nyomán egy új nemzedék nő fel, mely jövőjét és nagyravá­­gyását nemcsak a politika, vagy törvényke­zési pálya sivatag és sikamlós terén keresi, hanem megelégszik a kétes illatú koszorúk helyett azzal az öntudattal, hogy hazája köz­mű­velődési, vagy társadalmi ügyén lendített valamit s a gyermekek vidám társaságában s a szülők öröm­könyviben és őszinte hálasza­vaiban kárpótlást talál a nagy jelszók és nem egyszer teli hordók s erszények után induló tömeg riadó éljeneivel szemben. Be kell várnunk azt a korszakot, midőn az országban létező nemzetiségek fölismerik teleszáju hamis prófétáikat s megszűnik azon kártevő, átkos hatásuk, mely nem egyszer oda irányul, hogy az ország polgárát elide­­genitsék azon haza szeretetétől, melynek jo­gaiért atyái együtt onták vérüket, s mely

Next