A Hon, 1874. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)

1874-09-11 / 207. szám

/"­Ql - a-. -l/'*" KJB-i\ U Mft 207. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1874. Péntek, szeptember 11. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épütlet földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 írt — kb. 6 hónapra.........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület.­­ A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK­­ szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Előfizetési felhívás „A 31 / N“ XII-di­k évi folyamára. Előfizetési árak: ~­­ H W Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Berencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, szeptember 10 Az adóalap apadása. Ha egyenes és fogyasztási adóink jöve­delmének kimutatásait nézzük, az eredmény távolról sem fog oly kedvezőtlenül kiütni, mint h­a magának az adóalapnak arányait vesszük tekintetbe. Mert a kényszer­eszközök és a már eddig történt részleges adóemelés következtében az államnak nem csak névle­ges jövedelme szaporodik, melyből 15 — 25 % adóhátralék slakjában visszamarad, tehát valódi, biztos jövedelmet nem képez ; de en­nek daczára csak túlcsigázott költségveté­sünknek tulajdoníthatjuk az egyensúly meg­romlását államháztartásunkban, mert ha hét év előtti tényleges jövedelmeinkhez hasonlít­juk állambevételeinket, nem apadást, hanem 6 százalék emelkedést fogunk észrevenni. Azonban ennek daczára: adóalapunk igen kevés jövedelmi ágban növekedik, a legtöbben apad — a­mi a bevétel eredmé­nyében csak részletes helyi kimutatások részleteiből tűnik ki, de az őszeredményben most még elenyészik, a rendelkezésre maradó, bár apadó jövedelmi források na­gyobb mérvű és szigorúbb behajtással járó igénybe vétele következtében. Állambevételi alapunk csak a jövedelmi adó alá­ tartozó keresetágak egy részében, továbbá a dohány,sóós illetékbevételekben növekedett de ezt is csak kis mérvben tekinthetjük vagyoni szaporodásnak, hanem inkább csak a be­vallásoknál,illetőleg becslésnél foganatosított nagyobb szigornak és adóemelésnek;a dohány­­gyártásban és eladásban történt gazdaságosabb kezelésnek és fokozottabb munkásságnak; nem annyira a sófogyasztás növekedésének, hanem e jövedelmi ág kezelésében behozott reformnak és az illetékek növekedésének, a perek szaporodásának tulaj­doníthatjuk. Tehát ezekből adóalapunk növekedésére biztosan nem következtethetünk. A házadóból is több adó jő be, és ebben a fővárosi házak szaporodása a legnevezete­sebb tényező, mely az adóalap növekedésére mutat, de itt is a házbér növekedésének és a házadó fokozásának nagyobb szerepe van, mint a vagyonosodás emelkedésének. Legszomorúbb jel azonban adóalapunk­ra nézve az ipari és kereseti ágak jövedelmi apadása, mert minden fejlődő államban ezek emelkedésével és szaporodásával szokott nőni az adóalap, miután erre a tulajdonképeni föld­és ház-jövedelem sem fejlődési képessége, sem gazdasági természeténél fogva nem al­kalmas, mennyiben a terhet csak a termelési versenyképesség vagy megélhetési (lakás) vi­szonyok rovására viseli vagy hárítja más jövedelmi ágakra át; nem ezekben, hanem az­­ ipar fejlődésében kell keresni az állami jöve­delmek fejlődési alapját. És e tekintetben hazánkban nagyon szo­morú jelenségek mutatkoznak. A főváros üz­leti és kereskedelmi forgalma nagy mérvben csökken épen azon iparágakban, melyekben hazánk terményeinél fogva, legnagyobb erőt fejthet ki; értem a malom, szesz, sör üzletet. És ezek a vidéken is ennek megfelelő mérvben h­anyatlanak. Ha az országban az 1863 —1873 közti tiz évi át­lagos becslés a repete termést 850,000 má­zsára teszi, és most csak 350,000 mázsát ter­melünk, míg 1867-ben 1.500,000, 1870-ben 1.800,000 mázsát termelünk , ez a legjövedel­mezőbb földipar­ág nagy hanyatlását, az adó­alap csökkenését mutatja. Ha a közelebbi négy év alatt 15 czukorgyár szünteti be mű­ködését, ez legalább 600 ezer forint állami adó elveszését jelenti csak e gyárakban, míg a bennök keresetet vesztett munkások adó­alapja is tetemesen csökkent. Vagy, hogy speciális, részletes adatokat vegyünk szemügyre, ha látjuk, a soproni ke­reskedelmi kamara jelentéséből, hogy ennek területe (két vármegye) most szesz adóban 33 százalékkal, ezykor adóban 26 százalékkal fizethető a gyárak kipusztulása vagy üzleté­nek megromlása miatt, kevesebb állami adót, mint 1867-ben, és e hanyatlás nem egy év véletlen eredménye, hanem folytonosan mu­tatkozó, szükségszerű eredmény: — akkor e szomorú következményt alkalmazhatjuk az egész országra és oly általános törvény­hozási, üzleti és hitel­viszonyokban kell ke­resnünk annak okait, melyek okvetetlenül apasztják adóalapunkat mindaddig, míg meg­változtatva nem lesznek. Bizonyítja ezt a budapesti kereskedelmi és iparkamara jelentése is, mert ez is hiteles adatokkal bizonyítja be, hogy a főváros ke­reskedelme gabnában, sertésben, szeszben, sörben folytonosan apadt, és ha kereskedelmi forgalma 21 millióról 26 millióra növekedett , 1870 óta — ez az idegen áruczikkek sza­porodását, a mi eladósodásunkat jelenti, — miután e kimutatásokból az tűnik ki, hogy termelési erőnk apadt, iparunk hanyatlott. Ehez még csak azt az egy adatot csatoljuk, hogy vasiparunk hanyatlása okozza azt, hogy most már 50 millió forintot viszünk évenként külföldre vasárukért, melyek oly szükségnek felelnek ugyan meg, a­mik a ha­ladás eszközei, de valódi vagyonosságot csak akkor képesek előidézni, ha tőke­apadással­­nem jár behozataluk, mert vagy benn állít-t­atnak elő vagy oly áruczikkekért cseréltetnek ki, melyek nálunk előnyösen gyártatnak és s­em nyers­anyagban, vagy tőkeveszteséggel fizetnek ki. Fájdalom! ez reánk nézve nem áll. El bennünk a kötelességérzet, hogy ha­zánk terheit, jó és rosz körülmények között egyaránt hordoznunk kell; de végre-valahára a törvényhozás és kormány figyelme arra is fordítandó, hogy az ország adóalapja nevel­tessék is, ne csak igénybe vétessék. — H. S. A „HON“ TÁRCZAJA. A művészet, vallás és a természet Olaszországban. Irta: Castelar Emil. (25. Folytatás.) A lagúnákon. — De a hitnek szüksége van értelmezésre, mely azt kifejtse és formulázza, értelmezésre, ható­ságra, mely hirdesse és terjeszsze; hatóságra, egy személyiségre, mely azt képviselje. A hit nem létez­hetnék dogma nélkül, a dogma nem tarthatná fenn magát az értelmezés, a magyarázat nélkül, a magya­rázat az egyház, az egyház a pápa és a pápa a szt. lélek nélkül, mely vele saját csalhatatlanságát közli. — Azt hiszi ön, hogy az isten egy külön ki­váltságos személyt választott ki, hogy azzal az igaz­ságot közölje ? Akkor én nagyobb mérvben vagyok hívő. Én azt hiszem, hogy valamint a külvilág szem­­léltetésére a látást adta nekünk , hogy e látást nem lehet fölcserélni, vagy helyettesítni semmiféle ható­ság által, úgy adta a belső világgal való közlekedésre a lelkiismeretet, melyet ép oly kevésbé lehet fölcse­rélni, vagy helyettesitni valamely hatóság által. Azt hiszem, hogy mindnyájan látjuk és hiszszük a vilá­gosságot és hogy a lelkileg vakok ép oly ritkák és kivételesek, mint a vakon születtek. A lények az álta­lános életben, a bolygók és napok az aetherben, a lelkek az istenben mozognak. De többet hiszek: hi­szem azt, hogy a kinyilatkoztatás örök, benső és fo­kozatos, hogy közegei a bölcsek és költők, kik az igazságot kinyilatkoztatják és a vértanuk, kik az igazságért meghalnak. Csak is így világosodik meg a történelem, emelkedik a végtelenség felé az élet és szilárdul meg a lelkiismeret a valódi igazságban, mint vas a tűzben. Csak is igy érezhetjük magunkat egyeknek minden nemzedékben s emelkedhetünk föl az eszmék felfogására, igy szívjuk be lelkünkbe és szi­vünkbe az emberi szellemet, így emelkedünk istenhez­­ s igy érintkezik isten bensőleg velünk, igy lehetünk méltó lakói a mindenségnek, igaz fiai az istennek, egyek és ugyanazok a századok egymásra következé­sében az emberi szellem fokozatos fejlődésével. — Nem érthetek egyet az ön nézeteivel. El­lenkeznek azok minden igazsággal és kedvezők min­den tévedésre nézve. Én azt hiszem, hogy az ó­kor­ban csak egy nép: a zsidó ismerte az istent s hogy az uj korban egyetlen egy társulat tartja fen és ter­jeszti az isten-eszmét: a kath. egyház. E két világos r­égövön kívül, melyek úgy terjednek ki az időben, mint : tejut a térben, csak sötétséget találok, oly sötétséget mely vakit és tetszhalált okoz. — És a többi emberi mű mind kárba veszett volna ? A többi emberi lelkiismeretből eltávozott-e isten ? Mit tartana ön az én eszemről, ha ezt mon-­ danám: »E tengelícz, vagy e rózsa a teremtőnek kö­t szeni életét, de nem e haraszt, vagy e bőregér.« A dolgokat isteniekre­­vagy nem isteniekre felosztva, a manicheismus karjaiba dobjuk a világot s akkor az ördög joggal vitatja el istentől a teremtés egy részét. ' — Ha a népeket választottak­ és üldözöttekre oszt­­■ jók, a társadalmat egy zsarnok hatalomnak dobjuk oda, mely borzasztóbb az ókori végzetnél. A légeny, éleny és széneny, melyek külön-külön halált okoznak,­­ egyesülve az éltető­séget képezik. Ne különítse ön el­­ az igaz és jó különböző kinyilatkoztatásait,mert együtt­­­véve alkotják az emberi szellem légkörét. A próféták­­ nem csak Judaeában írtak s nem csak Jordán és­­ Euphrates vizeiből ittak. Írtak ők Indiában és ittak , Ganges vizéből is. Az egyptomi pap és úgy mint a ba-­­­byloni mágus, vagy a persa dualista egyaránt járul­tak hozzá a zsidó eszmék képződéséhez. Az eszme olyan, mint a tápnedv, mint a vér, mint a föld ned­vessége, mint a légkör párája, mint a földgömb fo­lyadékai. Az eszme nem ismer sem nemzetet, sem felekezetet, sem egyházat: a pagodról a gúlára, a gúláról a zsinagógára, a zsinagógáról a királyi lakra, a királyi lakról a székesegyházra, a székes­egyházról az egyetemre, az egyetemről a parlamentre száll gyorsaságával a villámnak, mely visszhangzik, vilá­git, gyújt és tisztít. A kereszténységet ép úgy előké­szítették Plato párbeszédei, mint Ézsaiás versei; minden emberi fajnak megvan a maga része az álta­lános revelatióban. A görög nép azt hitte, hogy élete egészen eredeti, független minden más emberi élet­től, hogy istenei tisztán nemzetiek és háziak és még­is Dianájának templomai voltak Kis-Ázsiában, Bacchusa pedig, mely az élet magasztosultságát jel­képezte a mindenségben, azon nectártól ittasult meg, melyet India ligeteiben szűrtek. Midőn a zsidónép távol a pogány törekvésektől elszigetelten oltárai zsámolyához borult s azt hivé hogy ott őrzi istenét, nagy Sándor megzavarta e nép szomorú magányát, magával hozta diadal­szekerén a görög istenségeket a phrygiai fuvola hangjainak kíséretében és görög ele­venséggel rázta föl a szomorú, mozdulatlan és pan­­theistikus Ázsiát. A messianizmus nem volt kizárólag a héber, hanem az általános reménység tárgya. Cu­mae sybillája akkor hirdeté azt barlangjában, a kies tyrrheni partokon, midőn Dániel ujjain számlálta az évek heteit, melyek beteljesüléséig leforgandók vol­tak. Virgil Pausilippinél, a venyigefüzérrel díszí­tett szilfák árnyában, a habzó hullámok láttára, me­lyeken bacchusi tánczok közepette a sirenek daloltak, Virgil mondom, Pan pásztorsípjának és szüzek kar­dalának hallattára, melyek virágfüzérekkel é­iték a marha füsttől övedzett oltárokat, hirdette már az emberiség általános megváltását csaknem azon idő­ben, melyben Keresztelő sz. János a bűnbánók durva szőr ruhájába öltözve a pusztában az után kö­­nyörgött. Athén művészetével, Róma jogával, Alexandria tudományával ép úgy hozzá­járultak a keresztény revelatiohoz, mint Jeruzsálem az ő istenével. Ne le­gyen tehát olyan, mint a zsidó, ki elmélyedve a bib­liai könyörgésekbe, azt hiszi, hogy az emberi nem nem volt képes csak egy vallási eszmével is hozzá­járulni a zsidó eszmékhez. Ne feledje a történelem által kézzel foghatólag bebizonyított ez igazságokat. Az istenibb s egyszersmind emberibb kereszténység átölelte az egész bibliát — hozzá csatolva még az evangéliumot. Miért ne csatolhatnék mi is az evan­géliumhoz a renaissancet, a bölcsészetet, a forradal­mat, mely felszínre hozta a társadalom körében e három keresztény jelszót: szabadság, egyenlőség, testvériség ? Leonardo da Vinci Bachust, és az apos­tolt, kik az új élet tavaszát jelképezik, egymás mellé festette le képeire. Raphael a görög istennők alak­jaiba a keresztény szüzek szent lelkét lehelte. Michel Angelo a sybillák és próféták csoportját egymás mellé helyezte a sixtini kápolna boltozatára. Az em­beri szellem olyan, mint a mindenség és, mint az is­ten ; és az isten, természet és szellem amat­őrök há­romságát képezik, mely megvilágítja a történelem lapjait. Ne távozzunk el e három határ egyiké­től sem. E szavak, ha magukkal nem ragadták, leg­alább is meghatották társamat. Magam is nagyon fölhevültem szavaim melegétől. Megragadom tehát és megszok­tam a fiatal pap felém nyújtott kezét s aztán ott hagytam őt gondolatainak engedve át. Az éj tiszta, csendes volt; az égen csillagok, a tengeren hullámok ragyogtak; tavaszi szellő frissité föl a léget s hozta át a város és vidékének viszhang­­jait mennyei térésre a lagúnának, mely­et igazság felett való elmélkedésre hívott föl. Hogyan marad­hat a természet mozdulatlan, derült és ragyogó az emberek vitái és egyenetlenségei daczára is ? — Az uralkodó prágai útjához sok adalékkal szolgál a bécsi sajtó. Már volt alkal­munk figyelmeztetni, hogy ez adatok legtöbbje meny­nyire irányzatos. A bécsi u. n. alkotmányhű sajtó mindenha nevezetes volt abban, hogy ferdítéseivel s túlzásaival még a legtisztább igazságú ügyet is meg­zavarja; hogy ne igyekeznék tehát e tulajdonságával élni a prágai ügyekben, a­melyek felszíne alatt biz­tosra senki nem tudja, hogy mi történt. Az alkot­mányhű sajtó ferdítései azonban csak kicsinyes téve­dések ahoz képest, a­mit a bécsi klerikálisok komoly képű közlönye a »Vaterland«, produkál. Csak két beszéd az, a­melyben e ferdítési mánia kulminál, de hát elégséges magában ez is. Azon fogadtatásról szól a lap, melyben a prágai Hofburg lépcsőzeténél Swarzenberg érsek vezetése alatt részesíté a cseh klérus az uralkodót. A klerikális lap szerint az érsek ez alkalommal így szólt: * Az egyház időről időre ül­dözéseket szenved, majd véres majd vértelen üldözé­seket. Ha még nálunk nem is következett be a véres üldöztetés, az egyház mégis igen sok támadásnak van kitéve, s ha mindjárt diadalmasan fogja is kiálla­­ni azokat, mégis félni kell, hogy némelyek ápolása közben hajótörést szenvednek. Hogy ezek száma le­hetőleg kevés legyen, ajánljuk az egyházat fölséged utalmába s ez utalom reményében nyújtjuk be hódo­latunkat.« Ő felsége az uralkodó a Vaterland szeri­ntre igy felelt: »Ha eddigelé a viszonyok által akadályoztatva voltam is úgy járni el az egyház utalmában, a mint azt szivem kívánalmai sugallták, s ezért nem is szerezhettem érdemeket az egyház körül, mégis tu­dom, hogy sokat megakadályoztam, a mi az egyháznak többet árthatott volna, mint az a mi hátrányára ed­digelé valósággal­ történt. Ígérem, hogy én a mennyire erőim s a viszonyok engedik, az egyházat ótalmazni fogom.» Perse hogy mindkét válasz tiszta önkényü rá­­fogás. Legalább alig hihető, hogy Schwab­enberg ér­sek, a ki diplomatának mutatta magát mindenkor, ily beszédet koczkáztasson, ha mindjárt útját nem is állja az, hogy minden beszédet eleve be kellett mu­tatni a helytartóságnak. Már pedig hogy ez ilyen el­mondásába beleegyezzék, s a mi több, hogy az Auers­perg minisztérium az uralkodó ajkaira ily választ adjon — pedig tudvalevőleg az uralkodói válaszok már Bécsben elkészültek — az már egy kissé mégis hihetlenebb, semhogy a »Waterland« szép szemei ked­véért valaki felülne neki. — A magyar földhitel­intézet kö­réből a mai »Ref.« a következőket tudatja: A földhitelintézet, mely minden haszonlesés nélkül a magyar földhitel emelésére alakult, eddig papírka­­matú jelzáloglevelekkel igyekezett megfelelni a föld­hitel igényeinek. A külföldi tőke azonban ily kama­tú jelzáloglevelek vételére nem mutatott hajlamot s a papírkamatú zálogleveleket csak a belföldön vagy Ausztriában vették. Ezért az összeg, melyet kölcsön adhatott — közel 40 millió — az ország hiteligényeihez képest csak mérsékeltnek mondható. A földhitelintézet tehát, hogy a magyar birto­kososztálynak a külföldi tőkét is rendelkezésére bo­csássa, elhatározta, hogy oly érczkamatú zálogleve­leket bocsát ki, melyek a névszerinti érték után 5 % kamatot hoznak s törlesztés és igazgatási díj fejében összesen 6 °­ C -ot követelnek a kölcsönvevőtől. (A pa­pírkamatú záloglevél után törlesztéssel együtt 6,7­5 százalék kívántatik.) Mielőtt azonban az ily záloglevelek a piaczra bocsáttatnak, szükséges volt az első emissió elhelye­zéséről gondoskodni. E végből az intézet pénzügyi igazgatója, Lukács Antal, kiküldetett Németország­ba, Berlinbe, Frankfurtba, Svájczba, hogy az eláru­­sítás iránt tegye magát érintkezésbe az ottani pénz­hatalmakkal. Úgy halljuk, hogy az intézet törekvéseit siker koronázta és September 7-én gr. Lónyay Menyhért és Lukács Antal Bécsben aláírták a szerződést, mely szerint az első több millióra menő záloglevél fix áron átvétetett a bécsi hitelintézet és a jóhitelű és tevé­keny Darmstädter Bank által. A további kibocsátá­sok bizományszerű átvétele iránt is történt kötés. De mi volt az üzlet létrehozatalánál s az árke­ret megállapításánál a legnagyobb akadály és ne­hézség­ ? Az állam romlott hitele. A megingatott államhitel és magas árfolyam, mely az utolsó két államkölcsön engedélyezésénél adatott, visszahatással van az egész Magyarországra s a legjobb hitelű intézetnek is megnehezíti papirosai elhelyezését. Úgy értesülünk, hogy ezen kötésnél 6 és fél százaléknál a folyóvá tett valóságos pénzösszeg után nem kerül többe a pénz, a törlesztést ide nem értve. Ez ugyan nem olcsó pénz, de az adott viszonyok kö­zött, midőn a legjobb hitelű földbirtokos is kényte­len 8—12 százalék kamatot fizetni, ha pénzre szo­rul, a földhitelintézet emissiója mégis csak neveze­tes eredmény. S reméljük és kívánjuk, hogy későbbi kibocsátásait olcsóbb kamatra helyezze el, hogy a maga részéről is olcsóbb áron segíthessen a megszo­rult magyar földbirtoknak.« — A spanyol kormány elismer­tetése alkalmából a következő érdekes leleple­zést írják Madridból — a »legmegbízhatóbb forrás­ból« az öreg »Presse«-nek. »Midőn előkérettek a megbízó levelek a spa­nyol követek számára, a miniszterek nagy zavarban voltak, hogy várjon a »köztársaság« nevében állíttas­­sanak-e ki. Lagasta, Ulloa, Alonzo Martinez és Col­­menares ellene voltak. Ulloa aztán Radosinszky gróf­fal, a német ügyvivővel értekezett, a­ki kijelen­te, hogy a német kormány nem fogja megengedni a spanyol köztársaság nevében való hitele­sítést. Ennek következtében aztán a követek a »spa­nyol nemzet nevében« hitelesíttettek és papírjaikat Serrano, mint »a végrehajtó hatalom feje« írta alá. (Különben a hivatalos okmányokban e formula hasz­nálatos:... »a köztársaság végrehajtó hatalma«) Németország először Anglia részéről biztosította magát, azután tudatta Francziaországgal, hogy Anglia meg van nyerve. Az uralkodó Csehországban. Az uralkodó csehországi útjáról még mindig érkeznek részletes adatok, melyek az eddigieket ki­egészítik. Gratzenben nagy néptömeg fogadta az uralkodót örömrivalgásokkal, ki szemlét tartott a pályaudvarban felállított lövész testület s számos más egylet fölött, aztán szintén »hoch« kiáltásoktól kisérve hagyta el a pályaudvart. Budweisban a császárt az indóháznál a helytartó Weber báró, a püspök, a káptalan, az ösz­­szes hatóságok és a veteránok fogadták. Miután az uralkodó fogadta a helytartó üdvözletét, Claudy polgármester következő beszédet intézett a felség­hez : Engedje meg cs. és királyi felséged nekem mint e város polgárai és lakosai képviselőjének, hogy a város változhatatlan hűségének és ragaszkodásának kifejezést adhassak s méltoztassék e hűség és ragasz­kodás jeleit kegyesen fogadni.« Az uralkodó erre igy válaszolt: »A hódolat érzelmei, melyeket ön, polgármester úr, oly legális módon fejezett ki Bud­­weis város nevében, mélyen meghatottak engemet. Szívélyesen köszönetet mondok önnek polgármester úr, a többi városi képviselőknek, valamint kedvelt városom Budweis összes lakosainak.« — Dr. Rzih kerületi főnök Csehország déli része kerületi főnö­keinek nevében tartott üdvözlő beszédére igy felelt a fejedelem: »Köszönetet mondok úgy önnek, mint a többi főnök uraknak a hódolat épen most kifejezett érzelmeiért s biztosítom úgy önöket, mint az önök által képviselt kerületek lakóit császári ke­gyemről.« Erre szemlét tartott az uralkodó a lö­vészek és veteránok fölött és negyed órai időzés után tovább folytatá útját. Brauenburgban a községi és kerületi képviselet, továbbá a császári és Schwarzenberg her­­czegi hivatalnokok várták az uralkodót az indóház­nál, mely gazdagon volt ékítve. Az uralkodó itt szí­vélyesen felelt a polgármester üdvözletére. Hasonló ünnepélyes módon ment végbe a fo­gadtatás Wodm­an, Strakonitz és Horazdhovicz­­ban. Kőkép ünnepélyes volt pedig Beraunban. A helyettes polgármester, B e d n a r z így üdvözlő a fejedelmet: »A kimondhatlan öröm és hű ragaszkodás érzelmeivel üdvözlöm felségedet a régi ki­rályi város, Bér­aun kapuinál, mely az 1872-ki ára­dás alkalmával roppant károkat szenvedett. Ez alka­lommal felséged s az egész birodalom jótékony és bő­kezű adományokkal enyhítették a nyomort nem csak e városban,hanem a vizár által sújtott környéken is, mi­ért szíveink kimondhatlan hálával vannak tele. Van szerencsém úgy a város, mint a környék lakossága ne­vében a hit ragaszkodás és hála érzelmeit felséged előtt tolmácsolni és egyszersmind arra kérni, hogy a régi királyi várost és környékét továbbra i­s legmagasabb kegyében megtartani méltoztassék.« — Az uralkodó erre következőleg válaszolt: »Midőn 1872-ben a pusztító árvíz királysá­gomnak, Csehországnak nagy részét elöntötte, az in­nen hozzám érkező hírek mélyen meghatották szive­met. Ennélfogva igen örvendek, midőn önnek szavai­ból arról értesülök, hogy az áradás következményei lehetőleg enyhittettek és hogy különösen erős próbá­ra tett városuk szükséges segélyben részesült. Kö­szönetet mondok önnek és kedvelt városom Beraun összes lakóinak a szívélyes fogadtatásért s biztosí­tom mindnyájokat császári kegyemről, Hradschin várában a fogadtatás követke­zőkép iratik le: A császári várban a harmadik vár­udvarban a főlépcsőnél már három órakor összegyűl­tek az aristocratia, főpapság s főhivatalnokok. Ke­véssel az uralkodó megérkezése előtt Schwarczen­­berg bibornok érsek is megjött A dómban harang­zúgás , a nép éljenzése között vonult be 3/­6 órakor a király a császári várba; a polgári csapat egészen a főlépcsőig haladt s az előtt sorakozott. A királyt a főlépcső alján a bibornok üdvözölte s szintén vele haladt fel a lépcsőn az ott álló nemességet szívélye­sen üdvözölve. A bíbornok az első teremig kísérte az uralkodót. E teremben egyik oldalt a leitmeritzi püs­pök, a prágai káptalan, a tartományi fő­papok, a leitmeritzi apát, az egyetem rectora s az evangélikus lelkészek, másik oldalt a tábornagy Auersperg her­­czeg, a tartományi biztosok, azonkívül a főbb hiva­talnokok állottak. A második teremben a cs. k. tit­kos tanácsosok s kamarások voltak felállítva. Az el­ső terembe lépve az uralkodó mindenfelé szívélyesen köszönt, a tábornagynak kezet nyújtott s vele ne­hány perczig beszélt. Azután a leitmeritzi püspök­höz fordult s nehány szót intézett hozzá, valamint futólag a káptalanhoz s a többi főpapokhoz. Ezután a király a második terembe lépett, melynek ajtaja utánra bezáratott. Mintegy tiz­ percz múlva mind­azon férfiak, kik a császár üdvözlésére a várba men­tek, elhagyták a termeket. Az alantiakban közöljük a prágai ma meg­jelent lapok véleményét a múlt két nap alatt történtekről. A »Politik« így ír: Nagy baj az, hogy már­is mindenki készen van ítéletével, holott az uralkodó még alig távozott el. Mi nem is követeltük az alaptörvények elintézését s új miniszterlista készí­tését ily rövid idő alatt. A külpolitika követelményei előtt állunk, s az alkotmányhívek már­is érzik hely­zetük kellemetlenségét s a sebeket, melyeket rajtuk ellenzékünk ütött. Mi türelemmel fogjuk nézni a csatát, mely pár hét alatt bizonyára véget ér. A »N­a­r­o­d­n­i Listy« konstatálja, hogy a bécsi lapok aggodalma véget ért, miután a csá­szári út katonai jellege bizonyos. Minden lap a fo­­gadtatási ünnepélyességgel, s annak jelentőségével foglalkozik, hogy egyik másik miniszter kiséri-e vagy nem az uralkodót. A »P­o­s­e­­­z Prahy« panaszkodik azon tapintathiányon, melyet a prágai hivatalos épületek intézői tanúsítottak, midőn a hivatalos épületeket csak német zászlókkal ékítették föl, míg a csehek úgy cseh, mint birodalmi színeket is használtak. A »Tagesbote« a császár által a Prága város feliratát átnyújtott Zellhammer szavaira mondott válaszból azt következteti, hogy a császár az alkot­mány alapján áll, s hogy e feleletben nyugszik az út jelentősége. A császár az alkotmány ellenségeit csak egy szóval sem biztatta, hogy a törvényen kívül s a törvényes tényezők mellőzésével bármi óhajaikat el­érhetnék. A cseh lapok nyilatkozatairól így­­ a Ta­gesbote : A «Narodni Listy« kimondja tehát nyíltan, hogy a cseh vezérférfiak reményüket a törvényes jogon nyugvó alkotmány megtörésében, tehát állam­csínyben, s igy bűnben vetették. Cs­a öntudatos ha­­zugság vitathatja el a német osztrák néptől, hogy ő volt mindig a birodalom leghívebb s legerősebb paj­zsa, a melyben ennek érdekei leghűbb őrzőre ta­láltak. A »Pokrok« írja: Az alkotmányhű lapok ad­tak csak annak politikai jelentőséget, hogy Andrássy és Auersperg kisérik-e az uralkodót. A cseh lapok ezt soha sem hitték, s csak a kormánysajtó vélemé­nyét közölték, midőn azt írták, hogy a két miniszter eljövetele nem használ az ellenzéknek. A czikk így végződik: Jogaink már rég megnyerték a legfelsőbb elismerést. Teljesítésük és keresztülvitelük nem függ egyik-másik miniszter önkényétől. S azért túl fogunk élni minden oly rendszert s kormányférfit, a­ki nem azt tartja feladatának, hogy a belbékét minden nép közt helyreállítsa. A Vatican istene. Azt hiszik tán önök, hogy Róma földjén tökéle­tesen ki van irtva és megsemmisítve a pogányság ? La­kásomhoz közel emelkedik égnek az istenek pan­­theonja. A katholikus szellem nem elégedett meg az­zal, hogy a főtemplom, a keresztény főtemplomok anyjának sorába emelje s mint egy diademet hatal­mába kerítse,­­ hanem minden szentek templomává avatta azt. Az ima elhal az ajkakon e templomban. Sokkal több világosság hat keresztül az övön, mely a kupolát koszorúzza, hogysem képes lenne a lélek magát áhitatnak és elmélkedésnek átengedni. A föl­szentelt, oltárokkal megtöltött és templommá alakí­tott Cordovai nagy mecset is tiltakozik az újítások ellen s mélyen sóhajt fel régi vallása után, így van ez mindennel Rómában is. Csak át­alakult itt a pogányság, de nem semmisült meg. Az év hónapjai s a hét napjai, melyek a hajdani istenségek és császárok neveit viselik, föntartották a régi római időszámítást és a neo-latin népek egyike sem merte elfogadni a franczia köztársaság naptá­rát, mely, azt lehet mondani, magából a teremtésből van szerkesztve. A téli és nyári naptérítőket a clas­­sicus ünnepélyekhez hasonló ünnepekkel üljük meg. Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának ünnepelt mint a supercaliák, a világosságnak vannak szentel­ve. A római úgy lobogtatja a fáklyát a pápák ural­ma alatt, mint lobogtatta a császárok korában és a dicsénekek, melyeket hangoztat, nem sokban külön­böznek azoktól, melyeket hajdan énekeltek. Midőn a pápa hordszékén aranynyal és ezüsttel átvert ru­hába öltözve, fején a ragyogó arany tiárával, kezé­ben értékes püspökpálczával, lábainál a bibornokok és püspökök pompázó öltönyü légióival — elhalad a lélek visszaképzeli magát azon napokba, midőn a császárok Syriából visszatérve, magukkal hozák az örök városba kelet pompáját és szokásait. (Folytatása következik.)

Next