A Hon, 1874. szeptember (12. évfolyam, 199-223. szám)

1874-09-16 / 211. szám

211. szám. XE évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1874. Szerda, szeptember 16. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-építet földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz s­írd­va reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................­ 6 frt — kr. 6 hónapra.........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület.­­ . A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A N­­O N“ XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Negyedévre frt 12 6 Egy hóra . . 2 Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Budapest, szeptember 15. Kossuth levele után. Hogy ily későn jön annak az okát őszintén meg akarom vallani. Be akartam várni, hogy pártunk vezér­kapacitásai nyilatkozzanak, miután az nem csupán journalistikai ügy, de pártk kérdés , s ebben engem nem bevit az előresietés ösz­töne. Mit lehet Kossuthnak e felhívásra vála­szolni ? Az a része a felszólításának, hogy az el­lenzék mindenféle árnyalatai ne küzdjenek egymás ellen, gonoszabb dühvel, mintha el­lenfelek volnának, nagyon örvendetes. E fo­gadáshoz mi is hozzájárulunk s ha a függet­lenségi és a 48-as párt szinte emberül meg­állja a fogadást, akkor jövendőben tisztessé­gesebb hangon fognak az ellenzék journalis­­tái egymás czéljairól nyilatkozni, nem nevezik egymást egy részről álc­ázott kormánypárt­nak, más részről köpeny­eg alatti lázadóknak, hanem elismerik minden hazafias irányzat jogosultságát, melyet a tiszta meggyőződés nemzett, s nem gyanúsítják egymás kiváló személyiségeit pigmaeus önérdekkel, és torz­­alakú dicsvágygyal. A közelgő választások alatt pedig, ha a függetlenségi és 48-as párt (a­mint hiszszük és felteszszük előre) komolyan követi Kossuth felhívását, nem lesznek sajnos összeütközések az ellenzék külön nézetű tagjai között, s nem osztják szét saját táborunkat háromféle ellen­zéki jelölt felállításával, nem kapaszkodnak egymásnak a nyakára népszerűséget árverez­ni­, hanem kiismerve a tért és hangulatot, elő­re szépen megegyeznek, egymással jelöltségi költségeket hiába ki nem prédáltatnak s ve­zér auctoritásaik ajánló leveleivel a már biz­tos helyet foglalt ellenzéki jelöltet megbuk­tatni nem törekesznek.­Ezt az örvendetes for­dulatot óhajtjuk és várjuk s ha csekély erőnk nyom valamit, előmozdítani is törekvendünk, a­hogy Kossuth jelezte. A legközelebbi czél: Magyarország álla­mi önállása annyira közös elvünk, hogy a­mint soha el nem tértünk tőle, úgy kénysze­rítenek a tapasztalat és az államgazdászati körülmények, hogy annál meg is maradjunk. Mind fonvé­de­lmi, mind pénzügyi kérdések­ben Magyarországnak szabad kézzel kell bír­nia, hogy jól megvédve és fizetésképességben tartva legyen, s ezen nézetünk eléggé határo­zottan elválasztva tart bennünket, a jelenlegi többség pártjától, ha föl nem emlegetjük is neki azon mulasztásokat, melyek miatt már a kiegyezési törvény által fentartott bel­­ügyeinkben is rendre függővé tétettünk Austriától, s ön­állásunkat csak ott tartottuk meg néha, ahol Austriától vakmely szabad­elvű kérdésben ,hát abba akartunk ma­radni. Tehát mi is csak így hisszük államunk állandó és maradandó rendezését lehetőnek , ha »mindennemű« kiadásaink teljesen parla­menti alkotmányos felelősség mellett, saját kormányunk által minden külbefolyástól függetlenül szabályozhatók. Hanem ez nálunk aztán a ,?végczél«, és nem egy közbeeső állomás, nem egy mértföld . . . . , mutató kő, a­hogy Kossuth kimondá: észrevételeimmel, a nyilatkozat volt tőle s mi is r­ok­onom vallami . M i !­­ őszintén válaszolunk rá. Ha mi ezt a positiót kivívhattuk, abból mi sehova ki nem kívánkozunk , az nekünk nem ideiglenes állomásunk, de kerített várunk, melyet azután „m­inden benne le­vővel együtt” megvédelmezünk min­denki ellen ; legyen az akár fondor ellenség, akár túlbuzgó hazafi. S ezt a véleményünket kötelességünk mindannyiszor kimondani, valahányszor a közvélemény ítélő széke elé lépünk. Mert a többség pártjának erejét épen az képezi, hogy bennünket e czélon túlterjedő irányzattal vá­dol. Mindazok az elemek, melyek a békés ki­fejlődést óhajtják, melyek az erőszakú ráz­­kódtatásoktól iszonyodnak, ha még olyan nagyon helyeslik is az ellenzék elveit, ha még oly határozottan elítélik is a kormány politikáját, még­is inkább csoportosulnak a stabilitás eszméje körül, hogysem velünk jöjjenek , mihelyt a kormánypártnak sikerül azt a véleményt elhitetni velük, hogy az el­lenzék czélja túlmegy azon a határon, melyen belül békesség van az országban. Ezzel az in­­sinuatióval győzött a kormánypárt minden oly helyeken fölöttünk, a­hol a más primitív eszközök nem voltak hatályosak.­­ Mi tiszteljük és jogosultnak valljuk a Kossuth nézeteit, bármik legyenek is azok. Lehetnek radikális ellenzéki, sőt republikánus pártok is hazánkban, parlamentünkben, de nekünk kötelességünk tiszta bort tölteni a pohárba s kimondani, hogy ha vannak, azok velünk szemközt állanak, akár »suffrage uni­­verselt,« akár más túlzó eszméket követel­jenek, vagy más czélokért lelkesedjenek. S ez a felfogás azután magára a köve­tendő taktikára nézve is nagy különbséget támaszt közöttünk. Mi nem indulhatunk el a választó­közön­ség közé azzal a szóval, a­mivel a független­ségi párt vezérei, hogy »nagy az adó; ha mi volnánk a kormányon, kevesebbet fizetné­tek !« Nem bizony! Adót akkor is fogunk fizetni, mindig fogunk fizetni; a­mennyire csak szüksége lesz az országnak, annyit fogunk fizetni, (és valószínű, hogy ennyire mindig szükség lesz) — csakhogy saját hazánk jó­voltára s kötelezettségei teljesítésére fogunk s számitunk­ fizetni! Mi mást nem mondhatunk a népnek, mert törekvésünk sikerét nem csupán egy párt megalkotásában, hanem egy kormány megalkotásában óhajtjuk látni, arra, hogy a­mit ide lenn fenn be is kell váltanunk. Azt sem mondhatjuk mi a közönségnek, hogy »inkább jöjjön el ránk bárminő cata­­strópha, hogysem ennyi teher alatt nyög­jünk !« mert tudjuk jól, hogy akkor a cata­­strópha alatt is nyögnénk, meg terheink alatt is. És ha Ausztriát ma elnyelné a ten­ger , vagy ha Magyarország, valamely csoda­találmány által egyszerre a világ­­ uralkodó nemzetévé emelkednék is fel, azok­tól a kötelezettségektől, miket a magyar tör­vényhozás, rendes alkotmányos után egyszer elvállalt, soha semmi erő és ravaszság ben­­­nünket még akkor se szabadítana meg. Egyet­len útja van a terhektől való megszabadulás­nak: az á­lam tönk kimondása. Hallottam a függetlenségi párt részéről olyan nyilatkozatokat is, melyek azt helyeslik. Csakhogy mi ezt két okból nem te­hetjük. Az első az, hogy országunk nem prole­tár ország, kinek »hátán háza, kebelében kenyere.« Magyarország »nagybirtokos!« Magyarországon, — ha tönköt mond, — meg­veszik minden adósságát, mert van mib­ől! Nekünk birtokunk van: állami és egyházi ivagyon, vasutak, uradalmak, bányák ; ha bukni hagyjuk magunkat, a birtokunkat is elveszítjük, meg a hitelünket is. A második ok pedig az, hogy az állam / 1/ 1­­v­­on firtav­o­nalól­a n a­­tt /11a m 4-erőfeszítés kikerülése végett, önként kimond­ja, az öngyilkosságot követ el. 1849-ben egy emlékezetes januári na­pon a debreczeni országgyűlés első ülésében ezeket a szavakat hallottam Kossuth La­jostól : »Uraim! Ha engem egy ellenfél mez­telen karddal megtámad fegyvertelent, s azt­­kívánja, hogy szökjem ki az ablakon a har­madik emeletből, különben levág; azt mon­dom, nem ugrom le, mert ott bizonyo­san agyoniszom magamat; inkább megkí­sértem ellenfelemre rohanni, azt talán legyőzhetem.« . E szavak most is fülemben hangzanak, s helyzetünkre most is alkalmazhatók. Le­­ugrásról nálunk szó sincs. Megkísértjük a megküzdést. És e szerint, bármennyire közös is kiin­dulási pontunk s óhajtandó az egyetértés el­lenzéki pártjaink között, de azért mégis kü­lönbözünk czéljainkban és eszközeinkben. Mi nem csak önállást akarunk, de a fo­kozatos haladásért még a mostani alapon is küzdünk — állami erösbülésünk és hitelük érdekében, a mit semmiféle tekintetnek se nem áldozunk. Jókai Mór: — A moldvai határvillongások tár­gyában azt jelenti a bukaresti félhivatalos »Pressa,« hogy a román kormány Budapestről e tárgyban A „HON“ TÁRCZÁJA. Az uj Petőfi kiadás *) Azt az örvendetes benyomást, melyet Petőfi műveinek valóban díszes kiadása és kiállítása, az első pillanatban gyakorolt reám, e lapok hasábjain jeleztem; koc­káztattam egy hirtelen áttekintés után azon ítéletet is, hogy az, irodalmi és művészeti álla­potainkhoz viszonyítva vívmányul és nyereményül tekinthető: most szabadjon ezen első nagyobb mérvű magyar illustratioi kísérleteket a ko­molyabb kritika szemüvegén át tekinteni s mig véle­ményemet a létezőről előadom , egyszersmind azon lehetőt is jeleznem, mely előttem Petőfi műveinek illusztratioit illetőleg, mint nem épen meg­­valósithatlak eszmény lebeg. A most kiállított Petőfit illetőleg, először is a költő arczképe az, melyre megjegyzést kell tennem. Ez arczkép Petőfi egyik eszményített képe után van Jankó által rajzolva és Rusz által fára metszve, a nyomás, legalább az általam látott példányokban igen elmosódott. Miután Petőfinek hű fényképe, sőt egy­kori barátai szerint ha kőnyomatú képe is van, részemről helytelennek tartom, hogy nem ezek valamelyikét vették mintául; mert Petőfi valódi arczának, nincs szüksége az eszményítésre; még kevésbbé azokra a fodorított hajakra, melyekből egyetlen szál sem az övé. Aztán egy jó és hű arczkép s a mű fényes kiállítása megérdemelt volna egy jó aczélmetszetű arczképet, — ez esetben a nyomás el­kopása nem következett volna be. Azt meg, hogy a mindenkitől jónak ismert Petőfi Debreczen­­b­e­n-féle életkép az illustratiókba föl nem vétetett, és oly hibának tartom, mint azt, hogy egy másik: Búcsú a szülői háztól Munkácsi Mihály­­tól, kihagyatott. Ezek e kiadás értékét nagyban emel­ték volna s azt hiszszük nem voltak megszerezhet­­lenek. A többi illustratiót sorba veszem s nem a raj­zoló művészekre, hanem a képekre teszem meg sze­rény megjegyzéseimet. *) Petőfi összes költeményei. Hazai mű­vészek rajzaival díszített első teljes kiadás. Budapest az Athenaeum tulajdona; diszkötésben ára 16 ft. A két vándor illustratiója rajznak szép s a metszés igen csinos, — de a compositió semmit sem fejez ki. Az első képen a patak igaz, hogy sebe­sen vándorol, de a fiú, illetőleg egy borzas kanász­­féle ember, nyugalmasan ü­l ; a másik képen, melynek az elleneszmét, contrast, kellene képviselnie, van ugyan egy nagy elterült folyam, de a fiú se­hol sincs. A Temetőben czimünek van hangulata, de a rajzoló nem olvasta a költeményt, melyben ez áll: Akáczai lombja rezegve inog, hin­­tázza az est fuvalomja szelíden. Itt ugyan nincs egy árva bokor sem. A Befordultam a konyhá­­r­a humortalan, kifejezéstelen és merev, mondhatni színpadi kép. A Kisfurulyám szomorú fűz ága elég csinos kép, de a költemény maga nem alkalmas az illustratióra,­­ mert nincs ben­ne kép. A Fürdik a holdvilág illustratiója elég jó volna, ha épen a holdvilág nem hiányoznék belőle. A Megy a juhász­nak első képe jó, a második (halottas szoba) már gyenge; a harmadik, mint a költeményben is túl erős kép, nem volt illustrálni való. Ezenkívül a juhász néhány percz alatt 20 évet vé­nült s inge nemcsak a szépészet, de a valóság rová­sára is tul rövid. A faluban utczabosszant A legény alakja elég jó, de a czigányok ül­nek,­­ nem mennek a fizető után. Az Alföld elég hangulatteljes, de a rajz csekély terjedelme s a túlságosan magasra emelt parti domb miatt, mely a láthatár­t bezárja, az Alföldet illetőleg nem ad jel­lemző fogalmat. Az Ambrus gazda egyike e könyv legsikerültebb életképeinek; mind a hős, mind a mellékalakok eredetiek és jellemzők. Az E­s­t túl­­halmozott s egyátalában nem sikerült. A C­s­o­k­o­­n­ai-ban a pinczejelenet a pappal jó volna, de hol van Csokonai, a költő főalakja. Ezt kellett volna elő­térbe állítani. A boldog éjjel czímű versben nem volt illustrálni való. A kép nem rész, de nem jellemzetes, nem volt mit jellemezni. A Lant és kard csak mint kezdő­betű díszítés tekintendő, nem is vág össze a költő által nyújtott képpel. A Téli temető képnek elég csinos, de a vers nem illustrálni való, miután a benne levő költői auxesist nem lehet illustrálni. A Gyors a madár illus­trátiója jó, de kimaradt a költő hatásos ellenképe a vers végén. Az Erdei­­­a­k jó kép, de nem felel meg a költő rajzának. Például hol »a bérezek ko­szorúja« ?A Négyökrösszekér elég jó. A Falun czímű kép nem sikerült ; oly tár­gyakat hoz előtérbe, melyek nem felelnek meg a költemény rajzának s az egész nem talál a Petőfi által festett rajzzal. A sivatag koronája jó lenne, de már nagyon kopasz s épen a korona hiány­zik fejéről. Hull a levél a virágról nem volt illustrálni való, de mint kép sem szerencsés. A csárda romjaiból is sok hiányzik, a­mi jellem­­zetessé tehette volna, így a­mint van, egyéb is lehetne. A magyar nemes elég jellemző kép; a körzetben talán van is egy kis túlzás; a téli süveg nyáron elmaradhatott volna. A vasárnap volt épen nem sikerült; a Petőfi alak egészen rész, nyo­morék és a leánynyal együtt litiputi. Az alku már sokkal jobb, csak a juhász szeretője áll igen saját­­szerű helyzetben. A Van az alföldön illustra­tiója, a betekints csárda jó kép. Itt állok a róna közepén. A költő arcza teljesen fekete czigány legényé ; a kaszás talán a nem eléggé praecis met­szés következtében vízben látszik állani. Nem volt szerencsés a naptányérába helyezni sem, mert így valamelyik csillag­­képletnek nézheti az ember. Az Erdőben czímű kép egészen hibás; a merengő költő mintha fát akarna vágni. Rég elhúzták jó kép lenne, ha a barangoló költő lenne az előtérben s a mellék kép a háttérben,­­ nem megfordítva. A Bilincs nem rész kép, de a vers kevés lefesthetőt tartalmaz. A zöld leveles fehér czimü vers sem volt illustrálni való; a fiú igen ügyetlen alak; nem csoda, ha ügyetlen intésére nem megy be a le­ány. A Kutyakaparó igen jó és jellem­­zetes, hangulatteljes kép. A Tisza inkább tó, mint folyó s hol a költő rohanó ellenképe ? A két sóhaj jó volna, de újra a mellközepéig érő ing ! Ez nem magyar, hanem szláv. A csonka to­rony elég csinos tájkép. A­z e­­­h­ő­k illustratiója is elég jó. A Sári néni méltó párja az Ambrus gazdának ;a katona élet már nem oly sikerült, kevesebb benne az eredeti. A kard és láncz egészen rész ; mint allegóriás kép is egészen nélkü­lözi az eredetiséget és szegény képzelő erőre mutat. A falu végén kurta korcsma illustratiója, mint kép igen jó , de nem a dolog lényegét illus­­trálja. A korcsma belsejét kellett volna illustrálni, midőn a táncznak indult legénység a szegény leány szavára a mulatságot félbehagyja. Az utazás az a­­ f­ö­l­d­ö­n nem lenne rész, de hogy a zuhogó eső­ben honnan veszi a locsogó sár azt a nagy világítást, nem tudjuk érteni. A vándor legény, első képe megjárja, de a második hogy tévedt ide, hova nem tartozik?Az állj meg feleségem illustrátiója egy régibb, szerintünk nem elég szerencsés családi kép Petőfi életéből s ide nem egészen talál. A kinn a ménes elég jó. A puszta télen. A puszta még megvolna, de hát a tél ? A kis Kunság pedig lehet akármi egyéb is, a­mi épen lenni akar. De hát miért a lehetetlent illustrálni ?A téliesték jó; a metszés lehetne valamivel erőteljesebb; az ala­kok mind magyarok és eléggé jellemzetesek; a kör­zet szintén. A király esküje illustrációjában is kevés kifogást tehetni, egy távol látkép a fák között, a képet emelte volna. A tudod, mikor először ültünk, képe nem bir hangulatot kel­teni. Elpusztuló kert ott a vár alatt illustratiója helyett, kedvező alkalom lett volna, a költő első szerelme fölébredése helyét az erdődi várat adni, melynek rajza úgy is ki van adva, s képnek is szebb lett volna ; igy csak boszantja a helyismerőt. A János vité­z­hez 4 illustratio van mellékelve. Ezek két elseje elég jó; a két utóbbi gyönge. Különben ennyi illustratio János vitézhez vagy sok vagy kevés s az Athenaeum igen helyesen tenné, ha e költeményt sűrűn illustrált, népies olcsó kiadásban hozná — egyenesen a ponyvapiacz szá­mára. A Tündérálom nem illustrálni való, illustratiója nem is szerencsés. A S­a­­­g­ó­t lehe­tett volna szépen illustrálni, az egyetlen színezés me­rész akart lenni, de kevéssé sikerült. A Szilaj P­i­s­t­á­ról sem mondhatunk egyebet, csak hogy itt még rajzhiba is van­ (a Lidia ballába). És itt ha már illustrálni akart a festő, a végjelenetet is kellett volna, még inkább azt. A Bolond Istók is hibás, mert nem talál a költemény rajzával — ez né­zetünk szerint illustrationál a legnagyobb hiba. Az Apostol illustratiója jó. A Lehel vezér is elég jó. Mint a fennebbiekből kitűnik, Petőfi költemé­nyei jelen illustratióinak gyengeségét leginkább az okozta, hogy az illustrátiók tárgya nem volt szerencsésen választ­­v­a; kevés van olyan, mely magában véve rész­kép lenne, s a másik bajt inkább a jellemzetesség hiá­nya és az okozza, hogy a költő által adott kép, vagy hangulat nem állott híven a festő előtt; a legcseké­lyebb rész az, melyet a metszők rontottak el, kiknek munkája előzetesen kiemelendő. (Vége következik.) jegyzéket vett, melyben a szokott diplomatiai kifeje­zésekkel figyelmeztetik az eseményre. Ennek követ­keztében bizottság küldetett a határra, hogy az je­lentést tevén, ennek alapján a kérdés a lehető leg­­igazságosabb és legelőzékenyebb megoldást nyerjen. Ígérünk, azt odaí­r nyilatkozatra a »Pressát« leginkább az ellenzéki­­ »Romanulu« azon állítása készté, hogy a román kor­mány el lehet rá készülve, hogy »kemény« jegyzéket veend s a többi közt azt mondá, hogy az egész ha­társértés egyszerűen oda redukálódik, hogy az egyik szomszéd szilvát szakított a másiknak a fájáról. — Ausztriában ma ültek össze a tartá­­nyi gyűlések, kivéve a görczit, triesz­tit és isztriait, melyek már befejezték munkálatai­kat. Nagy dolgok nem igen fognak előfordulni gyűlés­léseiken s az ülések ép oly nyugodtak és csendesek lesznek, mint az eddigiek. Csak a cseh tartománygyü­­lés lesz talán kissé más alakú, az­által, hogy kilencz ifjú-cseh képviselő lép bele. Az olasz-tiroli liberá­lisok hír szerint elhatározták, hogy bemennek a tiroli tartománygyűlésbe. A reichsratb üléseinek újra megkezdését félhi­vatalosan od­. 15—20-ára emlegetik, azért a tarto­­mánygyűléseknek oct. 15-éig minden tárgyat el kell intézniük.­­ A várm­egyék nyilatkozatai. A A vármegyék tárgyalják a belügymi­niszter kérdéseit a kikerekítés kérdésében. El­vi szempontból kevés hatóság fejtegeti a tár­gyat, egyszerűen a hozzájuk intézett konkrét kérdésekre szorítkoznak és többnyire­ önállá­suk mellett küzdenek. Igyekeznek kimutatni m­ég a miniszter hibás mértéke szerint is a­­megélhetési képességet, vagy, ha máskép nem segíthetnek magukon, e végett tiszt- .... ,, i ,,, -n . k­i viselőik fizetését szállítják le, vagy pedig na-A fSLt­ü*! - t adóelenge­dés alakjában. Az eredményt eddig abban foglalhatjuk össze, hogy első­sorban mindenik törvényha­tóság visszautasítja a miniszter terveit, másod­sorban is csak egyes kisebb területek beol­vasztását vagy kiszakítását helyezik kilátás­ba; csak a területi beszökellések kikerekíté­­sébe egyeznek bele, a 20 százalék adóalapot ,vagy kimutatják vagy kijátszák. Az eredmény egészen igazolja nézetein­ket. És ott, hol az a törvényhatóság, mely nagyobbodnék, és úgy visszautasítja a kike­­rekítést, mint az, mely önállását elveszti — reméljük a miniszter a dolgot nem fogja eről­tetni- A kérdésekre adott felterjesztések csak arra jogosítják fel a belügyminisztert, hogy a­hol a kikerekítés közös megegyezés szerint történik, azt foganat ősi fia, hol kis töredék ellenzésére talál, ott keresztülvigye, hol in­­klavek beosztásáról van szó, azt foganatosít­sa — de a 20 százalék adómértéket dobja a lomtárba, mert azt semmire sem használ­hatja. Ez bizonyos. Azonban a törvényhatóságok közül kettő fölterjesztésében oly elvi kérdéseket érintett, melyekre most akarunk reflektálni. Az egyik Kézsmárk, mely a vármegye-rend­szert elitéli, mint a kultúra és haladás ellen­ségét, a szabad község-rendszer mellett küzd­ő specialitet fejtegetve, a szepesi városok­nak a vármegyékbe olvasztásával járó nem­zetiségi és közigazgatási hátrányait. Ez, igénytelen nézetünk szerint alap­j­á­b­a­n téves nézet, habár konkrét követ­kezményei más szempont alá esnek. A szabad községi rendszernek a 40-es években ékes- , szóló és jeles tollú hívei voltak nálunk, de­­ most már e német eszmét rég elhagyták azok is, kik valósítani akarók. Miért? Mert a­­ mi viszonyaink közt nem az önkormányzat­­ erősbülésére, nem a közigazgatás javulására,­­ hanem mindkettő veszedelmére vezetne, azon­ egyszerű okból, hogy a kis városi és községi­ lakosság száma, műveltsége nem nyújt ele­gendő anyagi és szellemi erőt azon fontos teendők teljesítésére, melyek az önkormány­zat feladatai közé esnek; továbbá azért, mert ez esetben a vidék vagy egészen el­ha­­­nyagolva lenne, vagy az állam hatásköreibe esnék — mindkét eset veszedelem. A szabad község nem képezhet elég erős kapcsolatot a nemzetben, hanem elszigetelt­ségre vezet; nem fogadkozhatik eléggé az or­szágos területi érdekekkel, hanem kis, szűk­­körű érdekeknek szenteli magát, ezért nem fejthet ki közszellemet és nem képezhet po­litikai és polgári iskolát a közügyek szá­mára. Ezért van ajánlva a nagyobb területi kapcsolat. Ezért fejlődött és virágzott Angliá­ban is a countyban és nem a parishban az ön­­kormányzat. Ennek a czélnak valósítására van ajánl­va a kisebb városoknak a vármegyékbe való beolvasztása, mert ettől az intézkedéstől vár­juk azt, hogy a városi polgárság és falusi föld­i birtokos osztály egymás tehetségeit kiegészít-­­ ve,egészséges önkormányzati­ elemet fognak ké­pezni. És ha Kézsmárk már előre arról pa-­ naszkodik,hogy a megyei nemesség akadályoz­­za adja a polgárságot a haladásban, ezt spe- í ciális körülménynek, de nem az elvnek vagy rendszabálynak lehetne tulajdonítani; külön­ben önálló törvényhatósággal bíró kis váro­­saink hátramaradása épen a polgárságra al­­l­kalmazza a maradiság vádját. De másfelől a be­olvasztásnak nem kell feltétlennek lenni, hisz községi kultúrái, rendőrségi és szépüési ügyeit a kis város is megtarthatja, haladhat akadály nélkül. Nem a kövezet-, hanem az út-, nem a világítás és oskola-, hanem a me­zei rendőrség-, nem az építkezés-, hanem az egészség-, katona- és szegényügy veendő fel a vármegyei kapcsolatba és ezzel a sze-­­­gény kis városok csak nyernének. Más kérdés az, hogy milyen hatása len­ne nemzetiségi szempontból a szepesi városok beolvasztásának? Itt már méltó tár­gya van a nemzeti aggodalomnak, de az ön­kormányzati felelősség létesítése és a kormány­zás erélye ezt is eloszlathatja. Habár ennek da­czára is teendő kivétel — elismerjük — e te­kintetben is. De ez csak a helyi körülmények pontos tekintetbe vételével dönthető el. A másik elvi kérdést Abaúj veti fel. Ez azt mondja, hogy az állami adóból ne 10°/» t engedtessék el egyenlően az egyes megyék­nek, ha a házi­pénztár felállíttatik, hanem annyi, a mennyi segélyben részesülnek most. Ez igazságosabb rendszabály lenne, mint a A művészet, vallás és a természet Olaszorasz­á,g-tban. Irta: Cas­tolar Emil. (29. Folytatás.) A Vatican istene. Azon ember, ki még képes a pápai restaura­­tióról ábrándozni, mely úgy a királyok, mint a népek előtt egyaránt gyűlöletes, az Antonelli bibor­­nok, kit én először 1866-ban virágvasárnap láttam szt. Péter templomában. Egy udvari nemest kértem föl, hogy mutatná meg nekem s ő annyira szeretetre­méltó volt, hogy oly helyre állított engem, hol Kr­isz­­tus helytartójának helytartója kellett hogy megáll­jon. Egy bizonyos franczia, ki egy ildomos, értelmes nőt kisért s ki épen oldalam mellett állt, véletlen­­ség­, vagy ösztönből, szintén azon szándékkal jött oda, melylyel én, hogy t. i. lássa a bibornokot. E fran­czia igen közlékeny volt. Mindenre ezer meg ezer megjegyzést tett, melyek fölváltva majd csípősek, majd impertinensek, de legtöbbnyire túlzottak vol­­tak, miket aztán társnője sok ildommal elsimított, mérsékelt. E hányaveti kétkedő az irodalomban egy embert bálványozott: Heine Henriket s a politiká­ban egy embert gyűlölt: Antonelli bibornokot. Jóllehet még csak april első napjaiban vol­tunk, az idő igen meleg volt és társam, ki lihegve hatolt keresztül sz. Péter nagy terén, homlokát tö­rölve ezt mondá: »Minő forróság künn és minő hű­vösség a főtemplomban !« Heinenak igaza van: mi­dőn az ember ily napon, minő a mai, lép egy tem­plomba, nem állhatja meg, hogy föl ne kiáltson ! »Minő nyári verőfénytől ragyogó vallás a katholicis­­mus!« Ide jövet egy parasztot találtam, ki szerfelett ütlegelt egy bibliai szamarat, s én Heineval igy szó­lok a szegény állathoz : »Bűnhődj, bűnhődj, a miért hogy tiltott zabot ettek őseid a paradicsomban.«. Megjegyzendő, hogy Rómát nem lehet összehason­­litni a nagy költő által leirt paradicsommal, hol a napraforgók lepényeket forgatnak s a madarak azokat készen, sütve keresik csőreikkel a tányéron.« Ily fecsegés hallatára, melyet csak a nő feszé­lyezett, ki többször intett fejével az istentelennek, a társalgást más tárgyra igyekeztem átvinni s azt kér­i

Next