A Hon, 1874. október (12. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-09 / 231. szám

231. szám. XII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1874. Péntek, October 9. Biskló-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................6 frt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtján minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. SzerleHMEtési irccaiffi Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Elsőfizetési felhívás A H O N“ Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 fr* 6 fr* 2 fr XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak: fggf - Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon* kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala i^i,mui, 1, im—pw—— Budapest, October 8 Budapest, oct. 8. (M.) Az új kölcsön aláírása fényesen sikerült. A 76 és fél millió forint már az aláírás első napján többszörösen felüljegyeztetett, s másodnapra az aláírás be is záratott. A külföldi piaczok közül legélénkebb részt vettek a németországiak, Frankfurt, Berlin, Köln. Londonban is kétségkívül tetemes összegek írattak alá, mert a távírda tudatja, hogy az aláírás eredménye kielégítő. Várakozásunkban tehát nem csalatkoztunk. Aláírás előtt itt czikkünkben biztos kilátásba helyeztük a sikert, s íme most ennek mint megtörtént ténynek örvendhetünk. De belföldön alig negyedfél millió íratott alá. Ez összeget jobbatlán fővárosi pénzintézetek jegyezték. A vidékről nem érkeztek figyelemre méltó jegyzések. A nagybirtokosokhoz, püspökségekhez és káptalanokhoz hiába intézett a consortium felhívást. Ők sokkal indolensebbek, hogy sem ily felhívásnak engedve, kimutatták volna, hogy szükség esetében ők is tehetnek valamit az államért. No de mindegy! A fényes eredmény nélkülük is megvan. E hitelművelet a hetedik, melyet a kiegyezés óta csinált kormányunk, és az első, melynek legalább aláírási eredményével meg lehetünk elégedve. Kétségtelen, hogy ezt nem csak a megjavult európai pénzviszonyoknak köszönhetjük, hanem ebben Ghyczy Kálmánnak, a magyar pénzügyminiszternek is van egy kis érdeme. Ő nem engedte, mint Lónyay és Kerkapoly, a magyar állam hitelét ignor a quantitások által a sárban meghurczoltatni, hogy azt piedestalul használva, magukat a világ előtt nagy pénzerőknek bemutathassák. Az aláírt óriási összegek, melylyel a kölcsön túljegyeztetett, azt bizonyítják, hogy az európai pénzpiacok Magyarország hitelét többre becsülik, mint amily nyomasztó feltételeket a consortium Ghyczyvel elfogadtatott. A több száz millióra menő összeg azt bizonyítja, hogy az európai tőkepénzesek olcsóbban is hajlandók volnának a magyar kormánynak hitelezni, mint amennyibe a kölcsön a m. kincstárnak kerül. Az óriási túljegyzés tehát csak sajnálkozásunkat kelti fel az iránt, hogy mért nem kísérte meg Ghyczy a kölcsönt járadék alakjában kibocsátani, hogy ne kelljen 4 - 5 év múlva már megint a kölcsön visszafizetése miatt egy újabb nagy hitelművelethez folya- s modni. De hagyján! A lebegő adósság már meg van kötve, ezen változtatni nem lehet. Inkább arra kell tehát gondolnunk, hogy ezt a magyar kormány a lehető legelőnyösebben felhasználhassa. A visszafizetést is ekkor teljesíthetjük a legkisebb nehézséggel. A pénzügyminiszter az alánrrt 76 millióból be fog venni mintegy 68.6 millió forintot arany, ezüst értékben, vagyis mintegy 171 millió francot, avagy 137.6 millió német arany markát. Ha a pénzügyminiszter az eddigi szokást megtartva, osztr. értékben veszi fel e pénzt, akkor bizonyos, hogy a kincstár az árfolyamveszteségen felül még agroveszteséget is fog szenvedni. Mert köztudomású, hogy külföldön mindig nagyobb a kínálat osztrák értékben, mint a kereslet; a külföldiek tehát kevesebb aranynyal megszerezhetik az osztrák jegyeket, mint amily öszeget az aláírásra teljesíteniük kell, ha aranyban teszik a befizetést. A különbség az ő gazdagodásukra s a magyar kincstár megrövidítésére szolgál. Mi tehát kívánatosnak tartjuk, hogy a kormány külföldön effektív arányban teljesíttesse a befizetést. Ekkor, igaz, nem idézzük elő az osztrák érték emelkedését a magyar állam rovására, de nekünk magyaroknak nem is áll érdekünkben az, hogy mi a szomszéd állam valutájának emelésére áldozatokat hozzunk. A bécsiek sokat köszönhetik Lónyaynak és Kerkapolynak, kik hét év alatt mintegy háromszázmillióért ezüst kölcsönért vetettek a kölcsönadókkal osztrák állam és bankjegyeket. Ha ezt nem eszközölték volna, az osztrák ezüst ágio aligha szállott volna le 20 százalékról 3 — 4 százalékra. De hazánk drágán fizette meg e procedúrát, mert ama 16—17 százalékos ágracsökkenés körülbelül ugyanennyi millió forint direct veszteséget okozott az országnak. Ez áldozatra egyáltalában nem volt semmi szükségünk. Ellenkezőleg számokkal bebizonyíthatjuk, hogy államadóssági és egyéb államháztartási terheink csökkennek, ha az osztrák papírpénznek nagy agrója van. Magyarországnak arra a czélra kell áldozatot hoznia, hogy önálló magyar pénzértéke legyen. Felemlítettük ezt már a kölcsönről írt múltkori czikkünkben is, és ismételjük most, hogy amit a felvett kölcsönből nem kell azonnal adóságok kifizetésére fordítani , ezt a pénzügyminiszter tartsa meg aranyban, ezüstben a kibocsátandó magyar papírpénz alapjául, és teljesítsen a lehetőség szerint minden fizetést már magyar papír pénzzel. Ellenkező esetben az egész 150 milliót, melyet a magyar államjószágokra contrabáltunk, felvette és el is költötte a magyar kormány anélkül, hogy ennek valami maradandó eredménye volna, s csak azt mondhatnék, hogy államjószágainkat is elnyelte a deficit. Most ezt még el lehet kerülni, ha gondoskodik kormányunk arról, hogy az országnak saját valutája, magyar papírpénze és önálló ■ bankrendszere legyen.E feladatot megvalósita-ni könnyebb leendett előbb, midőn államjószágaink még nem voltak 150 millióval terhelve, s midőn az országnak nem volt még közel negyedfélszáz millió adóssága, mely után évenkint 20 millió forintot kell aranyban ezüstben a külföldre fizetnünk. De minél későbbre halasztjuk ez elodázhatlan feladatot, annál nagyobb nehézségekkel kellene megküzdeni, mert a deficites gazdálkodásnak minden erőfeszítés daczára sem vethetünk véget. A most felvett 76 és fél milliós kölcsönből tehát egy részt, mindenesetre érczalap képzésére kellene fordítani. Legyen bár 40 vagy csak 20 millióért ez összeg, de a bankalap képzését okvetlen meg kell kezdeni. Mihelyt a kezdet megvan, nem nehéz feladat lesz azt folyton gyarapítani az adóhátralékokat, vasúti garantia-előlegeket is mindjárt ez alaphoz lehet csatolni, s mindezeket lassan kint realizálva, rövid időn tekintélyes bankalapot lehet teremteni. Vagy ha ezen eljárást lassúnak találná a kormány, akkor még más útán és más eszközökkel is növelni lehetne a bankalapot. Szólítsa fel a kormány az összes hazai pénzintézeteket, hogy járuljanak ők is a magyar bank felállításához. Egyesítsék alaptőkéjüket, és csatolják ezt a magyar nemzeti bank alapjához. Ez esetben nem is kell az egyes pénzintézeteknek az alaptőkét az üzlettől elvonni, mert amily összeget a bank alapba osztrák papírpénzben vagy más értékekben befizetnek, ugyanily összeg magyar papírpénzt kapnak, s ezenfelül a nemzeti banknak is részvényesei vagy tulajdonosai lesznek. Az ekként létesítendő magyar jegybank olynemű volna, mint a porosz jegybank, mely szintén részben állami s részben magántársulati. E bank múltja eléggé bizonyítja, hogy az ily szervezetű bank a gyakorlati élet minden kívánalmainak megfelelhet. Ily alap és szervezet mellett Magyarországnak is rövid időn szilárd bankrendszere, fejlett és egészséges hitelviszonyai lehetnek, melyek a közgazdasági élet minden terére üdvösen fognak hatni. És ekkor könnyű leend megszüntetni a deficites gazdálkodást. Egy komoly szó államháztartásunk rendezéséhez. E czím alatt egy röpirat jelent meg Szentimrey Elek országgyűlési képviselőtől. A röpirat előadja, hogy a nemzet feje felett feltornyosodik a veszedelem. Orvoslásra váró főbb bajaink: 1 ör. Fájdalommal kellett már több ízben tapasztalnunk idézetben lehetek ; itt van Szende Béla, a honvédelmi miniszter, ki ezen intézménynek kezdettől fogva buzgó támasza volt, s kivel kezet fogva, egyesült erővel mindent el fogunk követni a honvédség kifejlesztésére. (Szűnni nem akaró éljenzés.) Hogy a magyar katonaság méltó legyen azokhoz, kik ezer éven át megvédelmezték e hazát. Arra törekedünk, hogy a honvéd a béke malasztja alatt kitűnő honpolgár legyen, ha pedig hazánk felett a háború fellegei tornyosulnának, diadalmasan védelmezze meg ősei szent örökét: hiszem, hogy ha megrendül a harczi riadó a székely havasoktól az adriai tengerig, mint egy ember harczolunk hazánkért, s győzedelmeskedni fogunk, mert a honvéd kezében nemcsak aczél fegyver van, hanem a mi ennél hatalmasabb , a lelkesedés fegyvere! (Viharos, hosszan tartó éljenzés.) És végre fogadja őszinte és forró köszönetemet e nemes székely város e nagyszerű fogadtatásért s legyen meggyőződve állandó ragaszkodásomról. (Hosszas éljenzés és nagy lelkesedés.)« A marosvásárhelyi történteket különben következőkben összefoglalva ismerteti a »P. N.« Oct. 3-án reggel korán érkezett meg a főherczeg s azonnal kilovagolt a folyamatban levő hadgyakorlatokra, hová egészen váratlanul érkezett; d. u. megszemlélte a sátortábort, melyben 3—4000 ember kényelmesen elhelyezhető, s mely hogy mily czélszerűen van építve, ennek megértéséül elég, ha olyan elismert szaktekintély mint Albrecht főhg. dicsérő nyilatkozatát hozom föl. 4-én reggel 10 óráig gyakorlatok, v alikor pedig mise a városi plébániában ő felsége a király névnapja alkalmából; azután a főherczeg, a királyi tábla, Maros-szék tisztsége, a városi s más testületek tisztelgését fogadta. Délután honvéd mulatság a sátortáborban, hol a város előkelőbb közönsége is nagy számmal volt képviselve; ezen alkalommal mintegy 120 honvédet mutattak be a főherczegnek; azután hosszan társalgott a főlig, a szellemdús Máriássy-Bethlen Lujza grófnővel, ki Ototild főherczegnő udvarhölgyének nővére. Estre megérkezett Szende Béla honvédelmi miniszter is. 5 én reggel fényes törzskarral lovagolt a főlig, a hadgyakorlatokra, kíséretében lévén Szende miniszter, Gráf altábornagy, Fehérváry államtitkár stb. Este nagyszerű fáklyásmenet, ének, zene stb. Ma 6-án d. e. gyakorlatok s d. u. feledhetlen vendégünk eltávozott Csíkszereda felé. A főherczeg minden gyakorlat után a legteljesebb elismeréssel s a lehető legnagyobb dicséretekkel halmozá el a tisztikart és a legénységet egyaránt. gén láthatatlan kezek beavatkozását oly belügyeinkbe, melyek a közösügyi törvényt legkevésbé sem érintik. 2-or. Lehangoló és megbotránkoztató minden magyar polgárra nézve a közöttünk lakó nemzetiségek túlkapásai és az eddigi kormányoknak irányukbani magatartása. 3-or. Azon késedelem és huzavonás, melylyel a legégetőbb s szükségesebb reformok elhalasztatnak, hogy csak néhányat említsek: nemzeti bank felállítása, felsőház rendezése, az úrbériség és feudalizmus maradványainak szabályozása, vallásszabadság és egyenjogúság, polgári házasság életbeléptetése stb. 4-et. Helytelen és oktalan nemzetgazdászati politikánk és elhamarkodott reformjaink, melyeknek deficitünk legnagyobb része köszönhető. Ezután szerző kiemeli, hogy a kilenczes bizottság javaslatai csak részben engésztetnék el a bajokat, s hogy azon gyanút keltik fel, hogy a hiányzó deficit adófelemelés útján, a jövő beruházások új kölcsönök által szándékozhatnak fedeztetni, a nemzeti bank felállítása pedig bizonytalan időre elodáztatik. De nézete szerint az eddigi mód szerinti gazdálkodásra Ghyczy Kálmán nem vállalkozhatik. A kilenczes bizottság munkálatának hiányát ki kell pótolni. A további adófelemelés veszedelmes, ezért ajánlja az adófelemelés mellőzését, és ez nem lehetetlen úgymond, ha az utóbbi években csinált adóságaink kielégítésére és egy nemzeti bank alapjának beszerzésére tudunk 300 millió frtot előállítani anélkül, hogy az eddigi adóalapunkat fogyasztanánk, de ez csak az állami, közalapítványi és egyházi javak eladásával lehetséges. A magyar állam Kormányának közvetlen és közvetett kezelése s felügyelete alatt álló állami, közalapítványi és egyházi ingatlan birtokok, — az államerdőséget és vasutakat ide nem értve — képviselnek okvetlen 300 millió értéket. Azt hiszem nem csalódom ha azt álltom, hogy ezen fekvőségek valóságos értékünknek j%-nál többet ez idő szerint nem jövedelmeznek. Ha tehát e birtokok az állam részére teljes árban értékesíthetők volnának, ez esetben ezen összeg egyharmada magyar nemzeti bank alapjának fordítva fedezhetné jövedelmével az egész 300 millió értéknek mai jövedelmét, a 200 millióval pedig fentebb említett adósságaink törleszthetők volnának. De ha e vagyonnak 400 millióért értékesíthetnének el, ez esetben a 100 millió bankalapon kívül (nem értve a közös adósságot) összes állami tartozásainkat törleszthetnénk. Az eladást kisebb mennyiségben 2—300 katastrális hold nagyságú, 20—30,000 ft értékű darabokra felosztva kell eszközölni. — Nincs baj a kormányban. A »P. Corr.« jelenti: A szakminisztériumok körében, az országgyűlés szünetelése alatt számos törvényjavaslat fejeztetett be, melyek természetesen a minisztertanács határozatára várnak. Főleg a számos és nagy terjedelmű pénzügyi törvények képezik beható tanácskozások tárgyát. Természetes, hogy oly fontos ügyek tárgyalásánál, mint az administratió reformja, s az igazság- és pénzügyi előterjesztések, ott, hol nyolc szakminiszter vesz részt a tanácskozásban, érdemleges viták merülnek fel, melyek következtében kisebb-nagyobb módosítások történnek, sőt egyes miniszterek részéről vissza is vonatik egy és más törvényjavaslat, hogy az az indítványba hozott s helyeseknek talált módosítások szerint alakíttassák át, így történt az a részvénytársulatok megadóztatásáról szóló törvényjavaslattal. Ilyféle eszmecserék azonban épen nem nevezhetők a minisztérium körében felmerült ellentéteknek, s a »P. C.« határozottan azt állítja, hogy a minisztérium tagjai között súrlódásokról szóló hírek minden alapot nélkülöznek. Az államnak, hogy mint ilyen fennállhasson és zilált háztartását rendezze, szüksége van az egyház vagyonára, hogy e javakat jól értékesítve, külföldi drága tartozását belföldi olcsóbb kamatú pénzzel cserélje ki. Az államnak tehát az egyházi és alapítványi javakat nem elvenni, de kölcsön venni, illetőleg megváltani kell, mint ezt a szöllődézsma és úrbériséggel téve, s amint ezen kárpótlási papírok kamatjait törvény biztosítja, épen úgy biztosítandó az egyháznak is eddig élvezett jövedelme törvényileg. Ez megtörténhetnék a kormány által készítendő tervezet alapján, mely szerint a legcsekélyebb lelkészi fizetés 1000 frtra a segédlelkészi és néptanítói 600 frtra állapíttatnék meg. A röpirat így végződik: Arról meggyőződött a nemzet, hogy a jelen többségtől mit se remélhet. Arról is meg van az ország nagy része győződve, hogy a mérsékelt ellenzék, és tehetséges vezérének részvéte nélkül hazánk érdekeinek megfelelő,erős önérzetes és tehetséges kormánypárt ez idő szerint nem alkotható. Arról is meggyőződött a higgadt közvélemény , hogy a pártoskodásnak az eddigi alakbani folytatása hazánkra nézve veszélyessé válhat, de fájdalom, eddigi programmjaink felette megnehezítik a változott körülmények folytán szükségessé vált újabb pártcsoportosulást. Ezek örök időre szóltak, s mindent magukban foglaltak, minek természetes eredménye az , hogy azok is kénytelenek egymás ellen harczolni, kik a legközelebbi, s legszükségesebb teendőkre nézve teljesen egyetértenek. Hogy ezen A „HON“ TÁRCZÁJa. EHYIM, TIED, ÖVÉ. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. I. KÖTET. „Férfi sorsa a ntL“ (9. Folytatás.) Golgota. Alkonyat volt, mikor elindult s éjfél lett, mire a hegygerinczre felért. A zápor folyvást verte odáig: öltönyéről csörgött a viz, a csúszós iszapban fáradságos volt a haladás : a hegyoldalak zengtek a menydörgéstől. Ő nem fáradt el, és nem rettegett. Más teher volt az, mely alatt nyögött! Mikor ismét felért ahoz a magas sziklafalhoz, a zivatar elállt, a felhőtábor tova húzódott s a felkelő hold ezüstre festé a futó fellegek ormait; mint hóhegyek omlottak azok tova, mikből a villámfény zöld piros aranyat czikázik. Az a holdfény odaveté a falra a fehér alak fekete árnyékát. S az újra kisérteni kezdé. »Most már senkie sem lesz a szűznek, az árvának : mindenkitől el lesz hagyatva. Árvaság, nyomorúság, hontalanság lepi meg egyszerre. Gyászruhája is lerongyollik s még gyászabb lesz. Mi lesz belőle ? Cselédnek ki fogad egy leányt, a kinek finom keze van ? Becsületét ki tiszteli egy leánynak, a ki szép? El, kell vesznie majd vagy testileg vagy lelkileg. És te neked nem lehet őt megmentened. Döntsd el ezt a sziklát, ha tudod. Ha napszámos volnál, ha koldus volnál, együtt mehetnél vele dolgozni, együtt mehetnél koldulni. Senki sem vagy. Nem vagy te élő, csak kenyérfogyasztó halott. Egész tudományod, minden világod, a földön és az égben, és munkáid, miket az utókor számára készítesz és szolgálataid a hazának, az emberieségnek, és leendő hírneved, dicsőséged mind nem fér fel — egy igazi férfi szabad kézszorításával .... Hirtelen egy durva hang riasztá fel tusakodásából. »Megállj!« Egy czifra szűrös ember állt előtte, kezében puskával. Zsivány volt. Azoknak a bűvhelye ez a vidék. És ő fegyvertelen volt. Jobbról a meredek sziklafal mellette, balról a zugó bükkfák sudarai, mik a mélységből felmeredtek, és körül emberlakatlan sivatag. • »Ha Isten velem, ki ellenem?« »Van-e pénzed?« kérdé a rabló. »Nézzen ön meg jól: szerzetes vagyok.« »Mehetsz a pokolba, koldus barát. »Deo gratias:« barátpénz.« S elhagyta őt menni maga előtt. Ha feleletre szorította volna őt a zsivány egyenesen a kérdésre, úgy Inczének meg kellett volna mondania, mert »hazudni« lehetetlen: »igenis, itt a kebelemben száz darab Szűz Máriás arany.« De hát minek vitte ő magával azt a pénzt ? Virradni kezdett, mire a szerzetes az út azon kanyarulatához ért, ahonnan a völgykatlanban fekvő falura le lehet látni. Az most szomorú látvány volt. A tegnapi felhőszakadástól megáradt patak végig söpörte az egész kis lapályt, mely máskor olyan volt, mint egy kis szőnyeg, a káposztás ágyak gáliczzöldje, a saláta-ültetvények sárga táblái, a kalarábtól klaszin koczkák, keresztül kasul szeldelve, virágzó levendula égszínkék sövényeivel, a kassai rózsa arany czirádáival, közben mint elszórt csillagok a hímzésen, a napraforgó koszorús virágtányérjai. Mindez le van tarolva. Az egész völgy egyformára van seperve, s behordva iszappal. Oda a hirhedett káposzta fejek is, a virágos torzsa is a földön fekszik az iszapba lehajtva. Nem mondják már egymásnak : »itt jön a mi emberünk megint !« De valaki mégis várt Inczére a régi ismerősök közül: a lévita. Kora hajnalban felkelt, hogy a patakról elsodrott hidat helyére visszaczipelje, s utat lapátoljon az iszapon át a méhesig. Az ő együgyü elméje kiokoskodta azt, hogy a haldokló papáéhoz a rendes utón nem fog jöhetni pap. S aki a hegyi utón fog jönni, az nem lesz más mint Incze. A többi mona- rchusok bizony túl rekedhettek volna miatta a patakon valamennyien. Ennek az egynek rá is kiterjedt az igézése. Elég volt annak egyszer a szemébe nézni, hogy megszeresse az ember : férfi, vagy leány. »Úgy vártuk önt már, felebarátom.» Ezzel fogadá az érkezőt. Kik ? Többen ? A haldokló nő mást hivatott, nem ötét. A lévita deszkapalotájában jó volt megpihenni Inczének. Ott letisztogatta sáros csizmáit a lévita. (Ha megtudná azt a kurátor! Mindjárt kihordatná a határra.) A kakasok akkor kezdtek még szólni: a faluban csendesség volt. Incze a kertből fölment a paplakba. Minden ajtót nyita talált ott. Virasztottak. Seréna ott ült anyja ágya mellett. Amint Inczét belépni látta, egyszerre öröm és megrettenés látszott arcán, aztán mind a kettő elmerült abba a mély, vigasztalan fájdalomba, melyen egy pillanatra keresztül tört. Anyja az ágyon feküdt behunyt szemekkel. »Anyám, a lelkész úr itt van.« szólt reszkető hangon, átölelve a beteg vállait. A nő felpillantott, nagy, sötét szemeit az előtte álló alakra meresztve. A haldoklók szemei úgy tetszik, mintha megnőnének, mintha kitágulnának s valami idegen világ sugároznék ki belőlük :az elmúló élet utolsó fénysugára. Azután kezét a lelkész felé terjesztve hangosan kiáltá. »Ah! önt küldték ide ? Én mást vártam.« »Édes leányom, szólt Incze szelíden. Egyforma gyarló szolgái vagyunk Istennek mindannyian. A vigasz mit adni képesek vagyunk, a szentség, mivel adományozva vagyunk, egyformán jön tőlünk, ifjaktól és öregektől. A papné inte leányának, hogy hagyja el a szobát. A gyónónak egyedül kell lenni. Incze odahajta fejét a haldoklóhoz közel. »Szólj, leányom, mi teher nyomja lelkedet?« »Nagy teher, az suttog, a nő, egész életemnek egyetlen hibája. Igaz voltam egész életemben. Tudva roszat nem tettem senkivel, jót akartam mindig ellenségeimnek is. Hű voltam hitemhez, megtartottam böjtöt és vezeklést. Egyetlen nagy bűnöm az, amiben erényemet kerestem, hogy oly buzgó voltam,amilyennek nem kellett volna lennem.« »Erősítsd meg szivedet. És mondd el, mi vétekre vezetett buzgóságod. Isten bocsánata minden vétekre kiterjed, de szemközt jó azokra, mik jó szándékból eredtek.« »Az én vétkemnek nincs neve. »Névtelen bűn ?« »Én megöltem egy lelket. Egyetlen leányom, jó gyermekem lelkét.« »A lélek halhatatlan. « »Az övé már halott. Én öltem meg azt.« »Hogyan? Mi módon? »Nagyon hű voltam hitemhez. Ezért szenvedtem egész életemen át. S ami több annál: engedtem e hűségem miatt egy szeretett férjet is egész életén keresztül ezer gonddal, megaláztatással, nélkülözéssel küzdeni. Nem panaszkodom. Meg volt jutalmam érte a földön. Mi üldözöttek, száműzöttek, kis gúnyhónkban boldogok voltunk. Leányomat is ily hitbuzgalomban neveltem. Saját lelkem szállt bele. Együtt éltünk .... és együtt kárhozunk el. Mert én nem gyónhatom meg bűnömet önnek. És bűnbocsánatran kell magammal átvinnem a túlvilágra bűnöm terhét. Minden bűnös számára van kegyelem Istennél; egyedül az én számomra nincs....« Incze sejtelme látnoki erőt kölcsönző neki. Szive elszorult. »Isten a kimondatlan szót is meghallja, mond a vigasztaló hangon s a megbánás útban találja bocsánatát. A nő erőszakosan ragadta meg a lelkész kezét, mely bűnbocsátólag volt feje fölé emelve. »Nem! Nem! E kéz ne érintse fejemet, mert elveszti a szentelt malasztot, s az utolsó kenet olaja a sátán stigmájává lesz ujjai hegyén. Hagyjon el ön! Nem gyónhatok önnek. Menjen viszsza. Küldjön egy ősz férfit onnan. Nem halok meg addig. Félek a haláltól. Az én sirom feneke nincs rózsákkal ágyazva, mint Máriáé volt: az én sirom feneke a pokol! (A nő felemelkedék fektéből irtózva.) »Légy nyugodt leányom, nyugodjál meg az Úr rendeleteiben,« szólt Incze a haldoklót visszafektetve ágyára.« »Hiszen ha csak meg kellene halnom, ha csak el kellene kárhoznom, hörge a nő, befognám szájamat kezeimmel: hallgass! ne kínozz másokat azzal, ami neked fáj. Szenvedd ki a halált — szótlan, s szenvedj az örökké valóságig — mindig szótlan. De mikor őt is magammal ragadom! Leányomat! Azt a tiszta ártatlan teremtést, aki olyan még, mint a kristály: velem ragadom őt a kárhozat posványába !« A lelkész az ajtó felé lépett. Jól sejtette ő, mi teher nyomja e nő lelkét, meg gyónatlanul is ? »Ne bija őt be! rikácsolá a haldokló. Ha meghalok, se bocsássa őt ravatalomhoz; mert én felülök fektémből koporsómban, mikor a szentelt vizet reám hintik s szemeimet irtózatosan elforgatva fogom ordítani fenhangon: leányom , mi mindketten el vagyunk kárhozva! Ne halljam őt sirni, ne könyezzen ő fölöttem ; mert minden könnycseppjére megfordulok a sirban, s az örök lángok magasra lobognak fejem körül, ha ő nevemet elkiáltja !« Incze felnyitá az ajtót, Serena ott állt reszketve. »Jöjj be leányom, szólt hozzá szelíden. Anyád a jobb világ küszöbén van, térdepelj le ágya elé s imádkozzál, a hogy eléd mondom:« A leány letérdelt és anyja kezét két kezébe fogta. »Atyám! Mindentudó Isten. Őrizz meg minket a szívünkben lakó kísértetektől. Távoztasd el tőlünk a gondolatokat, mik szent akaratoddal ellenkeznek. Adj erőt mi szenvedélyeinket leküzdenünk. Segíts meg minket erős fogadásunkban, hogy lemondjunk arról, ami elérhető len, kitépjünk szívünkből minden oly óhajtást, melynek teljesülése a te bölcsességed előtt lehetetlen. Hallgass meg és légy irgalmas hozzánk, hogy tudjunk élni úgy, hogy halálunkkal te hozzád juthassunk. Ne mérj reánk oly nehéz keresztet, mint szent fiadra mértél, hogy leroskadjunk alatta. Alitsd a te őrző angyalodat közénk, és rész gondolataink közé. Váltsd fel a mi homlokaink töviskoszorúját a te üdvösséged fénykoronájával, melynél kívánatosabbat a mi sziveink ne ismerjenek soha. Légy velünk most és halálunk óráján, Atyánk. Amen.« (Folytatás következik.) — József főherczeg a honvédségről a »Kelet szerint Marosvásárhelyt a következőleg nyilatkozott egy fáklyásmenet alkalmából melyet e város közönsége adott neki: »Midőn ezelőtt öt évvel e nemes székely városban lenni szerencsés valék, akkor csak szóval tehettem ígéretet, hogy teljes buzgalommal fogom az akkor még csirájában volt honvédségi intézményt kifejteni. (Éljen!) De most a honvédség többé nem remény, hanem valóság, látja és büszke rá nemz e tem s magas megelégedését vívta ki királyunknak. Azonban én akkor is, midőn ígéretemet tettem s reményemet fejeztem ki, valóban hittem is a sikerben, mert ismertem nemzetemnek a történelem fényes lapjai által tanúsított hősies bátorságát; tudtam, hogy bizodalmamban csalatkozni nem fogok , hiszen a magyarnak nem is oly nagy dolog jó katonának lenni, mint más népnek, vele születik a bátorság. (Zajos éljenzés.) Most nagy örömömre szolgál, hogy ilyen kísé