A Hon, 1874. december (12. évfolyam, 276-299. szám)

1874-12-03 / 278. szám

Eifífizető­­i felhívás* A U# N“ 12 fn 6 frt 2 frt 99 XII-dik évi folyamára. Előfizetési árak:Egy hóra . . Minthogy a tárczánkban folyó regényt nagy terjedelménél fogva ez évben már be nem fejezhetjük, a deczember és január hó­napokban érkező előfizetőink a regénynek az ez évben megjelenő részét külön lenyomatban kapják meg január első felében. Itt külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala e.zim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala Budapest, december 2 Har­cz a honvédség ellen. A A pénzügyi bizottságban a honvédel­mi minisztérium budgetjének tárgyalása kel­tett fel legélénkebb és legtöbb elvi szem­ponttal összefüggő vitát. Habár e vita alap­irányát nem helyeseljük, mégis kívánatosnak tartanók, ha minden budgetet ily szempontok alatt revideálnának, mert költségeink egy ré­sze törvényeink hibáiból és a hivatalok szer­vezetének elvi túlhalmozottságából szár­mazik és ha nem csak a budget pénz­tételeit, hanem annak alapját: a szer­vezetet és állásokat, a kezelést és intézmények beosztását vennék vizsgálat alá — akkor a törlések sokkal nagyobb és b­i­z­t­­o­s­a­b­b eredményt mutatnának fel; a budget­­tárgyalás kijelölné az elvi reformokat is, megsemmisítené a sinekurákat és így, bár huzamos­ lenne, de valóságos reform munka lenne, mely nemcsak törléseket mutatna fel, de deficitet örökre megszüntető reformo­kat is. Azért említjük ezt most fel, mert e szem­pontot a budget-tárgyalásnál foganatosítni le­hetne és mert ez eszméket épen a honvéd­­budget tárgyalása, a pénzügyi bizottságban, kelt­ fel bennünk. Kitűnt ugyanis ebből az, hogy van az országban és országgyűlésen egy töredék, mely a honvédséget, jelen szerkezetében fényűzési czikknek tekinti, melynek rovására nem csak legelőbb és legnagyobb mértékben lehet megtakarításokat tenni, de melytől az életfeltételeket is készségesen meg­vonják azért, hogy (mint Wahrmann magát kifejező) egy pár év múlva kényszerítve le­gyen a honvédminiszter a honvédség eltörlésére törvényjavaslatot nyúj­tani be. Ez irányban (ha nem is e határozott czél felé) mozog azon sok törlés, melyekkel b. Liptay a honvédbudgetet leszállítani akar­ja. Nemcsak a szerlövegek költségét, nemcsak a tervbe vett 6 lovasszázad előirányzatát, a főruhatár építési költségét akarja töröltetni, de a csapatok kiadásaiból is 1.700.000 frtot akar törölni és nem enged felszerelési kész­letet, mozgósításra szükséges szereket besze­reztetni, azért, hogy a honvédség létszáma ne csak n­e szaporodjék, de apadjon is és azért, hogy mozgósítás és hadi felszerelés te­kintetében a honvédség a közös hadügymi­niszter és budget kizárólagos támogatására, segélyére legyen utalva. Ez irány eredménye lenne: egyfelől a honvédségnek egyszerű tartalékká sülyedése, önálló szervezetében való megbomlása, más­felől tökéletes fegyverképtelenné tétele. Te­hát itt már nem csak tisztán takarékossági szempontok forognak fenn, de évekre kiható és legnemzetibb intézményünket desorgani­­záló elvi kérdések. Felhozták a főparancsnokság költséges szervezetét, a minisztérium és tisztikar super­­foetatióját, a szerlövegosztály haszontalansá­­gát, az új lovas századok felállításának elha­­laszthatóságát — minderre készségesen adjuk helyeslésünket, mert azokban egyszerűen pénz­ügyi szempontokról van szó, és ezeknek a lehetőség határai között eleget tenni kö­telességünknek ismerjük. Csak erre nézve is az a megjegyzésünk, hogy a­mily szépen lehet törölni a tisztek hivatali pótlékait vagy ket­tős alkalmazásban való mellékes illetményeit, a­mily szigorral törle a pénzügyi bizottság a főparancsnoksági segédet — és­­gy kellett volna a polgári hivatalnokok cumulatióját és illetményeit revideálnia, mert akkor sokkal nagyobb megtakarításokat lett volna képes felmutatni és legalább pénzügyi szempontból nem lett volna kénytelen kénye­sebb és veszélyesebb törléseket tenni. Ezek közé soroljuk a honvédcsapatok és ezek felszerelésére, mozgósítására vonat­kozó költségeket, mert ezek törlése vagy túl­ságos megszorítása egy a honvédség fejlődésének, sőt létfeltételeinek megrontásá­val. Az hozák fel, hogy mi nem tartozunk 170 ezer honvédet háború esetére felszerelni és mozgósítani; a honvédség csak a közös hadsereg »támogatására« van hivatva és erre elég, ha katonai kiképeztetésben részesül, hogy háború esetén a közös hadügyi budget terhére mozgósíttassék. Annyi bizonyos, hogy a honvédelmi törvény ez a része nem csak hiányos, de rész is, mert egyfelől nem szabá­lyozza a két sereg közti pénzügyi viszonyt és másfelől kilátásba helyezi a legkomolyabb pil­lanatokban a honvédség teljes önállásának megsemmisülését.Ezt meg kell akadályozni és elvárjuk Szendétől, hogy az általa e tekintet­ben kilátásba helyezett törvény a honvédsé­get az önállás és nem a megsemmisülés felé fogja vezetni. De addig is, alkotmányunk e garanc­iá­ját sejthetjük a katonai kiképeztetés czímén , mert ezzel jár a teljes felszerelés és mozgósí­tási képesség is. Igaz ugyan, hogy így némi­leg saját kiadásainkkal fedezzük azt, mit pl. az osztrákok készületlen, szervezetlen hon­védségükre nézve szükség esetén a közös kassából kívánnak előállítani, de e­z­t a túl­­kiadást kompenzálni lehet és sa­ját czéljaink érdekében szükséges e téren költekezőbbeknek lennünk, mint szomszé­daink. Azzal is indokolták a nagymérvű törlé­seket, hogy ezek által példát adunk arra, hogy annak idején a közös hadsereg kiadásaiból is többet töröljenek , de ez nagyon gyermekes fel­fogás.­ Hogy mit csinálunk a mi budgetünk­kel, azzal a közös kormány nem törődik, bi­zonyítja a nagy hadügyi budget, mely ellen nem fogadták el argumentumul még felemész­tő, tönkretevő deficitünket sem. Olyan kor­mány kell, mely törlé­s­t követel és olyan delegátió, mely törlést akar tenni a közös budgetben, akkor ne­m fognak hivatkozni a honvédségre, sőt épen egy jól képzett honvéd­ség (mely sokkal takarék­osabban éri el, leg­alább saját hatáskörében, a monarchia bizto­sítását, mint a közös hadsereg) teszi le­hetővé a nagyobb mérvű szabadságold­­­sokat és törléseket a közös hadügyi budget­ben. Mert, ha azt mondják, hogy nem lehet leszállítani a létszámot, azt felelhetjük: lehet és kell is, mert mi jót állunk hazánk részéről a monarchia biztonsága tekintetében. Ne hagyjuk megrontatni a honvédséget,­ inkább szakítsunk a közös hadsereg eszmé­­jével! • •­­ — A katasteri bizottság ma délután 5 órakor tartott ülésében az előadó által be­terjesztett jelentés hitelesíttetvén, az legközelebb a ház elé fog terjesztetni. — Az igazságügyi bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében T­e­r­e­s­z­k­y István előadó előterjesztő jelentését a polgári per­­rendtartás tárgyában, mely felett érdekes vita fejlő­dött ki aziránt, vajon ezen jelentés alapján bele­menjen-e a bizottság a perrendtartás részletes tár­gyalásába. Szóltak e tárgyban P­a­u­­­e­r igazság­ügyminiszter, Horváth L., Horánszky Nándor tudósításunk zártakor még beszélt.­­ A delegátiók egybehivásá­­n­a­k határideje képezte a napokban a közös kor­mány tanácskozásainak tárgyát s abban történt meg­állapodás, hogy a delegátiók jövő év mártius hava elejére hivassanak — ezúttal Bécsbe. A közös mi­nisztérium, mint a »N. fr. Pr.« értesül, azt a határo­zatot is hozta, hogy a közösügyi költségvetés meg­állapításánál a monarchia mindkét felének súlyos pénzügyi helyzete veendő első­sorban tekintetbe. »A hadügyi költségvetés rendes szükség­letében,« írja továbbá az említett lap, »mindenesetre­­ fog emelkedést okozni méter­ mérték és súly behoza­tala a hadseregnél, de a delegatiók meg fogják ta­lálni az utat arra nézve, hogy e többletet más után tett megtakarítások által leszállítsa.«­­ A delega­tiók múltja pedig nem igen jogosít föl e reményre. — A román metropolitavál­­­a­s­z­t­á­s nem sikerült. A többség jelöltje úgy látszik Román Miron volt, akinek a legfelsőbb jóvá­hagyásra is biztos h­anceai voltak, de a kisebbség, mely Popea mellett küzdött, egyesült a Popasu meg nem erősítése miatt duzzogó karánsebesiekkel s fe­hér lappal szavaztak, összehozván így Roman Miron 43 szavazata ellenében 45 szavazatot. Valószínű, hogy ez csak puszta tüntetés, s hogy a holnapi új vá­lasztáson Román kandidácziója fényes diadalt ül, ha azonban a két Román-ellenes párt ad hoc koali­­cziója véletlenül egy új jelöltre bukkan s azt viszi keresztül, a legkomolyabb bonyodalmakra lehet ki­látás. Nem szeretnék a kormány czirkulusait zavarni, de okvetlenül felmerül a kérdés, nem járandanak-e e bonyodalmak veszélyesb következményekkel, mint minőket Popasu megerősítése vont volna maga után. — A zágrábi egyetemről. A »Szt. Petersburgskija Vjedomosti«, zágrábi egyetem­ről szólva, sajnálja, hogy a szlávok műveltségének ezen új tenyészdéje fölött már a meghasonlás felhői észrevehetők. Az egyetem rektorává ki van nevezve egy ultramontán szellemű egyén, és a horvátországi két főpapnak i. i. Mihálovits érseknek és Strossma­­yer püspöknek közvetlen befolyása van az egyetem ügyeire. Ezen körülmény folytán a­mint állítják, a szerbek, a­kik többségben vannak Horvátországban, visszavonulnak a zágrábi egyetemtől, mert az elő­dások nem a tudomány szoros szellemében, hanem a katholikus vallás szükségleteihez képest tartan­dók lesznek.­­ A cetinjei »Slasz crnogorca« (»A montenegrói szava«) a h­írre, hogy a podgoricai viszályban bűnrészes török alattvalók húsz évre ítéltetnek el, a következőket írja: »A mélyen megsértett feketehegyi nép teljes elégtételt követel. Mi nem mondtunk le a reményről, miszerint a török államférfiak bírni fognak annyi belátással, s részükről be fogják bizonyítani, hogy oly világos és határozott esetben, mint a milyen a jelenlegi, nem adják magukat át a tévelygésnek s nem gyulasztják lángra az izzó parazsat, melyből igen nagy tűz támadhat, s a melynek határát, hol fog az eloltatni s mikor érend véget, előre meg nem határozhatni. Ha már annyi türelmet tanúsítottunk, várni fogunk addig, míg a mostani értekezletek ered­ményét meg nem látjuk. Ne gondolja s ne higyje azonban senki, hogy a vitéz montenegrói nép, hogy a hősies érzelmű feketehegyiek csak kevésbé is enged­tek gyülölségükből oly sérelemmel szemben, mely rajtuk elkövettetett, a­nélkül, hogy okot szolgáltattak volna arra. Ismerve népünknek véleményét és óhaját, ismerve kormányunknak hangulatát, ünnepélyesen újólag kijelentjük, csak a törökök részéről adandó teljes elégtétel képes a mai bonyodalmat békésebb után kiegyenlíteni.« A montenegrói fejedelem hivatalos lapjának ezen nyilatkozatát a belgrádi hivatalos »Szrbszke N­o­v­i­n­e« is reprodukálja. B­é­c­s­b­ő­l az újvidéki »Zasztava« nov. 26-ik napjától a következő táviratot közli: Az uralkodó­nak kivonatára I. Ró­die továbbra is megmarad Dalmátia helytartójának, bármikép óhajtotta is őt a bécsi kormány onnan eltávolítani. A távirat végén adva bigyesztve olvasható : »A r e a c t i o (kora) közeledik.« — A tanulmányi alap jogi termé­szetének megvizsgálására kiküldött albizottság ma d. e. ülést tartott, melyben megállapodásra jutott, hosszabb tárgyalás után kimondván, hogy a tanul­mányi alap országos vagyis közalap,­­ annak jövedelmei or­szágos tan- és közművelődési czélok előmozdítására fordítandók, ebből kifolyólag kimondatott az, hogy a kormány felhívandó, hogy mind az alapot, mind pedig az alapból fenntartott in­tézeteket az országos költségvetésbe vegye be. A mo­­tivatio szerkesztésével Horánszky Nándor bi­­zatott meg, Apponyi Albert gr. különvéleményt jelentett be.­­ A közigazgatási bizottság ma d. e. 10 órakor tarta első ülését a megyei házi ad­óról szóló törvényjavaslat tárgyában. A kormány részéről jelen volt a belügymi­niszter, Torkos László osztálytanácsossal. Az ülés megnyílta után P­é­c­h­y Manó gróf elnök azon kérdést intézi a bizottsághoz, nem vélné-e­­czélszerűnek az általános vita előtt egy albizottság kiküldését, mely a háziadó kérdésének eldöntéséhez, szükséges adatokat összeállítván, conkrét javaslattal lépjen a bizottság elé. V­á­r­a­d­y Gábor azt hiszi, hogy az épen úgy megtörténhetik az átalános vita után is, sőt akkor még könnyebben és czélsze­rűbben, mert az albizott­ság már értesülvén a bizottság megállapodásáról, teendőire nézve tájékozva leend. (Elfogadtatik.) — Ezután a dolog érdeméhez szólva, szónok kijelenti, hogy nem fogadja el a törvényjavaslatot átalános­­ságban, mert az ellenkezik az 1870. XLII. törvény­czikk 90. §-ának azon rendeletével, mely szerint az állami közigazgatási költségek fedezése czéljából a megyei házi pénztárak felállítandók. A tvjavaslat 1. § a az idézett 90. §­ foganatosítását tűzi ki czélul és a 2. és 3. §§-okban mégis kivételt tesz; a közbiz­tonsági költségek, valamint az árva- és gyámhatósá­gi költségek tekintetéből államsegélyt ígér a tör­vényjavaslat, tehát ezek nyomán a törvényhatósági önkormányzat csak részben állíttatnék helyre. S­z­á­p­á­r­y Gyula gr. kijelenti, hogy a tör­vényjavaslatot az 1873. XII. t. sz. értelmében köte­les volt előterjeszteni, és tekintve azon aránytalansá­gokat,melyek adózás tekintetében a házi adó behoza­tala következtében az egyes törvényhatóságokra és így az egyes adózókra is egyenlőtlen mérvben hárul­nának, a törvényjavaslat szerkesztésében szem előtt tartotta azt, hogy az állam pénzügyeinek tekintetbe vételével egyszersmind az adózásbeli egyenlőtlenség is ki­ültessék. Kifejti továbbá, hogy az­által, hogy az 50°/0-át az állam fogja hordozni, ha a törvényható­ságok takarékossága és hozzájárul, a házi adó a me­gyék legnagyobb részében csekély kivétellel, 6 % -al is fedezhető lesz. Tisza László nem fogadá el átalános­ságban a törvényjavaslatot, mert az az 1870. XLII. tvczikkel ellenkezik. Tagadja azon állítást, hogy ha a tvjavaslat elfogadtatik fedezendő 50 % mellett, majd minden megy­ében fedezhető lenne 6­70-al a házi adó. Nem tartja igazságosnak, hogy a maguk szá­mára keveset igénylő megyék járuljanak a többet igénylők számára a kormány által adaadott felfede­zethez. Nézete szerint nem ment elég meszsze a mi­niszter a megyék egyesítésével és a­mi régi, jó mód, érintetlenül hagyta a Királyföldet, a létező törvény daczára, és e szerint nemcsak a módozatban van el­térés, hanem a czélra nézve is, mely a törvényben egyenesen ki van mondva. De ezenkívül ellenkezés­ben van e­gvjavaslat a 9-es bizottság határozatá­val is. Oláh Gyula szintén nem fogadhatja el a­­javaslatot úgy , mint az előterjesztetett,mert annak egyes pontjai s így név szerint a 12. §. sincs indokol­va ; miután az ott felsorolt ihatóságok közt olyan is van, mely az abban elősorolt feladatok szerint nincs szőnyegen, és mert az önkormányzat azt kívánja, hogy a házi adó egészen a tvhatósóságoknak adas­­sék át, csak így lehetne elérni azt, a­mit a miniszter említett, hogy t. i. a közigazgatási költsé­geket azok állapítsák meg, a­kik a fedezetről gondos­kodni kötelesek. Szónok elfogadja a 9-es bizottság azon indítványát, hogy törvény szabja meg azt, hogy egy­­hatóság administratiójának költségeire megfe­lelő adójának 20%-át fordítja és ha e 20°/3-ból meg­élni nem bír, akkor egyesíttessék valamely szomszéd­­hatósággal. Házmán Ferencz a megyei autonómiát elért intézménynek tartja és a j javaslatot már azért nem fogadja el, mert az jelen alakjában többé fenn sem tartható ilyen intézmény állandósítására van czélozva. Ordódy Pál: Nem fogadja el tárgya­lási alapul a tvjavaslatot, mert azon törvénynek, melyre a miniszter megbízást kapott, nem felel meg. De nem is felelhet meg, mert szónok azt hiszi, hogy annak létesítésére a közigazgatás rendezése s más pénzügyi viszonyok kellenek. Most nem az elvi kér­dést véli eldöntendőnek, hanem azt, hogy mit kell tennünk a legközelebbi jövőben, opportunitási szem­pontból kell tenni valamit, hogy a mostani állapot pénzügyi helyzetünkkel összhangzásba hozassék, ez pedig máskép nem lehetséges, mint úgy, ha a megyéknél is reductio történik. E tekintetek fel­ölelésével egy albizottság kiküldését indítványozza, melynek teendője lenne azon törvényhozási in­tézkedések megvitatása s ezek iránti jelentéstétel. Lónyay János szintén nem fogadhatja el a­­javaslatot, mert a megyék által közvetített köz­­igazgatási teendők : ujonczozás, szabadságoltak ösz­­szehívása, valamint az adó­behajtási assistentia mind állami functiók. Ennélfogva, kiemelvén azt, hogy né­zete szerint az árvaügyet is az állam hatósá­ga alá veendőnek tartja , s kiemelvén azt is, hogy új álla­mi és törvényhatósági szervezés küszöbén állóknak kell tekintenünk magunkat, a törvényjavaslatot sem időszerűnek sem czélszerűnek nem tartja,­­ habár országos pénzügyi szempontból és azon tekintetből. A „HON“ TÁRCZÁJA. Keleti testvéreinkről. VI. (II. A moldvai magyarok.) A csángók pusztítói. A moldvai olasz missió tehát a csángók nagy részét nemzetiségével s vallásával együtt az oláh­­ságnak vetette oda martalékul, a másik részt pedig, mely olykor mégis látott egy-egy magyar papot, vagy magyar kántort s igy nemzeti öntudata valamivel erősebb volt, lassan kint kezdte el oláhosítani, és pe­dig úgy, hogy a tiszta magyar községeknek oláh­olasz beszédeket tartott, csak oláhul beszélt velük, s igy kényszerítette őket ama nyelv megtanulására, melytől hosszú időn át szerencsésen óvták magukat. Kényelmes dolog volt az az oláh-olasz tanítás az olasz hitküldésekre, mert a nép semmit se értett beszédjükből, tücsköt-bogarat összehordhattak, vagy tarthattak az oláh bojár vagy rendőr jelenlétében lelkesítő szózatot a romanisáció ilyen vagy olyan üdvös voltáról, a­miért egy-két arany csak csúszott a telhetetlen olasz barátok zsebébe, így aztán csakugyan létrehozták a nyomorultsá­­guk eltakarására ámításul megpendített egy ház­un­­­ó­t, a mennyiben csakugyan vannak oláh fal­vak, melyek katholikus vallásúak. De fájdalom, ezek a katholikus oláhok ezelőtt csángók voltak, s ma is magyaroknak nevezik magukat — de oláhul. Ez a dicső olasz missió aztán arról is gondos­kodott, hogy az oláh mederbe terelt csángó falvak népét magyar nevüktől megfoszsza. És pedig úgy, hogy a magyar család­neveket az apák keresztnevével váltották föl, s ennek következtében az eloláhosodott magyaroknál az ősi családi nevet már nem igen lehet hallani. Aztán az oláh halotti szertartásokat is behozták náluk, így a halottat a koporsóban fedetlen fővel viszik a temetőbe, s halot­tak napján kenyeret, bort, pénzt s gyertyákat visznek a sirokhoz, melyek aztán mint a bálványetető pogá­­nyoknál szokásban volt, a papoké lesz. Ez a »szent« szokás csak az olasz papok által teljesen megmételye­zett csángó falvakban dívik, a­hol magyar pap mű­ködött, ott nem is ismerik. Említhetjük még curiosum gyanánt, hogy némely helyen még azt az esztelen oláh böjtölést is, mely a nép legembertelenebb kínzása és butítása, beléjük verték, s egyes községek­ben a csángó asszonyok »böjti« napokon »tojászszal meg nem pogányitották a tésztáczkát«, a moldvai székely falvakban pedig nem az asszony, hanem a férj ölte meg a baromfit, stb. Ezek mind kicsiségek, de oláh szokások lévén, csak azért hoztuk föl, hogy lássa mindenki, mily utakon is oláhosították csángó­inkat, s vetkőzhették ki őket egyszerű, jellemző nem­zeti szokásaikból. Az elnemzetlenedésnek leggyorsabban az egy­házfiók községek estek áldozatul, mert a missionárius urak csak nagy ritkán látogatták, legfelsőbb viszke­­reszt napján, s ekkor is csak a közelebbieket, és csak­is azért, hogy a papbért, minden lélektől 50—60 krajczárt, beszedjék, a távolabbi községekből mint már említettük a kántorok kötelesek beszedni. Az igy elhagyott s nem látogatott községeket, az olasz papok egyetértésével, az oláh pópák veszik a bojár kíséretében pártfogásuk alá, s tudjuk mit csinálnak velük. Lehetlen föl nem említeni, hogy mily barbárságot követnek el a buta oláh pópák és a ravasz bojár urak az oly csángó községgel, melyet egészen magukhoz édesgettek. Az oláh pópák az egy­szerű keresztséget elégtelennek tartván, a görög akolba való fölvételre a szegény áttérőket egy nagy kád vizbe háromszor­­bemártják, s miután előbbeni vallásukat, rokonaikat, s szár­mazásukat megátkoztatták velük, felöltöztetik, uj inget és uj gatyát adnak reájuk. S ezzel megvan az uj vallás, meg az oláhságba való beolvadás is, bárha nem is tudnak oláhul. Az olasz missio galád tettei közt foglal helyet a magyar papok üldözése is. Arra töre­kedtek mindig, hogy köztük ne legyen magyar, mert féltek, hogy elnemzetlenítő munkájuk s egyházáru­lásuk föl lesz fedezve, aztán a vagyonosabb plébá­niákra is fájt a foguk, mert hisz nem azért jöttek Moldvába, hogy »urak« ne legyenek. Azért ha akadt egy-kettő, néha mégis akadt, azt addig üldözték, mig a népesebb községből kitúrták, s messze vonult tőlük, hol gaztetteikről nem értesülhetett, így — hogy közelebbről hozzak föl példát, — Papp Sándor erdélyi születéséi magyar minoritát Forrófal­­váról 1836-ban elűzték, s aztán Tatrosban lelkész­­kedett a szegény öreg, hol az akadémia küldötte, J­e­r­n­e­y meg is látogatta a derék hazafit, ki 33 évnél tovább volt a csángók nemzetiségének fenntar­tója s 1821-ben forrófalvi administrátor korában a kalandozó janicsárok sokat kínozták és szakállát kitépték. Az olasz páterek űzték el 1824-ben azt az egyetlen olaszt is, fejüket Pasoni püspököt, ki köz­tük fehér hollókint mint becsületes ember merte ma­gát viselni, s miután az ő olasz papjai nem akartak magyarul megtanulni, a tekintélyesebb csángó köz­ségek megváltozhatlan követelése folytán négy m­a­­gyar minoritát hozatott Erdélyből, s a magyar követelményeknek kedvezni akart. Már a régi időkben 1646. és 1647-ben, Ban­­din akkori püspök és érsek belátta, az olasz missio — saját papjai — működése hová vezet, s fennma­radt emlékiratában csodálatos őszinteséggel panasz­kodik, hogy mint pusztul a magyarság magyar papok nélkül. Hanem a tapasztalt bajt még sem orvosolta. Maguk a csángók fenyegetve látva nemzetisé­güket, időről időre ellenálltak, vagy fölírtak az olasz papok ellen, s könyörögve kértek magyar hitoktatókat. Így harmadfél század előtt a tatrosi ma­gyarok Deodát püspöktől a magyarul nem beszélő olasz papot nem fogadták el, s Bandin püspököt is figyelmeztették, hogy »nekik nem idegen vándorló barátot, hanem nemzetükbelit rendelne papjukul, ki őket és édes évéiket nemzeti nyelven tudná tanilni.« S nagy nehezen nyertek is egy székely születésű ma­gyar lelkészt. Ugyanezen Bandin püspököt a Bákó város magyar lakossága 1647-ben a moldvai vajdá­nál följelentette, hogy magyar papjukat farkas­szemmel nézi, azaz el akarja kergetni, erre aztán a vajda a csángók nemzeti öntudatát jellemző követ­kező levelet intézte a püspökhöz: »Vazul, isten ke­gyelméből moldvai fejedelem. A bákói polgá­rok panaszt emeltek főtiszt, atyaságod ellen, hogy roszul bánik a bákói magyar pappal, és hogy őt a saját házából ki akarja hajtani. Egész komolyan pa­rancsolom főtiszt, atyaságodnak, hogy az említett magyar papot ne merje háborgatni, se a polgá­rokat becstelen és megvető, méltatlan szavakkal (a­mint tudomásomra esett) ne illesse,mert ha még egy­szer panaszt tesznek főtiszt, atyaságod ellen, tudja meg, hogy hamarább el­menend innen, mint azon pap, ki tizenöt év óta sikerrel hirdeti isten­ igéjét, s épületesen megfelel hivatalának. Különben atyasá­godnak jó egészséget kívánok. Jászvásár jul. 15. 1647 stb.« Nem kevésbé jellemző az is, hogy Jászvásár vagyonos és előkelő osztálya, az iparosok, s a város számbavehető értelmisége 1645-ben még egésze­n magyar volt, a fejedelem udvari előkelő tisztei közt is voltak magyarok, s Bandin püspöktől magyar pa­pot követeltek, s lefestették az olasz papok viseletét az uj főpásztor előtt. Ezek az olasz páterek akkor is csak oly basák voltak, mint ma. »Miattuk — úgy­mond — Jászvásárban magyar pap meg nem ma­radhat, mert dölyfösségük elüldözi mindeniket. Ezek az olasz páterek nem tanítanak, sőt a tanulni akaró­kat akadályozzák; az egyházi megyét törvénytelenül foglalták el: szüntelen czivakodnak és pörlekednek. Egy-két évig itt tartózkodnak, s ismét elmennek, s botránkoztatnak, nem hogy épülésünkre lenné­nek.« Követelték a missionáriusok elmozdítását, kik Jászvásárban a magyar pap lakházát bito­rolták, s világfiak módjára élték világukat, prédiká­­cziókat nem tartottak, gyóntattak ,akár olaszul akár magyarul, bár egy szót sem értettek magyarul. »Bár­ki s bárhonnan jöjjön — úgymond — a mi nyel­vünkben pap, sem a magyar papiakba, sem a tem­plomba be nem eresztik. A missionáriusok dölyférői aligha tudnak Rómában. A plébániánkba igazságta­lanul ültek be, erőszakosan foglalták el, magyar p­a­­jainkat kiűzték«. A paplakot ugyanis magyar szerzeteseknek ajándékozta a város magyarsága, de az olasz papok maguknak foglalták el, a nép p­dig visszakövetelte tőlük, hogy »idővel — úgymond — ha az isten könyörülve egy magyar papot küldene, az lakhasson ott.« A nép, miután az olasz papok nem engedtek, föllázadt, s az ez időre várva várt ma­gyar papokat (Magyarország felső részéből jött hoz­zájuk Beke Pál jezsuita néhány magyar jezsuitával) erővel akarták a papiakba s egyszersmind a templom tulajdonába behelyezni. Az olasz szent páterek azon­ban, midőn Beke a nép ujjongása közepette magyar­­beszédet tartott a templomban, fejszékkel és botok­kal mentek neki Bekének, s a szent kezek dühöngé­sének majdnem áldozatul esett egyik előkelő magyar is, ki a fejedelem kedvencze volt, ha egy vitéz meg nem akadályozza a halálos csapást, és ha a fejdelem titoknoka a magyar Kutvarszky György a lázongó népet békére nem inti. E nagy skandalumot meg­jegyzendő, hogy az oltár előtt egyházi öltönyben kö­vették el az olasz szent atyák, kik a magyarságot még »átokkal« is fenyegették, mire a magyarság azt felelte, hogy »a csak szállásra befogadott olasz ba­rátok nevetségesen fenyegetik atokkal a papiak és a templom urát (a magyarságot) a maga tulaj­donáért.« Ebből az olasz komédiából nagy pör kedetkezett, melyet a fejedelem elé vittek, a ki a ma­gyar jezsuitákat (azaz magyarságot) pártolá­s beik­­tatá őket a papiakba, sőt a polgárság által iskolának ajándékozott telket is helybenhagyta. Azonban az olasz barátok szövetkeztek az oláh papokkal, és a magyar papokat azal vádolták, hogy az oláh pap­ság vagyonára vágynak, s távozniok kellett Moldvá­ból. Ennek az lön a következménye, hogy sokan az oláh hitre tértek át s egyszersmind eloláhosodtak. A mely községeket a magyar papok elől elzár­ták, szintén vagy egészen, vagy részben eloláho­­sodtak, így Románvásár kétezerre menő magyarjai­ból ma talán húszat találni; Németváros, Gyula, s Baja 6­­00 magyarja is elveszett, mert kicsapongó len­­gyel, dalmát, bolgár papok működtek, kik magyarul nem tudtak prédikálni. Bajának egy időben m­a­­g­y­a­r papja volt, neve Kecskeméti Ambrus, kin­ek a magyarság emléket emelt 1618 ban. Szucsa­­ván se találni ma már magyart. Herló mezővárost is régen magyar polgárok lakták s templommal és is-, kólával bírták, s a város előkelő értelmiségét ők ké-­ ­ 278. szám, XII. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1874. Csütörtök december 3. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 írt —­kr. 6 hónapra....................... ...12»'-» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtsán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda.« Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. .. » A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők.

Next