A Hon, 1875. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1875-01-01 / 1. szám

a­­­l­só szám. XIII. évfolyam.­­ Q­ P ....■ #' ,4^ IJT'JL I Reggeli k­iadás: Budapest, 1875. Péntek, január ] Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hón­apra...........................................12»­— » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogtsán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési ,‘6«3*4 Barátok­ tere, AthonaeC^jj’­ A lap szellemi részét illető m'. a szerkesztőséghez intézendő. ? közlemény Bérmentetlen levelek csak ismert ku­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissa tagád-HIRÜs­lVSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Bart tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás. A „HON“ TÁRCZÁJA. EHYIS, TIKA, ÖVÉ. Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. IV. KÖTET. „Férj! sorsa a nő“. (49. Folytatás.) A hívott könyvek. Az erőszakos roham, mely a vonatot érte; azt a vasúti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papiikatulyát s egyszer­smind egyik végével felfelé fordította. Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkívül leszorítva a ráhulott bőröndök ál­tal , a­mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely előbb a kocsi fenekét tartotta, an­nak nyújtóját képezve, most pedig ketté törve, ke­resztül hatolt a vagyon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemetette. Incze esett alul. Érezhető mellén utitársnője szivének heves do­bogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához. A hölgy nem álést el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez ki­áltson , hanem azt mondá francziául Inczének: »sza­baduljon ön tőlem!« — Az eredetiben még ridegeb­ből hangzik ez: »debarrassez vous vous de moi.« Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes fafordításon is áthangzott, tudata vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől, itt még meg is lehet majd égni. Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva, arrafelé semmi nyílás. A waggon teteje kétfelé nyílt ugyan, de azon a szomszéd naggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csu­pán csak a kocsi fenekén át lehetett megkísérteni a szabadulást. Incze érzi, hogy lába alatt a desz­kázat enged, annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele­keveredött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a­miket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátoló ab­ban a szándékában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson. »Szakítsa ön el azt!« mondá a hozzászorított hölgy. Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a­mi útban áll. A férfinak, hogy alól a résen keresztül csúsz­hasson, a ránehezedő hölgy alak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását érez­nie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémü­let szörnyű per­ezeiben ? Végre földet értek lábai. Egy perezre körülte­kintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokol­ból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva, a­hol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, me­lyen kitörő lángnyelvek lobbanak keresztül. A tört ko­csik alul rémorditás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczi­­gálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik : az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vizzel lugozza le a közel tevőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt. Inczének sietnie kellett a szabaditás munká­jával. Utitársnőjén nem tett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszoritva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni. Incze a kifeszitett­ fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágitá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, le­húzva a fedetlenül maradt, szoborszerü szép lábakra felcsúszott öltönyt, s aztán elkezde őt csendesen le­felé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabaditónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom kö­zül kihúzhassa, átkellett karolnia csípőit, derekát aztán ott sem tehette le a forró gőz közepeit, ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasút melletti partra. Ott létéve. »Tud ön lábaira állni?« kérdé a hölgytől leg­előbb. »Nekem semmi bajom. — felesé az. Bátyámat szabadítsa meg.« Incze visszament az összegyökönt vagyonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszoritva és nem mozdult. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabaditá a grófot is. Nem grófot már , csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán mielőtt meghalt. Incze kivitte ölében a töltés-partra az össze­­csukló tetetemet ott lefektető a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtorló zsebken­dőjével az alak véres száját, megtapintá üterét, szi­vét s fejének ingatásával untatá a hölgynek, hogy itt nincs étel. »Meghalt!« sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczival eltakarta annak ar­­czát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni, csókolta, ölelte a halot­tat, hitt a nevénél: »Henrik kedves Henrik! ébredj fel! — Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!« A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet el­áruló. És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyá­sza. Alig múlt el egy bénai azóta, hogy az ő életé­nek mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetle­­nül, ily irtóztató módon tett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felé nyújtott karjait, s aztán eltűnt. Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse. »Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon!« sikolta a hölgy kétségbeesetten, kuszátt hajzatát szétsimit­­va konyáztatott arczából két kezével. Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír. Minek sir ? Mit sirat itt ? Tán az ő fájdalma hatott rá ? Mi joga neki ab­ban osztozni? A hölgy e perezben megszűnt sírni, felállt és letörte könyeit. A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büsz­ke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez la­­pitá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tüzbe bob­ták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi in­dulat. Inczét megfed­té egy halk szózat odabenn: »mit nézed te e csodaszép tüneményt?« Aztán eszé­re tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért meg­siratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, mig oda nem égnek. Már akkor valamennyi vagyonból előbujtak, a­kik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülte­ket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutot­tak a mezei munkások, az elbei hajósok s hozzálát­tak a tűz oltásához s a romok félretakaritásához, a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat. Incze is visszatért a vagyonhoz s erős testgyakorlati művé­szettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőrön­döket s egyéb úti csomagokat. Azok közt legkereset­tebb czikk volt egy szijjal átkötött plaidbatyu, mely a grófi utazókhoz tartozott. Incze jó asszonytartó ember volt , mikor egy szép hölgy déli alakja körül így csavar­gatja az erős szél a lenge selyem öltönyt; nem az jut eszébe, hogy esb milyen szép idomai vannak ez ele­ven Vénus szobornak! hanem az, hogy ,mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanúskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna. Mire a kihordott málhákkal visszatér, már ak­kor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hírére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli ál­lomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos,a felügye­lő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kez­deni a segélyhozást. Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen. A rendőrbiztos kérdező az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat ? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza, anyjá­hoz, Königinhofba. Az állomásfőnök ígérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt köz­lekedés a vasúton vonatok járására alkalmassá tenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni ? »Nem; felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.« (A halott hazatalál már magában is.) Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal, miket a partra lerakva, részvétteljes nyájasággal kinálkozék: »Íme a shawlja, grófnő, hi­deg szél fa.« A hölgy végig nézet rajta büszkén, hidegen s azt mondá: »nem fázom.« Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerüljön, hogy ennek az embernek azt mondja: »Köszönöm,« a­ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sir: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az em­ber ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva. Incze mindezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyités meg van érdemelve. Szépen tetette aztán a hölgy málháit a gyepre, a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé; a szörny­dráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem iránta akárminő rémjelenetek folytak te szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt. (Folytatása következik.) kormány teremtése, mely képes legyen és akarja is az uj rendszert következetesen ke­resztülvinni, nem tekintve az annak útjában álló, fel^aLyagx alul|^135^aFa^lyokra. És épen ebben van a­z uj pártalakulás kul­'­csa.Mert hiába mondják azt,hogy csak szabad­elvű és konzervatív pártra van szükség, ha nem szabadelvűségi, hanem pénzügyi és köz­­igazgatási feladatok állanak előttünk ; hiába mondják azt is, hogy a közjogi kérdés a na­pirendről leszorult, ha maga az idő fogja azt feltolni, a vám- és kereskedelmi szerződés és a quotatörvény lejártával. Nem azt teszi ez, hogy a közvetlenebbül megoldásra váró, szer­ződéstől fel nem tételezett kérdések előtérben ne maradj­anak; de igenis azt, hogy a jövő­rszággyűlésnek akár akár, akár nem, okve­­­tlenül foglalkoznia kell a közjogi alku felté­­teleinek revisiójával, tehát oly többségre van szükség, mely e kérdésekben hazánk ér­dekeit és önállását, a dualistikus szempont mellett, minél nagyobb mérvben érvényesí­teni tudja és akarja. Végül tekintettel kell lennünk a jövőre is, az az, nem szabad elhanyagolnunk, a­mennyire erőnk és időnk engedi, többi fel­adataink mellett, kulturális érdekeinknek sza­badelvű irányban való fejlesztését sem , mert csak akkor leszünk képesek hátramaradásunk hiányait pótolni, államiságunkat és nemzeti­ségünket a kor folytonos és pedig szabadelvű haladást követelő szellemével nem csak kibé­kíteni, de erősbizni is, ha a felsőházat refor­máljuk, az egyház és állam viszonyát szabá­lyozzuk, az oktatásügyet fejlesztjük, a demo­kratikus és polgári elemeket erősbítjük. Tehát három kellékkel kell bírni a jövő országgyűlés többségének, hol­ v­­atain­­kat, jövőnk érdekeinek megóvásával, orvosol­hassa­­l. képesnek kell lennie a mostani pénzügyi, kormányzási és közigazgatási rend­szernek reformálására, a takarékosság, egy­szerűség, felelősség, önkormányzatnak, a nemzet többsége által pártolt, irányában. 2. Képesnek kell lennie a közjogi kérdésben — a napi feladatok és jogfolytonosság megszakítá­sa, kockáztatása’nélkül — önállásunknak, ér­dekeinknek biztosítására, a törvényben kijelölt alkotmányos uton. 3. Szabadelvűnek kell len­nie, nem azért,hogy a szükséges kérdések fél­­retételével theoretikus feladatokkal foglal­t Garamvölgy­i erdőüzlet. A garam­völgyi államerdők, melyeknek egy complexusban az ún­.jini.magyar B&n­­­,i­* toricul beioeauasa három év előtt oly zajt csapott, ismét készül napirendre jönni. A garamvölgyi gyárosokon és fakereskedőkön ejtett sérelmet a kormány újabban tetőzte akkor, midőn a kedvezőtlenné fordult kereskedelmi viszo­nyok között a fának szerződésileg kikötött árát a bank­nak 34 */3­6/­ -kal leszállította, s nem hirdetett újabb versenyt, melyben garamvölgyi gyárosok és keres­kedők kisebb-nagyobb részletekre szintén pályázhat­tak volna. Ennek daczára az angol-magyar bankra nézve a garamvölgyi erdők bérletének megtartása, a szerfölött magas kezelési költségek miatt nagy vesz­tességgel jár, úgy hogy a szerződéstől mindenképen szabadulni óhajt. Alkuba bocsátkozott tehát Popper Lipót, erdőbérlővel a szerződésnek és bérletnek átvé­tele végett. A bank, mint biztos forrásból értesülünk, a bérlet átvétele fejében kért fűrészmalmait, összes felszereléseit és a letett 90,000 frt bánatpénzt kész Popper úrnak átadni, de ez nagyobb engedmé­nyeket kíván. A szerződésnek ezen átruházása nemzetgazda­sági szempontból a legnagyobb hiba, a főváros­i ,az egész dunamenti fakereskedésre, valamint Liptó, Ár­va-, Turócz- és Trencsén vármegyék munkás­osztályá­ra nézve a legnagyobb csapás volna. Popper Lipót ugyanis bérlője lévén az állam összes vágvölgyi,nem­különben Albrecht főherczeg és a vágvölgyi nagyobb birtokosok erdeinek, ha most’ még a garamvölgyi állami erdők bérletét is kezébe keríteni sikerül, úgy Spanyolország újévi ajándéka. A Castellar hazájára ugyancsak ráneheze­dett a sors vaskeze. Nem volt elég a cantona­­lismus borzasztó pusztítása, melynek petró­­leumos nyomai most is látszanak a szeren­csétlen ország városainak romomladékain ; nem volt elég az évek óta északon dúló kar­lista vandalizmus, mely rablók tanyájává, kifosztott, kipusztított sivataggá tett egy te­kintélyes országrészt; nem volt elég P­a­­v­­­a ez év január 3-ki államcsínye, mely szurony szege­zve kergette szét a nemzeti kép­e t«n/virt+ni t'ti AUV/g * ** g. chaosból, — most meg jött ez is. Alfonz asturiai herczeg, Izabella ex-királyné fia, ki­­kiáltatott királynak — a bad­ge­r­e­g által! íme mit mond ma (decz. 31.) este érkezett sürgönyünk. »P­á­r i­s, decz. 31. Egy ma reggeli 3 órakor kelt madridi távirat azt jelenti, hogy A­l­­fonz herczeg Spanyolország ki­rályának proclam­áltatott s az egész északi hadsereg, valamint a centrumbeli hadsereg által elismertetett!« Spanyolország újévi ajándéka tehát sem több, sem kevesebb, mint egy ki­r­á­l­y s egy államcsíny. — Államcsíny nyi­totta meg Spanyolországban az 1874. évet és az is zárta be. Igen jellemző két pólus, mely körül Hispánia történelme forog. Ak­kor még csak Don Carlos követelte magának mint zsoldos bandái által koronázott »feje­delem« Spanyolország kizárólagos birtokát, most már nemes rokona, Alfonz urfi is érzi, hogy eléggé megvaskosodtak nyakizmai a korona terhének elviselésére. Boldog ország, hogyan vetélkedik két nemes rokon ke­zed leírásáért! Hiúságod tökéletesen ki le­het elégítve, csakhogy e hiúságot keserve­sen kell megfizetned; nem nézheted elégült, boldog mosollyal a vetélyt; sírsz, szenvedsz, szépséged romjai mutatják ezt, mert azok, kik beírásodért kerülnek harczra, nem boldog­gá tenni, hanem kirabolni, kifosztani, tönkre tenni, ha rajtad még valami kirabolni, kifosz­tani és tönkre tenni való van, s fölötted zsar­nokoskodni akarnak. Mi már egy alkalommal kifejtettük, hogy mit tartunk Don Alfonz kilátásairól s azon nézeteinkhez ragaszkodunk ma is, még akkor is, ha fennebb közlött sürgönyünk — melyhez mellesleg mondva, csak tartózkodás­sal szólunk — valónak bizonyulja, de. Hogy Alfonz manifestuma zavarokra fog alkalmat szolgáltatni, azt is igen valószínűnek tartot­ták. A zavar meg van, megjött. Már te­gnap jelenték a spanyol fővárosból, hogy Martinez Campos tábornok, ki Alfonzista rokonszenve miatt elmozdíttatott, az északi »republikánus« hadseregben elfoglalt állásától . Murviedro­­ban két zászlóalj élén kitűzte a lázadás lobo­góját Alfonz érdekében. A centrum-hadsereg egy osztálya pedig kénytelen volt abbahagyni a karlisták üldözését és a lázadók ellen for­dulni. Erre aztán mindjárt következett az Al­fonz királyivá kikiáltásáról szóló sürgöny. Ezzel összeesik az a másik hit, hogy Alfonz elhagyta Angliát és ép oly nagylel­kű, mint szerencsétlen anyjánál Párisban tölti a Szilveszter estét. Ebből az látszik következni, hogy a fia­tal uralkodó — in spe — már előre tudatá­val bírt a történendőknek, előre ki volt csi­nálva minden, hogy ő a spanyoloknak újévi ajándékul ajánlja föl magát — ezért közelebb jött a helyszínéhez. De igaz ! Alfonz azt ígér­te volt lapunk által is közlött manifestumá­­ban, hogy csak akkor kész fejére tenni a ko­ronát, ha őt a nemzet hívja, addig pedig megmarad »jó katholikusnak, jó spanyolnak« sat.Az az északi hadsereg pedig,mely őt király­nak kikiáltotta, nem a spanyol nemzet,hanem összesen csak 50,000 ember, kiket a 20 mil­liónyi spanyol nemzet nagy kínnal síkra tu­dott állítni a karlisták ellen. Ez a hadsereg pedig, melynek Hadakozási módszerét volt már alkalmunk érdeme szerint méltatni, sok­kal egyszerűbb dolognak tartotta Alfonzt ki­rálynak proclamálni, mint a karlistákkal meg­verekedni. Míg ez történik az ország északi részén, míg katonai cselszövények, lázadások, állam­csínyek mennek végbe, addig — hogy a spa­nyol comico-tragoedia helyes legyen — Cas­­tellar, a republikanismus éltető lelke, vezére, a fellegekben élő ábrándos poéta, Madridból czikket ír a »Siécle«-be a »latin fajok szövet­ségéről !« Vagy már Castellárból is kiveszett volna a remény, hogy szerencsétlen hazáján még segitni lehessen s egészen költői álmok­nak adja át magát ! ? Hogyan, miként történt ez az egész ki­rályválasztás, Serrano maga is csatlakozott-e az áramlathoz s beváltotta volna Andrássy gróf­nak tett ígéretét, hogy „csak Alfonz helytartó­jának tekinti magát és csak a jó alkalomra vár, hogy azt királylyá tegye”, eddig még sötét hát­tért képez, melyet csak az újabb tudósítások fognak megvilágosíthatni. De legyen bármint, az egész felsőmagyarországi kereskedés egy ember kezében összpontosulván, minden verseny nélkül Pop­per úr monopóliumává válnék, ki az épületfának árát Komáromtól le Horvátországig feltétlenül dik­tálhatná. De még nagyobb volna a baj Trencsén-, Ár­va-, Liptó- és Turóczmegyék munkás lakosságára nézve,mely jobbadán a favágás és usztatásból él. Ezek­nek munkabérét versenytárs hiányában tetszése sze­rint szabályozhatná, s a szegény lakosság keresete tisztán Popper úr jóakaratának volna odadobva. Ily monopolizálást a kormánynak megengednie nem lehet, s minthogy a szerződés a kormány jóvá­hagyása nélkül át nem ruházható, a kormánynak ezt jóváhagynia nem szabad. A kormány hibát követett el akkor, midőn a garamvölgyi erdők bérletét, mely addig részletenkint volt kiadva, a kecsegtető nagyobb nyeremény ked­vért egy kézben,­,egy bank kezében összpontosítá. Nagyobb hiba volt a kormány részéről, midőn a bank képtelenné lett a szerződésnek megfelelni, hogy azt fel nem oldá, hanem a nélkül, hogy kisérletett tett volna, minő feltételek alatt lehetne az erdőket ki­sebb részletekben bérbe adni, roppant engedmény­nyel módositá. Most ismét forduló­pont elé jutott az államerdők ügye s a kormány kötelessége őrködni, hogy az roszabbra ne váljék. A bank által tett beru­házások és bánatpénz százezerekre menő összeget képviselnek, s a bank ezt ép oly készséggel fogná átengedni a kormánynak, mint Popper urnak. A ki­ncstár érdeke azt követeli ugyan, hogy a kormány iz­gorúan­­tartsa fel a szerződést, de ha ez lehetet­le­nek mutatkozik, aminthogy a kormány azt egy íz­be­n már­is olyannak találta, úgy a szerződésnek Pop­pe Lipótra ruházását megengedni semmi szín alatt ne a szabad s a kormány kötelessége a lehető legna­­gy­obb engedmények kieszközlése mellett a szerződést fe­bontani, s az erdőket, úgy mint azelőtt, közmegelé­­ge­lésre, s a kincstárnak sem kárával történt meg­­bi­zató bérlőknek kisebb részletekben adni bér­­lei­re.

Next