A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)

1876-08-01 / 179. szám

17­­. szám, XIV. évfolyam. Kiadó­hivatal * Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva ffigyeli és esti kiadás együtt­­ 3 hónapra­­ ^ 6 hónapra....................................................... » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik, .a. előfizetési felhívás XIV-dik­ évi folyaimára. I b­é: 151. la Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1876. Kedd, aug. 1. Szerkesztési iroda 3 Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap szellemi részét illető minden közlemény­­t szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők.­ ­ Budapest, julius 31. A keleti kérdés bonyodalm­a és könnyű oldala. E czim alatt Salamon Ferencz úrtól a következő sorokat veszszük, melyekre alább megteszszü­k észrevételeinket : Budapest, jul. 31. 187­6. Igen tisztelt szerkesztő ur! Igen kérem önt és minden olvasómat, ne méltóztassanak tendentiákat keresni sza­vaimban. Hál’ Istennek, elmúlt a magyar sajtó ama szomorú korszaka, melyben csak a Borok közt lehetett olvastatni a valódi né­zetet. — Ma már igen nyíltan elmondhatja mindenki gondolatát, s részemről mint író igyekeztem mindig egészen s a telhető legna­gyobb világossággal csak azt mondani, a mit lelki szemem lát, — és nem mást. Sem többet, sem kevesebbet. Épen a sajtószabadság elveinél fogva te­szi közé ezen soraimat is a t. szerkesztőség, melyeket nem is írnék, ha egészen azt mon­danák, a­mit mindennap annyiszor ismételve mondanak el lapjaink a szerb háborúról és a keleti kérdésről, — s azt gondolom, a t. szer­kesztőség is kosárba dobná — méltán — az ismétlések sokszorozását. A keleti kérdés európai internationális oldaláról akarok most szólani. Részemről nem helyeselhettem azt az éles hangot, melylyel múlt napokban tisztelt írótársaim némelyike támadást intézett közös külügyminiszterünk keleti politikája ellen. Mert átalán véve nem helyes az, hogy a sajtó, vagy népgyűlés, sőt akár maga a par­lament is, külügyekben, s háború esetén had-­ügyekben minden szabad mozgást előre meg­kötő utasításokat adjon a miniszternek, kivált oly esetben, mint a jelenlegi,­­s ily eset szokott lenni majd mindenik), midőn a sajtó és közönség előtt koránt sincs tudva mindaz, a mit egy külügyminiszter tudhat s köteles tudni, — de sok részben köteles titokban is tartani. Mit mondanánk az oly külügyminiszterről, ki úgy tenne, mint amaz 1849-iki szekeres, kitől egy piaczon az ácsorgók kérdezték, hova megy, s ő azt felel­te: »Spiont viszek Komáromba.« —Hova lenne különben a miniszteri felelősség, ha egy miniszternek előre meghatározná az ország, vagy tömeg minden lépését ? Kivált diplo­­matiai ügyekben, hol az adott viszonyokhoz képest ideiglenes szövetkezések vagy bizo­nyos pontokban egyezés lehet czélszerű a leg­különbözőbb érdekű államok közt is, a bol­dogtalan politika volna megkötni akarni egy külügyminiszter kezét. De másfelől van az épen most fönforgó kérdésnek oly oldala is, mely egészen ki­vételes. Hiszen midenki tudja azt nálunk is 1856 óta, hogy a török birodalmat illető bármely ügyben Magyarország-Ausztria nem határoz­hat csupán a maga szempontjából, akár poli­tikai meggyőződése, akár külön érdekei sze­­rint , de nem határozhat semmit, bármely más hatalmasság sem. Minden változtatáshoz az állapoton, az összes nagy­hatalmak beleegye­zése szükséges. Hogy a keleti kérdésben most monar­chiánk Orosz- és Németországgal együtt lé­pett föl,­­ az teljességgel nem véd- és dacz­­szövetség a megboldogult szent alliance mo­dorában. A három hatalom csak kezdemé­nyező volt, és semmi egyéb. Hogy nem volt egyéb és nem volt több, arra teljesen meggyőző adat jutott köztudo­másra : az, hogy Anglia visszautasítván a ber­lini memorandumot, a három hatalom sem félre nem tette, sem háborút nem provokált ezen visszautasítás miatt. Meg vagyok róla győződve, hogy a kez­deményező hatalmasságok közül sem kettő, sem három nem is lenne képes saját kénye szerint járni el a keleti ügyek megoldásában. Tulajdonkép melyek azok a hatalmak közül, kik jelenleg aktív szerepet visznek és vihetnek ? Első a török, ki fegyverben is áll. Második Ausztria-Magyarország, mely a török után legközelebb van érdekelve; harmadik az orosz, melynek magában csak még annyi joga sincs a török birodalom területéhez, mint a farkasnak a bárányhoz , mert elég jól lehet már lakva. Németországról, miután Romániát meg­szerezte előőrsének, fel lehetne ugyan tenni, hogy szeretne amolyan oroszos hódító állam lenni , de figyelmét egyéb foglalja el ezúttal. Francziaország figyelme szintén máshova van irányozva. Mert az előbbi Francziaor­­szágra, ez pedig Németországra áll lesben — s igy meglehetősen paralysálják egymást. Olaszország egészen függőben tartja elhatá­rozását, s belügyeivel foglalkozik. Végre Anglia azon kivételesen kedvező helyzetben van, hogy ment a gyanútól, mintha hódítni akarna, d­e az esetleg támadható hódítók ellenében, mint a jog, mint a gyengék vé­delmezője viseli magát. Kedvező helyzetét javítja az is, hogy míg ő érzékenyen támad­hat a tengeren, maga megtámadhatlan az ő szigetein. Marad egy aktív szereplésre a keleti kér­désben monarchiánk, Oroszország, Törökor­szág és Anglia. Egy európai háború csak úgy képzel­hető most, ha Oroszország hódító hadjáratot indítna a balkáni félszigeten. Bizonyos az, hogy Angolországnak sem kormánya, sem közvéleménye nem tűrné összedugott kézzel ezen hódítást,­­ annál kevésbé Törökország. Ezen két ellenséget Oroszorság bizonyosnak tarthatja. Ausztria-Magyarországon áll az el­döntés. Már ki hinné azt, hogy ily — most korántsem valószínű esetben — monarchiánk habozhatnék a választásban ? Oroszország­hoz csatlakozzunk e, melynek győzelme ese-­­­tében is veszteség lenne reánk nézve eme hó­­i­ditó állam terjeszkedése határainkon? vagy az angol-török szövetséghez, mely ily nagy árt korántsem követelne tőlünk a szövetség fejében? —­ Ily eshetőség, ily véglet csak akkor állhat be — ismétlem — midőn Orosz­ország merőben semmisnek nyilatkoztatván a Keletre vonatkozó eddigi európai szerződé­seket, tettleg hódítóként lépne fel. De épen monarchiánk, melynek világos érdeke kimutatja, hová vesse az ő kardjának döntő súlyát, csak létezése által is valószí­nűtlenné teszi a netaláni orosz hódítási ter­veknek mostanság való megkísérlését. Mindaddig pedig, míg az európai szerző­déseket semmiseknek nem nyilatkoztatják egy háboruüzenéssel, anachronismus az orosz-osztrák-magyar szövetséggel gyanu­­sítni akarni külügyeink vezetését, s Oroszor­szágról s a vele való némely egyezkedésekről úgy beszélni, mint lehetne akkor, midőn Oroszország kiválva az európai concertből, háborúüzenéssel jelentene ki semmisnek min­den eddigi európai szerződést. Azt a sokat pengetett interventiót, vagy megszállást is monarchiánk részéről a Szá­vánkul­ tartományokban, ez idő szerint nem le­hetne távolról is orosz érdekben valónak bé­lyegezni. Az saját érdekünkön kívül csak átalános európai érdekben történhetik meg, ha ugyan meg kellene történnie.­­ Szóval a keleti kérdést a mily mérték­ben bonyolultnak láttatja az, hogy Európa minden nagyhatalmassága jogosítva van bele­­szólani, m oly mértékben teszi az kényelme­sebbé ezen hatalmak külügyminisztereinek állását — a teljes felelősségből annyit véve le vállairól, amennyit független szabad elha­tározásából elvesz valamennyi többi nagyha­talmasság. Tisztelettel Salamon F. A fennebbi czikkre több rendbeli észrevételünk van. Megteszszük sorban azokat, a czikk állításai sze­rint. Ha azon szempont után indulnánk, hogy mi újat mond e czikk, a­mit lapjaink »annyiszor ismételve« el nem mondtak volna, bizony bajosan menekülne meg a papírkosártól, mert nincs abban egy betű, egy állítás, a­miről azt mondhatnék, hogy uj. Hogy mely államok vannak leginkább érdekelve a keleti kérdés­ben s minő állást foglalnak el ez idő szerint a többi államok : ki előtt újság ez? Még tán a szekeres­adoma sem uj. Hogy a hármas szövetség nem »szent szövetség«, az, is tudva van. Az újat mondás czimén tehát bajosan láthatott volna napvilágot e lapok szer­kesztőjéhez intézett levél alakjában írott czikk, de a tiszteletnél fogva, melylyel annak írója iránt viselte­tünk s másfelől az, hogy nem kivánjuk lapunk hasáb­jait elzárni oly közleményektől, melyek a mieinkkel netán ellentétes nézeteket tartalmaznak — ha álta­lában tartalmaznak nézeteket. Minden alapot nélkülöz Salamon úr, mikor’ »minden szabad mozgást megkötő utasításokról beszél Erről szó sem lehet. Sem népgyűlés (!), sem sajtó, sem parlament nem kötötte meg kezét a külügyér­­nek, bár maga Andrássy is nem a szabad kéz, ha­nem a »kötött marsruta« politikáját követi.De enged­jen meg nekünk Salamon úr, a sajtónak szent kötelessé­gei vannak,melyeket teljesítnie kell.Szorgosan, lelkiis­meretes figyelemmel kell őrködnie az ország s a mo­narchia érdekei fölött ; föl kell szólalnia, hol éleseb­ben, hol szelidebben, a körülményekhez képest, ha lelkiismeretes meggyőződése szerint veszélyeket lát közeledni s óva kell intenie azokat, kik a monarchia ügyeit intézik. Nem érdemlené meg az életet az a saj­tó, mely ezt nem tenné. És ne beszéljünk oly fitymálva a tömegről és népgyűlésekről. Angliában legközelebb is tömeges aláírásokkal ellátott emlékiratot nyújtottak át a külügy­érnek,meetingek tartatnak,melyekben a külpo­litikának ilyen vagy olyan iránya fölött nyilatkozatok léteznek, határozatok hozatnak stb. Maga Derby sze­mélyesen válaszol a küldöttségnek a feliratra, melynek tartalma épen nem egyezik meg az angol hivatalos politikával , de senkinek sem jut eszébe megapre­­hendálni azért,­hogy a közvélemény nézetet mer koc­­­káztatni oly kérdések és ügyek iránt, melyek oly na­gyon közelről érintik az ország érdekeit. És nem ér­dekelnek- e minket a keleti ügyek nagyobb mérték­ben, mint az angolokat ? A miniszteri felelősségre való hivatkozás gyenge érv, mely föl nem mentheti a sajtót kötelességének teljesítése alól. A miniszteri felelősség elve teljesen intad­ maradhat, de mit ér, ha a veszélyek bekövet­keztek és ténynyé lettek. Ily esetekben a sajtónak nincs más vigasza, mint a becsületesen teljesített kötelesség tudata. A min. felelősség elvének ép­pen­­tartása nem teheti meg nem történetekké a netán történendőket. Egyetértünk Salamon úrral abban, hol monar­chiánknak az angol-török szövetséghez csatlakozását említi ; mi nem egyszer reflectáltunk az angol szövet­ségre, de óhajtottuk, hogy monarchiánk Angliához kö­zeledjék nem csak háború esetén, de azt megelőzőleg is, mert arról győződtünk meg, hogy az orosz szövet­ség csak kárunkra volt. És annál inkább óhajtottuk az Angliához közeledést, mert — bár beismerjük hogy ezzel nem mondtunk újat — Oroszország már a német-franczia háború idején tettleg bebizonyí­totta, hogy semmibe sem veszi a keletre vonatkozó európai szerződéseket. A­mi pedig az orosz hódításokat illeti, csak annyit kívánunk megjegyezni , hogy Oroszország nem csak úgy hódíthat, hogy közvetlenül maga a Balkánra vet pl. 150,000 katonát, de indít hódító hadjáratot közvetve Szerbia és Montenegró által is —­nti exempla docent. Nem csak az az anachrononismus, mit Salamon ur annak nevez. Anachronismus az is, ha most interventióról vagy me­gszállásról be­szél a »Száván túli tartományokban « Ez most már túlhaladott álláspont. Most másról, nagyobb dolog­ról van szó. Most Bosznia annexiójáról van szó. Hogy pedig ez a mi »saját érdekünkben« való lenne, azt velünk együtt, mélyen meg vagyunk győ­ződve, az összes magyar közvélemény tagadja. Az annexió eszméje ellen nyilatkozott erélyesebben a magyar sajtó s most Salamon úrnak azt kellett vol­na bebizonyítni, hogy az az annexió csakugyan akár Magyarország, akár Ausztria, akár pedig az összmo­­narchia érdekében történik. De kár is annak bebi­zonyításával fáradnia, mert meg vagyunk győződve, hogy széles Magyarországon nincs egyetlenegy magyar ember sem, ki Bosznia annexióját érdekeink­kel ellenkezőnek ne tartanás nem is lehet ez irányban senkit semmiféle még oly csat­­t­anós érvekkel sem kapaczitálni, mint például az, hogy Bosznia folyamrendszere a Szávához szót s hogy Boszniának rengeteg erdei vannak, melyekből tán igen jövedelmező tutajszállitást lehetne eszkö­zölni a Száván felfelé. Több elnézést és tolerantiát kérünk az ellen­­vélemények iránt. Senki sem csalhatatlan pápa — ha különben még oly nagy tekintélyű és élesen látó ember is. Emlékszünk, hogy Andrássy gróf de­­czemberi jegyzéke alkalmából, Salamon úr akkor, mikor annak politikai és diplomatiai jelentőségét kellett volna fejtegetni, egy igen szép historikus­­ czikket irt a »P. N.«-ba, mikor pedig a jegyzéknek a politikai és diplomatiai jelentőségét fejtegette, akkor már a jegyzék maga lett — s kitudja tán örökre — históriai jelentőségűvé. Sz. Gy. — Lónyay Menyhért gr. nem fogada el a zentaiak jelöltségét; bir szerint ezt az okozta hogy megválasztását az »Egyetértés« s a »Kelet Népe« ajánlgatta. A zentai szabadelvű párt Bálint Ferenczet kiáltotta ki jelöltjéül. — A honvédelmi minisztérium hi­vatali helyiségei számára a budai Szt.­György te­rén építendő új épületről a kormány már több évvel ezelőtt tett előterjesztést a képviselőháznak. Ez elő­terjesztés értelmében e 400 ezer írtra tervezett épít­kezés költségei egy részének födezéséül a Ludovice­um alapjának egy része lett volna felhasználandó ; ez összeget azon évi 28.000 írttal tervezték törlesz­teni, melyet e minisztérium különböző hivatali he­lyiségéért házbérül fizet. A pénzügyi bizottság s az osztályok, valamint a központi osztály is annak ide­jében elfogadták ez előterjesztést, azonban a kor­mány beleegyeztével függőben hagyták. Azóta azon­ban mind érezhetőbb és terhesebb lett azon baj, hogy a honvéd-minisztérium öt különböző, egymástól tá­vol eső épületben van elhelyezve. Mint a »B. C.« ér­tesül a kormány a legközelebbi évi budget tárgyalá­sakor javaslatot fog tenni a képviselőházsam, hogy, a honvédelmi minisztérium épületéről szóló előterjesz­tést vegye tárgyalás alá és szavazza meg. Az állam­ra ebből a legkisebb terheltetés sem háramlik. A pénz megvan, a törlesztés kielégítő s 30 év múlva a szép, nagy, jófekvésű s a czélnak megfelelő épület az állam tulajdonába megy át.­­A bankkérdésre vonatkozólag B­écsben kétségtelennek tartják azt, hogy az új bank­rendszer csak 1878. jan. 1-én fog életbe lépni, midőn a hallgatag meghosszabbított bankszabadalom már végleg lejárt. És pedig azért hiszik ezt, mert lehetet­lennek tartják, hogy a két kormány az osztrák nem­zeti bankkal egyhamar tisztába jöhessen, s ezenkívül a két törvényhozó testület is a tárgy érdeméhez mér­ten tüzetesen és komolyan tárgyalhassa és elfogad­hassa az erre vonatkozó javaslatokat. A kiegyezésre vonatkozó előterjesztések között, melyek szeptember havában az országgyűlési ház asztalára le fognak té­tetni, — mint a »P. Lt.« írja — aligha lesz a bankstatutum, ellenben bizonyosan köztük lesz az új quóta-törvény, (illetőleg annak az adórestitutió meg­változtatásáról szóló része), és az új vám- és keres­kedelmi szövetség, az új sör-, czukor- és szeszadó tör­vényjavaslatokkal.­­ E hírt csak fentartással kö­zöljük, mert még nincs kizárva lehetősége annak, hogy a bankügyi megállapodások még a jövő hó fo­lyamában az osztrák nemzeti bank által is elfogadtas­sanak. Az alkudozások erre vonatkozólag, mint je­lezve volt, aug. vége felé fognak a bankkal felvétet­­ni, s miután a két kormány már egyértelmű megálla­podásra jutott, nem valószínű, hogy az osztrák nem­zeti bank részéről komoly ellenvetések vagy nagy nehézségek hozattathatnának fel. A hainuţai A harcztérről elhatározó, döntő csatáról még mind nem érkezett semmi hír. A török forrásból jövő hírek azt a hatást gyakorolják az olvasóra, hogy a törökök tán még mind nem érzik magukat elég erőseknek a csataté­ren, hogy a döntő actiót megkezd­jék. Jelzi is a távíró, hogy a Dunán új csapatok érkeznek Viddinbe Osmán pasához. Legkritikusabb a törökök helyzete Herczegovinában. — Min­den harc­téri hírnél több figyelmet érdemel­nek Ignatieff alább következő nyilatkozatai. — Románia ellenségeskedése arra birta Törökországot, hogy Mulla Ozmán pasa pa­rancsnoksága alatt 45.000 embert conczentráljon a román-török határra.­­ Egy belgrádi távirat szerint Csollák Antics Szjeniczát körülzárolta s három nap óta bombázza. Lesjanin folytatja a tajcsári török sán­­czok megszállását. A szerb kormány elrendelte, hogy az adó 1875—76-ra a külföldi iparosoktól beh­ajtassék ; ezek eddig adómentesek voltak. A kormányhoz kö­­ t „HON“ TÁRCZÁJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (17. Folytatás.) A hosszú nap végéhez közeledett, a hold fel­jött az égre. Az ebédnek vége van, de senki sem gon­dol a lefekvésre. Hah ! Mi az ? Valaki kopogtat az ajtón. Miss Blessington jön be, kezében virágokkal, jázmin, verbena stb. mind olyan, a­mi kellemes illa­tú, de nem erős — hasonló Bob jóakaratú, de roszul fogadott bokrétájához. »Remélem, hogy most már csillapodott fájdal­ma,« hangzott a rendes mód, mely oly pontosan s gyorsan jön elmondva, mint az egyházi áldás a tem­plomokban. »Oh igen ! köszönöm ; igen jól érzem magam,« mondá ásítva s bánatos arczczal. »Minő kedves vi­rágok.« »St. John küldi kegyed számára,« mondá a leány gyorsan. »Mr. Gerard ?« kiáltott fel Eszter élénken s szomorú arcza egészen megváltozott. »Minő kegyes­ség tőle!« »Ő mindig oly jó«, felesé Constance hideg áta­­lánosságban. »Különös kegy azonban tőle, ha oly ellenáll­hatatlan ellenszenve van az idegenek iránt,« folytatá Eszti, gúnyos szemhunyoritással. Constance az ablak árnyékába állott, érezvén, hogy meg van verve. »Azt mondta, kérdezzem meg kegyedtől, nem bánja-e, ha bejön s leviszi kegyedet a lépcsőn egy vagy két órára,« mondá miss Blessington kissé elfoj­tott hangon ; »de én azt fogom mondani neki, hogy jobb lesz, ha itt hagyja kegyedet nyugodni ; azt hi­szem, hogy a lábra nézve jó lesz a pihenés.« »Ellenkezőleg, én jobban szeretnék lemenni,« kiáltá Eszter gyorsan. »Kegyed kedves társaságá­ban menve le a lépcsőn, egészen elfeledném bajomat, mely különben is igen csekély ; s hogy megvalljam az igazat, nem is szeretem a magányt, épen meg akartam kérni a kegyed szobaleányát, hogy jöjjön be hozzám s beszélgessen valamit.« St. John ezalatt Miss Graven ajtaja mellett várt, mintegy türelmetlenül lesve a szent hely megnyílását. Piros csipkék, fehér ruha s más értéktelen diszitmény voltak körülötte s ezenkívül két kis papucs, mely úgy nézett ki, mintha épen most vetették volna le, az ő szeme mindezt észrevette. Úgy érezte magát, mint Faust a Margit szobájában. S Margit maga ezalatt gondtalanul nyugodott a pamlagon, két karja köny­­nyedén volt odatámasztva fenn és lent, hogy fejének kellemes nyugvása legyen ; karja s vállai melegek voltak s ruhája kékes színe mellett igen kellemes hó­­fehérségünek tűntek föl ; beszélő arcza, gyermekded kerekségével s élénk ragyogásban — de e mellett egészen nőiesen — tekintett a belépő St. Johnra, mintegy hódítólag. Hol tanulta ezen leány ezen ka­­czér pillantást ? A glan-gr­afoni malaczoktól vagy káposztáktól ? Az öreg Mrs. Brandontól vagy Miss Erzsébettől ? A »Stop the Leak«-ból ? Bizony nem tudjuk megmondani, hol. »Minő kegyes ön!« mondá élénken nyújtva ki kezét a pamlag mellett álló férfihoz, ki kissé fáradt­nak látszott napi munkája után. »Épen most gondol­koztam azon, hogy hány óra kell még, midőn elég jó lesz lefeküdnöm , oly nehéz lett volna várakoznom magamban.« »De nem lesz oly nehéz, mint a család körében«, felesé St. John panaszosan. »Nekem nincs családom«, jegyzé meg a leány egyszerűen. »Mi Gerardék különösen gyönyörűségünket találjuk abban, ha egymást boszanthatjuk«, mondá az ifjú kissé izgatottan. »Néha azt kell hinnem, hogy mi vagyunk a legroszabb család az isten ege alatt.« »Az emberek gyakran gondolkoznak így csa­ládjaikról«, felesé Eszter nevetve, »önmaguk sokkal jobban ismerik apró kis hibáikat, mint mások. »Megváltoztatta Miss Graven szándékát ?« kér­­dé Miss Blessington St. Johntól az ajtóban. St. John kissé meghökkent. »Nem tudok róla semmit.« Csakhamar ezután gyöngéden felemelte a leányt mint valamely drága kincset ; a leány kissé megráz­­kódott, mint midőn egy kis szellő vonult át a kerten s megrendíti a faleveleket s füveket. A nagy lépcsőn is St. John vitte le őt s Constance hátul követte, őket nézvén, hogy nincs-e valami baj az után. A reggeli szoba Feltonban (azért nevezik így, mert a család rendesen esténkint szokott itt lenni) igen magas. Egészen hátra kell fordítani nyakunkat hogy megláthassuk a fedélzet ékítményeit, melyekben Szafia és Jona ízlése vannak ügyesen utánozva. A fülkékben vagy állványokon sok kis szobor van, Ve­­nusok, Minervák, Clytiák, mindannyian dús s szépen kidolgozott hajzattal, de mindannyi ruha nélkül. A kerek asztalon sok újság s folyóirat hever : a »Jus­tice of the Peace« ez Sir Tamásé, a »Field« ez St. Johné , s továbbá a »Cornhill Magazin« ez mindnyá­joké. Sir Tamás és miladi dominót játszanak ; mi­­ladi minden este kényszerítve van erre, mintegy bűnhüdésül bűneiért — négy játszmát kell elvégez­nie — s ha férje nyer, a minthogy azért imádkozni is szokott, ötöt. »Ne vegye el a követ oly hamar, asszonyom«, mondá az öreg gorombán »hogy az ördögbe látha­tom meg, mennyit vetett ki kegyed.« »Itt van, Sir Thomas, nézze meg« válaszolá miladi alázattal. »Hadd látom ! nem hiszik semmit!« morgott az öreg. Miss Blessington, kit Erzsi chambéri szövetbe öltöztet, míg a természet szokott rideg szépséggel látta el, melyet ébren és alva, otthon s idegen helyütt­­ egy­aránt hordania kellett, egy kis asztal mellett­­ dolgozott, mely mellett épen a leány fölött egy mez­­j télen Diana volt, aranyos lecsüngő göndör hajával , egy piros bársony állványra téve. »Minden este játszanak?« kérdé Eszter egy­­ félreeső divánról, hova Sz. John tette, ki most már eltávozott tőle, s habár titokban vigyázott reá, figye­lemmel látszott olvasgatni a »Saturday Review« czik­­keit. Hankeyism, — Nők joga, — Dr. Cumming, — A kor leánya — mindez gyorsan tűnt fel szeme előtt s összegyűlve agyában, Craven Eszter képével saját­ságos vegyüléket képezett. St. John mindeddig szerencsétlen volt a nő­kön tett tapasztalataira nézve. Máris megszokta azon nézetet, hogy minden jó nő ostoba s mindazon nő, ki tetszik, rész. Eszter nem ostoba. Váljon rom­lott-e ? A leány szépsége különös érzelmeket keltött benne s kiváncsivá tette, hogy többet tudjon meg jel­leméről. Minél szigorúbb egy férfi s minél kicsapon­­góbb volt maga, annál gondosabb s óvatosabb azon nők tiszta érzelmére s jellemére nézve, kik érdeklik vagy épen hozzá tartoznak. Szereti, ha az ártatlan galambok s bárányok annyira el volnának terjedve, mint az evangéliumi példázatban mondatik s nagyon mély haragra kel, ha látja, hogy valamely jó és csi­nos asszony jól-roszul utánozni akarja a kaczrokat. Nem hiszem, hogy a jó asszonyok tudják ezt átalá­­ban ; ha igen, nem szoktak e szerint cselekedni. »Minden este szoktak játszani ?« » Minden este s Sir Thomas mindenkor cs­alás­­sal vádolja anyámat.« »S ön, mit tesz ön?« »Olvasok, aludni megyek vagy kártyázom s sakkozom Connyval.« »Mindig itt lakott ő ?« »Mindig.« »Ön és ő elválhatlanok, nemde ?« »Mi igen csendesen s jól megférünk egymás mellett ; ő igen jó leány, gyakran óra hosszán át ott ül velem hallgatagon pipázó szobámban.« »Rosz,de kedves mint a majom,« mondá, »midőn a macskát megcsókolá,« jegyzé meg Eszter gúnyosan. »Ön nagyon szereti őt, gondolom?« »Hm !« felelé az ifjú vállát vonva. »Nekem macska természetem van, hogy szeretek mindenkit, a kivel együtt élek,eszem s lélegzem — hasonlóan amaz emberhez a Bastilleban, ki, úgy hiszem, tudja azon esetet kegyed is, annyira megszeretett egy pókot. Én úgy a pókot soha sem szeretném meg, valódi utála­tot keltenek bennem hosszú lábai. Azonban lényegi­leg mégis ugyanazon szokásom van.« »Hogyan s ön Tamás urat még sem szereti?« »De igen, gondolom, úgy a hogy , ha beesnék valami gödörbe, bele­ugranám utána s ismét kihúz­nám; de bizony még erről sem vagyok bizonyos.« »Játszunk-e még egy parthiet asszonyom?« hangzott Sir Thomas erős hangja győzelemittasan »ez a kilenczedik játszma, mit ezen este elvégez­tünk , kegyed sohasem fog annyit nyerni, a­mennyit vesztett — megmondtam ezt már előre.« A szegény miladi rettenetesen ásítva újólag elkezdte a játékot ; azt hitte, hogy ma estére már be­­végezte büntetését s el lesz bocsátva becsülettel ka­rosszékéhez s alvásához. St. John felkelt s a játszókhoz ment ; alig volt valami, mit annyira gyűlölt volna, minthogy dominót játszék anyjával, de még roszabbul esett neki az, hogy anyját annyira gyötrik. Ha a férfinak már sze­retni kell valakit, akkor bizonyára anyját szereti,még azon esetben is, ha ez inkább hasonlít valami tenge­ri malaczhoz, mint keresztyén úrhölgyhez. »Játszom én önnel, Sir Thomas , anyám el van fáradva.« »Ostobaság !« mormogott Sir Thomas. »El van fáradva ! Mi az ördögöt csinált, hogy elfáradt ? — a kertben tipegett s egy fél tuczat elszáradt rózsát té­pett le. Még ez nem oly nagy dolog !« Azonban a férfi akarata erősebb, mint a puly­kakakasé s igy az utóbbi le lön győzve. (Folytatásai következik.)

Next