A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)

1876-09-01 / 210. szám

210. szám, XIV. évfolyam. Kiadói hivatal : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vag­y Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : . . . . .6 frt -­kV. 3 hónapra...................................... _ . 6 hónapra..............................» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ...­­ » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. ■T9» Előfizetési felhívás wáhims H CD XnT XIV-dik évf­­olyamára. .,a. á«„11 , Félévre...................... 12 frt noSi aw. t « Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. Fiogr. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 31. Az az orosz »közvélemény«. A diplomatiai helyzet komolysága két­ségbe vonhatlan. A porta győzött­­ Szer­biával szemben, de nincs uralkodója, kivel si­keresen lehessen alkudozni. Murád »beszá­­míthatlan« állapotban van, a minisztérium és annak háta mögött »a befolyásos török kö­rök« ellentétes áramlatokkal küzdenek . Szer­bia élén az az izgága és perfid-miniszter áll még most is, ki a háborút megindító . Monte­negro »előnyös« békét elfogadna, de Szer­biát nem bízta meg az alkudozással , szeretne valamit nyerni. És mind­ez még »hagyján« lenne. De a fölkelők és Szerbia viszonya, a reformok és Szerbiától követelendő »béke­­biztosíték« — oly érdek- és nézetelté­rést kelt fel a diplomácia kebelében, hogy ennek legyőzése, kiegyenlítése több ne­hézséggel jár, mint a török trónkérdés vagy maga a hadisarc­. És ezek mögött igen sötét a­­ háttér. Az orosz félhivatalos sajtó és társadalmi működés sok furcsa dolgokat tár fel, és a »közvélemény« leple alatt egy új hatal­masságot akarnak sejtetni Oroszországban, mely befolyást tudna gyakorolni a czárra ép úgy, mint kormányára ; a segélyezésre ép úgy, mint az orosz diplomácia irányára és ki­erőszakolna egy oly politikát, melylyel a czár egyet nem érez, kormánya egyet nem ért. És, hogy ez az új »orosz« hatalom még ré­­mületesebb szint öltsön, Bécsben jelennek meg pétervári levelek, melyek felül­kerekedését jelzik, rajzolják azt a küzdelmet, melyet az orosz, kormány vele kiáll, sőt jelentik, hogy már a bécsi diplomátia is fél tőle és azért sietteti a békekötést, hogy az orosz kormány és diplomáţia ne legyen »kénytelen« a háború­ pártjára állani. Mind­ennek hihetőségét csakugyan emeli az a rohamos zarándokolás és ajándékozás, mely csak úgy önti a »vörös keresztese«-két és fehér rubeleket vagy sárga aranyakat Szerbiába ; úgy, hogy a levert szerb had­sereg egyetlen vigasza, éltető eleme az a sok­­jó­ hit, melyet ugyan ő megunni nem tud, de melylyel oly igen nagyon traktálja Risz­­tics, őt is, a világot is. Mindezt eszközölné, az eddig ösme­­retlen hatalom, melyről eddig a világ nem tudott semmit és ez­­ az orosz közvélemény, ki merné két­ségbe vonni ? Hisz ott vannak az orosz la­pok, azok csak úgy tajtékoznak a háború dühtől, keresik a »régi utat« hazánkba és fe­­nyegetik még saját kormányukat is, ha »test­véreik« segítségére nem megy. Jelszavuk az, hogy addig keleten nem szabad békének len­ni, míg csak egy keresztyén is van török ura­lom alatt, és a jótékony adakozás, a katonák »szabadság« kérése, hogy a szerb szabadság segélyére siessenek, a segélyző bizottságok működése, a nép áldáskodása az elvonuló apáczák és hadfiak fölött : mindez nem-e egy hatalmas közvélemény önkénytes kifejezése? Nem retteghet-e ettől még a czár is, hisz igaz ugyan, hogy csak palotaforradalmakat is­­mer még eddig Oroszország, mert a szegény nihilisták és r­ajongó szekták lázongásai poli­tikai szempontok alá nem esnek; de hát »ex non esse, ad non posse« — non valet con­­sequentia. Mind így van és mi is elösmerjük, hogy a legnagyobb zsarnokságban nevelt népekben is közvéleményt teremt két dolog: a faji és vallási fanatismus, minthogy pedig mind a kettő fönforog ez esetben , el­ösmerjük, hogy lehet orosz közvélemény a keleti kérdés tárgyában. De tagadjuk azt, a lapok és min­denféle társadalmi akc­ió daczára, hogy ennek a közvéleménynek érvénye­­s­ü­l­é­s­é­t az orosz kormány, ha akarná meg­akadályozni ne tudná. Szibéria rabokkal teli mezői ékesen bizonyítják az ellenkezőt, még­pedig nemcsak az elnyomott Lengyel­­országra nézv­e , de még a legártatlanabb moszkvai társadalmi mozgalmak vagy egyes kereskedők nyilatkozata tekintetében is. Igaz, hogy az orosz »közvélemény« most áta­­lános , de kérem csak azzá lett, nem úgy tört ki, mint a vulkán és még sem ol­vastuk (csak legutóbb történt, hogy két hír­lap colportage-at betilták) hogy bármely hírlapot vagy gyűjtést, bármely zarándokot »működésében« megakadályoztak volna. Ebből csak az következik,hogy az orosz kormány nem tehető felelőssé ugyan a most Oroszországból jövő minden szóért, minden tettért ; lehet, hogy, történt olyan, mit ő nem akart; de az kétségtelen, hogy az ő ke­zében ez a »közvélemény,« öntudatosan hasz­nált eszköz arra , hogy előkészítsen bizo­nyos dolgokat és elérjen bizonyos eredmé­nyeket. És ha most, épen a békealkudozások alatt, sereglenek leginkább a zarándokok, szaporodik leginkább az ajándékozás és dü­höngnek leginkább az orosz lapok: ennek kettős czélja lehet. Egyfelől: Szer­­b­i­a fájdalmát enyhíteni az orosz segély eddigi kimaradása mi­att. Mert hát a »protektorságot« elvesz­teni nem szabad ; másfelől : pressiót kell ez­által gyakorolni a diplomatiára, hogy­­ Szerbia minél jobb állapotban kerüljön ki a há­borúból, hogy Törökország gyengíttessék , és az orosz befolyás növekedjék. Meg lehet, a czél csak ennyi, lehet, hogy több is. Az avantgárda Szerbiában van, a hadsereg is konc­entráltatott, indulásra készen áll, de ha mindennek daczára : a diplomaţia hideg vérrel, egyetértéssel diktálja a bé­két, megmenthető az. De ez legyen béke és ne leplezett orosz hódítás. Ha e köve­telésnek a diplomáţia megfelel, »az orosz közvélemény« szépen lecsendesül. Vagy ha nem, akkor együttesen kell elébe állani! — Murád szultán ev­e­ntu a­li s­zt , d­a e napokban Zichy gróffal találkozott és előtte — mint a »Tagbl.«-nak írják — nevezetes nyilatkozatokat tett. Abdul Hamid kijelente, hogy az ország finan­­cziális állapota az előbbeni időkben elkövetett hibák folytán prekáriussá vált. Azonban ez nem kétségbe ejtő : bölcsességgel és kitartó munkássággal, — úgy­mond — meg lehet javítani ez állapotot. Ő maga, Hamid, belátja annak szükségét, hogy az állami élet minden részében reformokat kell behozni , és ha a gondviselés őt valaha az uralkodásra h­ívná meg, minden erejével azon volna, hogy a birodalom alap­jai megszilárdítassanak. Továbbá értésére adta Zi­­chynek, hogy mindenkor szívén fogja hordani a jó barátság fenntartását Ausztriával és Magyaror­szággal. H­a­m­i­d trónra léptetése a »N. W. T.« szerint a legközelebbi tíz nap alatt fog megtörténni, mert Seik-ul-Izlam fetwaja, melylyel Murad letétele »gyógyíthatlan betegség miatt« proclamáltatni fog, már elkészült és a minisztertanács által el lett fo­gadva. — A fölállítandó magyar nemzeti bank kormányzójául több lap T r­e f­o­r t minisztert emle­get­te. A »B. C.« föl van hatalmazva kijelenteni, hogy e hit minden alapot nélkülöz. Illetékes körök­ben ily combinatio szóba sem jött soha. Budapest, 1876. Péntek, sept. . Szerkesztési iroda, Barátok­ tere, Athenaeum-ápiusi. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. A népgy­űlésekről.*) Körösi Sándortól. I. Az ember hajlamánál fogva, arra van indíttatva, hogy eszméit, gondolatait ember­társaival közölje ; teheti pedig ezt két módon, t. i. szóval és írásban ; mindkét mód hatalmas fegyver arra, hogy eszméinket embertársaink­kal közöljük s azok megvalósítására támoga­tásukat és közreműködésüket megnyerjük.­­ A közvélemény nyilvánítására azonban erő és hatalomban a szóbeli közléshez hasonló esz­köz nem létezik. Népgyűlésekben a polgárok tömege előtt kimondott szó rögtön hat és gyújt, és vala­mely eszmének képes még azokat is megnyer­ni, kik oda csak bámészkodni mentek. -- Az el­fogadott gondolat vagy elv közössége által egy­beforrt tömeg eloszlásával magával viszi az eszmét, s mint a hullámoktól feldagasztott folyam magával sodorja még azokat is, kik azon eszmét vagy elvet helyesnek vagy meg­valósíthatónak nem vélik. Az emberiség fejlődésének történelme *) A közelebbről felmerült izgatások alkalmából I volt írva e szép tanulmány , de azt hiszszük, hogy most is I mindenki élvezettel fogja olvasni. Szerk. azt igazolja, hogy a nép­gyűlések minden idő- I szakban fontosaknak tartottak.­­ Sőt tud- t­juk, hogy az állami élet fejletlensége korában az ó­kori görög és római köztársaságokban a legfontosabb állami ügyek népgyülésekben intéztettek el ; a fórumokon tartott népgyű­­lésekből szentetett, meg a háború, és köttetett meg a béke ; itt hallgattattak ki a külföldi követek; itt állapíttattak meg a tisztviselők és katonák fizetései ; itt vonattak felelősségre a magasabb államközegek; itt szolgáltatott ki az igazság, s mondattak ítéletek a nagyobb bűntettesek fölött ; szóval, itt nyilatkozott minden fontos ügyben az átalános akarat. Rómában, a három külön társadalmi osz­tályt magában foglalt comit­iák közül, egy volt a tribut comitia, mely egyfelől az al­sóbb néposztály — a plebejusok osztálya — szavazata és véleménye nyilvánítása közegéül, másfelől a túlhatalmi súlyra vergődött patrí­ciusok önkénye korlátjául szolgált. Ámde nagyravágyó tribünök a demo­­krát comitiákat csak arra használták, hogy ezek válla­in a legmagasabb államhivatalokra emelkedjenek, és hogy e czéljukat elérhessék : a nép szenvedélyeinek hízelegtek, a népgyű­­léseknek mindenféle kicsapongásokat megen­gedtek, s így azokat demoralizálták, ennek aztán a köztársaság bukása, és a császári ura­lom fölállítása lett a következménye. Két ezred évi küzdelem után is sikerült csak az emberiségnek kivívnia, hogy az áta­lános akarat nyilvánítására alkalmatlan kö­zegeknek bizonyult népgyűlések ne kormá­nyozzák többé az államokat, s a polgárok csak képviselet útján — tehát közvetve — folyjanak be a törvényhozásba. Mindamellett a népgyűlések szervezet­len alakjukban is — midőn nem képezik töb­bé az államszervezet egyik lényeges tagját — nagy fontossággal bírnak. Ma is hatalmas közegek a népgyűlések arra, hogy az azokon megj­lent polgárok kö­zös óhajaikat, p­litikai véleményeiket nyilvá­nítsák, vagy az államhatalmi köz­­ek ellen tüntessenek. Ma — mondja a hírneves tudós Blunt­schli (Allgemeines Staatsrecht« czimű müve II ik kötete 543-ik lapján.) a nép­gyűlések inkább párt-, mint népgyűlések, és rendszerint párttüntetésekre használtatnak ; ámbár olyanok is vesznek benne részt, kik nem párttagok, mindamellett a meghívás és annak vezetése egy pártból folyik ki ; egy párt az, mely a tanácskozás rendjét megálla­pítja, szónokokról — sőt gyakran tapsolók­­ról is — gondoskodik. A mai jogegyenlőség korában, midőn az egyén nem tagja többé valamely rendi testü­letnek, mint a középkorban, szükségesek is a népgyűlések — mint Roesler Herman mondja (»Deutsches Verwaltungsrecht« czi­­í­mű műve 1. köt. 186. lapján.) azért, mert az­­ egyén a családi körön kívül eső ügyekben csak ez után vehet részt ; sőt ez egyedüli cor­rect­­uma a régi kötelékek feloldásának. Nincs is alkotmányos állam, mely a népfeyelések tarthatásának szabadságát — mint a közszabadságjogok egyik nemét — al­kotmányába fel ne­vette, és törvénykönyvébe ne igtatta volna. — A társulás ezen neme ha­talmas eszközül szolgál a közszellem emelése, a hazaszeretet és áldozatkészség erősítése, és az államügyek felismerésére, sőt az erősza­kos rázkódások eltávolítására is. De a népgyülések is a mily áldásosak lehetnek értelmes, ügybuzgó, hazaszerető pol­gárok által vezetve k époly veszélyesek és ká­rosak, ha azok vezetése hatalomra törekvő párttöredékek, vagy egyes nagyszájú dema­gógok kezeibe jut. — Olyan a népgyülés, mint egy folyam, mely hajókat hordva hátán a közlekedést megkönnyíti, s mindenütt mer­re folyik, áldást terjeszt, mig habjai a rendes mederben hömpölyögnek ; de ha rendes med­réből kicsap , izgalom nélkül lerombol min­dent, mit útjában talál, és csak leomlott fala­kat, elpusztított vetéseket, s nyomort hagy maga után. A kellő korlátok közé szorított szabad gondolatnyilvánítás áldásos az emberiségre ; de ha az akár szóval, akár írásban a törvény­szerű korlátokat áthágja , ha a sajtóban és a népgyűléseken a kormány elleni izgatások, s törvény iránti tiszteletlenségre ingerlő izga­tások megtapsoltatnak ; ha a népgyűléseken a társadalmi jogrend felbontására és osztály­­gyűlöletre ösztönző beszédek a tömeg által helyeseltetnek , átkossá és károssá válandik a szabad gondolatnyilvánítás is, az összes tár­sadalomra, s mint a medréből kicsapott fo­lyam erkölcsi és anyagi pusztulást, gyakran romokat hagy maga után. Békés időben ritkán engedi magát eny­­nyire ragadtatni a nép; válságos időben azonban, midőn a pártok szenvedélytől föl vannak tüzelve, a tömegek vulkáni erővel szoktak kitörni. Ilyen körülmények között az is veszé­lyes ha az állami hatalom enged, az is ha a népgyűléseket betiltja. Számos példát tud erre felmutatni főleg Francziaország, hol 1848-ik évi februárban a reformbanquete megtiltása az orleánsi dynastia száműzetését, Francziaországban a királyság lerombolását eredményezte. Ha valamely országban, mond­ja Bluntschli a népgyül­ek tartása meg van engedve, és az a létező pártok egyike által igénybevétetik , alig van más sikeres eszköz, minthogy a többi pártok is népgyűléseket tartsanak. — Azon párt, mely magában nem bízik, hogy e téren is más párttal szembe­­álljon , azon perczben le­van győzve. A népgyűlésekre nézve a törvényhozá­sok két rendszert ismernek. Az egyik rend­szer követői szabályul a népgyűlések betiltá­sát, kivételül megengedését ismerik; ez — mondja Bluntschli — meglehetősen biztos eszköz a népgyűlések mellőzésére. — Kisebb A „HON“ TÁRCZÁJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh­ap as a flower« szerzőjétől. Első kötet. (36. Folytatás.) Gerard még mindig szófián maradt, nem ma­kacsságból, hanem mivel nem tudott többé paran­csolni érzelmeinek s büszkesége ellene volt, hogy iz­gatottan, reszkető hangon szólaljon meg. »Ha tolvaj vagy gyilkos volnék,« mondá a le­ány haragosan s visszavonva kezét, »ön még­sem for­dulhatna el tőlem nagyobb megvetéssel!« »Kegyed valóban gyilkos,« válaszolá a férfi élénken s miként a leány köré, ismét ránézett, de egyátalán nem gyöngéden, hanem rettenetes kitörő szenvedélylyel. »Kegyed meggyilkolta az én egész jövőmet, reményemet, hitemet a nőkben, a hűségben __egy szóval mindent a mi az állati életen kívül még birtokomban volt. Ha testemet gyilkolta volna meg, még sokkal könnyebben megbocsátottam volna. Az idő, vagy betegség előbb utóbb megtette volna azt, — de most« . . . . e szavaknál hirtelen elhall­gatott. »Ha gyilkos vagyok, egyúttal öngyilkos is« vá­laszolt a nő bánatos mosolylyal. »St. John« kiáltá komolyan, »nem tudja-e, hogy az emberek minden­kor igyekeznek megfelelni a haldoklók kérelmének, habár azok esztelenek is ? Az én kérelmem is egy haldokló kérelme, mert hiszen ezen éj után már ha­lott leszek önre nézve. Mondja e pár szót : Eszti, megbocsátok neked.« »Mit, érdekli kegyedet, várjon megbocsátok-e vagy nem ?« kérdé az ifjú komoran, bizonyos izga­tottsági felül bajuszát rágva. »Tehát már ismét ösz­­szecserélt Brandonnal ? Mi szükség van arra, hogy két oly közönyös ismerős, mint mi, erőszakkal is igyekezzünk bocsánatot kérni egymástól ? Mik va­gyunk mi egymásnak ?« »Semmi« felelé a nő hidegen ; »Ön azt hiszi, hogy többet nem fog reám emlékezni : az én emlé­kező tehetségemnek nem szükség emlékeztető jel ; de m­égis voltunk valami viszonyban — tegyen bármit, de ezt el nem ragadhatja tőlem — s ezen »volt« emlékére kérem, mondja el azt csak egyszer, hogy megbocsátott nekem !« »A hamisság nem oly könnyen lebben el aj­kaimról, mint a kegyedéről« felesé St. John durván. »Ha ezerszer mondanám is, hogy megbocsátok ke­gyednek, még­sem bocsátanék meg hamarább. Isten vele !« mondá ismét röviden s elmenni készült, érez­vén, hogy reá nézve, ezen kisértés igen nagy s hogy, miután még is csak emberi lény, előbb-utóbb meg fog­­törni alatta. A leány búcsúszava feleletként az volt, hogy mellére borult. »Már nem mondhatok addig Isten hozzád-ot« mondá a leány kétségbeesett, szenvedélyes susogás­­sal »nem, mig nem mondja azt, hogy megbocsátott nekem. St. John, vegyen vissza, kíséreljen meg újra ! Tudom, hogy nem illik ezt mondanom — talán nem is egyeztethető meg a női méltósággal, — de nem szemlélhetem, hogy mindenem megsemmisüljön a nél­kül, hogy kezemet ki nem nyújtanám utána. Oh, ked­vesem ! tegyen még egy kísérletet velem !« Karjai szorosan oda tapadtak napsütött nya­kára, mint a folyondár ágai aug. harában a tölgy ágaihoz ; fehér, forró melle hevesen emelkedett s reszketett a férfi mellén, mint a tenger vize hullám­zik s ütödik a parti sziklához ; szemei oly kihaltak a mennyire csak fekete szem­képes, kétségbeesett pillantást löveltek a férfi szemeibe s szemein keresz­tül szivébe. Ezen kedves gyöngéd kötelék által fogolylyá tett ifjú, érezte, hogy válságos pillanat előtt áll. »Vájjon nem jobb-e hogy ily nő által legyünk megcsalva« — suttogá a szenvedély, mint hogy ho­­szu éveken keresztül zavartalan hűséget éljünk nem ily őrületes szépségű nővel ! váljon a lelkesülés ily pillanatait nem kellene-e még akkor is keresnünk, ha ahoz gyanú és kétségbeesés vezet?« De az akarat és becsület rideg karjaikkal körül fogták őt. »E leány megcsalt téged egyszer s ismét meg fog csalni. Ezen melodrámát kebleden most is csak tetteti s a következő alkalomkor más férfin fogja megkísérteni. Dobd őt félre !« Az ifjú igy tanakodva elforditá fejét s könyör­telenül bontakozot ki a leány karjai közül. »A ke­gyed kedvese.« mondá gúnyosan »kegyed elfeledi kivel beszél.« »Valóban elfeledtem«, válaszolá a leány meg­rázkódva »de ez oly tévedés, melyet az ember életében másodszor nem követ el. »Én is azt hiszem, szólt a férfi, durvaság által igyekezvén megmenekülni ama mindinkább hatalma­sabb kisértéstől, hogy lábaihoz boruljon s igy szól­jon : »Eszti jöjj velem ! Csalj meg, nevess ki, tégy a mit tetszik, nem küzdhetek ellene. Ha ezer Brandon és tiz ezer más jegyes volna is köztünk én a tiéd leszek s neked enyimmé kell lenned.« »Egyszer teljesen megaláztam magam ön előtt« folytatá Eszti oly hangon, mely haragos akart lenni, de csak reszkető, volt, azonban nem tartok tőle, hogy ez ismétlődjék. És most folytatá a leány egy kis szü­net után , gyöngéd természete nehézzé tevén a haragos elválást, újólag megkisérte a könyörgést. »És most ! miután én bevallottam, hogy hibás vagyok, ön is meg­bocsáthat nekem. Mennyivel jobb lesz az, ha ön úgy fogja átélni az életet, hogy lelkiismeretét nem há­borgatja azon gondolat, miszerint egy szerencsétlen nőt, még nyomorultabbá tett, mint a minő különben lett volna ? Ön megbocsátott azon másik leánynak ki megcsalta önt, azért, mert az nem szerette. Bo­csásson meg nekem, ki meg csaltam önt, azért mivel én oly nagyon szerettem.« »Én megbocsátottam neki,« felelé a férfi ko­moran »mivel már többé nem gondolok reá, mivel az ő személye előttem már semmi jelentőséggel sem bir. Talán majd valamikor eljön az az idő a mikor ke­gyedet is el fogom feledni ; most még nem tehetem. Én nem bocsáthatok meg kegyednek ! s legkisebb óhajom sincs, hogy valaha azt tegyem !« A leány látva, hogy önmegalázódása hasztalan, megszűnt tovább esdekelni. »Jól van tehát, ha kegyed úgy kívánja, legyen úgy — válaszolá kétségbeeset­ten s megragadván az ifjú kezét, még mielőtt az megakadályozhatta volna — alázatosan, s bánatosan megcsókolá azt. Azután a nélkül, hogy vissza hívnák s a nélkül, hogy megbocsátottak volna neki, eltávo­zott, s Gerard a győző, leült egy kerti székre, zoko­gott és zokogott, mint egy gyermek elvesztett kedves játékáért. XIX. S igy befejeződött a színmű első fölvonása,­ minden színész elmondta s eljátszotta az ő kis sze­repét s a függöny leesett, midőn ismét felhúzták, a fő­szereplő nő ezen szomorú drámában teljesen fel­öl­tözve volt látható ágyán fekve ; szép arcza ki volt pi­rulva, szemei, orra és szája a vánkosba temetvék ; kis lábai lecsüngöttek az ágy oldaláról, úgy látszott mintha valamely gúnyos óriás dobta volna őt ide mint valamely tehetetlen csomagot. Hat mérfölddel távolabb X. lord bálján kékes zöld chinai lámpák lebegtek a narancs fák ágai közt ; köztük csinosan öltözött nők és férfiak sétáltak. Sir Thomas fehér keztyűs kezeit mellényébe dugva s kék ruhás hátával egy márvány szoborhoz támaszkodva, szokott durva rikácsoló hangjával kedélyesen beszélgetett a tolva­jokról és gazemberekről. Milady hatod ízben ment le ebédelni a hatodik feleséges ember karján ; tortát evett s reá sherryt, champagnit és asztali bort ivott ki egymás után. Miss Blessington egy kis fehér ur karján, kinek jövedelme oly nagy, mint a minő ki­csiny termete : sétált s kissé kényelmüen felelt egy fiatal embernek, ki a leány görög arcza s junói ter­mete által vonsz­atva tánczra hivta fel őt. »Nem, köszönöm ; én sohasem tánczolok ke­­ringőt.« Eszter ezalatt mindig fekve maradt, még azon nagy veszteség, mely e perczben érte, folyvást kínoz­ta. A mesebeli kutyákhoz hasonlóan, ő is az árnyék után nyúlt s egyszerre elveszte mind­kettőt : Gerard szerelmét, Brandon szeretetét. Most mindkettő a vizbe esett. Néhány kör, néhány felemelkedő buborék ; s azután minden eltűnt a mélységben, hogy soha többé napfényre ne jöjjön. A nagy szobában a hol a szép és szőnyeges fülkék voltak, a melyekben állott »a szatyrok által meglesett Vénusz« »Zsuzsánna és a vének« — az üvegházak, a ligetek, a szökőkút mind eltűntek. Léteztek-e valóban ? avagy oly délibábszerű tünemények voltak, melyeket a tiszta nyári levegőben gyakran láthatunk — az úszó hajók, a küzdő kato­nák déli bábja ? »Menj vissza istállódba!« mondá a bűvész Ilsa­­bilnak, a halász nejének, midőn az szerényen azt kérte tőle, hogy tegye őt a nap és hold urává. »Menj vissza istállódba !« kiáltá a sors Eszternek. Más al­kalommal azon körülmény, hogy egy nagy urhölgy­­gyé létei helyett igen szegénynek kell lennie, bizony­nyal kellemetlenül hatott volna a nagyravágyó Esz­terre. Most azonban a vagyon s minden más dolog eltűnt s jelentéktelen lett azon személylyel szemközt, kit elvesztett. De váljon szükségkép, visszavonhatat­lanul elvesztette-e őt ? Daczára kónyáztatta arczá­­nak, összeroskadt termetének, a remény még mindig így suttogott hozzá : »Holnap ismét fogod látni őt . Az emberek a mindennapi életben nem olyanok, mint némely regényekben írják, határozottak s szilárdak, mint a vas vagy gyémánt. Egy fél órával később egé­szen ellenkezők, mint azelőtt , a­mire ma éjjel meg­esküsznek, arról holnap már­ elfelejtkeznek.« Míg a csalóka remény így suttogott fülébe, egy a kapuhoz közelgő kocsi zaja hallatszott. »Már vége van a bálnak ? már vissza is jöttek ? vagy — ?« A leány nem soká gondolkozott a különféle lehetőségek­ fölött, hanem leugorva ágyáról, az ablakhoz futott félre tolta annak függönyeit s kinézett. A kapuajtó nyitva volt s egy kocsi állott előtte. A holdvilág s az előcsarnokban álló lámpa küzdöttek egymással, hogy birtokukba vegyék az egyetlen lovat s kocsit, két pa­rasztember virággal ellátott kalapját s a köpenyt és a táskát, melyet kihoztak. E tárgyakat egymásután betették a kocsi hátuljába, azután egy férfi jött ki kalappal és felöltővel, szürke keztyüben s igy szólt : »Jancsi eredj, nézd meg a szivartáskámat, ott hagy­tam a dohányzószoba asztalán.« St. John volt, szo­kott hangján beszélve. Tehát ő elmegy ! elmegy és még szivartáskájára is gondol ! A leány szive egy pillanatig megszűnt do­bogni s azután őrült gyorsasággal vert 120-szor egy percz alatt. Elment a nélkül, hogy jelt adott volna. A leány kikönyökölt az ablakon s fehér karja, mely sokkal világosabb volt, mint a liliomok, messze kilát­szott a holdvilágon. A férfi oly közel volt hozzá, ha a szolgák nem lettek volna ott, megszólította volna őt , de most ő sohasem fogja megtudni, hogy látta el­utazását. Valamely megmagyarázhatlan ösztön kény­szeríti őt, hgy még tágabbra nyissa az ablakot, meg­rázza ruháit, köhögjön s igy magára vonja az ifjú figyelmét. A váratlan zajra Jancsi és Tamás megfor­dították fejeiket s felnéztek reá, de azok nem. Az ifjú kissé megrázkódott, de rögtön össze­szedvén ma­gát, gyorsan a kocsihoz ment s felült. A leány tudta jól, hogy az ifjú tudja, hogy ő nézi most — tudta, hogy el van határozva búcsú nélkül válni el tőle, mint Lancelot Elainetől. A ló kissé félénk lett s ágaskodott »hohó vitéz vén asszony !« ez volt a sajátságos alak, melyben utóljára hallotta St. John szavát, kinyújtotta nyakát az ablakból s ki is hajlott oly annyira, hogy csaknem elvesztvén egyensúlyát, majd leesett a kikövezett ud­varra ; s azután, elfeledvén betenni az ablakot s egy­­átalában nem gondolva a léghuzamra és rheumára vissza­tért előbbi helyére s újólag eltakarta arczát a vánkosban ; de a remény szava s kellemes suttogásai többé nem csalhatták meg. A remény elment a ko­csin s Gerarddal együt végkép eltávozott. Az éj eltelt s a hajnali álom, melyet igaznak tartanak sok alvót meg­látogatott. A lord bálján még mindig tánczoltak, a vacsora champagnei által fellel­­kesitve, de Sir Thomas, Milady és Miss Blessington haza mentek s már is lefeküdtek. Constance nem tar­tozott azon szenvedélyes tánczosok közzé, kik azt hi­szik, hogy egy táncz a vacsora után jobb, mint itt a vacsora előtt. Még Strauss valzerjein sem szeretett tánczolni, hogy el ne rontsa öltözete szépségét , egy*

Next