A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)

1876-09-16 / 223. szám

223. szám. XIV. évfolyam. Ii isvo­ó-Sim­­inal : Barátok tere, Athenaeum épület földszint r­ idlizetési d 1 ij : Postán küldve, világ Budapest mi házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : A hónizítva..................................................6 írt — ki fi hónapra ..................................................12» — a K. esti kiadás postai kü­lönkiadéséért •elüilfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó elsőő napjától számittatik. Előfizetési felhívás IE3C­O UnT“ XIV-dik évi tolyaroára. illSl Srsk­ Negéyldévre ■ '. '. '. “ frt UUUI UIUÜ , Egy híra .... 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz írtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. B»-«*» Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, sept. 15. Derby a keleti kérdésről. Jó forrásból régebben vett értesülésein­ket, melyek szerint a porta épen nem haj­landó úgy tánczolni, mint a hatalmak fújják, sőt nagyon is konokul ragaszkodik békeföl­tételeihez, megerősíti a »P. Lt.« .mai értesü­lése is, mely azt mondja, hogy a nagy mi­nisztertanács, melybe a minisztereken kivü­l más magasrangú hivatalnokok, bankárok és államférfiak voltak hivatalosak, semmivel sem mutatta magát engedékenyebbnek a bé­kefeltételekre nézve, mint a szűkebb körű minisztertanács. Fegyverszünetről pedig szó sincs. A porta a hatalmak ebbeli ajánlatát határozottan visszautasította és indokolásában rámutatott arra, hogy Oroszország az ázsiai orosz török határokra zúdítja csapatait, s hogy Szerbiába tömegesen jönnek egyre az orosz tisztek, altisztek és önkénytesek. A békekö­tésre tehát a kilátások épen nem szaporod­tak. Ott vagyunk most is, hol akkor voltunk, mikor Szerbia a hatalmak mediatiójáért ese­dezett. A béke ügye egy lépéssel sem haladt előre, sőt azt látjuk, hogy minden oldalon a háború tovább folytatására készülnek. Szer­bia már gondoskodik téli köpenyről, keztyű­­ről, csizmáról. Törökország az orosz-török ha­társzéli várakat erősíti, s követve az orosz példát, hasonlólag csapatokat von össze ama vidékeken. Ily körülmények között nem kis érdek­kel bír tudni, minő állást foglal és minő po­litikát követ egyik-másik hatalom keleten. Ezt e pillanatban egyik hatalomra nézve sem lehet egész biztonsággal tudni. Legtöbb ho­mály fedi Franczia- és Németország keleti politikáját. Olaszországról csak annyit tu­dunk, hogy kedvez a szláv törekvéseknek. Monarchiánk és Oroszország eddigi irányát ismerjük. Hogy a mediatió megkezdése óta történt-e valamiben változás, vagy nem, az­­ még eddig a diplomácia titka. De ismerjük­­ már most Anglia álláspontját, melyet Derby a munkás küldöttségek előtt kifejtett. Derby lord épen a mostani zűrzavaros körülmények között praecizírozta Anglia keleti politikáját — nagyjában s meg kell vallanunk, hogy az­­ úgy, a­mint az angol külügyér által előadva­­ volt, megnyugtatólag hat reánk. Anglia mag­­­gatartása a keleti kérdésben nagy fontosságú,­­ ahhoz számos politikai érdek van fűzve. S Anglia ilyen, vagy amolyan a magatartá­sa által sokban megkárosíthatja, ellensúlyoz­tat­a, vagy előmozdíthatja monarchiánk érde­keit is. És örömünkre szolgál Derby előadá­sa után constatálhatni, hogy az angol keleti politika — ellentétben ahhoz, melyet Angliá­ban legújabban a meetingeken inauguráltak a liberálisok — monarchiánk keleti érdekeit nemcsak nem alterálja, de sőt kedvező azokra. Az angol kormány, daczára a megindult szlavophil demonstratióknak, a népgyűléseken folytatott magas politikának, ragaszkodik most is a sarkalatos alapelvhez : Törökor­szág területi status quójához. A mi külpolitikánk sem lehet más. Annyira ragasz­kodik ez alapelvhez Anglia, hogy Derby ki­mondja, miszerint ettől eltérni »nagy hiba volna.« Hogy a hatalmak a török területen kö­zös foglalásokat tegyenek, ez Derby szerint a »legveszedelmesebb expediens.« A mi jól felfogott külpolitikánk sem le­het más nézeten. Hogy minő viszhangra ta­lálnak nálunk a foglalási tervek, akár mon­archiánkat, akár más hatalmakat is illessenek azok, már nem egyszer fejtegettük. S magában az a körülmény, hogy és tény Anglia hozzájárult Andrássy gróf jegyzékéhez, míg Gfortsakoff herczeg berlini memorandu­­mát visszautasítá, bizonyítja azt, hogy kele­ten a hatalmak közül egyedül An­glia érdekszövetségesünk — azon po­litikával, melyet most folytat s melyet óhaj­tandó, hogy meg ne változtasson. De mig conservativ­ párt van a kormányon, nem hi­hető, hogy változás történjék. Mi csak Angliá­val járhatunk karöltve keleten s az orosz ba­rátság csak arra lehet jó, hogy— a mennyire lehet­­— sakkban tartsuk »barátunkat.« Ismerjük tehát az alapokat, melyeken Anglia külpolitikája most is mozog s habár Derby nem tartotta időszerűnek nyilatkozni a békeföltételekről, annyit biztosan lehet ál­­lítni, hogy Anglia sem sürgetni, sem jóvá­hagyni nem fog oly békeföltételeket, melyek az általa jelzett főbb politikai irányba üt­köznének. Egy ma este érkezett sürgöny jelenti, hogy a porta közlé a hatalmakkal, miszerint kész békét kötni s feltételeit az ismert öt pontban adta elő. »Az ismert öt pontra« pe­dig azt válaszolták előbb is a hatalmak, hogy nem fogadhatók el. Ez ismét megerősíti a fenebb jelzett hírt,hogy a nagy török miniszter­­tanács sem mutatta magát hajlandóbbnak a békefeltételeket illetőleg, mint a szűkebb körű. A­mit még az este érkezett sürgöny mond, hogy a porta a hatalmak belátására bízza a békeföltételek megállapítását, alig le-­­­het egyéb mysztifikátiónál, de ha így volna is, még mindig nagy kérdés, meg fognak-e tudni állapodni a hatalmak a föltételek iránt és ha megállapodtak, végleg el fogja e fogad­hatni a porta azokat úgy, mint a hatalmak megállapították. Nekünk úgy tetszik, hogy Derbynek igaza van, mikor azt mondja, hogy a »háború végét nem fogjuk egyhamar megérni.« — A belügyminiszer holnap délután fogja elfogadni az újonnan kinevezett főispánokat. — »N­u­r k­e­i­n­e Mehrbelastung!« Ez most a jelszó a Lajthán túl, mit képviselők és vá­lasztók szeretetreméltó egyetértéssel hangoztatnak a Magyarországgal kötendő uj kiegyezésre vonatko­zólag. Legközelebb Hietzing-Sechshausban volt egy választó gyűlés, melyen S­u­e­s­z képviselő, az alsó­ausztriai tartománygyűlés tagja, adta elő nézeteit a kiegyezés megújításáról. Sueez perkorrestálja a fen­­álló quótaaránynak Magyarország javára leendő megváltoztatását, nem kevésbé tiltakozik azonban az Ausztriában most annyit emlegetett personál­unió ellen, azonban ezt is föltétlenül elfogadja, ha a nem­zeti bank kettéosztása a magyarok értelmében meg­történnék. A bankalap megoszlásába s az osztrák jegyek­kel egyértékű magyar bankjegyek fedezetlen és ha­tártalan czirkulácziójába ő soha sem fogna beleegyez­ni. Magyarország az utóbbi 10 év alatt az aránylag kisebb közös activákra vonatkozólag nem tett eleget kötelezettségeinek, mennyivel kevésbé tehetne tehát eleget később a közös forgalmi eszközökre vonatko­zólag. A hit­tzing-sechshauseni választók természete­sen helyesléssel fogadták e nyilatkozatokat s egyhan­gúlag bizalmat szavaztak képviselőjüknek. — Figye­lemre méltó körülmény azonban, hogy az efféle sörös kancsók mellett tartatni szokott gyűléseket Ausz­triában a választók minél kevesebben tisztelik meg jelenlétükkel. — Azon török emlékiratról, melyben a porta indokolja, miért kénytelen visszautasítni a hatalmak fegyverszüneti ajánlatát, a »Tagespres­se« jól értesült forrás nyomán írja a következőket: »E memorandumban utalva van arra, hogy Oroszország nem csak Ázsiában az orosz-török határszélhez egy és más ürügy alatt csapatokat von össze, hanem az orosz önkényteseknek Szerbiába nyomulása a pétervári kormánynak tartalékgondo­latára mutat. Figyelmet érdemel ez önkénytesek fel­lépése — mondja a jegyzék. Ha fiatal emberek lennének, kik nem tartoznak a katonai kötelezettség alá, ha tanulók lennének, kiket a nemzeti eszme ra­gad el, ha foglalkozás nélküli kézművesek lennének kik most a barezi mesterségben akarnak megpróbál­kozni, vagabundok, kik most kínálkozó alkalmat ke­resnek a rablásra, akkor még nem lehetne ezért fele­lőssé tenni az orosz kormányt, mert vallási és nem­zeti izgalmak pillanatában egy kormány sem elég erős arra, hogy népének minden elemeit féken tart­sa. De a Szerbiába tóduló önkénytesek­­kivétel nélkül tisztek, altisztek és katonák, kik szabadságlevelüket csak legközelebb kapták s mint azokban határozottan mondva van, az ismét leendő behívásig. A porta constatálja továbbá, hogy az orosz önkénytesek száma, kik Turnu-Szeverinen át jönnek Szerbiába, naponta 140—180-at tesz. Ily tömeges tódulások a karettérre lehetetlen, hogy az orosz kor­mány beleegyezése nélkül történjenek — igy folytat­ja a memorandum. És ha félretenne is a porta minden bizalmatlanságot, nem tehet félre minden óvatosságot és igy nem állhat rá oly fegyverszünetre, mely nem békepontozatokon nyugszik. Budapest, 1876. Szombat, sept. 16. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Ath­enaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. A porta emez érvelései annál kevésbé tévesz­tették el hatásukat a hatalmakra, mert teljesen meg­egyeznek ama tudósításokkal, melyeket a hatalmak diplomáciai ügynökei úgy Szerbiából, mint Oláhor­szágból küldenek.­ A terézvárosi választók a belügymi­niszternél. A budapesti VI. és VII. kerületi szabadelvű párt clubja tegnap este értekezletet tartott, melyben a most működő igazoló bizottság nem törvényszerű eljárását tárgyalta. Mint tudva van, az igazoló bi­zottság visszautasítja mindazokat, kik a mult évi adót f. é. ápril 15-ig le nem fizették, jólehet, hogy ezek az 1875. évi orsz. képviselői választásokban résztvettek s az akkori választási lisztákba fel voltak véve. Bakonyi Elek a klub nevében megkereste a belügyminisztert, ki kijelenté, miszerint a terézvárosi két szabadelvű klub küldöttségét ma (szept. 15-én) d. u. 4 órakor szívesen fogadja. A küldöttség (dr. Baludy Géza, dr. Bakonyi Elek, Futaki Gy. és Kasnicz A.) ma délután megjelent a belügyminiszternél. Bakonyi röviden előadva a küldöttség czélját, kifejti, hogy a fő­városi igazoló választmány a legutóbbi szombaton tartott ülésében teljesen törvényellenes határozato­kat hozott. Kérte a minisztert, hogy e törvénytelen eljárást vizsgáltassa meg s a lehetőségig segítsen azon. Ezután átnyújtotta küldői nevében a következő petitiót : Nagyméltóságú miniszter úr ! A főváros rendezéséről szóló 1872-iki t. sz. 27. §-a értelmében rövid idő múlva újraválasztandó a fő­város törvényhatósági bizottság tagjainak fele. Ezen választást a törvény értelmében a választók összeírá­sa előzi meg, melyet a fővárosi összeíró küldöttségek teljesítenek. Az említett törvény 24. szakasza értel­mében : választó azon honpolgár, ki országgyűlési képviselői választási joggal bir, ha írni s olvasni tud s a fővárosban két év óta állandóan lakik, az össze­írás f. hó 11-én kezdődött a főváros összes kerületei­ben, ezt megelőzőleg azonban oda lettek az illető összeíró küldöttségek a törvény értelmében működő igazoló választmány által utasítva, hogy minden jelentkező választót csak akkor vegyenek föl a vá­lasztók lajstromába, ha az illető az összeíró küldött­ség előtt bebizonyítja, hogy írni és olvasni tud, a fő­városban két év óta lakik és az 1874-iki XXXIII. t. sz. értelmében választási képességét bebizonyítja, kü­lönösen az által, hogy f. é. ápr. 15-ig mult évi adóját teljesen lefizette. Az összeíró küldöttségek ezen utasítás alapján tekintet nélkül arra, hogy be van a jelentkező válasz­tó jegyezve az egész folyó évre érvényes választók állandó lajstromában vagy nem, csak annak szolgál­tatnak ki választói igazolványt, ki választói képessé­gét bebizonyítja, nevezetesen kimutatja, hogy az 1876. április 15-ig mult évi adóját lefizette, és hogy adófi­zető is ugyanabban a kerületben. Ezen véleményünk szerint, egész törvényellenes eljárás következtében elüttetik számos választó­pol­gár, kik az 1874. XXXIII. t. sz. 55. és 119. szakaszai világos szavai szerint az idén országgyűlési képvise­lői választói joggal bírnak azon, a tőv. törvényhatóság rendezéséről szóló törvény 24. szakasza által biztosí­tott joguktól, hogy egyszersmind törvényhatósági bi­zottsági tagok választásánál részt vehetnek. Ennek sajnos eredménye, hogy a választók legnagyobb ré­sze a zaklatást kerülve, meg sem jelenik az összeíró küldöttségek előtt és ha az igazoló bizottság határo­zata végleg keresztülvitetik, azon anomália nem csak, hogy sok országgyűlési képviselői választási joggal biró polgár nem fog a főv. bizottsági választá­soknál részt vehetni, hanem sok polgár föl fog vétetni most a választók közé, kik az idén még nem is bírnak képviselői választási joggal. Jellemzéséül a fővárosunkban e tekintetben dívó következetlenségeknek,fölemlítjük még, hogy az idén már több kerületben megejtett esküdtválasztá­soknál mindig a képviselői választási tárczával tör­tént a szavazás s mi azt hiszszük, hogy most sem ve­hetnek az összeíró küldöttségek a választási képes­ség megítélésénél más alapot tekintetbe, mint az 1876. évre érvényes választók állandó névjegyzékét, s a jelentkezőktől azonkívül csak annak bizonyítását követelhetik, hogy az illető írni és olvasni tud s a fővárosban két év óta lakik. Mindezek alapján kérelmünk odaterjed, méltóz­­tassék exczellencziádnak kegyesen odahatni, hogy a fővárosi választások összeírására kiküldött összeíró bizottságok az igazoló választmány által odautasit­­tassanak, hogy minden jelentkező polgárt, a ki bebi­zonyitja, hogy az 1876. évben érvényes választók ál­landó névjegyzékében be van jegyezve, s csakis az, ha írni és olvasni tud és két év óta a fővárosban la­kik, a választók névjegyzékébe vettessék föl, továbbá, hogy a választók összeírására kiszabott f. h. 18-án lejáró határidő meghosszabbítassék, hogy az eddig, véleményünk szerint, jogtalanul visszautasított vá­lasztóknak idő engedtessék az összeíró küldöttségek előtt megjelent. Nagyméltóságodnak stb. stb. A belügyminiszter átvévén a kérvényt, a kül­döttségnek a következőket mondá : »Átveszem a kérvényt s meg fogom azt vizs­gálni. Szóbeli előterjesztéseikre meg kell jegyeznem, hogy az én meggyőzdésem is az, miszerint az ország­­gyűlési képv. választói jog igazolására egyedül az 1875-ben elkészült és 1876. év végéig is érvényben levő állandó névjegyzék szolgálhat alapul most is a a választók összeírásánál, és a­ki az igazgató bizott­ságnál jelentkezik, e szerint csak azt köteles bebizo­nyítani, hogy az 1875-ben elkészített állandó jegyzék­be fel van véve. Én azt hiszem, hogy ha nem is az iga­zoló, mindenesetre a bíráló bizottság helyet fog adni a felszólamlók kérésének.­­ Csak azt tanácsolha­tom, hogy a­ki hiszi, hogy sérelmet ejtettek rajta, éljen e jogával. Ezzel a küldöttség a legjobb remény­nyel távozott. Mi részünkről csak örvendünk annak, hogy a belügyminiszter az általunk elfoglalt álláspontnak adott igazat. A miniszterrel együtt mi is reméljük, hogy a város atyái jóvá fogják tenni a bíráló bizott­ságban azt, a­mi tévedést az igazoló bizottságban elkövettek. Eddig a választóknak csak 7°/0-a látta­tott el bárczával, holott az összeírás már hétfőn be­fejeztetik. A fővárosi lakosságnak a közügyek iránti ily közönye, lehet, hogy érdekében fekszik bizonyos embereknek, de reméljük, hogy az e közöny terjeszté­sét czélzó intézkedéseknek eleje fog vétetni. Ki a hibás? »Cur mihi aquam turbulentam fecistt ?« A mesebeli farkasnak ez a classicus mondása jut eszünkbe, valahányszor Bécsiből hallunk fenyegetődzést, még a bécsi alku után is Ma­gyarország túlkövetelései és a bécsi alku ál­tali előny keresése ellen. Sőt maga az­­Isme­retes »Zwanglage« emlegetése sem egyéb, mint a farkas álokoskodása. És a bécsi lapok újra fölvették a farkas szerepét. Tegnapelőtt és tegnap a »N. fr. Presse«, ma az öreg A „HON“ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. »Az új C­’­.ég.« Szinmű­ 5 felvonásban. Irta Sardou Victor.­­ Fordította Náday Ferencz. Először adatott a nemzeti szín­padon szept. 15-én. Kopott, mindennapi tárgy, a­milyennel uton­­útfélen találkozunk. Az egyszerűségében boldog csa­lád kebelében föltámadt a nagyzás, az urhatnámság vágya s elhatározza, hogy ő élni fog,­­ élni és él­vezni. Nem gyanítja, mennyire a rövidebbet hozza a cserénél, s hogy nyerhet talán élvezetet, de boldog­ságával fizeti meg. Talán még ideje korán belátja, hogy lesz ez nagy ár s csalódással, veszteséggel gaz­dagon visszatér a régi fészekbe, melyet — attól tá­vol — megtanult becsülni. Száz novellát, regényt és színművet olvastak már e tárgyról s úgy találtuk, hogy nagyon elcsépelt szalma ez már s bolondos ember kereshet már abban buzaszemet. Hát a francziák ilyen bolondosok. Nem igen törődnek az őket megelőzők aratásával, neki mennek az üres szalmának s keresik és — csodálatos — meg is találják a búzaszemet. Ez az ő erejük, ebben fölülmúlhatatlanok ők. Nem hiába híresek arról, hogy a világ minden nem­zete között csak ők tudnak igazán tálalni, legyen az étel, legyen az ital, vagy valami bók, ami minden más ember szájából ízetlen és éretlen volna már. — Meg tudják cselekedni azt a boszorkányságot, hogy végig etetnek veled egy fejedelmileg változatos ebédet s te még nem is sejted, hogy az egész ebéd a levestől kezdve a dessertig mind tojás volt, s hogy lényegileg véve csak egy ételt ettél. Ilyen ez a Sardou darabja is. Meséjének lénye­­gét elmondtuk a bekezdő sorokban s azzal, meglehet, magunk alatt vágtuk a fát, mert az olvasó ezt az alább következő ismertetésünket nem fogja találni érdekesnek s nem is olvassa tovább. Pedig kár lenne, mert egy kis figyelmet igazán megérdemel a­­ tálalás, sőt ha a régi classikusnak igaza van abban, hogy a »forma dat esse fel,« akkor itt bizonynyal a tálalás a lényeg. A »régi kokárda« jó nevű, szilárd hitelű se­lyemüzlet. Hanem biz az kissé elmaradt a modern üzletek sorától. Semmit sem ad a fényes kirakatra s oly naiv, hogy inkább árui jóságára büszke. Aztán ott van Páris egy félreeső helyén, távol a világtól, valahol a Thevenot-utczában. Tulajdonosai jámbor igénytelen polgáremberek. Genevoix, a nőtelen öreg nagybácsi és unokaöcscse René. Nyárspolgári életet élnek, közös asztalnál esznek, mindenik dolgozik . Klára, René szép fiatal felesége szolgál a boltban. Kereskedő leánya ugyan, de nevelése egészen más életre képesité. Együtt volt a nevelőben a marquisk és vicomteok kisasszonyleányaival s életének itt be­­szivott álmai egészen mások, mint a mit most maga körül megvalósulva lát. Magára Renére is elragadt a modern áramlat s abban töri fejét, hogy fölcseréli a Thevenot-utczát valamely boulevarddal. Titokban meg is tett már erre nézve mindent. Az ifjabb nem­zedék tehát teljesen hangolva van a reformokra. Eh­hez járul, hogy Theodosia, egy szép nagyvilági öz­vegy, Klára növeldei barátnője, ki már az »új Páris« életét éli, megjelen a boltban s szánakozva látja ott barátnőjét, a kinek ő egészen más jövőt jósolt s föl­világosítja, hogy hiszen még nincs minden elveszve. A család éppen Gabriellát, a René nővérét várja vissza a nevelőintézetből, s összegyűlnek a csa­ládtagok és régi barátjaik, hogy megünnepeljék ezt a napot. S René és Klára éppen ezt a napot választ­ják tervük kivételére. Először csak úgy pro forma, mert úgy is tudják, hogy nem lesz sikere, rá akarják beszélni az öreg nagybácsit — kivel a társas szerző­dés éppen ma van lejáróban s ma lenne megújítandó — hogy hagyjanak fel a »régi kokárdával« s nyis­sák meg az »arany gombot« a boulevard des Males­­herbes-en. Az öreg visszautasítja az ajánlatot, mire René belenyugvást színlel a nagybácsi terveibe. De az »arany gomb« helyisége már kész, fényes, ragyo­gó üzlet, termekkel és lakosztályokkal s mire Gene­voix a megérkezett Gabriellával s a többiekkel kissé kifordul , René és Klára búcsút vesznek egy levélben a nagybácsitól s én optima forma megszöknek. A szegény öreg alig tud eszmélni a kábító csapásra, midőn a levelet elolvassa, mert nagyon szerette a hálátlanokat, de aztán beletalálja magát s nem en­gedi elvétetni az asztalról a szökevények terítékét. »Hadd legyen az csak ott, ma is, holnap is, meg azután is, mert visszajönnek, meglássátok, hogy visszajönnek.« A második felvonás elegáns kondoirt mutat. Ez már egészen más világ. A helyzet képe a következő. Az úr a börzén játszik, a feleség éjjel mulat s nappal d. u. öt órakor kel fel. Az üzletben csak egy becsüle­tes ember van, az ifjú André, kit Genevoix elővigyá­­zatból tett oda. Hanem a pénztárnok ! Annak is él­vezet, játék, börze az eleme. Itt aztán csakugyan kutyára van bízva a szalonna. René a vele eg­y ház­ban lakó Boutormé urat szerezte meg barátul, a­ki­ről nem tudni, miből él, de él, ésannyira, hogy­, har­­mincz év alatt hetvenet élt. Elfásult rené, a­ki felvi­lágosítja Renét, hogy az ugyancsak abban a házban lakó Mandarine kisasszony nélkülözhetlen az oly modern világfira nézve, minőnek az új crég tulajdono­sa indul. René belátja ezt, de a felesége még­is fe­szélyezi kissé. Ezt is feszélyezi férje, mert a megint csak abban a házban lakó De Marsilie marquis finom világfi is szemet vetett a menyecskére. Hanem hoztak magukkal Renéék az új helyiségbe egy rut polgári szokást : férjnek és feleségnek egy hálószobá­ja van. Már most mind a kettő azon töri fejét, ho­gyan lehetne-e bajon segíteni ? A kérdés kényes, de­­ miután férj és feleség ebben a kérdésben csodálato­­­­san egyet ért, a megállapodás nem nehéz. Klára te­hát akadály nélkül mehet Theodosiával az operába, René pedig az­­ emeletre. A harmadik felvonásban bál van Renééknél. Kárpitosok diszítik a termeket. Azonban baj van. Mandarine kisasszony bútora sokba kerül, pedig an­nak bérét Renének kell megfizetni. Aztán a­ tőzsde is veszteséget hozott. Holnap meg fizetés napja van, kevesebb ugyan a fizetendő, mint a mennyi a pénz­tárban van. De akkor hozzák a »hausze« hírét a bör­zéről. René »haisze«-re játszott s most 400,000 fran­kot kell fizetnie. René a kerevetre hanyatlik a lesújtó hirre. Leküld a pénztárba. — Gaspard, a de­rék modern pénztárnok a kaszszával megszökött. Ak­kor jönnek a vendégek a mulatságra. A hir elterjed egyszerre, kiki szedi a sátorfát s a kárpitosok szaggat­ják le holmijukat, viszik a bútorokat a foglalás elől. A cselédek kérik bérüket. Klára ékszerét dobja oda, nem fogadják el mert hamis. Pusztulás mindenütt s nincs hátra más a kétségbeesésnél. A negyedik felvonásban Klára hálótermét lát­juk. A kis Gabriella, ki egész estén a derék André­­vel tánczolt, a­ki Genevoix bácsi férjül szemelt ki szá­mára, Klárához jön s felajánlja neki hozományát 150,000 frtot, a­mibe André is örömmel belegyez. Klára az ajánlatot csak azzal a feltétellel fogadja el, ha Genevoix bácsi is beleegyez, (akiről pedig tud­ja, hogy azt nem teszi.) Egyedül maradva, eltépelő­­dik a sivatag jelenen. Megtudta, hogy férjének kedvese van, ő érte van a sok veszteség, az anyagi romlás, férje ő miatta tette tönkre mind­kettejüket. Föltá­rnád szívében a boszu. Marsilie lakása szomszédos az övével, erkélyük közös, az elválasztó rács fel­nyitható. »Üdvözöllek romlás !« kiáltja keserűen s készül megtenni azt a lépést, melytől még eddig jobb érzése távol tudta tartani. Levelet dob át Marsilie szobájába. A koczka el van vetve s biztos bukás vár a nőre, kit már most csak a véletlen ránthat vissza az örvénytől. De ez a véletlen bekövetkezik. A belé­pő Marsilie — ittas. Ez menti meg a bukástól. Meg­utálja s visszautasítja. De a marquis tolakodó, majd erőszakos lesz. Kínos, kétségbeejtő helyzet fejlődik ki. Mar­silie szédülni kezd, erre Klára észrevéve az opiumus flacont, néhány csöppet tesz a vizes pohárba s enge­dékenységgel biztatva, megkínálja vele, s attól ki­józanul, mondja s reménye, hogy attól elalszik. Mar­silie megiszsza a vizet, de nem érez hatást, mire föl­kapja az üvegcsét s egy hajtásra kiiszsza, hogy elébb kijózanodjék. Klára rémülten ragadja ki kezéből az üveget, de már késő. Marsilie levegő után kapkod s aztán életjel nélkül összerogy. Akkor érkezik René a végrehajtókkal, kik összeírni jönnek. Klárának alig van annyi ideje, hogy a pamlagot Marsilie fölé húzza. Az egész következő jelenet alatt ruhájával ta­kargatja Marsilie testének azt a részét, melyről a pamlagot elhúzták. Végre távoznak, de René még egyszer visszatér s csak egy szerencsés ötletnek kö­szönheti Klára, hogy férje Marsilie testén keresztül nem botlik. Az ötödik felvonás az expiatió felvonása. Azok a szegény jó öregek, akiket René elhagyott, mindent elkövetnek, hogy az elbukottat megmentsék. Gene­voix, és a derék öreg L'Aubepin, ki sokszor megje­len barátjainál ebédre, de mindig a zsebében hozza árát egy-két finom boros palaczk alakjában s kit René nagy ur korában visszautasított, mikor nála is megjelent palaczkjaival, restelvén ismeretségét úri barátai előtt, összeteszik vagyonukat, hogy szeren­csétlen öcscsüket fizetésképessé tehessék. S elkövet­nek mindent, hogy visszatérését a régi czéghez és a csendes családi körbe könnyebbé tegyék, nem tesz­nek neki szemrehányást, nem emlékeznek a tőle szenvedett bántalmakra, sőt, vigasztalják, a­hol ő maga nem kerülheti el, hogy önmagát ne vádolja. Gudin a régi firma, becsületes öreg pénztárnoka ve­szi át az »uj erég« pénztárát s kielégít minden kö­vetelést tisztára. A megszökött pénztárnokot is el­fogják a lopott pénz nagyobb részével. Megkerül Klára is, ki elment volt a bukás legszélső széléig. Marsilie nem halt meg, magához tért s maga René volt az, ki a marquis kezében görcsösen összeszori­­tott levelet — a Klára levelét — a magához térő marquis követelésére olvasatlanul darabokra tépte. A leczke drága volt és üdvös, René aláírja a társas szerződést nagybátyjával újra, úgy azonban, hogy a c­égnek öt év múlva André is társa lesz, ki nőül veszi Gabriellát. A kapott leczke után bizonynyal kevesebb élvezet közt, de boldogul fognak élni. Ez a darab rövid meséje. A franczia irodalom­nak a mi színpadunkon előfordult termékeiből ma­holnap jobban fogjuk ismerni a franczia társaséletet és annak kinövéseit, mint a magunkét. Ennek semmi esetre sem lehet oly morális haszna reánk, mintha sa­ját társaséletünket, annak szép és rut vonásait tennék színpadunkon szemlélhetővé. De a­mi nincs nemzeti­séghez kötve : a szép eszméjére nézve közönyös, fran­­czia-e vagy más a keret, melyben megjelen. Sardou e darabjában kevés a mese, a cselekvény; a hős maga csak egyszer lép fel tevőlegesen, midőn a régi ezégtől elszakad, a többiben aztán csak passiv része van. Az egész darab fölött, mint a régi görög tragoediában a fátum, van valami kívülről mozgató erő : az élvvágy, a fénylés, a nagyzás és szédelgés­­korszelleme, mely kényszererővel ragad s mint egy láthatatlan szereplő személy játszik bele a darabba. Lesz tán idő, mikor az ily darabot nem fogják megérteni, — de most ha­tása van, közvetlenségével hat s élethűségével meg­veszteget. A sovány cselekményt Sardou a nála sajátos szellemmel tudta vonzóvá, érdekfeszítővé tenni. Sem­miből tud csinálni idegrázó jeleneteket s alakjait né­hány vonással úgy jellemzi, hogy mindegyik elüt a többitől. Még a három jószívű becsületes öreg Gene­voix, L’Aubepin és Gudin is, három egészen más sze­mély, habár alapjellemvonásuk ugyanaz. René ugyan­az, a­ki Klára, de amabban mindenütt férfira, ebben nőre kell ismernünk. Bűnhődnek mind a ketten sú­lyosan s pár vonással könnyen válhatnék e darabból tragoedia. De egyik sem sülyedt annyira, hogy a tra­gikus bünhödést a költői igazságszolgáltatás csorbi­­tása nélkül indokolttá tennék. S éppen ez a szép arány, a­hogy addig terjedt a bünhödés is, ameddig a bűnhöz közeledtek,­­ teszi a darabot olyanná, hogy kibékít a benne előforduló francziásan rikító megsértetlenségekkel is. A kis szerelmi történet André és Gabriella közt csak úgy könnyedén bele van szőve a darabba s a két személy, melyet talán más író sokkal inkább előtérbe helyezett volna, — egészen a háttérben marad, anélkül, hogy megszűnnék integráns részét képezni e darabban. A melléksze­mélyek a marquis, Pontagré, a hűtlen pénztárnok, és Theodosia valóságos genreek, — a könnyelmű, de alapjában nemes főúr, a kiélt élősdi kéjencz, a lelki­­ismeretlen, gaz csaló és a könnyűvérű, léha dáma genre alakjai. Még az előforduló szolgaszemélyek is typusok, melyek néhány odavetett vonással mesteri* leg vannak rajzolva: /lu’ •***

Next