A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)

1877-08-01 / 197. szám

197. szám, IV. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.......................... 6 frt —­kr. 6 hónapra..........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . « 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budu­ [pest» 1877. Szerd«, ai­g­sztus 1 Szerkesztési iroda,­ Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEI! "! szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás A HOA XV-dik­ évfolyamára. Előfizetési árak: (A­­Hou— megjelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... S frt. Augusztus-octoberre . O » Augus­.tug—decemberre 1O ) Az esti luadás postai különküldéseért (elü­lfizetés év­­egy­edenkint 1 forint.­­P§r Az előfizetés postai utalvámynyal Budapestre, a »Hon“ kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum. - épület) küldendő. A »Hon« cserk. a feladó hivatala. A „HON“ TÁRCZÁJA. (Görög tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mó**. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. in. (33. Folytatás.) Ha ez a kapuja az »arany országot« elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa! Miért ne? Vas kapuhoz — arany kulcs. Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelé­ben, a­kik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják ? Az utazók ismét leszálltak a toronyból s hadi­tanácsot tartottak a további teendőkre nézve. A Szemes völgyébe leszállni oktalan merény­let volna tőlük. Ott most a környékből elmene­kült abeház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kabei erdőkben vannak elrejtőzve, on­nan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a há­zaikból kivert, tűzhelyeiktől elűzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem fúriák : azoknak az ut­­jukból ki kell térni.­­ A Tamera várának szikla­tömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyúló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfa rengetegben lát­szott egy végig kígyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta itt van. Az est közel volt, tanácsos volt e helyen meg­maradni. A magas torony oldalában volt egy min­denféle folyondárral benőtt kapuis, e szívós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakán maguknak és lovaiknak. Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mezhe­­tbisz előhúzta a tarisznyából az őzőzombokat s fa­nyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben. A­mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél­­körű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hal­latszott. A lovak vették azt legelébb is észre s hor­kolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki meg­­ijedésüket. Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüreg­­­­ből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő. Egy kisértet! Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten, ezzé csak ember torzíthatta el embertársát. Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli s ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az­­ arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja öszszaku­­száb­an csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai sová­nyak s az elhallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rómaiakon is­tentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájda­lom emlékeztetné veszteségére. Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez ? — Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moralcsikoké. A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az : hasonlatos a nyűgös betegekéhez, a­kiknek teher az élet s mégis félelmes a halál, kínba kerül a szó, de a szótól még az is szenved, a­ki azt hallja. Oroszul beszélt: »Oltsátok el a tüzet!« s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött : »parancsolom, hogy oltsátok el.« Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, mig a férfiak nem állhatták ki tovább a a reszketését nézni s meg­tették a kívánságát, elfojtották a tüzet rádobált kö­vekkel. Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva leült előttük. Olyan ki­csiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangy­hoz. A­hol a rongy nem takarta a testét, ott tenye­reivel igyekezett azt elfedni. Eázott. »Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol?« kérdé tőle az öszszet. A nyomorult nyafogva felelt. »Mert az én uram haragszik a tűzre.« »S ki a te urad ?« »Az, a­ki a nagy barlangban lakik.« »Hogy híják ?« »A bajuszos goszpodár.« »Mi az ? Adighe, vagy moszkó ? »Egy párducz.« »Egy vadállat! S az neked urad ?« »Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.« »S mit tesz vele, hogy meg ne egyen ?« »Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.« »Tehát itt falu van közel ?« »Igen. Az »angya­l­ok fiaié.« »Hát te miért nem lakói a faluban ?« »Mert én vagyok a szent.« »Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s ne­ked áldozatot hoznak.« »Minden napra egy kecske­szombor.« »S te azt odaadod a párducznak, azért, hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz ?« »A húsnak a nedvét kiszívom.« »De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?« »Mert az a nagy temető.« »Már hogyan temető ?« »Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a meny­országba, s más szent jöj­jön helyébe, akkor nem hoznak neki több kecs­­keczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.« »Talán neked se hoznak már enni ? »Már két nap óta semmit. Az én uram harag­szik nagyon.« Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzezombot. Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mim­a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szívta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a m­uzé. Hamar jóllakott: ■— egy harapást se nyelve a húsból, a puszta nedvvel. Az őzezombot az­tán elrejté az ölébe: »Jó lesz az uramnak.« Úgy örült neki, hogy még egy napig megvált­hatja az életét. Ezt a nyomorult életet. Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujta neki a pálinkás csutoráját, hadd mele­gítse fel vértelen alakját e tüzitallal. A rémalak nagyot húzott a kulacsból, a­mek­korát csak lélekzete kibírt, s akkor aztán egész bol­dogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy múmia, a­ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek vol­tak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialulni kész életerejét. Hála­­datosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét oda­­tevé az övére. »Hány éves voltál, mikor szentet csináltak be­lőled?« kérdé tőle Riumin. »Tizenhat.« »S hány esztendő óta vagy már szent?« »Már négy óta.« (Csak négy év óta! Tehát e borzasztó elékte­­lenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kínzás után élni.) »S miért csináltak szentté az angyalok fiai?« »Azért, hogy közbenjárójuk legyen. Én elvi­szem az üzeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, a­mit az emberek rám bíztak, és az emberek­nek, a­mit az Isten szent. Ezért nincsenek velem meg­elégedve. Talán haza is küldenek.» (Hová: »haza?«) Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos té­velygésnek , hanem a ravasz észszetnek az esze mesz­­szebbre járt. »Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, monda ajtatos arczczal a szentnek; utasíts bennün­ket, mit kell tennünk, hogy befogadjanak.« E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni. »Ne kívánd ezt tőlem!« S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riu­­minhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá be­görbített újaival. Mezchetni sz­inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérte azt s azt monda a reszkető szentnek: »Én is kívánom.« Erre a leány leroskadt a földre és zokogott, de kénytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt ná­la régen. Azután térdre emelkedek s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb. A három alak egymással szemközt térdelt, fe­jeiket összedugva. Köröskörül a feketészöld puszpáng bokrok sű­rű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek. A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni. Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször halla azt, csendes éjszakákon, a szabadban táboroz­va, s most már kezdett összefüggést találni az ének­­hang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moralcsikok egy néhány ka­tonáját. Azoknak a zsolozsmája ez. Szomorú, kísértetszerű, gyászszal és panaszszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak. »A­mit legjobban szeretsz. Azt megöld. A mi legdrágább neked, Összetörd. Testedet feszítsd keresztre Mennyországba úgy mehetsz be ! Oh Jehova nézz reánk. Hogy ha véred elfolyik, Ne kiálts ! Megszámlálja csepjeit a Messiás. Jobb ha itt égsz, mint pokolban. Sátán körbe tépve jobban. Oh Jehova nézz reánk. Kiért fiát áldozá Abrahám, Jefta lyányát elnyelő Máglyaláng. Sidrach, Misach, Abadnéget Kövessétek! Tűz nem éget. Oh Jehova nézz reánk. Az embernek a hátába áll a borsózás e fanati­kus őrjöngés danájától, a­mire egy kriptalakó tanítja az élőket. (Folytatása következik.) KHB Budapest, július 31. Az a c­­­i 6. Annyi különböző kommentár indult meg a bécsi tanácskozások természete és czél­­ja felől, hogy nem csoda, ha az olvasó kö­zönség zavarban van az iránt. Minthogy sem­mi okunk , állításainkat visszavonni vagy értesüléseinkben kételkedni, visszatérünk a tárgyra, hogy a mai közleményekre reflek­tálva, megvilágítsuk a helyzetet. Még a legóvatosabb bécsi közlemény is elismer annyit, hogy érdekeink védelmére az actió szüksége beállott. Ez már fényes c­áfolat azon, hónapokon át világgá bocsátott »Besch­wich­tigungs« czikkekre, melyek érde­keinket a tétlenségben is biztosítottnak hir­­deték. A másik, amit szintén a legóvatosabbak is bevallanak most, az, hogy foglalási szán­­déka a monarchiának nincs, hogy Bosznia (nem tagadott) eszménye teljesen elenyésző­ben van. Ezzel a két ténynyel olyannyira köze­lednek a közvélemény követelményeihez, hogy ez is lejebb hagyhat türelmetlenségé­ből és egyátalában nem kell, hogy felpezs­düljön vére semmiféle »Fegyverre!« szólítás­­ra ; főleg ha azt az a nevetséges utóhanat követi, hogy ennek értelme — három had­test »Bereitschaft«-ban tartása ; mert a »Fegy­verre !« komolyan értve, oly tetteket követel a néptől, melyek az utolsó erő­feszítéssel összeesnek és ennek oly távol áll szüksége, még a józan közvélemény előtt is, hogy komoly figyelmet sem érdemel. De ha, a naivitás vagy humbug túlzá­saitól — óvakodunk, ne adjunk hitelt köny­­nyen az ellenzéki ráfogásra anya­got adó félénkség és óvatosság túlzásainak se. És, mi azt hiszszük, hogy ebben leledznek azon lapok, melyek a mostani bécsi tanácsko­zásoktól minden nagyobb mérvű fontosságot és határozottabb irányt eltagadni akarnak. »Érdekeink megóvása a czél, tehát nincs senki ellen irányozva készülődésünk, csak határőrzés az és í­gy sem nagyobb mérvű mozgósítással, sem nagyobb költséggel össze­kötve nincs. Nem a háborúnál, hanem a bé­kekötésnél akarjuk szavunkat hallatni, érde­keinket érvényesitni.« — így okoskodnak a »Beschwicktigungsrath«-ok. Fogadjuk el okoskodásuk menetét, bár szörnyűképen sérti a logikát, mert ha ilyen kezdetleges czélokra gyűltek össze a minisz­terek Bécsben, akkor nem tudjuk mi fölött ta­nácskoztak régebben, mikor »megbeszélve jön az eshetőségek alkalmával teendő intéz­kedések egész sora« — a­mint bécsi félhiva­talos tudósítók álliták, mire való volt a sok katonai intézkedés, mely hónapok óta történt ? Nem, addig, a­meddig menni készülnek né­mely bécsi lapok — már csaknem egészen eljutunk, ez gyors és nagymérvű tanácskozá­sokat szükségessé nem tesz; most több­ről van szó és kell is t­e­n­n­i, ha egyátalá­ban nullifikálni magunkat nem akarjuk. De fogadjuk el a tételeket: tegyük fel, hogy most sem kell egyébről tanácskozni, és határozni mint arról,hogy a»Bereitschaft« -nak, hogy vegyük hasznát a békekötésnél és, hogy hasznát vehessük, mily mértékű »Bereit­schaft«-ra van szükségünk, akkor is két tétel, melyet a legóvatosabb, »jól értesült« is elismer, elégséges minden állításunk és a közvélemény követeléseinek igazolásá­­sára. Ha érdekeinket akarjuk védeni, kitől féltjük azokat? Törökországtól ? Azt hiszszük, ezt senki sem állíthatja. Ha tehát tegnap azt állíták, hogy ad­iónk, ha lesz , az csak Oroszország ellen van irányozva, akkor még a legóvatosabb félhivatalos lap által is elis­mert előzményeknek csak következmé­nyét állítok oda. És ettől el nem állunk. Ez conditio sine qua non. Igaz, hogy »agressiv« természetűvé vál­hat az ilyen a­c­t­­­o, és ezt a mai bécsi hírek szörnyűképen deprekálják. De hát mi nem tehetünk róla, újra csak a legközönségesebb logikához folyamodunk. Ez azt mondja, hogy Oroszország most minket meg nem támad. Tehát vele szemben védelmi politikának helye sincs. Ő olyan ártatlan képet fog csi­nálni, mint a ma született gyermek, mikor rendezni a keleti viszonyokat. Meglehet, hogy lesz annyi udvariassággal (bár kételke­dünk ebben is) Európa iránt, hogy meg­hívja e­z­t, hadd lássa, mit csinál; de ha bármely államnak, és így főleg nekünk, érdekeinket bántaná ez a rendezés (és ez kik­erü­lh­etet­len), akkor bizony szólni és ha a szó nem használ, tenni kell. Hogy ennek, a legutolsó esetre halasztott ac­­tiónak természete csakis agressív lehet, azt hiszszük, a felől senki sem kételkedhetik. Ha tehát esti lapunkban közölt bécsi le­velünk, melyet jól értesült helyről kaptunk, őrállásnak nevezi a mostani a­c­­­i­ó­t, egy rövid időre elfogadjuk ez elnevezést, és e mértéket, de logikai következményét csakis a fennebbiekben találjuk. A ki ezt másutt keresi, — az mon­archiánk érdekeit szem elől téveszti és ezért — logikátlan, ép úgy, mint hazafiatlan. — »A h­ely­z­ethez,« czim alatt a »N. Fr. Pr.« a következő részleteket írja : »Ma este ismét arról biztosítanak minket, hogy bármit határozzon is a minisztertanács, nem egy nagyszabású katonai ac­­­ióról van szó. A­mi átalában kilátásba van helyezve, arra szorítkozik, hogy mozgósíttassék a D­a­l­m­á-­­­­­i­á­b­a­n levő Jovanovics-féle hadosztály, a H­o­r-­­­vát-Szlavónországban Mollináry táborszer­nagy alatt álló hadtest, melyhez a sokszor emlegetett S­z­a­p­á­r­y hadosztály is tartozik. Ezen haderő készentartására a vasúti menetrendig s a kibocsátan­dó rendeletekig minden intézkedés meg van téve s a minisztertanácsnak ily értelmű határozata, ha meg­­hozatik, azonnal keresztül vihető is lesz.« A cislaj­­bhán kormány a helyzetet, úgy fogja fel, hogy a május 4-én és jan. 28-án az interpellációkra adott válaszban jelzett békés politika ma is változatlanul (! ?) föntartassék, a­mi onnan is kilátszik, hogy na­gyobb mérvű katonai rendszabályokról financzialis tetekintben nincs gondoskodva s csupán némileg po­­licziális (! ?) természetű intézkedésekről van szó azon esetre, ha a balkáni harczi események minket közvet­lenül érintő uj helyzetet teremtenének.«­­ Ez volna hát az osztrák kormány »fölfogása ?« Biz az fölötte gyarló »fölfogás« volna, ha igaz. És ez fogna mérv­adó lenni azon tanácsban, mely a monarchia további magatartása és sorsa fölött határozni van hivatva ? Alig hihető. És ha mégis úgy volna, ha efféle carri­­caturafölfogások gátolnák meg monarchiánkat ab­ban, hogy életérdekeit megvédje, ezt mi egy alig hely­rehozható végzetes szerencsétlenségnek tartanók. De hála isten, a magyar kormánynak egészen más »föl­fogása« van a helyzetről és a monarchia sorsa fölött nem dönt csak a »cislajb­án kormány.« — Kogalniceanu oláh külügymi­niszter, mint Krajovából a »P. L.«-nak jelentik, aug. 1-én Budapestre érkezik és Bécsen át Salz­burgba utazik. Küldetésének czélja, igazolni az oláh hadsereg átkelését a Duna jobb partjára, valamint kieszközölni a hatalmak részéről Oláhország »füg­getlenségének« elismerését. Ez hihetőleg valamivel nehezebben fog menni, mint az oláh seregnek bevo­nulása — az oroszok által már elfoglalt Nikápolyba. — A »Kelet Népe« következetessé­­g­e. Esztergomból írják lapunknak: Ha leteszik is sir, ha felveszik is sir, — a»Kelet népe« czimü jobboldali ellenzéki közlöny, melynek mellesleg mond­va vidékünkön édes keveset adnak a szavára. Midőn­­ Esztergommegye ápril 4­diki közgyűlésén Pestme­gyének a vám- és bankkérdéskgp.A­.tíszvé B.v fiatósá­­élése folytán, nem került tárgyalás alá, a »K­elet Népe« teli torokkal vádolta a Tiszakormányt e visszaélésért és azonnal ellenzéki hímet varrt e tör­vénytelenségből a szabadelvű kormány ellen. A »Hon«-nak a dolog tényállását világosan előadó felvilágosítását persze nem méltóztatott neki tudo­másul venni. A törvény terén szigorún álló belügyér ez inczidens folytán azonnal szigorú vizsgálatot ren­delt, Boronkay Lajos, megyei főjegyzőt felfüggesztő hivatalától, mely intézkedését néhányan a megye kö­zelebbi közgyűlésén »sajnos« tudomásul akarták ha­­tárzatilag vétetni. Csakhogy a megye józan többsége elejtvén ez indítványt, helyeslőleg nyilatkozott a bel­­ügyér eljárása mellett. És most neki áll a »K­elet Népe«, és ugyanazon lap, mely a pestmegyei felirat­nak láb alól eltételéért a minisztériumot gyanúsítot­ta, most minden erkölcsi függetlenséget megtagad azon megyétől, mely az átala ostromlott visszaélést elkövetett tisztviselőt vizsgálat alá helyező és fel­függesztő belügyőri rendeletet helyeslőleg­­támogat­­­ta. Hol itt a logika konservatiójának nyoma a konservatív közlönynél? Egyébiránt me­gyénk Pest megye feliratát egyszerűen tudomásul vette. Ebből is kitűnik, mily gálád volt azon gyanú­sítás, mely e felirat áprilisi elsikkasztásával a kor­mányt és pártját gyanusitá. Volt is oka reá, kivált nálunk, hol a »K­e­l­e­t Népe«a pecsovics szagu demagógiája egészen süket füleknek hadonáz.« A minisztertanács határozata. Bécsi tudósítónk, ugyanaz, kitől hétfő reggeli lapunk élén egy fontos sürgönyt köz­lénk, mely a minisztertanács megtartását és Andrássy gróf abbeli meggyőződését közlé, hogy »elérkezettnek látja a katonai rendsza­bályok foganatosításának idejét«, s kitől ma esti lapunk élén is egy figyelemreméltó tá­jékoztató levelet közöltünk olvasóinkkal, késő esti órákban tudatja velünk a Bécsben tartott minisztertanács határozatát. (Ezeket azért je­gyezzük meg, mert többi forrásaink mellett erre fektetünk legnagyobb súlyt, miután leg­jobban van értesülve és ennek közleményei összefüggésére és minőségére kívánjuk az ol­vasó figyelmét fölhívni.) Saját bécsi tudósítónk ezt sürgönyzi ma este nekünk: »A minisztertanács tökéletesen helye­selte Andrássy nézeteit. Elismerte a maga idején való (rechtzeitig) katonai intézkedések szükségét és Andrássy belátására bízta, hogy a neki alkalmasnak látszó pillanatban a szük­séges katonai intézkedéseket megtegye.« Tüzetesebb értesítések megérkezéséig kénytelenek vagyunk e lakonikus rövidségű sürgönynyel megelégedni. De ebből is lát­szik, először az, hogy a mozgósítás ki van mondva ; másodszor, hogy Andrássy belátá­sára van bízva, hogy a »katonai rendszabá­lyokat« mikor és minő mértékben vegye foganatba. Ezen határozat roppant felelősséget tett Andrássy gróf vállai­ra és mi semmit sem kí­vánunk oly nagyon, mint hogy külügyérünk e felelősség érzetében és tudatában cseleked­jék. Mi az időpontot illeti, azt hiszszük, hogy már nincs vesztegetni való időnk; a­mi pedig a katonai rendszabályokat illeti, úgy­ vagyunk meggyőződve, hogy a minni­­sekkel« — mint némely osztrák miniszter gondolja — meg nem védhetők. Berlinből a »leghatározottabban« írja egy tudósító, hogy ottani döntő körökben absolute semmit se tudnak arról, mintha Gort sak­otf nyilatkozatot tett volna, vagy tenni akarna arra nézve, hogy Oroszország majd a háború be­fejeztével a hatalmak beleegyezése és közreműködése mellett akarja rendezni a keleti viszonyokat. Oroszország önállóan akar eljárni. Nem hiszszük, hogy Andrássy gróf ezen eshetőséget szemügyre és fontolóra ne vette volna. Ha fontolóra vette, kezében most a hatalom. Használja azt fel kellő gyorsasággal és kellő mértékben, ne­hogy a késedelemnek és félrendszabálynak hazánk és a monarchia keservesen megadja az árát. A mozgósítás. A mozgósítás mérve, czélja és természete felől a legeltérőbb hírek, versiók és felfogások vannak for­galomban. A »Bohemia« szerint a mozgósítás főleg Montenegró ellen van irányozva, melynek e szerint az olasz protectió mit sem fogna használni, de aztán Szerbia ellen is irányul a mozgósítás. Ma esti lapunk egyik bécsi távirata, mely az ottani minisztertanácsról szól, azt jegyzi meg, hogy »átalá­ban hiszik, hogy csapataink bevonulnak Boszniá­ba.« De ez feltéve, hogy úgy is, eddig még mindig csak hiedelem — s majd megválik, minő alappal, — különben megjegyzendő, hogy e távirat egy szóval sem mondja, mintha a Boszniába való bevonulás a­n­­n­e­x­i­o czéljából történnék. Tehát inkább quadrál a »Bohemia« jelentésével, mely szerint a mozgósítás Montenegró és Szerbia ellen irányul. De ugyancsak azon bécsi táviratunk jelenti egyszersmind, »hogy a hadügyminiszter és a magyar kormány nagyobb mérvű actiót kívánnak.« Ez igazolja a mi felfogásunkat is, a­mennyiben a leendő actiót orosz-ellenesnek tüntetők fel. Midőn a magyar kormány »nagyobb mérvű actiót« sürget, az értelmes olvasó tudni fogja, hogy ez mit jelent. (Hogy mit fog végleg határozni a Bécsben ma tartott mi­nisztertanács, arra nézve későbbi táviratainkra utal­juk az olvasót.) Még egy másik igen figyelemreméltó versió. Londonból írják július 28-án a következőket: »Hogy Anglia felhagyott Gallipoli meg­szállásának eszméjével, s hogy ez az oka annak, hogy az angol flotta elhagyta a Besika öbölt s csak itt-ott czirkál, ezt már bizonyára jelentette önöknek a táv­iró. De itj fog lenni önök előtt mindenese­tre az, hogy Gallipoli megszállásával nem csak stratégiai okokból hagytak fel, mivel t. i. ha sikerülne az oroszoknak Gallipoliig eljutni a szárazföld felől, az angol flotta veszélyeztetve (!) volna, hanem, hogy itt p­o­l­i­t­i­k­a­i okok is játszanak közbe. A porta iránti tekintetek azok,­­ miután a porta nem kívánja Gallipoli megszállását. Az angol kormány annál készségesebben állott el ezen lépéstől mindaddig, mig maga a porta fogja oda kér­ni a flottát mert mintán , a m­­i n _AO A__1 .­__• szól a török politikába, és ez által egy vallásháború viszálya eltávolítva van, lényeges közeledés állott b­e. És most jelenti a távíró, hogy Ausz­­tria-Magyarország is felhagyott Bosznia occupatiójának eszméjével, melyet a porta tudvalevőleg nem kevésbé perhorreskált, mint Galli­poli megszállását. Tán nem tévedünk, ha a m­e­g­­szállási szándéknak mindkét rész­ről egyszer­re történt feladásában egyszerű esetlegnél többet: a megegyező eszmék symptomáját keressük. Mielőtt áttérnénk a bécsi lapok véleményének ismertetésére, a mozgósítást illetőleg szükségesnek látjuk felhívni olvasóink figyelmét, ma esti lapunk élén közlött bécsi levelünkre, melyet megbíz­ható kézből vettünk, különösen pedig annak végpas­­susára. És most halljuk, mit mondanak a bécsi lapok. A »Deutsche Zug« »Plátói mozgósítás« czímű vezérczikkében azt állítja, hogy a mozgósítás

Next