A Hon, 1878. december (16. évfolyam, 292-317. szám)

1878-12-01 / 292. szám

Törökország mint jogszerű birtokos hatóságát és te­kintélyét amaz országokban bármely formában fön­­tartja, mindent el kellett kerülni, a mi szü­kségkép okkupáczióhoz vezetne. Mihelyt azonban ki­találna derülni, hogy Tö­rökország nem képes ama tartományok fölötti ural­mát föntartani, mihelyt ez országok azon pontra jut­nának, a­hol kikerülhetetlen volna, hogy gazdát cseréljenek, magunk iránti kötelességnek kell­ tekintenünk a kérdésnek foglalás útján való megol­dását is szemügyre venni. Ez volt a kormány álláspontja. Ez fejt meg minden talányt, minden látszólagos ellenmondást a kormány eljárásában. A kormány ki akarta ke­rülni Bosznia és Herczegovina elfoglalását, nem mondhatott tehát egyebet, mint hogy ez nem képezi politikájának czélját. De azt sem mondhatta, hogy az okkupácziót mindenképen kizártnak tekinti, mert kellett bírnia azon előrelátással, hogy az okkupá­­czióra az események reá is kényszeríthetik. Azt hiszem, megdönthetetlenül sikerült bebi­zonyítanom, hogy a kormány nemcsak czélul nem tűzte magának a keleti válságot annexióra kiaknáz­ni, hanem ellenkezőleg mindent megtett, a­mi csak hatalmában volt, hogy e szükséget elkerülje, s meg­­tette ezt mindaddig, a­míg ez­által a monarchia életbe vágó érdekei veszélyeztetve nem voltak. Áttérek már most a második kérdésre, hogy lehető volt-e az adott viszonyok közt kitérni az ok­­kupáczió elől a monarchia életbevágó érdekeinek feladása nélkül ? Az adott helyzet a san­ stefanoi béke volt. Azt a kérdést, hogy e helyzetet lehetett-e elkerülni, más alkalmakkal tárgyaltuk. Nincs okom e tárgyalást ke­rülni, csakhogy ezúttal e kérdés nagyon messze ta­lálna a tárgytól vezetni. Törökország azon szerződés folytán egészen új helyzetbe jutott. Az Aegyei tengerig nyúló új Bulgá­ria keletkezett volt,mely Törökország központ­ját többi birtokaitól, nemcsak Boszniától és Herczegovinától,ha­nem Albániától, Thesszáliától,Epirustól elválasztotta. Szerbia meg volt nagyobbítva, Montenegró területe megkétszerezve, a kettő közti területszoros csaknem egészen elzárva; Bosznia birtoka pedig a p­ortára nézve katonailag tarthatatlan, kormányzati uk­in­­tétben merőben képtelenség. A kongresszus, igaz, Bosznia és Herczegovina felett névleg fentarthatta volna a török uralmat és a san-stefanói béke értelmében autonómiával tehetett volna kísérletet. De vájjon mily sikere lett volna ily kísérletnek e két tartományban, melynek birtokos osztálya csak­nem kizárólag mohamedán, többsége pedig keresz­­ty­én lakosokból áll ? Mohamedán irányú autonómiát a keresztyének nem tűrtek volna el, keresztyén irá­nyú ellen a mohamedánok lázadtak volna fel. Hogy mit várhattunk ezen önkormányzattól, melyhez a fentartási költségektől kezdve minden kel­lék hiányzott, azt nem kell hosszasan fejtegetnem Megtalálják e kérdésre a választ az összes kongres­­sus-tagok egyhangú nézeteiben, különösen Beacons­­field és Salisbury lordok beszédeiben — a­kiket nem fog senki azzal vádolni, hogy Törökországot gyengí­teni törekszenek. Csak azt konstatálom, hogy a kon­­gressuson egyetlen hang sem hallatszott, mely ily ön­­kormányzat életképességét állította volna. Csakis Tö­rökország koc­káztatta e nézetet, de néhány nap múl­va maga is lemondott róla, midőn a többi hatalom határozataihoz hozzájárult. Némelyek oly véleményen vannak, hogy e kí­sérlet meghiúsulván, legfeljebb egy fajháború kelet­kezett volna, amelybe nekünk nem kellett volna bele­avatkoznunk , hogy tisztán határaink védelmére szo­rítkozhattunk volna. A­kik ezt hiszik, számításon kívül hagyják az ily eshetőség visszahatását a mi határos tartomá­nyainkra. Dalmátiai tengermellékünk keskeny, hosszúra terjedő ország melyet kerítéshez lehet hasonlítani. Ez a kerítés, a­mig ingatlan szilárd talajra támasz­kodhatott, megállhatott és védelemül szolgálhatott. A török uralom, a­mig Boszniában és Herczegovinában fenn birta magát tartani, megadta a szükséges tá­maszt. De ha a török uralom helyébe más alakulás lép, még pedig oly alakulás, mely már eredeténél fog­va a fajrokonság szerinti terjeszkedésre volna utalva akkor, a mi gyenge védfalunk tarthatlanná válik és Dalmátiá­nak elvesztése —ma a veszély elmúltával nyíltan kimondhatom — csakis idő kérdése lett volna. Már most nekem benső meggyőződésem, hogy az osztrák-magyar monarchiának, hacsak maga nem akarja megrendíteni a fönnállásában való hitet egy talpalattnyi területet sem szabad többé vesztenie. Ha ez áll átalában, akkor áll legelső­sorban tengermelléki birtokainkról. Mert ha arról lehetne is még vitatkozni, hogy nagy­hatalom meg tud e­lenni tengermellék híjával, az semmiesetre sem lehet kér­dés tárgya, hogy oly hatalom, melynek tengermelléke volt s mely azt elvesztette, hatalomnak lenni meg­szűnt. Mondhatná valaki, hogy ily veszedelmet a mo­narchia, melynek egy millió harc­osa van, képes lett volna leküzdeni. Nem vonom kétségbe, de azt kell kérdenem, mily áldozatok árán ? A birtok biztossága nemcsak a hadsereg számától függ, hanem az ország földrajzi fekvésétől is. A boszniai fölkelést rövidebb idő alatt sikerült elnyomnunk mint a krivosai lázadást. Mindenki tudja, mily befolyást volt képes Mon­tenegró dalmát birtokunk egy részére gyakorolni. Nem vádolom sem a fejedelmet, sem az országot az­zal, hogy a bocc­ei eseményekben részük volt, az ily vád teljesen igazolatlan lenne. De hogy Montenegró befolyása a szomszéd tartomány lakosságára földraj­zi fekvésénél fogva mérvadó, domináló volt, senki kétségbe nem vonhatja. Minden szakember kénytelen felismerni, s a nem-katona is belátja, hogy ha Montenegró tenger­mellékünket fenyegetni akarta, annak megvédése már azon okból is aránytalan nagy áldozatba került vol­na, mert e vidéken a katonák nagy tömege inkább baj mint előny. Hogy ottani erődítéseinknek semmi értéke sem volt, azt ma, mert Boszniában állunk, nyíltan kimondhatom. Ellenkezőleg azoknak állításával, a­kik a kor­mány politikáját megtámadták, mind a montenegrói­­mind a szerb fejedelem, boszniai műveleteinkkel szem­­ben, a­mint ez érdekünkben is állott, teljesen szaba­tos és lejális magatartást követtek. A monarchia politikáját azonban a szomszéd fejedelmek személyes jó szándékára nem lehet alapí­tani. Más fejedelmek máskép gondolkozhatnának s jó, ha a szomszéd nem akar ártani, de még jobb, ha akarva sem képes ártani. Boszniából és Herczegovinából egészen más az állás, melyet elfoglalunk. Innen jó barátságban élhe­tünk szomszédainkkal, s nem kell gyanúval vagy rossz szemmel néznünk természetes fejlődésüket. De van módunkban netaláns veszélyek ellen, melyek ez oldal­ról támadhatnának, sikerrel föllépni. Ott mostan a mi állásunk dominál. Nagy állam nem is élhet jó viszonyban kisebbel, a­míg azáltal fenyegetve érzi magát. Azon állás nélkül, melyet ma elfoglalunk, ha belbékénk nem, de mindenesetre határtartományaink nyugalma a kisebb szomszéd államok jóakaratától függött. De nemcsak katonai és politikai, hanem keres­kedelmi érdekeink szempontjából is minden más meg­oldás folytonos ellentétbe hozott volna szomszé­dainkkal. A Kelettel való forgalmunk útjai Szerbiától és és Montenegrótól függtek volna, nemcsak hogy vas­utat, de egyszerű országutat nem bírtunk volna mind­kettőjük engedelme nélkül létrehozni. A­mit pedig létrehoztunk volna, az valamely összeütközés esetén azonnal ez országok hatalmában lett volna. Kérdem, oly helyzet-e ez, melyet nagyhatalom elfogadhatott? Bizonyára nem. Tovább megyek, föltéve de meg nem engedve hogy a keret újjá alakulása a mandátumnak vissza­utasítása, a mi tartományaink biztosságát és belnyu­galmat nem fenyegette, kereskedelmi és forgalmi ér­dekeinket nem veszélyeztette volna, csak nem von­hatja senki kétségbe, hogy a török uralom Boszniá­ban és Herczegovinában sokáig nem volt tartható Az állapot, melyben az országot találtuk, ezt eléggé bizonyítja Minek kellett akkor történnie ? Megengedhet­­tük-e, hogy határaink mellett vagy a földrajzi helyzethez képest, helyesebben szólva határainkon belül, egy délszláv foederatió alakuljon? Vagy le­hetett volna-e arra szorítkoznunk, hogy az ily alaku­lás ellen eleve tiltakozunk és negatív politikára szo­rítkozzunk ? Némelyek ezt lehetőnek tartják. Én nem. Ne­kem meggyőződésem, hogy minden oly politika, mely a tények hatalmával szemben merő tagadás terére áll, mely a kor áramlatait nem vezeti, hanem egyszerűen föl akarja tartóztatni, a­he­lyett, hogy pozitív gyakorlati politikával azokat meg­előzze,­­ hogy minden ily politika olyan mint az agyagedény küzdelme a vasedény ellen. El van az vesz­ve, még mielőtt megkezdődnék. Igyekeztem bebizonyítani, hogy a mandátum visszautasításának mily következményei lettek volna saját tartományainkra, monarchiánk jövőjére nézve szabad legyen már most európai szempontból is meg­világítani a kérdést, tekintettel a keleti kérdés ösz­­szeségére. Hogy a porta Boszniában még a Balkán át ala­kulása előtt is képtelen volt rendet és tekintélyt tar­tani, tény, melyet senki kétségbe nem vonhat. E tény szolgált alapjául a berlini congressus egyhangú határozatainak. Ha már most a porta Boszniában auctoritással nem bírván, mi nem vállalkozunk a rend helyreállí­tására, mi történt volna ? A csőcselék uralma már a congressusi határo­zat előtt létezett. Az anarchia mint az okkupátió előtt tette, akkor is elűzte volna a török hatóságokat és a birtokos osztály valamint a keresztények ellen akadályozatlanul megkezdte volna gyakorolni a rém­uralmat. Montenegró és Szerbia kénytelenek lettek vol­na a keresztyéneknek segítségére sietni. Megenge­dem, hogy nekünk sikerült volna, a magunk lakosait a részvéttől visszatartani, de annyi bizonyos, hogy akkor azon hadainknak, melyek ma Boszniában álla­nak, igen nagy részét saját határainkon kellett volna felállítani. Még­pedig minden gyakorlati haszon nélkül Mert kérdem: Bulgária ily viszonyok között bele­nyugodott volna-e határainak megszorításába ? S az orosz kormánytól ekkor, a keresztyén népek sorsa nagyobb válságban lévén, mint valaha, lehetett volna-e követelni, hogy hadait ennyi áldozat után kivonja a Balkán szigetéből s hogy egy maga tartsa meg oly szerződés föltételeit, melyet raj­a kívül senki sem teljesít ? De ettől eltekintve, miképen fejlődtek volna a dolgok ? A portának még ezen év lefolyta előtt végre kellett volna hajtania a berlini béke pontjait Szer­biával és Montenegróval szemben. Ekkor — ha nem előbb, — valószínűleg hason­ló esemény alkalmából, milyen Mehemet Ali meggyil­koltatása volt, vagy talán épen magának e ténynek alkalmával, — kiderülvén, — a­mely, ha mi Boszniát meg nem szálljuk, okvetlenül kiderül, hogy t. i. a porta teljességgel nem képes a szerződés feltételeit keresztülvinni, — ekkor, mondom, beleesett volna a szikra a puskaporos hordóba — és az egész keleti kérdés, teljes kiterjedésében újra fellobban. Akkor Európa három évi vérontás után épen azon ponton áll mint három évvel ezelőtt, csakhogy már ekkor nem az lett volna a kérdés, hogy Boszniát, hanem az, hogy a Bosporust bírja-e megtartani Törökország? Így állott volna a dolog, ha mi nem foglaljuk el Boszniát, Törökországra és az európai békére néz­ve. Hát mi reánk nézve hogy állott volna ? úgy, hogy akkor, midőn minden velünk ellen­séges elem Boszniában egyesült s magát ott megfész­kelte, — nekünk európai megbízás nélkül, az európai béke fentartása nélkül, talán épen egy európai hábo­rú kezdetén — hacsak a történetünkben nem isme­retlen »késő !« közbe nem vág — ki kellett volna küzdenünk Boszniát és Herczegovinát azoktól, a­kik azt előttünk elfoglalták volna. Hogy ezen feladat — ha egyátalán meg volt oldható — nem került volna tízszerte annyi vérbe és pénzbe, mint a­mennyibe az okkupátió került, ennek megítélését azokra kell bíz­nom, kik az eddig hozott áldozatokat — joggal — súlyosaknak találják. És hol lett volna a mozgalomnak forrása? Ugyanott, a­hol évekkel ezelőtt,­­— Boszniában és Herczegovinában. Már most lehet egy miniszterről több kevesebb szigorral ítélni; meg lehet neki pl. bocsátani, ha oly veszedelmet, mely váratlan oldalról lepi meg, előre nem látott. De a­mit soha és semmiképen nem lehet­ne neki megbocsátani, az volna, hogy ha a veszélyt épen azon oldalról nem látta volna előre, a­honnan az már egyszer bekövetkezett. Az ilyen miniszter ha­sonló volna egy hajóskapitányhoz, a­ki, miután a ha­jójába szivárgott vizet nagy nehezen kiszivattyúzta elfelejtené bedugni azt a lyukat, melyen a víz be­nyomult. Merem mondani, uraim, hogy nincs kormány, a­mely ezt az eljárást követhette volna. És ha lett vol­na oly miniszter, a­ki hogy a döntő lépéssel járó fele­lősséget magától elhárítsa, a mandátumot vagy el nem fogadta, vagy annak végrehajtását elodázta vol­na, akkor a delegáczió talán felmentheti, de a törté­net kénytelen lett volna elítélni. Akár gyávaság kel­lett hozzá, akár vakmerőség, — én bennem mind a kettő ha­ngzott. Hogy kevesebb hang szólalt volna-e föl ez esetben személyem és politikám ellen, azt nem tudom. De tudom, hogy minden esetre egy hanggal több szólalt volna föl a miniszter ellen, é­s ez lelki­ismeretem szava lett volna. Akkor a bűnös öntuda­tával kellett volna hallgatnom a kormány politikája ellen szórt vádakat, míg ma megvan az öntudatom, hogy nem áldoztam fel népszerűségemnek az állam érdekeit, de igen­is az állam érdekeiért áldozatul hoztam népszerűségemet. Úgy hiszem, bebizonyítottam, hogy az okkupá­cziót, ha a monarchia életérdekeit koc­káztatni s még nagyobb vér- és pénzbeli áldozatoknak kitenni nem akartuk, elkerülni nem lehetett. Áttérhetek most a harmadik kérdésre , hogy ha az okkupáczió kikerülhetetlen volt, nem volt-e le­hetséges azt kedvezőbb politikai föltételek közt, előbb vagy utóbb vinni keresztül ? A válasz erre egyszerű : Olyan lépést, mely noha Európa érdekében is szükséges volt, mégis első­sorban a magunk érde­keinek védelmét czélozta, európai megbízás alapján sikerült végrehajtani. E megbízás egyhangú volt. Egyetlen hatalom sem szegült ellene, még az sem, melynek területét el kellett foglalnunk. Ha Anglia, mely mindenekfölött Törökország életképességét kívánta annak új határai között fen­­tartani, a mandátumot indítványozta s Oroszország annak ellent nem mondott, ha Németország ez indít­ványt támogatta és Francziaország azzal egyetértett,­­ ha végül Olaszország e rendszabály szükségét az európai béke szempontjából beismerte s Törökország belátván, hogy az az ő helyesen felfogott érdekében is fekszik, annak illetve nem szegült: világos, hogy az európai hatalmak nézetegysége egyetlen kérdésben sem volt oly szembetűnő, mint épen e kérdésben - szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a lépés poli­tikai előzményei ellen alapos kifogás nem tehető. De vájjon ezen nézetegységet cselekvési szabad­ságunk rovására hoztuk-e létre, más európai érde­kek föladása árán ? Tán ezen megbízás, mint azt annyiszor állították, lencsetálnak tekinthető-e, melyért más, fontosabb czélokról lemondott a monarchia ? Nem. E helyen nem bocsátkozom a berlini szerződés részleteibe. A tanácskozások jegyzőkönyvei az önök kezei közt vannak. Ezekből meggyőződhetik mindenki, hogy sem cselekvési szabadságunkat le nem kötöttük, sem európai érdeket föl nem adtunk, sem ellenséget nem szereztünk. Hozzá kell még tennem, hogy sikerült az occu­patio szükségét nemcsak a nagyhatalmakkal, hanem azon országokkal is megértetnünk, melyek európai tekinteteknek kevésbbé hozzáférhetők s melyek nem­zeti szenvedély által félrevezettetve, könnyen rábizat­­hatták volna magukat, hogy föladatunk végrehajtása elé akadályokat gördítsenek. Daczára az ellenállásnak, melyre hadaink Bosz­niában találtak, Szerbia és Montenegró magatartása mindvégig őszinte és szabatos volt. A két ország ez­zel csak saját érdekének szolgált. De a kormány mindenesetre hivatkozhatik arra, hogy az ő sokat megtámadott politikájának sikerült ez országokkal megértetni, hogy a velünk való barátságos viszony valódi érdekükben fekszik. A kormány egyátalán azt hiszi, hogy politikai tekintetben megtette kötelességét, midőn sikerült a monarchia haderejét oly körülmények között síkra állítani, hogy annak külellenség hadi ereje nem ál­lotta útját. Az oly vádra, mely a fölkelésért a kormányt teszi felelőssé, röviden csak azt válaszolom, hogy a boszniai lakosság egy részének vadságáért és fanatis­­musáért az osztrák-magyar kormányt vádolni lehetne ugyan néhány esztendővel az okkupátió után, de hogy azt már az okkupátió 6­­ - 1t sikerült legyen eltüntetnie, mégis kissé túlságos követelés. Vannak, a­kik azt hiszik, hogy az okkupácziót, ha már szükséges volt előbb, s vannak, a­kik úgy vélekednek, hogy később kellett volna foganatosí­tani. Ezekkel szemben könnyű kimutatni, hogy sem korábban, sem későbben nem lehetett a foglalást vég­rehajtani. Nem lehetett korábban, mert akkor európai megbízás nélkül kellett volna Boszniába indulnunk. Már­pedig ily módon eszközölve e rendszabály, nem­csak Törökországgal, nemcsak a szomszéd országok­kal hozott volna összeütközésbe, de európai compli­­catióba is dönthetett volna s mi a legnagyobb hiba lett volna: maga a foglalás eredeti czéljával, hogy t. i. Törökországot uj határain belül életképessé tegye, ellenkezőleg jeladás lett volna Törökország megsem­misítésére. De később sem történhetett a megszállás, mert a fejlődő ellenállás kezdettől fogva nemcsak mi elle­nünk, hanem a porta ellen is volt irányozva. A por­tának pedig a rend helyreállítására nem lévén sem tekintélye, sem hatalma, az ő föllépése által a mozga­lom nem csillapodott volna, de igen­is, a mi késedel­­mezésünk által időt nyert volna arra, hogy szervezett és tervszerű háborúvá nőjje ki magát. Ha mindezeknél fogva világos, hogy a­míg csak lehetett, az occupáció szükségét kerülni komo­lyan iparkodtunk,­­ hogy a mandátum európai, va­lamint osztrák-magyar szempontból elkerülhetetlen szükség volt; hogy annak visszautasítása még sok­kal nagyobb veszélyeknek és áldozatoknak tette volna ki a monarchiát; hogy végre annak foganato­sítása sem kedvezőbb politikai feltételek alatt, sem alkalmasabb időben nem volt lehetséges, akkor a hozott pénzáldozatok nagyságát nem lehet tisztán nemzetgazdasági szempontból megítélni. Megvallom, hogy e pont tárgyalása a legnehe­zebb. Nem tagadom, hogy reméltem, miszerint kiseb­bek lesznek a megszállás költségei. Nem lehet mé­lyen nem sajnálnom, hogy e reményben csalatkoztam. Én is, miniszter­társaim is minden lehetőt meg­tettünk, hogy e terhek túlságos mérveket ne öltse­­nek. Hogy számos közlöny a megszállás előkészüle­teinek elégtelensége miatt különösen engem vádolt, s e tekintetben a legbadarabb koholmányok­­ ter­jesztette, az épen onnan eredhet, hogy mindent elkö­vettem, miszerint a delegácziók által megszavazott összegek, a költség, túl ne menjen. Igaz, hogy ebben csalódtam. De nem habozom kijelenteni, hogy abban az esetben is, ha a szükséges áldozatok egész nagy­ságát pontosan tudhattam volna előre, egyebet nem tanácsolhattam volna s egyebet nem tehettem volna, mint a­mit tettem és tanácsoltam. Nem akarom az általunk hozott pénz- és vér­áldozatokat Oroszországéval összehasonlítani. Csak azt kérdem, a szomszédunkban levő kisebb államok, Szerbia, Montenegró és Görögország kevesebbet ál­doztak-e arra, hogy a keleti kérdés megoldásánál sza­vuk legyen, mint Ausztria-Magyarország ? Angolor­szág nem hozott-e jelentékeny áldozatokat, és nem hoz-e még most is? És lehet-e állítani, hogy mind­ezen államok érdekei már most biztosítva vannak ? Lehetett-e ily viszonyok közt várni és követelni, hogy a mi monarchiánk, mely fekvésénél fogva a keleti kérdésben nincs kevésbé érdekelve, mint amaz álla­mok bármelyike, d­e monarchia, mely az egész há­ború alatt egy katonát sem állított fel és egy forin­tot sem költött hadi czélokra, hogy a mi monarchiánk az egyetlen állam legyen, melynek a béke keresztül­vitelénél semmi áldozatot ne kelljen hozni ? Igen, uraim, a terhek, melyeket elvállaltunk, kétszer annyit tesznek, mint a­mennyit a delegác­iók a véderő kifejtésének esetére megszavaztak. De nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy felét sem te­szik annak, a mibe a hadsereg egyszerű mozgósítása került volna — az első hónap alatt. S kérdem : ha oly időben, midőn az egész Bal­kán háborúban lángolt s minden szomszéd állam ab­ban részt vett, a kormány, az akkor átalános nyug­talanságnak engedve s felelősségének terhe alatt, me­lyet a honi sajtó egy része nem épen könnyített, a hadsereg mozgósítását kívánta volna: kinek lett vol­na bátorsága azt megtagadni ? A­z ily eljárás pillanatnyilag sok vádat és szem­rehányást elhárított volna a kormánytól, annak igen erélyes színe lett volna,­­ de sem politikai sem pénz­ügyi tekintetben azt nem lehetett volna lelkiismere­tünkkel megegyeztetni. Mert az ily eljárás, ha csak hadifölvonulásra szorítkozik is, legalább háromszoros költségbe került volna,­­ ha pedig háborúra talál vezetni, pénz­ügyeink teljes romlására, politikailag ellenben, semmi esetre jobb eredményre, mint a­mit a congressuson értünk el, nem vezetett volna, ama két tartomány elfoglalását pedig semmiképen nem tette volna kike­­rülhetővé. A dolog e szerint így áll: Ha a megbízás elfogadása az európai hatalmak megegyező nézete szerint egyetlen eszköz volt Törökországot legalább új alakjában föntartani, ha másrészt a megszállás az egyetlen mód volt arra, hogy egy forradalmi irányú,pánszláv alakulás elke­­rültessék, hogy a területi változások által megzavart tekintélyünk a keleten helyreállíttassék s a san­ ste­fanói alku által elzárt keleti közlekedésünk biztosit­­tassék, ha egy szóval azon alternativa állt előttünk, hogy vagy két dolgot elveszítsünk — t. i. Dalmátiát és állásunkat a keleten — vagy egyet nyerjünk, t. i. egy uj pozicziót a Balkán félszigeten , akkor az ál­dozatokat, melyeket e feladat a monarchiára ró, le­het ugyan igen súlyosaknak találni, de semmi esetre sem lehet az évi előirányzatok szempontjából meg­ítélni. Ezzel befejeztem az okkupáczió tárgyalását, úgy politikai, mint pénzügyi szempontból. Úgy véltem, hogy e kérdést legelső helyen és legbehatóbban kel megvilágítanom, mert ez foglalkoztatja leginkább a közvéleményt, s mert a kormány előterjesztésével a legszorosabb összefüggésben áll. De e kérdés volt a képen csakis részlete az egésznek — s a­miről önök ma ítélni hivatva vannak, az a kormány keleti politi­kájának összesége, a­mint az a kongressus határoza­taiban nyilvánul. Noha a pillanat a kormányra nézve nem ked­vező, a­mennyiben eddig a politikának csak terhei érezhetők, míg az eredmény csakis a béke keresz­tülvitele után fog teljesen kiderülni, még sincs kifo­gásom az ellen, hogy összes hivatalos működésem fö­lött a berlini kongresszus eredmény után ítéljenek. Hogy ezt tehessék, anélkül, hogy minden egyes stádiumot föl kellene sorolnom, csak két helyzetet constatálok: azt, melyben a monarchiát hivatalba léptemkor találtam, s azt, melyben azt kifelé ma találjuk. Soha sem jutott eszembe s ma sincs szándékom, elődöm eljárásán kritikát gyakorolni s abból csinál­ni tőkét a magam javára. Nincs fonákabb dolog mint ha az orvos arra hivatkozik, hogy elődje rosszul ke­zelte a beteget. Én ellenkezőleg constatálom, hogy hivatalbeli elődöm alatt a monarchia egy igen nagy lépést tett az 1866 évi váltságból való fölüdülés te­­kintetében, s hogy a kigyógyulás váratlan gyorsaság­gal állott be. A­mi azonban a monarchia külhelyzetét illeti, azt egy oly tény jellemezte, melyben elődöm csak oly ártatlan volt, mint én vagyok, s melyet ő maga egy találó szóval fejezett ki: Európa nem létezett, s a monarchia teljesen izolált helyzetben találta magát. Hogy milyen a monarchia mai helyzete kifelé, arról nem kell részletes előadást tartanom: elégnek tartom a berlini szerződés előterjesztését. Magam konstatálom, hogy a monarchia azon állásában, melyet a kongresszuson elfoglalt, hét­éves működésem fő eredményét találják. Ha ezen eredmény a monarchiára nézve rossz­nak mondható, akkor nem érdemes magamat bár­mely részlet miatt a felhozott vádak ellenében vé­delmezni. A veszély, mely Európa békéjét és a mi érde­keinket fenyegető, a keleti háború eredményeiben rej­lett, melyek a san-stefanói előzetes békében jutottak kifejezésre. E béke módosítása képezte a berlini kon­gresszus feladatát. A san-stefanói béke szerzői maguk is belát­ván, hogy Törökország helyébe nincs mit tenniök, Törökországot meghagyják ugyan, de oly alakban, mely azt életképtelenné tette volna. A san­ stefanói béke ezenkívül a fennálló szerződésekkel ellenkező­leg egyoldalú tények által a keletre egy új alakulást ootrogált és ezzel egy nagy, talán általános európai háború magvát hintette el. A tisztelt bizottság május 29-én tartott ülésé­ben volt szerencsém ezekkel szemben egy interpella­tion válaszolva, hogy melyek a kormány által a kon­gresszuson főleg szemmel tartott érdekek.. . két pontot kiemelni: először, hogy a­mi a háborúra következik, a béke legyen, nem pedig oly állapot, mely új bonyo­dalmak magvait rejtené magában; másodszor, hogy a­mit a béke a török birtoká­ban hagy, a fennállás kellékeivel bírjon. Mindkét szempont a berlini szerződésben meg van szabva. Hogy az egész Európa által óhajtott béke a maradandóság lehetőségét bírja, a kongresszus min­dent el akart kerülni, a­mi a győztes fél érzelmeit sérthette volna. — iparkodott falánkot nem hagyni hátra, mely új összeütközéseket okozhatott volna. Oroszország nagy súlyt helyzett arra, hogy a részéről hozott nagy áldozatok s a kiküzdött győzel­mek után, a krími háborúban elvesztett területet visszanyerje. A congressus erre való tekintettel Bes­sarabia visszacsatolásába belenyugodott. Oroszország ismételve kijelentette, hogy az ál­tala viselt háborúnak czélját a keresztények sorsának javítása képezi. A congressus nemcsak hogy egy új önálló, noha hűbéres Bulgária alkotását helyben­hagyta, hanem Rumeliának is keresztény kormányzót biztosított és bizottságot rendelt ki,mely ezen és más török tartományok számára egy új közigazgatási rendszert dolgozzon ki, hogy európai ellenőrzés mellett, a keresztények minden visszaélés és erőszak ellen megoltalmaztassanak. Oroszország hadi kárpótlásul néhány ázsiai terület hozzácsatolását óhajtotta ; ezen kívánatra is a szükségeseknek ítélt módosításokkal ráállott a congressus és vele az első sorban érdekelt Angol­ország. De a­míg a kongressus a győztes érzelmeit te­kintetbe vette, meg kelle óvnia Európa jogait is. Az európai béke érdekében nem lehetett abban megnyu­godni, hogy fennálló szerződések a fegyveres erő által megszűnjenek, s azok helyébe egyoldalúlag aetrogált új alakítások lépjenek. A kongressusnak tehát fel kellett állítania az el­vet — s azt érvényre is hozta — hogy az európai szer­ződéseken tett változtatások csak akkor érvényesek, ha abba a hatalmak beleegyeznek. E szempontból történt, hogy Románia, Szerbia, Montenegro függetlenek lettek ugyan, de önállásukat csak Európa akaratából nyerték. A kongressus második czélja az volt, hogy a török uralomnak megmaradt birtok a fennállás lehe­tőségével bírjon s hogy újonnan megjelölt határai közt meglegyen benne az életképesség, melytől a san­­stefanói béke megfosztotta. E szempontból a congressus azon országoknak nagy részét, melyekről a san­stefanói békében Török­ország maga lemondott, még — pedig az átengedett területnek harmadrészét — Törökországnak vissza­adta. Bulgária határai a zsófiai kerület kivételével a Balkán vonalára szoríttattak; a san­ stefanói békében a tengerig menő Bulgária által ketté szakított török birtok ez által egy kormányzatilag és katonailag tart­ható egészszé alakíttatott, így Törökország az új alakulások visszahatása ellen támaszt nyert és Kon­stantinápoly birtoka, melyet a san­ stefanói béke kérdé­sessé tett, biztosíttatott. Igaz, hogy mind­ennek Európa csak alapfeltéte­leit bírta megadni; a kimenetel utolsó sorban a tö­rök nép életképességétől és vezérférfiainak belátásá­tól függ. De a congressus megtette a magáét a mennyiben Törökországnak a létezés lehetőségét visszaadta. A feladat hátralevő része Európára nézve az, hogy őrködjék, miszerint az európai megállapodá­sokat mindenik fél megtartsa. Ez a congressus műve — európai szempontból. Meg van már eddig is azon érdeme, hogy az európai békét fenntartotta, hogy Törökországnak a fönnma­radás lehetőségét megadta. De a berlini béke nemcsak európai, hanem speciális osztrák-magyar érdekeket is tárgyalt, s kérdheti valaki: váljon méltányoltalak és érvényesít­­tettek-e ott ezen speciális érdekek s mily módon és mértékben ? Azt hiszem, e kérdésre világosan megfelelnek a kongresszus határozmányai. A san­ stefanói béke Szerbia és Montenegro szá­mára területi nagyobbodást állapított meg. E na­gyobbodás iránya és mérve minden más hatalomra nézve másodrangú kérdés volt, de nekünk abban leg­fontosabb politikai, katonai és kereskedelmi érdekeink veszélyeztetését kelle látnunk. A congressus mind­ezen érdekeket a legkomo­lyabban számba vette. Szerbia megnagyobbítását Novibazar és Mitro­­vicza felől keletnek, Bulgáriának fordította, a­hol az stratégiai és kereskedelmi körünket nem érinti. Hasonló tekintetből megszorította Montenegró­nak szánt kiterjesztését. A Szerbia és Montenegrót elválasztó közt, me­lyet a san­ stefanói béke oly szűkre szorított, hogy abban monarchiánk elzárását lehetett látni a kelet­től, a congressus jelentékenyen kiterjesztette. Az így nyert tért Törökországnak visszaadta, de egyszersmind nekünk az új állapot fentartása és közlekedési vonalaink biztosítása czéljából megadta a jogot, hogy ott utakat építsünk s helyőrségeket tarthassunk. A Montenegrónak szánt tengermelléket a con­gressus Antivarira szorította, ellenben Spizza kikö­tőjét nekünk adta át. Montenegrónak hadihajók tar­tását nem engedte meg, a tengermelléken meglevő erőditmények lerontását elrendelte, újak építését ki­zárta, a montenegrói kereskedelmi zászlót a miénk oltalma alá helyezte, tengeri rendőri törvényeink érvényét Montenegróra kiterjesztette, s végül meg­adta nekünk a jogot, a montenegrói tengermelléken át vasutat és országutat építtetni. A congressus továbbá fenntartotta mindazon jogainkat, melyekre kereskedelmünk és közlekedé­sünk érdekében a keleten szert tettünk. Bulgáriát úgy mint Szerbiát világosan leköti mindazon kötele­zettségek elismerésére és megtartására, melyeket e tekintetben a Porta velünk szemben elvállalt. A congressus végre elismerte a Duna szabad­ságát, fentartotta az európai Duna-bizottságot, de ezenkívül tekintettel azon kiváló fontosságra, mely­­lyel e folyó monarchiánkra nézve bír, a Vaskapu sza­bályozásának kivitelével kizárólag Ausztria-Magyar­­országot bízta meg. Ez fővonásaiban a berlini kongresszus műve, a­mennyiben egyenesen reánk vonatkozik. Minden ér­dekeink, úgy politikai, mint anyagi érdekeink, euró­pai szentesítést nyertek, a szerződés határozmányai által európai érdekeknek lettek azok elismerve. Az összes kérdések közül, melyek tárgyalás alá kerültek, a legteljesebb összhangzat azoknál mutat­kozott, melyekben osztrák-magyar érdekek voltak érintve. Midőn a hatalmak Bosznia és Herczegovina megszállását és kormányzását reánk bízták, nemcsak keleti állásunk legitimitását ismerték el; határoza­taik által világosan kijelentették azt is, hogy egy nagy és erős osztrák-magyar monarchia európai szükség s hogy e birodalom épen mert támadó vagy terjeszkedő politikát nem követhet és követni nem akar, természetes missiójának végrehajtásában Európa bizalmára és támogatására számíthat. Az alapfeltétel azonban, mely nélkül a szerző­dés végrehajtása nem volt képzelhető, Bosznia és Her­czegovina megszállása volt. E lépés elkerülhetetlen volt a czélból, hogy Törökországot új határai közt fentartani egyátalán lehető legyen, de szintoly szükséges volt azon esetre, ha ez — a­mit nem remélünk — belső elgyengülés folytán nem találna sikerülni, — mert ez esetben Bosznia és Herczegovina azon védelmi állás, melyre szükségünk van, politikai és anyagi érdekeink oly védelmére, mely ne kényszerítsen bennünket kalan­dos politika esélyeinek tenni ki a monarchiát. Szemére vetették a kormánynak, hogy elhagyta a hagyományos ausztriai politika útjait. Nem hiszem, hogy e szemrehányás alapos lenne. A politika, melyet mi követtünk, jó osztrák hagyományon, jó magyar tradition alapszik . Savoyai Jenő hagyománya az és a Hunyadiaké Magyarországon, csak azzal a különb­­séggel, hogy ama hősök fegyverei Törökország meg­semmisítésére voltak irányozva, míg ma, a hatalmi viszonyok változtával, ugyanazon it, mely a mi érde­keink oltalmára szükséges volt, egyszersmind az egyetlen mód arra, hogy Törökország jelen állomá­nyában fönmaradhasson. Hogy mindezek után az én politikám jelszava nem lehet más, mint a berlini szerződés végrehaj­tása a magunk és mások részéről, az magától érte­tődik. Önök előtt, uraim, két út nyílik : az egyik el­foglalni és kihasználni a politikai állást, melyet a berlini béke nekünk adott, hogy az európai hatal­makkal kezet fogva a szerződés végrehajtását biz­tosítsuk, másrészt pedig a kereskedelmi és forgal­mi tért, melyet a berlini szerződés nekünk bizto­sít, monarchiánk és a határországok javára érté­kesíteni. A másik : kijelenteni, hogy a monarchia azon politikai és pénzügyi feladatokkal, melyekkel föl nem tartóztatható események, szembe állítottak, meg nem bír, és azokat magára vállalni nem akarja. Sokkal nagyobb véleményem van az önök ha­­zafiságáról, sem hogy az áldozatok nagysága daczára kételkedjem benne, hogy önök pártkülönbség nélkül meg fogják tenni azt, a­mit a monarchia java, érde­kei, jövője megkövetel. Még csak egyet kívánok megjegyezni. Küz­döttem meggyőződésem egész hevével a politi­káért, de nem a miniszterért. S ha arra kértem önöket, hogy a külügyi minisztérium költ­ségvetését napi­rendre tűzzék, ezt azért tettem, mert úgy véltem, hogy ez nyújthat leginkább alkalmat arra, hogy a miniszter fölötti ítélet a politika fölötti ítélettől elválasztassék. Hogy a kormány politikája helyes volt-e vagy nem, ennek megítélése az önök elhatározásától függ. Én csak szabad tért kívántam tartani arra, hogy különbséget lehessen tenni az ügy és a sze­mély között, s bármely formában történjék is az eldöntés, abban előre megnyugszom. Giskra : Miután a miniszter azt akarja, hogy a delegáczió egész politikáját bírálat alá vegye s az egész fölött ítéljen, nem elégséges csak az eddig be­fejezett tényekkel számolni, s az a kérdés, hogy az okkupácziónak korábban vagy későbben kellett vol­na-e megtörténnie, vagy hogy"[a fölhasznált eszközök a helyesek voltak-e, egészen háttérbe szorul. Sokkal fontosb azt határozottan tudni, mi fog történni most. H Ha a kormány kijelentette is, hogy eleve ellene volt minden annexiónak, a miniszter fejtegetései azt bi­zonyítják, hogy a kormány most már legközelebbi

Next