A Hon, 1880. február (18. évfolyam, 28-52. szám)
1880-02-14 / 39. szám
39. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Szombat, februs Szerkesztési Irodát Barátok tere, Athenaeum-épillet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetten levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Baritoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladóhivatal i Ssrátok-tere, Alhefiaeuro-éptve* fSOszi” EUnilzetHl díj: fo*t&n küldve, vagy Budapesten hétkor hord» reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........... 1 hónapra ........... 6 ■ 3 hónapra ............ Az esti kiadás postai küldaktdldénéért V«»- kifizetés negyedévenkint............................. 1 - As előfizetés az év folytán minden hónapban kezdhető, de ennek baráy napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíthatik. Budapest, február 13. Felfordult világ. Hogy milyen felületesen és könnyelműen ítéli meg a mi ellenzéki sajtónk érdekeinket és teendőinket, azt leginkább bizonyítja az a körülmény, hogy éveken át panaszkodott, hogy vasútpolitikánk érdekében nem történik semmi és most, mikor több nevezetes vasútterv létezik, midőn két vasútnak államivá tételéről, a szerb csatlakozás létesítéséről van szó, úgy tesz, mintha nem történnék semmi; sőt, ha a tárgyhoz szól, egyenesen a megoldás elhalasztására kíván hatni, — mert neki a reform sem kell a Tisza-kormány kezéből. Épen ilyen gyerekes, könnyelmű felfogást árul el a sajtó, az egyesületi és gyülésezési jog tekintetében. Éveken át egyebest sem hallottunk, mint a hatóságok önkénye elleni panaszt, úgy a gyülésezési, mint egyesülési jog terén; sőt jól emlékszünk, hogy ellenzéki lapok sürgették leginkább a reformot; az pedig tény, hogy nemcsak megbotránkozva van az egész művelt társadalom, az ellenzéki sajtó egy részének azon a revolver journalistákéhoz méltó üzletével, mely a magán, sőt családi becsület szentélyét zsákmányolja ki — sensatio kedvért; die .gigának az esküdtszéknek intézménye, a közelebbi években. Igen sokszor volt a nevetségesség határszélén;vagy"talán abba bele is esett, tökéletesen indokolatlan ítéletei által. Ebből és a fentebb jelzett előzményekből bátran következtethetné az ember azt, hogy a gyülésezési és egyesülési jog szabályozását, a magánbecsületnek az esküdtszéki ítélet alól elvonását, mint minimális követelést lehet felállítani , melynek teljesítési módja felett lehet véleménykülönbség , de annak szüksége felett nem. Ezért, csak úgy röviden, de egészen tárgyilagosan és részrehajlatlanul, közrebocsátunk néhány eszmét e tárgyban; felszólítók, párkülönbség nélkül, laptársainkat, szóljanak a kérdéshez, és mit tapasztalunk? Azt, hogy a szélsők torkuk szakadtából kiabálnak a szabadság veszedelme miatt , de a tér fiott ágért még nem mondanák konkréte, hogy az általunk megpendített eszmék, miben veszélyeztetik azt; vagy, hogy egyátalában összeférhetsen-e a gyülésezési és egyesülési jog bármely szabályozása a szabadsággal (mert mi csakis ezt sürgettük), nem-e épen annak javára, biztosítására szolgál az, ha a hatósági önkény mind a két térről ki van zárva, és nem-e a sajtó erkölcsi emelésére hat, ha a magánbecsületért azon fórumok előtt felel, amelyek előtt áll más becsületes halandó ? A »mérsékelt« ellenzéki lapok pedig most egyszerre semmi hiányt nem éreznek; sőt az a lap, az az író, ki a szélsőbalt a vörösbőrű indiánok közé küldte, egyik választási mozgalom alkalmával és éveken át siránkozott a »szabadosság« kicsapongásai felett ; — sőt ennek megfékezésére több ízben hangsúlyozta egy kis magyar absolutismus lehetőségét, esetleges hasznosságát is ; most egyenesen fölszólal a »korlátolt szabadság« ellen ; neki »korlátlan« kell, lynch-justice-el, ostracismussal és több effélével, sőt »az alkotmányosság és törvényesség« dicső bajnoka, többre becsüli a »miniszteri tanácsos önkényét«, mint a törvényt. No , aki így változik, pártállása és személyes hajlamai szerint , az alkotmányos jogok és biztosítékok iránti követelményei tekintetében, hogy az nem komoly politikus, ha mindjárt Deák Ferencz egykori közlönyét használja is, vak szenvedélyének »lager«-éül; azt, úgy hiszszük, nem kell bizonyítni. De, úgy hiszszük, annak bizonyítása alól is fölment az olvasó, hogy aki követeli az egyesülési és gyülésezési jog törvényes szabályozását, az még a jótékony nőegyesületeknek, gazdasági kongresszusoknak és bármely más egyesületnek nem szén háborút, mint ahogy a »Pesti Napló« feltüntette volt; hasonlóan , aki a rendőrség önkénye ellen akarja biztosítni, nemcsak a népgyűléseket, de még az utczai tüntetéseket is ; azonban e két dolog összekötését megengedhetőnek nem tartja, valamint a békés tüntetés és verekedéssel vagy pláne a hatóság elleni erőszakoskodással, a személy- és vagyonbiztosság veszélyeztetésével összekötött zendülés közt határvonalat akar vonni , az még nem öli meg a szabadságot, sőt azt hiszszük, nincs elfogulatlanul gondolkozó, ki be ne lássa, hogy ezt épen az alkotmányos szabadság biztosítása érdekében, megtenni, elkerülhetetlen szükséges. Egyébiránt azok részéről, kik »Deák művét« oly sokszor emlegetik és annyiszor akarják nem létező támadások ellen védeni, épen nem csodáljuk, ha most a »korlátlan szabadság« prédikáltatik, hisz annyira elfeledték, hogy a »somogyi földfelosztás« rémképeivel mikép rémízgeték volt, egy időben a közönséget! hogy ha most,ilyesmi fordulna elő, azt bizonyára csakis a kormány hibájának fognák tulajdonítani, és épen nem fognának semmiféle törvényes rendszabályt ez ellen szükségesnek látni; mert hát a hatvani-utczai ablakbevetések és lámpaeloltások is egészen beillenek a korlátlan szabadságba — és mindez megfér azzal az alkotmánynyal, melyet ők, állítólag, hisznek is, védenek is. De most már megértük azt a csodát is, hogy védik az 1867-es alkotmányt — a szélsőbalok is; nemcsak Madarász emeli fel szavát Deák törvénye mellett az országházban, de még Csiky Sándor is, hős Eger várában, tüntetőleg fogadja Samassa érseket, mert ez az 1867-ki alkotmányt védelmezte. Valóban paradicsomi állapot! A tigrisek nemcsak jól megférnek a bárányokkal, de ezekkel ki is cserélik természetüket; a »Napló« báránya lesz tigris, és Csiky lesz — közös ügyet bégető bárány. Aztán ne legyen — cholera! — A cseh lapok kivétel nélkül a csehországi német képviselők ellenmemorandumáról vezérczikkeznek. Az ellenmemorandum szerintök fanatikus, alaptalan frázisoknak vegyüléke. Sok ellenmondást is tartalmaz. Tüzetesebb bírálatra csak a prágai »Nár. Listy« érdemesíti. E lap a többi között ezeket mondja: »Az antimemorandumban áll: az államnak a saját érdekét kell szem előtt tartani, nem pedig az egyes nemzetek érdekeit és már a 19. alaptörvényczikk kimondta, hogy az állam összes nemzetei egyenlő joggal bírnak és mindenik nemzetnek szabadságában áll nemzetiségét és nyelvét tova fejleszteni. De különben is nem a nemzetek vannak az állam kedvéért. A „HON“ TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény. Irta: Jókai Mór. Első rész: A ./Tegnap.“ (25. Folytatás.) — Ferencz bácsi! (Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy bácsi!«) — Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen, s elvághassa a visszavonulási utat ? — Gondoskodtam róla öcsém. Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar, mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni. — Ferencz bácsi! (A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegyhát fölött kiemelkedni.) — Én azt gondolom, hogy mégsem jó lesz nekem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb,ha a maga süvegét feltenném: magának van kalapja is. — Osztom a nézetét szólt Illavay, s azzal a kalaptokból kivéve a karimást, a fehér bárány bőr süveget odaaadta Imrének, maga meg feltette a kalapot. Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillákkal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött kaszákkal ; fahíd vezetett át a patakon. Ezen a hídon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmenni — No mi haj ? kérdé Illavay, a szánból viszszafordulva. — Nem akar ez a ló a hidra rámenni. — Dehogy nem akar ! Jámbor állat az, csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére ha viszszahőköl. De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni. — No megálljon, majd átvezetem én, monda végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sietett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelíd lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvűn prüszkölve. Nem is a ló volt az a ki a hídtól félt, hanem a lovas. Most már nem Ferencz bácsizott többet, kifakadt egész haraggal. — Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen iiha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek! Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramodott a sűrű erdőnek, ahol legnagyobb volt a bozót: — hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy nem semmit: ezek a mi saját embereink! — Neneki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehet utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illav volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kant vezetni a malomig, s ott rábízni a molnárt megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel s vezettesse Galgóvárra. Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt. Azok mind az ő derék tótjai voltak, két katonaviselt ember, azokkal rövid haditanác lott s felosztva közöttük a teendőket, maga dúlt a szánnal, a népcsapatnak csak későb utána indulni. Mikor a helység közelébe ért, egy putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve bér alak. Ismerte jól. A falu némája volt, leány egy levelet dobott a kocsijába s aztá a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha a háttá a szolgabirót. Illavay felhonta a levelet, abban las az volt röviden megírva, hogy őrizkedjék felmenni a várba, mert Oros Krivánszky czimborái elhatározták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. .Az írás szándékosan el volt változtatva. A levélíró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, amikor levélvivőnek a néma koldusleányt választotta ki: nem is képzelte, hogy a szolgabívó még a némát is ki tudja vallatni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt írni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgahíve, hogy ezen anonymus jó barát nem más mint a gróf háznagya. Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában. Abból aztán következtetett egyébre is. A néma kapott ezúttal egy húszast. Ferencznek pedig esze ágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre, hanem inkább levetette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat. A kocsma és a templom közötti téren nagy sokadalom volt. Ott egy rögtönözött szószéken, aminet Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az lébe ért, akkor egész alázatosan beneventálá az uraságot, félbeszakítva a sermot: »bonum mane precor domine perillustrissime.« Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy a szemébe nézhessen. Gyanús pofa volt ez előtte. A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyújtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s megmondá a nevét: »Baranecz Máthusálem, legalázatosabb szolgája.« Illavay észrevette, hogy az most azt akarja kipróbálni, hogy vájjon kiállja-e a kezének a szorítását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán visszaszorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reverenda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal. — Ne csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kastélyban. Amint a szolgabívő odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyújtott a lázításra: a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csupa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegyverrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idegenek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták: a gargóiak mind széles karimájú gomba orma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, karlátlan, felgyúrt szélüt, meg mindenfélét az ethnographiai kiállításból. A szónoklat vége az átalános népriadalban veszett el, amelyből az hangzott ki leginkább, hogy »üssük a szolgabírót!« Baranecz Máthusálem szónoklatának tökéletes sikere volt ma Margó-vidéki nép, mely eddig nagyon hidegente magát az ő szabad csapatja iránt, ma egészen tért, összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, mára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel lármával a várudvarba. No gyönyörű képet mutatott most az a várír! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai elragadák, úgy megijedtek. A szép szökőkútból ,ó hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy nagy dámvadat, s a hajdani puskaporostorony írása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép as köröndből pedig, ahol máskor művészek szoktak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dűlt ki a pipafüst, az udvarra nyíló emeleti ablakokból festett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötélen száradt mindenféle gúnya, amit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember; ha veres bor nem volna, egy szétdúlt hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna, az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba. Ez az udvar, hát még odabenn a kastélyban mi lehet ? Illavay megmondta a hajdújának, hogy forduljon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott. Szembejött rá mr. Cousin. »Jó« ismerősök voltak már. — Odabenn van a gróf? — Nem lehet vele beszélni. Ájtatosságát végzi. — Hát a grófnő. — Azzal sem lehet. A toilettéjét végzi. — Hát önnel lehet beszélni, mi Cousin ? — Szolgálatjára állok. — Ki mondta azt »önnek«, hogy engem meg akar ölni, ha ebbe a házba belépek. — Nekem? szólt mr Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt ? — Igen. Amit ön ebben a levélben írt hozzám. — Én írtam? levelet? — Igen. A küldöncre megmondta. — Hisz az néma. Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához. — No hát én írtam. — Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, aki engem meg akar ölni, kérem, vezessen oda hozzá. (Folytatása következik.) hanem megfordítva. És azért az antimemorandum ez állítása és argumentuma rosszakaratú ferdítése az igazságnak. Az antimemorandum továbbá az állam egységét látná felbontva, ha a csehek az adminisztráczióban kivívnák nyelvök számára az egyenjogúságot. Mily naivság! A lengyel nyelv már tíz év óta kizárólag hivatalos Galicziában; az olasz egyenjogú a némettel az olasz nép között — és ez nem bontotta fel a birodalom egységét!« A »Nár. Listy« írja: »A szituáczió a csehekre és a jobbpártra nézve mindig kedvezőtlenebbé lesz. Félünk, hogy delegácziónk húsvétkor is oly üres kezekkel fog hazatérni, mint a múlt reichsrathi ülés végén. Ha képviselőink ez első ülésezés alatt elvetették volna a magot, várhatnánk eredményt. A mi képviselőinkben azonban sok a hit és bizalom és kevés a tetterő!« — Az afrikai rabszolgakereskedés megszüntetésére vonatkozó szerződés. A »Temps« ma érkezett száma közli a f. évi jan. 25-én Törökország és Angolország közt megkötött szerződést az afrikai rabszolgakereskedés eltöröltetése iránt. A Sawas pasa és Layard által aláírt okmány 8 fejezetből áll, melyek tartalma a következő: I. A szultán elhatározta megakadályozni a rabszolgák behozatalát Afrikából az ottomán birodalom bármely részébe, megbüntetni mindenkit, ki közvetlenül vagy közvetve be van keveredve a rabszolgakereskedésbe. Azonkívül megtiltja a szultán a fekete rabszolgák szállítását az ottomán területről külföldre, kivéve, ha ezek urakat vagy úrnőjüket szolga minőségben kisérik. Ez esetben minden ily szolga igazolványnyal látandó el, ha pedig ilyennel nem bir, szabadon bocsátandó s azok, kik őt kivinni megkisérlették, megbüntethetők. A szabadon bocsátott feketék, kik az ottomán birodalmat elhagyják, az ottomán hatóságokból igazolványokat kapnak, hogy szabadok és hogy személyük felett szabadon rendelkeznek. II. Mindenki, akit az ottomán birodalom határain belül vagy valamely ottomán hajón rabszolgakereskedésen kapnak rajta, elfogatik, a bűntársakkal együtt, ha ilyenek léteznek és az ország törvényei szerint fog fölöttük ítélet hozatni. Minden, a rabszolgakereskedők birtokában talált néger szabadon bocsátandó. III. Belátván a lehetetlenséget, hogy visszaküldessenek hónukba a rabszolgakereskedők által elfogott s azután fölszabadított afrikai rabszolgák, anélkül, hogy ne tétessenek ki a veszélynek, hogy fáradság és éhség által elvesznek vagy újra rabszolgaságba esnek, az ottomán kormány illendőképen ügyelni fog, hogy biztosítsa a négerek szabadságát és róluk gondoskodjék. IV. A szultán fenyítő után üldözni fogja mindazokat, kik csonkítás vagy gyermekekkel való üzérkedés tényei által vannak kompromittálva. Ha e személyek ottomán alattvalók, az ottomán törvényszékeknek lesznek átszolgáltatva és az ottomán törvény szerint megbüntetve; ellenkező esetben az illetékes törvényszéknek fognak kiszolgáltatni, mely ellenükben az ország törvényei szerint fog eljárni, melyhez tartoznak. V. A szultán, valamint az angol királynő beleegyeznek, hogy a vörös tengeren, az adeni öbölben az arab oldalon, a Perzsa öbölben, Afrika keleti oldalán és minden ottomán tengeren czirkáló ottomán, vagy angol hajó megvizsgáltassák és ha szükséges letartóztattassék, ha a rabszolgakereskedésen rajtakapatik, vagy a melyet jogos gyanú terhel, hogy erre van szánva. Minden letartóztatott hajó rakományával és legénységével együtt a legközelebbi vagy legilletékesebb ottomán hatóságnak fog kiszolgáltatni, mely a IV. fejezet szerint fog felette ítélni. Minden, az ily hajóban talált rabszolga szabadon bocsátandó; a hajó a kapitány, a tisztek és mindazok, kikre rábizonyult, hogy ezekkel egyetértettek, az illetékes ottomán hatóságoknak fognak kiszolgáltatni. Ha az illetékes bíróság eldönti, hogy a hajó letartóztatása vagy üldöztetése nem volt indokolva, az illető hajó kormányának a másik kormány a körülményekhez mért kárpótlást fizet. A fenti kikötések nem alkalmazhatók a két állam hadihajóira. gl. Oly török hajók, melyek legénységét egészen vagy részben afrikai rabszolgák képezik, igazolványokkal látandók el, melyek megnevezik, hány rabszolga van a fedélzeten, s azokat leírják. Ha a hajón levő afrikai rabszolgák száma nagyobb, mint az igazolványok mondják, a hajó letartóztatható és elítélhető. VII. A szultán intézkedni fog, hogy e konvenczió szigorúan hajtassék végre. Vili. A konvenczió hat hónappal aláíratása után lép érvényre. Még egyszer a TMaLivérd vasút a7 ügyéről. WWWPpWüHmi György Endre barátom, a mai czikkében többi között ezeket mondja: »Ne méltóztassék feledni azt sem, hogy a Móricz Pál által idézett engedélyokmány szerinti beváltásnál az utolsó öt év alatt az államkincstár is kezelheti a pályát, s hogy egészséges tariftapolitika, s nem önkénykedő helyzetkizsákmányolás esetén mily jövedelmezőség vár a Tiszavidéki vasútra.«Épen ezen pont lévén leginkább az, amit a hírlapok által közzétett kormányjavaslatban elfogadhatatlannak tartok, elmondom reá tisztelt barátomnak a nézetemet, épen azért, mert a fentebbi idézet szerint ő is lehetőnek tartja azt, hogy a kormány hét évig kezelje a Tiszavidéki vasutat az államvasutak igazgatósága alatt, és nem a Tiszavidéki vasút kormányzata mellett, s lehetőnek tartja, hogy a hét év alatt előállandó jövedelem legyen a megváltás kulcsa. Véleményem szerint a Tiszavidéki vasút főigazgatósága sem a külön számadások vezetésével, sem , tiszai pályának feldarabolása esetén a tiszta jövedelemnek haszon-kilométerenként leendő felosztásával meg nem elégedhetik még a Tiszavidéki vaspálya vezénylő igazgatóságának vagy felügyelő bizottságának fentartott betekintési jog mellett sem, mert: 1-szer.Egy pálya jövedelmezősége mindenekelőtt függ a vitelbérektől, s mihelyt a tarifta megszabására vonatkozó jogát a Tiszavidéki vasút igazgatósága kezéből kiadná, azonnal kétessé válnék vonalainak a mostani bevételével egybehasonlítandó jövedelmezősége. 2-szor.Egy vasútnak jövedelmezősége több tekintetben föltételeztetik a kezelés egyszerűségétől, olcsóságától, hogy többet ne említsek, az államellenőrzés tekintetében nem elégedhetik meg annyival, amennyivel egyesek vagy társulatok megelégesznek. Az államoknál e tekintetben egy költségesebb rendszer uralkodik és kell, hogy uralkodjék, 3-szor. A pályák jövedelmezősége sok tekintetben függ a vonatmozgósítás, a pályafentartás körül folytatott takarékos és körültekintő eljárástól ; függ továbbá a pálya szerkezetétől, emelkedési viszonyaitól, tehervonatainak hordképességétől és mindenekfölött azon vidéknek termékenységétől, productivitásától, melyen a pályák átvonulnak. Ha pedig a tariffa kérdésénél az állam talán helyesebben is, a státusgazdasági principiumokat követné a pénzügyi tekintetek mellőzésével, ha pályáinkat akár részben, akár egészben kevésbé termékeny vidéken átvonuló, emelkedési viszonyaiban a mienktől elütő, hordképességére csekélyebb, szerkezetére nézve rosszabb, forgalmi eszközeire nézve szegényebb pályákkal fűzné össze, akármikép győződne meg a Tiszavidéki vasút igazgatósága a számadások helyességéről, az alkalmazott kulcs igazságosságáról, ezek nyomán a technikailag helyesen, s hibátlanul huszonkilométerenként fölosztott tiszta jövedelemről, mert az a nettó bevétel nem lenne a tiszai pálya tiszta jövedelme, de lenne azon újabban egybefűzött pálya haszna és az egész hét év alatt a Tiszavidéki vasútra nézve nem történnék egyéb, mint egy sikertelen experimental. Mindezek mellett kinyilatkoztatom, hogy a kormányjavaslatban a jó szándékot és a kiindulási alap helyességét fel kellett ismernem, azonban tekintve azon nagy erkölcsi felelősséget, mely egy 50 milliót meghaladó objectum eladásánál az igazgatóságot terheli; tekintve azon anyagi felelősséget, melyet ily esetekben a kereskedelmi törvény az igazgatóságra egyetemlegesen és annak minden tagjára külön róv; tekintve azon jogot, melyet a kereskedelmi törvény 174. §-a minden egyes részvény tulajdonosának még közgyűlési határozatok ellenében is biztosít, a következő elveket ajánljam társaimnak elfogadás végett. 1. A Tiszavidéki vasút tulajdonjogát mindaddig, míg annak értéke teljesen le nem fizettetett, az államra át nem ruházhatjuk. Oly megoldást, mely a váltsági összeget precariussá teszi, el nem fogadhatunk. Az adásvevési szerződés körül oly eljárást kell követnünk, hogy az eladás teljesen végrehajtassák és az eladási ár, annak fizetési ideje, a pénznem, melyben az fizettetik, véglegesen és definitíve meghatároztassék, úgy, hogy az egyezségnek az országgyűlés és a társulat közgyűlése által leendő elfogadása esetében más, mint annak szabatos végrehajtása fenn ne maradjon. Én tehát részemről a végleges eladás mellett vagyok és az eladási ár meghatározására nézve szorosan ragaszkodnám engedélyokmány 23. §-ában előírt feltételekhez és amennyiben számításai alapjául ezt kormány felvette, tehát a kiindulási pontban a kormánynyal és a kormányjavaslattal teljesen egyetértek. A különbség csak az, hogy a kormány javaslatainak megtétele óta az 1879. év lejárt és ma 1880-ban vagyunk ; mi nem mehetünk vissza 1872-ig, hanem csak 1873-ig, mert különben mellőznék az engedélyokmány kikötéseit. A vételár meghatározhatására , tehát menjünk vissza 7 évvel, lökjük ki abból a két legrosszabb esztendőt, s az 5 évre kiszámítható tiszta jövedelem, 5 százalékával tőkésítve, kiadja a részvényeinkért fizetendő vételárt. Nagyok azok az előnyök, melyeket a magyar állam a Tiszavidéki vaspálya megvétele által elérhet. A csoportosítás fantasabik államvsllásának nagy eszméje a Tiszavidéki vasút megvétele nélkül keresztül nem vihető. Nagy erkölcsi,vivmány lenne ez a kormányra és nagy a magyar állam hitelére nézve. Alkalpadott időt a kormány a beváltásra sohanap, választhatott volna. Hét szerencsétlen esztendő az a