A Hon, 1880. február (18. évfolyam, 28-52. szám)

1880-02-14 / 39. szám

39. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Szombat, febr­us Szerkesztési Irodát Barátok­ tere, Athenaeum-épillet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bér­mentetten levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Baritok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladó­hivatal i Ssrátok-tere, Alhefiaeuro-éptve* fSOszi” EUnilzet­Hl díj: fo*t&n küldve, vagy Budapesten hétk­or hord» reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........... 1­­ hónapra ........... 6 ■ 3 hónapra ............ Az esti kiadás postai küldaktdldénéért V«»- ki­fizetés negyedévenkint............................. 1 -­ As előfizetés az év folytán minden hónapban kezdhető, de ennek bará­­y napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíthatik. Budapest, február 13. Felfordult világ. Hogy milyen felületesen és könnyel­műen ítéli meg a mi ellenzéki sajtónk érde­keinket és teendőinket, azt leginkább bizo­nyítja az a körülmény, hogy éveken át panaszkodott, hogy vasútpolitikánk érdeké­ben nem történik semmi és most, mikor több nevezetes vasútterv létezik, midőn két vasút­nak államivá tételéről, a szerb csatlakozás lé­tesítéséről van szó, úgy tesz, mintha nem történnék semmi; sőt, ha a tárgyhoz szól, egyenesen a megoldás elhalasztására kíván hatni, — mert neki a reform sem kell a­­ Tisza-kormány kezéből. Épen ilyen gyerekes, könnyelmű felfogást árul el a sajtó, az egye­sületi és gyülésezési jog tekintetében. Éveken át egyebest sem hallottunk, mint a hatóságok önkénye elleni panaszt, úgy a gyülésezési, mint egyesülési jog terén; sőt jól emlékszünk, hogy ellenzéki lapok sürgették leginkább a reformot; az pedig tény, hogy nemcsak meg­­botránkozva van az egész művelt társadalom, az ellenzéki sajtó egy részének azon a revol­ver journalistákéhoz méltó üzletével, mely a magán, sőt családi becsület szentélyét zsák­mányolja ki — sensatio kedvért; die .gigá­nak az esküdtszéknek intézménye, a közelebbi években. Igen sokszor volt a nevetségesség határszélén;­­vagy"talán abba bele is esett, tö­­kéletesen indokolatlan ítéletei által. Ebből és a fentebb jelzett előzményekből bátran kö­vetkeztethetné az ember azt, hogy a gyülése­zési és egyesülési jog szabályozását, a magán­becsületnek az esküdtszéki ítélet alól elvonását, mint minimális követelést lehet felállítani , melynek teljesítési módja felett lehet vé­leménykülönbség , de annak szüksége fe­lett nem. Ezért, csak úgy röviden, de egészen tárgyilagosan és részrehajlatlanul, közrebo­­csátunk néhány eszmét e tárgyban; felszólítók, párkülönbség nélkül­­, laptársainkat, szólja­nak a kérdéshez, és mit tapasztalunk? Azt, hogy a szélsők torkuk szakadtából kia­bálnak a szabadság veszedelme miatt , de a tér fi­ott ágért még nem mondanák konkréte, hogy az általunk megpendített eszmék, miben veszélyeztetik azt; vagy, hogy egyátalában összeférhetsen-e a gyülésezési és egyesülési jog bármely szabályozása a szabadsággal (mert mi csakis ezt sürgettük), nem-e épen annak ja­vára, biztosítására szolgál az, ha a hatósági ön­kény mind a két térről ki van zárva, és nem-e a sajtó erkölcsi emelésére hat, ha a magánbe­csületért azon fórumok előtt felel, a­melyek előtt áll más becsületes halandó ? A »mérsé­kelt« ellenzéki lapok pedig most egyszer­­r­e semmi hiányt nem éreznek; sőt az a lap, az az író, ki a szélsőbalt a vörösbőrű indiánok közé küldte, egyik választási mozgalom alkal­mával és éveken át siránkozott a »szabados­ság« kicsapongásai felett ; — sőt ennek megfékezésére több ízben hangsúlyozta egy kis magyar absolutismus lehetőségét, esetle­ges hasznosságát is ; most egyenesen fölszó­lal a »korlátolt szabadság« ellen ; neki »kor­látlan« kell, lynch-justice-el, ostracismussal és több effélével, sőt »az alkotmányosság és törvényesség« dicső bajnoka, többre becsüli a »miniszteri tanácsos önkényét«, mint a tör­vényt. No , a­ki így változik, pártállása és személyes hajlamai szerint , az alkotmányos jogok és biztosítékok iránti követelményei tekintetében, hogy az nem komoly politikus, ha mindjárt Deák Ferencz egykori közlönyét használja is, vak szenvedélyének »lager«-éül; azt, úgy hiszszük, nem kell bizonyítni. De, úgy hiszszük, annak bizonyítása alól is fölment az olvasó, hogy a­ki követeli az egyesülési és gyülésezési jog törvényes sza­bályozását, az még­­ a jótékony nőegyesüle­teknek, gazdasági kongresszusoknak és bár­mely más egyesületnek nem szén háborút, mint a­hogy a »Pesti Napló« feltüntette volt; hasonlóan , a­ki a rendőrség önkénye ellen akarja biztosítni, nemcsak a népgyűléseket, de még az utczai tüntetéseket is ; azonban e két dolog összekötését megengedhetőnek nem tartja, valamint a békés tüntetés és vereke­déssel vagy pláne a hatóság elleni erőszakos­kodással, a személy- és vagyonbiztosság ve­szélyeztetésével összekötött zendülés közt ha­tárvonalat akar vonni , az még nem öli meg a szabadságot, sőt azt hiszszük, nincs elfogu­latlanul gondolkozó, ki be ne lássa, hogy ezt épen az alkotmányos szabadság biztosí­tása érdekében, megtenni, elkerülhetetlen szükséges. Egyébiránt azok részéről, kik »Deák művét« oly sokszor emlegetik és annyiszor akarják nem létező támadások ellen védeni, épen nem csodáljuk, ha most a »korlátlan szabadság« prédikáltatik, hisz annyira elfe­ledték, hogy a »somogyi földfelosztás« rém­képeivel mikép rémízgeték volt, egy időben a közönséget! hogy ha most,ilyesmi fordulna elő, azt bizonyára csakis a kormány hibájá­nak fognák tulajdonítani, és épen nem fogná­nak semmiféle törvényes rendszabályt ez ellen szükségesnek látni; mert hát a hatvani-utczai ablakbevetések és lámpaeloltások is egészen beillenek a korlátlan szabadságba — és mind­ez megfér azzal az alkotmánynyal, melyet ők, állítólag, hisznek is, védenek is. De most már megértük azt a csodát is, hogy védik az 1867-es alkotmányt — a szél­sőbalok is; nemcsak Madarász emeli fel sza­vát Deák törvénye mellett az országházban, de még Csiky Sándor is, hős Eger várában, tüntetőleg fogadja Samassa érseket, mert ez­­ az 1867-ki alkotmányt védelmezte. Való­ban paradicsomi állapot! A tigrisek nemcsak jól megférnek a bárányokkal, de ezekkel ki is cserélik természetüket; a »Napló« báránya lesz tigris, és Csiky lesz — közös ügyet bé­­gető bárány. Aztán ne legyen — cholera! — A cseh lapok kivétel nélkül a csehor­szági német képviselők ellenmemorandumáról vezér­­czikkeznek. Az ellenmemorandum szerintök fanati­kus, alaptalan frázisoknak vegyüléke. Sok ellenmon­dást is tartalmaz. Tüzetesebb bírálatra csak a prá­gai »Nár. Listy« érdemesíti. E lap a többi között ezeket mondja: »Az antimemorandumban áll: az államnak a saját érdekét kell szem előtt tartani, nem pedig az egyes nem­zet­e­k ér­d­e­k­ei­t és már a 19. alaptörvényczikk kimondta, hogy az állam összes nemzetei egyenlő joggal bírnak és mindenik nemzetnek szabadságában áll nemzeti­ségét és nyelvét tova fejleszteni. De kü­lönben is nem a nemzetek vannak az állam kedvéért. A „HON“ TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény. Irta: Jókai Mór. Első rész: A ./Tegnap.“ (25. Folytatás.) — Ferencz bácsi! (Jaj, mikor már a katona azt kezdi mondani, hogy bácsi!«) — Gondoskodott-e arról Ferencz bácsi, hogy ezeket a mellékutakat egy-egy figyelő hadcsapat tartsa megszállva? Nehogy az ellenség a hátunkba kerülhessen, s elvághassa a visszavonulási utat ? — Gondoskodtam róla öcsém. Arra aztán elkezdett dalolni. Azt is megbánta nagy hamar, mert az erdő viszhangos volt, s valami félelmes érzés az, mikor az ember a saját hangját megtízszerezve hallja visszatérni. — Ferencz bácsi! (A Gargó vár ormai kezdtek már az erdős hegy­hát fölött kiemelkedni.) — Én azt gondolom, hogy még­sem jó lesz ne­kem ezt a veres sipkát a fejemen föntartani, mert erről az ellenség messziről meglátja, hogy hol van a táborkar? Nem volna-e jobb,ha a maga süvegét fel­­tenném: magának van kalapja is. — Osztom a nézetét szólt Illavay, s azzal a ka­laptokból kivéve a karimást, a fehér bárány bőr süve­get odaaadta Imrének, maga meg feltette a kalapot. Egyszer aztán a hegyi patakhoz értek, mely már Gargó vár alól jön s négykerekű malmot hajt. A malom előtt nagy csoport paraszt állt, vasvillák­­kal, hosszú nyelű baltákkal és egyenesre ütött ka­szákkal ; fahíd vezetett át a patakon. Ezen a hídon Soma úrfi lova sehogy sem akart átmenni — No mi haj ? kérdé Illavay, a szánból visz­­szafordulva. — Nem akar ez a ló a hidra rámenni. — Dehogy nem akar ! Jámbor állat az, csak csettentsen neki a nyelvével. Vágjon a fejére ha visz­­szahőköl. De a ló csak nem akart sehogy sem a hidra menni. — No megálljon, majd átvezetem én, monda végre Ferencz, s kiugorva a szánból, segítségére sie­tett a szerencsétlen hőslovagnak; alig fogta meg a ló zabláját, az mindjárt szelíd lett, mint a bárány s hagyta magát vezettetni, jókedvűn prüszkölve. Nem is a ló volt az a ki a hídtól félt, hanem a lovas. Most már nem Ferencz bácsizott többet, kifa­kadt egész haraggal. — Hallja az úr! Engem nem tesz bolonddá! Látom az egész plánumát. Csak azért hozott ide, hogy felkonczoltasson a dühös parasztokkal! Ilyen iiha néppel egy Opatovszky nem harczol. Ágyúk ellen igen, de vasvillák ellen nem megyek! Azzal leugrott a lováról s markába kapva a kardját, hogy keresztül ne bukjék benne, neki iramo­dott a sűrű erdőnek, a­hol legnagyobb volt a bozót: — hasztalanul kiabált utána Illavay, hogy ne­m semmit: ezek a mi saját embereink! — Ne­­neki, nem is hallgatott rá: lóval sem lehet utolérni, úgy elpályázott a cziherbe. Illav volt mit tenni, mint a gazdátlan lovat kant vezetni a malomig, s ott rábízni a molnárt megkerül valahonnan az úrfi, ültesse fel s vezettesse Galgóvárra. Szégyenlette a dolgot a parasztok előtt. Azok mind az ő derék tótjai voltak, két katonaviselt ember, azokkal rövid haditanác lott s felosztva közöttük a teendőket, maga dúlt a szánnal, a népcsapatnak csak későb utána indulni. Mikor a helység közelébe ért, egy­­ putri mellől feléje szaladt nagy lelkendezve bér alak. Ismerte jól. A falu némája volt, leány egy levelet dobott a kocsijába s aztá a tenyerét a garasért. Az járt neki, ha a háttá a szolgabirót. Illavay felhonta a levelet, abban las az volt röviden megírva, hogy őrizkedjék felmenni a várba, mert Oros Krivánszky czimborái elhatároz­ták, hogy megölik, ha közéjök mer lépni. .Az írás szándékosan el volt változtatva. A levélíró nagyon ügyesen vélte elrendezni a dolgát, a­mikor levélvivő­nek a néma koldusleányt választotta ki: nem is kép­zelte, hogy a szolgabívó még a némát is ki tudja val­latni, s hogy az a két kezével, a szemeivel úgy le tudja őt írni, mintha beszélne, s a néma beszédéből rájön a szolgahíve, hogy ezen anonymus jó barát nem más mint a gróf háznagya. Most már egygyel többet tudott Illavay. Azt, hogy Cousin úr keze is benne van ebben a tréfában. Abból aztán következtetett egyébre is. A néma kapott ezúttal egy húszast. Ferencz­­nek pedig esze ágában sem volt, hogy visszatérjen a vett intésre, hanem inkább levetette a csörgőket a lovairól, hogy előre ne hallják a közeledtét, mikor a faluba behajtat. A kocsma és a templom közötti téren nagy so­­kadalom volt. Ott egy rögtönözött szószéken, aminet Úrnapján szoktak használni, prédikált valaki az lébe ért, akkor egész alázatosan beneventálá az ura­­ságot, félbeszakítva a serm­ot: »bonum mane pre­­cor domine perillustrissime.« Illavay leszállt és odament hozzá közel, hogy a szemébe nézhessen. Gyanús pofa volt ez előtte. A prédikáló onnan a szószékből nyájasan nyújtá nagy izmos tenyerét Illavaynak kézszorításra, s meg­­mondá a nevét: »Baranecz Máthusálem, legalázato­sabb szolgája.« Illavay észrevette, hogy az most azt akarja kipróbálni, hogy vájjon kiállja-e a kezének a szorí­tását? Egy darabig hagyta neki, akkor aztán vissza­szorította neki a kezét úgy, hogy az csak úgy emelgette egyik lábát a másik után a kurta reverenda alul. Hanem mosolygott pulykavörössé lett arczczal. — Ne csak folytassa páter a szent beszédet tovább. Majd ebédnél találkozunk odafenn a kas­­télyban. A­mint a szolgabívő odább ment, Baranecz Mathusalem még dühösebben rágyújtott a lázításra: a szónoklatba lassankint a nép szava is belevegyült. Csu­pa férfi gyülekezet volt, mind tótok, némelyik fegy­verrel, mások csak dorongokkal ellátva; hogy idege­nek is vannak közöttük, azt csak a különböző fövegek gyaníttaták: a gargóiak mind széles karimájú gomba orma kalapot viselnek, a jövevények hegyes, kar­­­látlan, felgyúrt szélüt, meg mindenfélét az ethno­­graphiai kiállításból. A szónoklat vége az átalános népriadalban veszett el, a­melyből az hangzott ki leginkább, hogy »üssük a szolgabírót!« Baranecz Máthusálem szónoklatának tökéletes sikere volt ma M­argó-vidéki nép, mely eddig nagyon hidegen­te magát az ő szabad csapatja iránt, ma egészen tért, összeölelkezett a szuronyok bajnokaival, mára vállára emelte a népszónokot, úgy vitte fel­­ lármával a várudvarba. No gyönyörű képet mutatott most az a vár­ír! Mikor Illavay behajtatott a szánjával, a lovai­­ elragadák, úgy megijedtek. A szép szökőkútból ,ó­ hid volt rendezve, azon konczoltak fel épen egy­­ nagy dámvadat, s a hajdani puskaporos­­torony írása előtt pörköltek egy óriási vadkant. A szép as köröndből pedig, a­hol máskor művészek szok­tak hangversenyezni, valami részeg társaság nótája hangzott ki, a nyitott ajtón dűlt ki a pipafüst, az udvarra nyíló emeleti ablakokból festett kalapokkal könyököltek ki marczona-pofájú alakok, s az egyik ablaktól a másikig áthúzott kötélen száradt mindenféle gúnya, a­mit nagy visszaélés volna fehérneműnek nevezni. Az udvar közepén pedig volt egy nagy veres tócsa: vértengernek nevezhetné az ember; ha veres bor nem volna, egy szétdúlt hordó tartalma ömlött ott szét, s abban feküdt hanyatt egy ember: halottnak nevezhetné az ember, ha részeg nem volna, az úgy látszik, hogy ki akarta inni a bortavat s belebukott a vállalatba. Ez az udvar, hát még odabenn a kastélyban mi lehet ? Illavay megmondta a hajdújának, hogy fordul­jon vissza a szánkójával s szállásolja be a kasznárhoz. Maga egyedül felment a főlépcsőn, s egyenesen a gróf lakosztálya felé tartott. Szembejött rá mr. Cousin. »Jó« ismerősök voltak már. — Odabenn van a gróf? — Nem lehet vele beszélni. Ájtatosságát végzi. — Hát a grófnő. — Azzal sem lehet. A toilettéjét végzi. — Hát önnel lehet beszélni, mi Cousin ? — Szolgálatjára állok. — Ki mondta azt »önnek«, hogy engem meg akar ölni, ha ebbe a házba belépek. — Nekem? szólt mr Cousin. S szétnézegetett, mintha azt keresné, hogy kihez beszélnek itt ? — Igen. A­mit ön ebben a levélben írt hozzám. — Én írtam? levelet? — Igen. A küldöncre megmondta. — Hisz az néma. Elszólta magát. Arra aztán jó képet kellett csinálni a tréfához. — No hát én írtam. — Köszönöm. Én hát szeretném megismerni azt az urat, a­ki engem meg akar ölni, kérem, ve­zessen oda hozzá. (Folytatása következik.) hanem megfordítva. És azért az antimemorandum ez állítása és argumentuma rosszakaratú ferdítése az igazságnak. Az antimemorandum továbbá az állam egységét látná felbontva, ha a csehek az adminisz­­tráczióban kivívnák nyelvök számára az egyenjogúsá­got. Mily naivság! A lengyel nyelv már tíz év óta kizárólag hivatalos Galicziában; az olasz egyenjogú a némettel az olasz nép között — és ez nem bontotta fel a birodalom egységét!« A »Nár. Listy« írja: »A szituáczió a csehekre és a jobbpártra nézve mindig kedvezőtlenebbé lesz. Félünk, hogy delegácziónk húsvétkor is oly üres ke­zekkel fog haza­térni, mint a múlt reichsrathi ülés végén. Ha képviselőink ez első ülésezés alatt elvetet­ték volna a magot, várhatnánk eredményt. A mi kép­viselőinkben azonban sok a hit és bizalom és kevés a tetterő!« —­­ Az afrikai rabszolgakereskedés meg­­szüntetésére vonatkozó szerződés. A »Temps« ma érkezett száma közli a f. évi jan. 25-én Török­ország és Angolország közt megkötött szerződést az afrikai rabszolgakereskedés eltöröltetése iránt. A Sawas pasa és Layard által aláírt okmány 8 fe­jezetből áll, melyek tartalma a következő: I. A szul­tán elhatározta megakadályozni a rabszolgák beho­zatalát Afrikából az ottomán birodalom bármely ré­szébe, megbüntetni mindenkit, ki közvetlenül vagy közvetve be van keveredve a rabszolgakereskedésbe. Azonkívül megtiltja a szultán a fekete rabszolgák szállítását az ottomán területről külföldre, kivéve, ha ezek urakat vagy úrnőjüket szolga minőségben kisé­rik. Ez esetben minden ily szolga igazolványnyal lá­tandó el, ha pedig ilyennel nem bir, szabadon bocsá­tandó s azok, kik őt kivinni megkisérlették, megbün­­tethetők. A szabadon bocsátott feketék, kik az otto­mán birodalmat elhagyják, az ottomán hatóságokból igazolványokat kapnak, hogy szabadok és hogy sze­mélyük felett szabadon rendelkeznek. II. Mindenki, a­kit az ottomán birodalom hatá­rain belül vagy valamely ottomán hajón rabszolga­kereskedésen kapnak rajta, elfogatik, a bűntársakkal együtt, ha ilyenek léteznek és az ország törvényei szerint fog fölöttük ítélet hozatni. Minden, a rabszol­­gakereskedők birtokában talált néger szabadon bo­csátandó. III. Belátván a lehetetlenséget, hogy visszakül­dessenek hónukba a rabszolgakereskedők által elfo­gott s azután fölszabadított afrikai rabszolgák, a­nélkül, hogy ne tétessenek ki a veszélynek, hogy fá­radság és éhség által elvesznek vagy újra rabszolga­ságba esnek, az ottomán kormány illendőképen ügyel­ni fog, hogy biztosítsa a négerek szabadságát és ró­luk gondoskodjék. IV. A szultán fenyítő után üldözni fogja mind­azokat, kik csonkítás vagy gyermekekkel való üzér­kedés tényei által vannak kompromittálva. Ha e sze­mélyek ottomán alattvalók, az ottomán törvényszékek­nek lesznek átszolgáltatva és az ottomán törvény sze­rint megbüntetve; ellenkező esetben az illetékes tör­vényszéknek fognak kiszolgáltatni, mely ellenükben az ország törvényei szerint fog eljárni, melyhez tar­­toznak. V. A szultán, valamint az angol királynő be­leegyeznek, hogy a vörös tengeren, az adeni öbölben az arab oldalon, a Perzsa öbölben, Afrika keleti ol­dalán és minden ottomán tengeren czirkáló ottomán, vagy angol hajó megvizsgáltassák és ha szükséges letartóztattassék, ha a rabszolgakereskedésen rajta­­kapatik, vagy a melyet jogos gyanú terhel, hogy erre van szánva. Minden letartóztatott hajó rakományával és legénységével együtt a legközelebbi vagy legille­tékesebb ottomán hatóságnak fog kiszolgáltatni, mely a IV. fejezet szerint fog felette ítélni. Minden, az ily hajóban talált rabszolga szabadon bocsátandó; a hajó a kapitány, a tisztek és mindazok, kikre rábizonyult, hogy ezekkel egyetértettek, az illetékes ottomán ha­tóságoknak fognak kiszolgáltatni. Ha az illetékes bíróság eldönti, hogy a hajó letartóztatása vagy ül­döztetése nem volt indokolva, az illető hajó kormá­nyának a másik kormány a körülményekhez mért kárpótlást fizet. A fenti kikötések nem alkalmazhatók a két állam hadihajóira. gl. Oly török hajók, melyek legénységét egé­szen vagy részben afrikai rabszolgák képezik, igazol­ványokkal látandók el, melyek megnevezik, hány rabszolga van a fedélzeten, s azokat leírják. Ha a ha­jón levő afrikai rabszolgák száma nagyobb, mint az igazolványok mondják, a hajó letartóztatható és el­ítélhető. VII. A szultán intézkedni fog, hogy e konven­­czió szigorúan hajtassék végre. Vili. A konvenczió hat hónappal aláíratása után lép érvényre. Még egyszer a TMaLivérd vasút a­7 ügyéről. WWWPpWüHmi György Endre barátom, a mai czikké­­­ben többi között ezeket mondja: »Ne méltóztassék feledni azt sem, hogy a Móricz Pál által idézett engedélyokmány szerinti beváltásnál az utolsó öt év alatt az államkincstár is kezelheti a pályát, s hogy egészsége­s tariftapolitika, s nem önkénykedő helyzetkizsákmányolás esetén mily jövedelme­zőség vár a Tiszavidéki vasútra.«­­Épen ezen pont lévén leginkább az, a­mit a hírlapok által közzétett kormányjavas­latban elfogadhatatlannak tartok, elmondom reá tisztelt barátomnak a nézetemet, épen azért, mert a fentebbi idézet szerint ő is le­hetőnek tartja azt, hogy a kormány hét évig kezelje a Tiszavidéki vasutat az államvasutak igazgatósága alatt, és nem a Tiszavidéki vasút kormányzata mellett, s lehetőnek tartja, hogy a hét év alatt előállandó jövedelem legyen a megváltás kulcsa. Véleményem szerint a Tiszavidéki vasút főigazgatósága sem a külön számadások veze­tésével, sem ,­ tiszai pályának feldarabolása esetén a tiszta jövedelemnek haszon-kilométe­­renként leendő felosztásával meg nem eléged­hetik még a Tiszavidéki vaspálya vezénylő igazgatóságának vagy felügyelő bizottságának fentartott betekintési jog mellett sem, mert: 1-szer.Egy pálya jövedelmezősége minde­nekelőtt függ a vitelbérektől, s mihelyt a ta­­rifta megszabására vonatkozó jogát a Tiszavidé­ki vasút igazgatósága kezéből kiadná, azonnal kétessé válnék vonalainak a mostani bevéte­lével egybehasonlítandó jövedelmezősége. 2-szor.Egy vasútnak jövedelmezősége több tekintetben föltételeztetik a kezelés egyszerű­ségétől, olcsóságától, hogy többet ne említ­sek, az állam­ellenőrzés tekintetében nem elé­gedhetik meg annyival, a­mennyivel egyesek vagy társulatok megelégesznek. Az államok­nál e tekintetben egy költségesebb rendszer uralkodik és kell, hogy uralkodjék, 3-szor. A pályák jövedelmezősége sok tekintetben függ a vonatmozgósítás, a pálya­­fentartás körül folytatott takarékos és körül­tekintő eljárástól ; függ továbbá a pálya szerkezetétől, emelkedési viszo­nyaitól, tehervonatainak hordké­­pességétől és m­indenekfölött azon vidéknek termékenységétől, pro­­ductivitásától, melyen a pályák át­vonulnak. Ha pedig a tariffa kérdésénél az állam talán helyesebben is, a státusgazdasági prin­­c­ipiumokat követné a pénzügyi tekintetek mellőzésével, ha pályáinkat akár részben, akár egészben kevésbé termékeny vidéken át­vonuló, emelkedési viszonyaiban a mienktől el­ütő, hordképességére csekélyebb, szerkezetére nézve rosszabb, forgalmi eszközeire nézve sze­gényebb pályákkal fűzné össze, akármikép győződne meg a Tiszavidéki vasút igazgatósága a számadások helyességéről, az alkalmazott kulcs igazságosságáról, ezek nyomán a tech­nikailag helyesen, s hibátlanul huszonkilomé­­terenként fölosztott tiszta jövedelemről, mert az a nettó bevétel nem lenne a tiszai pálya tiszta jövedelme, de lenne azon újabban egy­­befűzött pálya haszna és az egész hét év alatt a Tiszavidéki vasútra nézve nem történnék egyéb, mint egy sikertelen experimental. Mindezek mellett kinyilatkoztatom, hogy a kormányjavaslatban a jó szándékot és a ki­indulási alap helyességét fel kellett ismernem, azonban tekintve azon nagy erkölcsi felelős­séget, mely egy 50 milliót meghaladó objec­­tum eladásánál az igazgatóságot terheli; te­kintve azon anyagi felelősséget, melyet ily esetekben a kereskedelmi törvény az igazga­tóságra egyetemlegesen és annak minden tag­jára külön róv; tekintve azon jogot, melyet a kereskedelmi törvény 174. §-a minden egyes részvény tulajdonosának még közgyűlési ha­tározatok ellenében is biztosít, a következő elveket ajánljam társaimnak elfogadás végett. 1. A Tiszavidéki vasút tulajdonjogát mind­addig, míg annak értéke teljesen le nem fizet­tetett, az államra át nem ruházhatjuk. Oly megoldást, mely a váltsági összeget precariussá teszi, el nem fogadhatunk. Az adás­ve­vési szerződés körül oly eljá­rást kell követnünk, hogy az eladás teljesen végrehajtassák és az eladási ár, annak fizetési ideje, a pénznem, melyben az fizettetik, vég­legesen és definitíve meghatároztassék, úgy, hogy az egyezségnek az országgyűlés és a társulat közgyűlése által leendő elfogadása esetében más, mint annak szabatos végrehaj­tása fenn ne maradjon. Én tehát részemről a végleges eladás mellett vagyok és az eladási ár megha­tározására nézve szorosan ragaszkodnám engedélyokmány 23. §-ában előírt feltételek­­hez és amennyiben számításai alapjául ezt kormány felvette, tehát a kiindulási pontban a kormánynyal és a kormányjavaslattal telje­sen egyetértek. A különbség csak az, hogy a kormány javaslatainak megtétele óta az 1879. év lejárt és ma 1880-ban vagyunk ; mi nem mehetünk vissza 1872-ig, hanem csak 1873-ig, mert különben mellőznék az engedélyokmány ki­kötéseit. A vételár megh­atározhatására , tehát menjünk vissza 7 évvel, lökjük ki ab­ból a két legrosszabb esztendőt, s az 5 évre kiszámítható tiszta jövedelem, 5 százalékával tőkésítve, kiadja a részvényeinkért fizetendő vétel­árt. Nagyok azok az előnyök, melyeket a magyar állam a Tiszavidéki vaspálya megvé­tele által elérhet. A csoportosítás fa­nt­­asabik államvsllásá­­nak nagy eszméje a Tiszavidéki vasút megvé­­tele nélkül keresztül nem vihető. Nagy erköl­­csi,vivmány lenne ez a kormányra és nagy a magyar állam hitelére nézve. Alkalpadott időt a kormány a beváltásra sohanap, választ­­hatott volna. Hét szerencsétlen esztendő az a

Next