A Hon, 1880. május (18. évfolyam, 108-136. szám)

1880-05-01 / 108. szám

Inajestatica gyanánt tekintetvén, meg nem erősíttetett. Tehát akkor is fentaztatott a jog, hogy nem a kong­resszust, hanem a privilégium szavai szerint ő felsé­gét és most természetesen a törvény értelme szerint a felelős kormány útján, mely ő felsége nevében felelős­ség mellett tartozik intézkedni, illeti meg e jog. És voltak más esetek is, pld. midőn Joannovics Vincze érsek metropolitának, ki a múlt század har­madik évtizedében elfoglalta az érseki széket, defi­­cientiája idejére Dimetrievics Miklós adatott oldala mellé, mint egyúttal érsekségi és metropolitasági ad­ministrator. Ez is tehát történeti tény. De az, hogy az administratorok eddig csak az érsekséget, nem pedig a metropolitaságot is látták el s ennek is vezetésével bízattak meg, ellenkezik nem csak a declaratorium illyricumban fentartott fenségi jogokkal, hanem ellenkezik az újabb tényekkel is. A képviselő úr, ki mint tudom 1869. óta szakadat­lanul tagja a congressusnak, valószínűleg tudni fogja tehát, hogy 1870 ben és 1872-ben két administrator: Stojkovics és Gruics, nemcsak az érsekséget, hanem a metropoliát is ugyanazon módon administrálták, mint 1871-ben Masim­evics administrator, 1841-ben Chra­­nislav, 1837-ben Stankovits administrator és más időkben még mások, így tehát, azt hiszem te­hát, hogy a t. képviselő úr azon állítása, hogy egy­felől a congressusnak kellett volna előleges hozzájárulás vé­gett előterjeszteni a helyettest, másrészről, hogy a történt kinevezés a kánonokkal és az autonómiáról szóló törvényekkel ellenkezik, az e részben minden­kor történtek alapján, mint helytelen és kellő alapos­sággal nem bíró van bebizonyítva. A 4. pontban azt mondja a képviselő úr. Mily állást foglal el a kormány véleménye sze­rint Ivacskovics Prokop patriarcha a görö köl. szerb hierarchiában az említett intézkedés következtében, osztja-e a mitroviczi érsek, hogy a szerb metropolita patriarcha széke üresedésbe jött ? Itt is minden szóvi­ta vagy félreértésre okot szolgáltatható magyarázga­­tások helyett ismét legjobb lesz a helyzetet úgy, a­mint van, egyszerűen kommentár nélkül felderíteni. (Halljuk!) De előbb megjegyzésem van arra, a­mit a képviselő úr az iránt mond, hogy »Angelics Ger­man bácsi püspöknek érseki és metropoliai admi­­nisztrátor­rá történt kinevezése a kongresszusi sza­bályrendeleteket is sérti, mert azok értelmében a metropolita szék megüresedése esetében a kongresz­­szus elnöksége a rangban legidősebb püspököt illeti meg.­ A képviselő úr által idézett szakasz nem azon esetről szól, melyet ő említett. Most a patriarcha székének meghalálozás miatti megüresedése nem fo­rog fenn, és így nem az az eset van, melyről a sta­­tutumoknak 12. szakasza szól. Különben pedig, midőn adminisztrátor kineve­zése történt, midőn a metropolita saját kérelmére fel lön mentve, mindig a kinevezett adminisztrátornak vált feladatává a metropolitát egyház-politikai sza­bályrendeletek alapján megillető jogokat és jogosít­ványokat a még életben lévő érsek metropolita he­lyett, tehát annak helyettesekép gyakorolni. Ez a helyzete a mai adminisztrátornak; ez volt mindig helyzetük a régibb adminisztrátoroknak, legyen arról a képviselő úr meggyőződve, hogy midőn azon eset, hogy metropolita választásáról lehessen szó, be fog következni, teljes scrupulositással meg fog a kor­mány részéről az, a­mit a törvény rendel, tartatni. Az 5. pontban azt kérdi a képviselő úr: »Mely jog és törvény alapján lett a nemzeti egyházi javak jövedelméből 24.000 frtnyi évenkénti életjáradék a patriarchának és ugyanily összeg, mint állandó jutal­­mi díj az adminisztrátornak elrendelve?« s ebben a szerb alapítványokba vágó helytelen és törvénytelen intézkedést lát a képviselő úr. Én te­hát teljes kész­séggel elismerem, hogy ha halálozás folytán megéri e­ a szerb egyházi és iskolai alapokat. ha, mint már előbb is mondom, az eset ma nem az. És tovább men­ve, azt hiszem, hogy épen az itt megtámadott intéz­kedésben a kormány a legnagyobb scrupulositással igyekezett ennek is eleget tenni, mert nem az egyházi s iskolai alapokból rendelte a dotatiót a nyugalomba lépett patriarcha használatára levő javak jövedelmei­ből és pedig oly módon, hogy azon jövedelmek egész­ben igénybe nem vétetvén, azoknak fenmaradó tete­mes része ezen időközi kormányzat alatt a szerb egy­házi és iskolai alapok javára fordíttassék. Végül még két kérdése van a t. képviselő úrnak: »Miféle okok voltak mérvadók mindezen tör­vényellenes, rendkívüli rendszabályok alkalmazásánál; átalában véve pedig, mi oka volt annak, hogy a görö kel. szerb autonóm egyház kivételes állapotba helyez­tessék ?« És: »Hajlandó-e a miniszterelnök úr a patriarcha lemondását mielőbb közölni a szerb nemzeti egyházi kongresszussal s átalában véve mily lépéseket szán­dékozik tenni arra nézve, hogy a szerb egyházban a törvényes állapot visszaállíttassék ?« Itt, t. hát, legelőbb is azt kell megjegyeznem, hogy arra, hogy a szerb egyházban törvényellenes, rendkívüli rendszabályok alkalmaztassanak; arra, hogy a görög keleti szerb egyház kebelében kivételes állapot hozassék be, semmi indok nem vezette a kor­mányt , mert, mint előadni bátor voltam, törvényel­lenes, rendkívüli rendszabályokat nem alkalmazott, s kivételes állapot a szerb egyházban életbe nem lép­tetett, hanem intézkedett úgy, mint a hasonló viszonyok közt, mióta autonóm szerb egyház Magyarországban létezik, intézkedtek. Épen azért arra nézve sincs mit nyilatkoznom, mikor szándékozom és minő lépéseket akarok tenni, hogy a szerb egyházban a törvényes állapot vissza­helyeztessék , mert törvényes állapotot, mely megmá­sítva nincs, visszahelyezni nem lehet. Ott ma is törvé­nyes állapotok léteznek, úgy mint azoknak az adott viszonyok közt létezniök kell. Valamint a lemondás­nak a congressus elé terjesztését sem ígérhetem meg, épen azért, mert mint előbb szerencsém volt rámu­tatni, ez a congressusi teendők közé hajdan sem tar­tozott, — sőt midőn ily esetben a congressus akart intézkedni, ez a múlt században is — mint a felségi jogokat egyenesen sértő — figyelembe nem vétetett. Különben a t. képviselő úr törvényre, statú­tumra nem tudván hivatkozni, mintegy per analo­giam következteti, hogy a lemondásnak oda kellett volna intéztetnie a congressushoz vagyis a congres­susi választmányhoz, mert ki lévén mondva, hogy a patriarcha szabadon választatik, ennek szerinte egyenes kifolyása az, hogy a lemondásnak is ott kell történnie. Ennek te­hát, már a kiindulási pontja sem helyes, mert patriarcha választatik a congressus ál­tal akkor, midőn, mint mondom, annak esete követ­kezik be, és ha be fog következni, választatni fog ez alka­lommal is, de nem választatik úgy, hogy a történt vá­lasztás tudomásvétel végett bejelentessék, hanem vá­lasztatik úgy, hogy ahhoz nem tudomásul vétel, hanem helybenhagyás szükséges, melyet meg lehet tagadni, a­mint ez újabb időben ismételten megta­gadtatok. Tehát az analógiából levont azon követ­keztetés, hogy a lemondásnak is ott kellett volna meg­történnie, nem helyes. (Helyeslés jobb felől.) Különben, t. hát, úgy a képviselő úr, mint mind­azok, tehát az egész ház, kiket ezen ügy érdekel, le­gyenek megnyugodva az iránt, hogy a magyar kor­mány kötelességének ismeri a törvényeket és szabá­lyokat úgy, a­mint azok fennállnak, fentartani, hogy a szerb egyház autonóm jogait kötelességének fogja tartani megvédeni, bárhonnan támadtatnának is meg, de megvédeni azon támadások ellen is, melyek az adott jogkör túlterjesztése által az egyházi és iskolai czéloknak nem egészen megfelelő irányzatok érvénye­sítésére törekszenek. (Helyeslés.) És ha a képviselő úr indokát kérdi, hogy miért fogadtatott el a pat­riarcha lemondása , miután a patriarcha lemondását, fájdalom, köztudomású egészségi állapota miatt adta be, annak indoka abban rejlik, hogy a kormánynak ezen kínálkozó alkalmat épen a szerb egyház és is­kolák ügyeinek érdekében meg kellett ragadnia arra nézve, hogy mivel a megválasztott érdemes férfiú egészségi viszonyainál fogva gátolva van abban, hogy kellő erélylyel megfelelhessen hivatásának, addig is, míg az új választás esete beáll, ezen ügyek oly férfiú által kezeltessenek, a­ki a szerb egyházat, annak jo­gait és alapítványait, ha szükség volna rá, bizonynyal megvédené nemcsak a kormány túlkapása ellen, ha­nem meg fogja védeni az ellen is, hogy azok más c­é­­lokra, mint a­melyekre rendelnék, fordíttassanak. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tu­domásul venni. (Helyeslés jobbfelől.) Maximovics Miklós a választ tudomásul nem veheti, mivel a szerb egyház alkotmánya, szerke­zete megsértetett és alapjogai megtámadtattak. Kéri a választ tárgyalás alapjául napirendre kitüzetni. A ház a miniszterelnök válaszát tudomásul veszi. A holnapi ülés napirendje lesz: az 1880. évi 5. t.-cz. által engedélyezett hitelműveletek végrehajtá­sáról szóló jelentés, a Belgiummal, az­ áruvédőjegyek utalma iránt kötött egyezményről szóló törvényjavas­­lat, a Fiume és a nyugat-európai kikötők között gőzhajózási járatok létesítésére alakult társulat segé­lyezéséről szóló törvényjavaslat, továbbá a fiumei Zichy-molón tervezett tárház építéséről felveendő kölcsönről, azután a keleti marhavész iránti intézke­désekről szóló törvényc­ikk kiegészítéséről szóló tör­vényjavaslat, ezenkívül a Szerbiával kötött vasúti egyezményről szóló törvényjavaslat, végre a kérvé­nyek 13. sorjegyzéke. Az ülés végződik 2 óra, 25 perc­kor. A főrendiház ülése ápr. 30-án, déli 1 órakor. Elnök: Majláth György ; j­eg­y­ző: Bánffy Dezső b. A kormány részéről jelen vannak: Szapáry Gy. gr., Trefort A., Bedekovics K. A képviselőházi jegyző átnyújtja a Szegedre vonatkozó szentesített törvényczikkeket, kihirdetés végett és átadja az 1880. államköltségről szóló tör­vényjavaslatot kihirdetés végett. A törvényczikkek kihirdettetvén, a törvényja­vaslat kiadatik a hármas bizottságnak vélemény­adásra. Trefort Ágost miniszter ezután válaszol Ipo­lyi Arnold püspöknek interpellácziójára, melyet az a vallási tanulmányi alap kezelésének felügyeletére tervezett bizottság szervezete és hatásköre iránt hozzá intézett. A bizottság hatáskörét körvonalazó szabályzat­ban kimondatik, hogy »a nevezett alapok évi költség­­előirányzatát, mielőtt a legfelsőbb jóváhagyás alá ter­jesztetnének, ezen bizottságban megvitattassanak és az ezen alapok vagyonságairól készített évi zárszá­madások a bizottságnak átvizsgálás végett kiadassa­­nak s annak a költségvetésekre és zárszámadásokra tett észrevételei is mindig ő felsége elé terjesztesse­nek, önként értetvén, hogy a bizottság az alapok tu­lajdonát képező jószágok gazda­ság és erdészeti költ­ségelőirányzatait és számadásait tárgyalás alá veheti. Továbbá rendeltetik, hogy »valahányszor oly n­orsrol/rul van an­\, rv»olj’olr o norPzpit. rvlonnV ♦ ?*«•*•'**.11«», dókának jelenteken)­ meg­vált­oztatását tárgyazzák, jele­­sen a) ha pénztőkék átváltoztatásáról — b) az alapok tőkéinek ingatlanokba fektetéséről — c) a tőkék fel­­használásával járó nagyobb építkezések foganatosí­tásáról, — d) ingatlanok vásárlásáról, eladásáról vagy elcseréléséről van szó, a mennyiben az ingatlan értéke 10,000 frtot meghalad, — a bizottság előleges véleményét a miniszter mindig kikérendi.« A­ miniszteri felelősségnél fogva azonban a mi­niszter a bizottság határozataihoz kötve nem leend — de eltérő vélemény esetében tartozik ő felsége ha­tározatát kikérni. Reményli, hogy ezen bizottság a legrövidebb idő múlva életbe fog lépni s bátran állítja, hogy ezen bizottság valamint consultativ s ideiglenes ter­mészeténél fogva nem törvényellenes, vagy alkot­mányellenes, úgy másrészt az ügy új törvény általi végleges eldöntésének nem praejudicál s a miniszter felelősségét sehogy sem villálja, ki csak is a koroná­nak s a törvényhozásnak lehet felelős, s a törvény­­hozás és különösen a képviselőház jogait sem sérti. Ipolyi Arnold püspök köszönettel veszi e vá­laszt, s legmegnyugtatóbbnak találja azt a részt, hogy a bizottság nem praejudikál ama alapok katho­­likus jellegének. A főrendek a miniszteri választ tudomásul ve­szik és ezután letárgyalták a honvédelmi minisz­térium elszállásolási költségtöbbletének fedezésére szolgáló póthitelről szóló törvényjavaslatot. Végül az elnök kijelenti, hogy az államköltség­­vetés tárgyalására a főrendeket máj. 7-ére vagy 8-kára fogja egybehívni. Ezzel az ülés 1 óra 45 perczkor véget ért. Kossuth iratai az emigráczióból. (Kossuth Lajos: Első kötet. Az 1859-ki olasz háboru korszaka. Budapest. Az Athenaeum r. társulat kiadása. 1880. Bolti ára 5 frt. Díszes kötésben 5 írt 80 kr.) Ezt az 526 lapra terjedő, díszes kiállítású, ter­jedelmes kötetet bizonyára kegyelettel, benső meg­hatottsággal veszi kezébe minden magyar ember. Hisz egy alig húsz éves múlt sejtelmes reménykedé­sei azok, melyekről a fátyolt hivatott kéz lerántja, hogy a diplomácziai alkudozások, menekültek készü­lődései, s az elnyomatás ellen való önvédelem for­rongása által igényelt homály eltűnjön, s a tárgyila­gos szemlélet fényének és világának engedjen tért. Már ez magában igazolná, hogy e munkához nem kis örömmel nyúlunk. S igazolja, főleg írójának egyé­nisége. Kossuth Lajos politikai nézeteinek felfogására nézve eltérők lehetnek a vélemények, a­mint eltérők is, az egyénisége iránt való melegérdeklődés és benső tisztelet azonban nincs pártokhoz kötve; e lap hosszú küzdel­meiben, azt hiszszük, megmutatta, hogy a tiszteletben e történeti fontosságú alak iránt nem szorul leczkére senkitől. Pedig, ha lenne is, a­ki Kossuthtól e tiszte­letet meg akarná tagadni (tudjuk, nem is oly rég, a ma nevének varázsával takarózok közül egy nagy tényező igen is meg akarta), nem tagadhatná meg te­hetségei, képességei, szóval lángelműsége méltatását. S ezt provokálja könyve. Históriai egyéniségeket, mint Kossuth, mikor pályájuk zenitlejére már eljutottak, ritkán látunk a toll fegyvereihez nyúlni. Aki él is vele, többnyire arra használja, hogy holta után emléket emeljen magának vele. Helfi említi, hogy Kossuthot is nehezen le­hetett reá bírni, hogy e munkát még életében adja ki; nekünk pedig úgy látszik, hogy e munka nagy­­fontosságú történeti súlya és azáltal nyer sokat, hogy Kossuth életében jelent meg. Későbbi kornak szánt munkára különböző tekintetek könnyen alkal­mazhatták volna az emlékiratok közönséges mérté­k munka első fejezete, »az 1859-ki olasz háború keletkezése czimet« viseli, s öt hosszabb czikkben, s öt jegyzetben magyarázza az európai eseményeket, az olasz­ kérdés előzményei tekintetében. Itália földirati elnevezés volt a diplomaták előtt, úgymond, de a teremtő Európa kertjévé, egy­ségessé s oly népek hazájává tette, melyek nemzet lenni voltak hivatva. S ennek szelleme vonult szaka­datlan vonalkép e népek múltján, bár nem egyenlő volt a fajkeverék, melynek olvasztó tégelyéből elő­kerültek, bár nem egy nyelvet beszéltek, s meg sem értették egymást. Feldarabolhatták idegen hatalma­sok, de azt nem tudták kivinni, hogy a szétdarabolt tagokból kiirtsák az egységre törekvő életerőt. A pá­paság s a római császárság kútfeje szintén ez egy­ség eszméje volt. Belsőleg is huzalkodtak az elemek, s az egyéni erő bámulatig kifejlődött bennök. Asti, Pia, Genua, Velencze csodákat tőnek magukban, külön-külön; ez, amennyiben nem kedvezett az egységi iránynak, kedvezett a függetlenségi szellemnek, mely egységre vezet. Az olasz ur akart lenni saját hazájá­ban, az eldarabolt tagokat az idegen uralom gyűlö­lete egyesítette, s e gyűlölet, mely a rettenetes Bar­­barossza hatalmát összezúzta, itt ott erőt vett még a pápákon is, s az »Italia ab exteris liberanda« II. Gyula pápa zászlóinak felirata volt. De az apró köz­társaságok zsarnokok kezére kerültek; a zsarnokok gyöngének szereték a népet, s igy újra betolakodott az idegen; a spanyol a francziával küzdött az ura­lomért, s a diadalmaskodott spanyol helyébe a múlt század elején, a leggyűlöltebb mindenek között, az osztrák lépett. Ezt Itáliában Napóleon váltotta fel; mint idegen hódítót gyűlölettel fogadták őt is, s e gyűlölet csak fokozódott, mikor Napóleon a függet­lenségi eszmén ejtett sérelem mellett megsértette még az egység eszméjét is, s Itáliából maga családja szá­mára három külön választott uradalmat csinált. A bécsi kongresszus még kevesbbé vette tekintetbe a né­pek vágyait. Lombardia, Velencze, Isztria, a piaczen­­uwh­­ói, Fenikra, JL­ uskina, Modena s Jr’árma kézre adatván, az osztrák­ ház urává lett az eldara­bolt földrajzi elnevezésnek, Itáliának. Ezáltal az egy örökké forrongó politikai vulkán lett. A népnek val­lásává vált az osztrák gyűlölet, s ezen megtörött minden engedmény ajánlás is. Ki az osztrákokkal Itáliából: e kiáltással kelt fel az olasz ágyából; ez vegyült fogcsikorgatással imádságába; ez lüktetett minden érvelésében, akármit csinált; ezzel ment aludni és még álmában is ezzel álmodott. A pápai kormányzat végtelen rész volt, de a nép első­sorban nem ez ellen, hanem az ellen zúgoló­dott, hogy a pápa magát az idegen szolgájává tette. A karbonária behálózta egész Itáliát, s a karbonáriá­nak jelszava Itália függetlensége s az osztrák gyű­lölete volt. Nem szüntethette meg ezt a legkegyetle­nebb visszatorlás sem; az összeesküvés fonalát, mely az elhaló martyr kezéből kisiklott, volt, a­ki fölvegye nyomban a vérpadnál. Az olasz, kinek Machiavelli hibájául rótta fel a fegyelem hiányát, megtanulta e gyűlöletében még a fegyelmet is. Gyűlt a villanyos folyadék harminc­három éven át, s 1848-ban kitört. Legjobban felfogta a mozgalom természetét Metternich, ki még e forrada­lom kitörése előtt megmondta, hogy »nem reformok kérdése e’forrongás, hanem Itália nemzet, ország akar lenni; Ausztria meg megakarja tartani olasz birto­kait, s ily ellentétet nem lehet konczessziókkal meg­oldani.« Az olasz nép kiűzte Stadeczkyt Milánóból s Károly Albert, Szardinia királya, sietett az olaszor­szágos jelleget öltött nemzeti forradalom védelmére, bár diplomácziai fogáskép egy jegyzékben kijelenté, hogy ezt csak azért teszi, nehogy a mozgalom köztár­sasági irányt vegyen. Károly Albert érezte, hogy a savoyai dinasztia van hivatva az olasz nemzeti moz­galom élére állni; kétszer élére is állt, le is győze­­tett; ez trónjába került; számkivetésben halt meg; de a kard, mely kezéből Novaránál kiesett, Olaszor­szág függetlenségének kardja volt, s azt törhetetlen határozottsággal fölvette fia, II. Viktor Emánuel ki­rály, ki nyilván vallotta, hogy nem arra büszke, hogy király, hanem arra, hogy »Olaszország első kato­nája.« Az e czímhez kötött kötelességek teljesítésétől nem tágított, s a­mint Cavour egy Napoleon elé ter­jesztett emlékiratban kifejté, ragaszkodott »család­juk 1003-tól ápolt hagyományos nemes eszméjéhez, Itáliának az idegen járom alól felszabadításához.« E sorok írója, Cavour, mint egy szellemi óriás magas­­lott ki az olasz államférfiak közül. A kor szelleme­s nemzete géniusza testesül meg benne, s a mély belátást bámulatos tapintattal, a tapintatot kifáraszt­­hatatlan tevékenységgel, s a tevékenységet a hazafi­­ság azon szivmelegével egyesítette, mely a törhetet­len erély kiapadhatatlan forrása és igy századok aspiráczióit megvalósítani, s nemzete életében kor­szakot alkotni volt hivatva. De a piemonti nép is megértette őt. Bár ő maga szabad, s alkotmányos életet élvezett, adói elviselhetők voltak, s a nép tudta, hogy ő részben csak veszthet, az olasz honsze­retet magasztos indulata által lelkesítve kész volt minden áldozatra, hogy Itália földrajzi fogalmát Olaszországgá tehesse. Mindazonáltal nagy nehézsé­gek álltak a nép, király és kormány által egy­aránt óhajtott siker útjában. Első az volt, hogy ép az ötve­nes évek elején akarta Ausztria magyar s olasz bir­tokait is a német konföderáczióba bekebeleztetni, s az által azok minden megtámadása ellen az egész német szövetség védelmét biztosítani. A magyar emi­­gráczió akkor szabad tagjai, (Kossuth fogoly volt Kis- Ázsiában), tiltakoztak e szándék ellen, s egy a franczia köztársaság kormányához intézett emlékirat­ban kifejezték abbeli reményüket, hogy a köztársaság e tervezet végrehajtását annál kevesbbé fogja megen­gedni, mert a szándékba vett beolvasztás által Né­metország lakossága 38 millióval szaporíttatnék . Folytatás a mellékleten­­ két, s a szubjektív önvédelem rovására írhattak volna sokat, a­mi nem oda tartozik. Most e munkának ez a természete megszűnik. Mint a történtek tárgyilagos előadása kell, hogy szerepeljen, s élő kortársak, meg­levő adatok, eleven emlékek alapján kell, hogy mél­tatást találjon. S fog is találni bizonyosan. Mentül tágabb keret az, a­melyben mozog; mentül inkább az egész emberiség történetébe belejátszó elemekkel van ennek a kis magyar drámának pohár vize összeköt­tetésben, annál valóbb szinü, hogy ebbe a pohár vízbe dobott kő gyűrüzete ki fog terjedni az elemek egész óczeánjára s az érdeklődés, melyet ébreszteni fog, egyszersmind ama kor eseményének históriai érvé­nyű megállapítására is reá fog vezetni. Itt, mielőtt e munka részletes ismertetésére térnénk, egy mondani­valónk van még. Azon politikai nagyságok, kik a könyvírás mesterségéhez nem átallják leszállani, igen sokan vagy tehetségeiknek e térre nézve atalán való fonákságát, vagy az idő szerint való fogyatkozá­sát árulják el. Elég e részben Metternichre utalni. Kossuth nem eshetik az első kategóriába (ő iró volt, s minő iró! mielőtt államférfi lett volna) s nem esett bele a másodikba. Ő neki könyve az irói pályán is nem hanyatlást, hanem haladást jelez. Azon szerencsés szel­lemek közül való­k, kikre kor, idők járása, csalódások, csapások nem gyakorolnak nyomasztó befolyást.Tollá­nak ereje látó köre terjedésével izmosul, kerekdedsége művészi ízlésével tökéletes­ül. Stil tekintetében ez a munka­minta, s az olvastatást még akkor is megér­demelné, ha sem szerzője neve, sem tárgyának érde­kessége nem provokálná azt. Így, a­mint a három tényezőt együtt találjuk, legelső sorban adózunk a munka jelességének. Az olasz mozgalmak. Európa szívében egy 70 milliónyi állam alakíttatnék, a­mi az európai egyensúlyt tökéletesen felforgatná. — E terv nem valósult. Maguk a német államok sem fogadták melegen, tiltakozott ellene a piemonti kor­mány, tiltakozott Anglia is, Bonaparte Napoleon pe­dig a franczia köztársaság nevében egyenesen ciius bellinek jelentette azt ki, minek folytán azután Mik­lós czár is azt ajánlotta Ferencz Józsefnek egy leve­lében, hogy álljon el e téritől, minek azután a bécsi kormány engedett is. E kudarcz helyrehozására Itáliában igyekezett befolyását növelni s Piemontot kivéve, ott minden kormányt uralma eszközeivé tenni. Hatalmi állást foglalt az Alpesektől Terraczináig s hatalmának ter­jesztése oly őrült fanatizmust keltett az isteni jog né­mely »haszonbérlőjében«, hogy V. Ferencz modenai herczeg az osztrák-olasz liga ez időbeli alakulása ide­jén egész komolyan indítványozta, hogy Francziaor­­szágot olasz-osztrák hadsereg támadja meg, Párist, az európai gonosztevőség székhelyét törölje el a föld szinéről; az erősségeket mind le kellene rombolni, a határszélen fekvőket a szövetségesek kezére adni s a német és olasz határszéleken katonai gyarmatokat te­lepíteni, hasonlókat a török határszéli gyarmatokhoz,­­sőt azt indítványoznám, — folytatta — hogy rész­ben az ottani horvátok és szlavónok szállíttassanak át azokba a franczia megyékbe, s az általuk begyarma­­tosított vidékek a gyarmatosok eredeti uralkodóinak felsősége alatt álljanak; a mostani zavargó lakosok Francziaország belsejébe kergettessenek vagy Ame­rikába deportáltassanak.« És Schwarzenberg herczeg, mint »bölcset« emlegette e »mély belátásu« kötni való bolondot. — Bársfoz ily kategóriájú uralkodók könnyítették Piemont dolgát, a turini államférfiak mégsem hitték, hogy nagy terveiket külső segítség nélkül megvalósíthassák. De külső segítségért tett lé­péseikben nagy akadályukra voltak Mazzini lázadási természetű fölkelési kísér­letei. »Nézetem e dolog fe­lől, írja Kossuth, mindig az volt, hogy a­mi szabad és czélszerű is lehet ott, hol a türelme vesztett nép pusztán kormányváltoztatás vagy belszervezeti ala­kulás czéljából folyamodik a forradalomhoz, az sem nem szabad, sem nem czélszerű oly esetben, midőn nemzeti függetlenség, idegen uralom alól való felsza­badítás a czél. Első esetben a forradalom nem hábo­rú, csak belvillongás, melynél a fölkelő nép csak kormányhatalommal áll szemben s az ily forradalom pár napi utczai harczczal már nem egy ízben eldön­tetett , de a második esetben a forradalom valóságos háború külhatalom ellen, melynek hatalmi súlypont­jához benn az országban hozzáférni nem lehet. Ily esetben lokális kitöréseket akár szítogatni, akár ren­dezni, politikai hiba.« Mazzinit azonban veszedelmes vér alkata más ösvényre terelte s coup de mainjei minduntalan fiaskót vallottak. E kísérletek nagy ne­hézségeket okoztak a turini kormánynak, melyet el­lenségei azokban bűnrészességgel vádoltak, s fran­czia és osztrák részről nem is hiányzott a kezdemé­nyezés, hogy Viktor Emánuelt rábírják: »rúgja fel a szabadelvű — ily lázadásokat lehetővé tevő — intéz­ményeket«, de Viktor Emánuel kijelente, hogy ké­szebb leszállani trónusáról, semmint kötelességeit megszegje. A turini államférfiak a krími háborút használ­ták fel arra, hogy az olasz­ kérdést Európa előtt szó­ba hozhassák. Felhasználták a nyugati hatalmak a felett való boszúságát, hogy Ausztria minden hivoga­­tásuk daczára sem állt közéjük s készeknek nyilat­koztak először bizonyos föltételek mellett, ezek visz­­szautasítása után pedig föltétlenül is részt venni a krími háborúban. »Merész, koc­káztatott játék volt ez, mondja Kossuth; nem tudom, vajon Cavour he­lyén mertem volna-e koc­káztatni ? Nehezen.« De a merész játék sikerült. S a krimi háborút követett pá­­­riai lxongropozi­óón Szardinia részt vett, sőt a kon­gresszuson is szóba hozatott. Közben, Viktor Emá­nuel londoni s párisi útja alkalmával, Napóleon csá­szár megkérdezte Cavourt, mit lehet tenni Itáliáér­t mire egy hosszabb emlékirattal felelt, mely — tekin­tetbe véve, hogy akkor Auszt­ia a béke megkötése körül szolgálatokat tett a szövetségeseknek — csak némi reformokban kulminált. A kongresszuson is csak ily irányban folyt a szóváltás, de már az is nagy vi­harra adott alkalmat, mert Ausztria minden javítást visszautasított, az angol képviselők pedig kijelentették, hogy egész Anglia fel fog háborodni az osztrák kül­dött botrányos szavai felett, ha azok tudomására jutnak. Nem jutottak tudomásra, mert közmegegye­­zéssel ez ügyek a jegyzőkönyvből kimaradtak, de Ausztria tanúsított magatartása Napóleont határo­zottan Olaszország javára hangolta. Nem egész két évre rá következett be Orsini merénylete. Kossuth, Pietri személyes észleletei alap­ján, Orsinit, mint fanatikus, de nem romlott embert rajzolja, ki a honszeretetet a mártyromság vágyának rajongásáig vitte. »Abban a téves hitben élt, hogy a császár útjában áll Olaszország szabadságának. Pe­dig dehogy állt. Pietri felvilágosította Orsinit tömlö­­czében, hogy ha sikerült volna a császárt megölnie, és azt ölte volna meg, ki a világ, hatalmasai közül az egyedüli ember, kitől az olaszok támaszt, segítséget várhatnak.« Így jöttek létre Orsini híres levelei, me­lyeket az egész sajtó, a hivatalos császári s piemonti királyi sajtó is, közölte pedig az tényleg már támadás volt Ausztria ellen. Napóleon átvitte e támadást a sajtó teréről a diplomácziai térre is, s jött Conneau küldetése Turinba. Cavour plombiéresi útja, Salvag­­noli úgynevezett compiégnei javaslata az olasz ügy­ben, mely még azon állásponton állt, hogy négy Olaszország állittassék fel s abban is első Napoleon hires eszméinek körében mozgott, hogy ezek egyike Napoleon herczeg számára lett volna alakítva; jött Napoleon hires újévi beszéde, vele majdnem egyide­jűleg Viktor Emánuel trónbeszéde Itália nagy s or­voslást igénylő sérelmeiről, melyet közvetetlenül köve­tett, a véd- és daczszövetség megkötése Franczia­ország és Piemont közt; az egyezményt a császár ne­vében Napóleon herczeg írta alá, ki nőül vette Viktor Emánuel leányát. A hábo­rúig nagy diplomácziai hadjárat volt hátra, melyben a fő nehézséget Anglia okozta, melynek akkori tory kormánya mindent meg­kísértett nem annyira Ausztria, mint az európai nem­zetközi jog akkori alapját képező 1815-diki szerző­dések mellett. De végre is Cavour minden nehézséget elhárított a háború elől s Cavournak még azt is si­került elérnie, hogy az osztrák támadjon. Napoleon császár május 12-én kikötött Génuá­­ban s ezzel a koczka el volt vetve. Az olasz­ kérdés ez előzetes ismertetése Kos­suth munkájából 63 lapot vesz igénybe. Magyarázó jegyzetek ismét a munka 63—84 lapjait foglalják el. E jegyzetek közül az első Mazzinival foglalkozik, ki a savoyai házban még 1859-ben sem bízott s a pie­monti mozgalmakat mint önző monarchikus cselek­­vényeket elitélte; de midőn a villafrankai béke után látta, hogy a piemonti párt sem éri be a már elért parcziális sikerekkel s nagyobb nemzeti czélok után tör, alkudozásba bocsátkozott vele s Olaszország lét­­rejövetele érdekében kész volt Viktor Emánuel ki­­rálylyá tételében is megnyugodni. — A 2. számú jegyzet Viktor Emánuel magatartását ismerteti, mi­dőn az olasz republikánus sajtó az Orsini merényle­tet dicsőítvén, Napóleon kormánya a sajtószabadság megszorítását követelte. Cavour­s a király semmi áron nem engedett, s mindössze egy régebben is be­adott sajtótörvényt fogadtatott el parlamentje által. A 3., 4. és 5. jegyzet az 1859-ki háborút közvetetle­nül megelőző diplomácziai egyezmények egyes emlé­­­kezetes­ mozzanatait részletezi s a kibocsátott kiáltí­­­ványokat ismerteti. Az olasz mozgalmak s a magyar ügy kapcsolatba hozása. Kossuth műveinek második fejezete nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek egy Kossuthoz intézett levelé­vel kezdődik. Egy párisi nagy palotában örülnek, úgy­­mond, hogy Kossuthnak s a magyaroknak semmi ré­szük nincs a merényletekben, kérdik, miért nem jó Kos­suth Francziaországba; sajnálják, hogy valaha ezt meg kell­ tiltaniok, de most másképen állnak az ügyek, tavai szívesen fogadták volna, most is áteresz­tenék, s ha nem is jó, azt szívesen vennék, ha kijelen­tené, hogy Ausztriának most is oly ellensége, mint bármikor, s kész ellene az első adandó alkalommal fegyvert ragadni. Kiss Miklós nem látta megokolva e lépést, mire az illető azzal válaszolt, hogy a háború Ausztria ellen több, mint bizonyos, hogy így a föllé­pés által Kossuth szerfelett sokat használhat hazá­jának. Kiss semmi biztatót nem mondott, inkább visz­­szautasító magatartást tanúsított, de a történtekről azonnal értesítette Kossuthot. Ez volt a császári ház első avance-a Kossuth felé. Mert nem lehet felőle kétség, hogy e felszólítás Kossuthoz a császári háztól, valószínűleg Napoleon­ig valamely megbízottjától, ha ugyan nem közvetetlen magától indult ki. Nem ok nélkül emeli ki Kossuth, hogy e levél márczius 21-én (1858-ban) kelt s így több mint há­rom hónappal a plombiéresi találkozás előtt kelt. Jóval később, 1858. deczember 7-én Irányi Dániel jelenti Kossuthnak, hogy lengyel közvetítéssel fel­szólítást vett franczia részről a magyar ezredeknek elpártolás czéljából felszólítására. Az elpártolókból légió alakittatnék, mely az olasz ügyben harczolna. Irányi már eleve határozott visszautasító nyilatko­zatot tesz. Mert Magyarország »ha fegyvert ragad, azt saját kezére teszi, nem pedig hogy más javára kaparja ki a tűzből a gesztenyét.« Itt már az a fran­czia főur »újra meg újra sürgeti, hogy Kossuth Pá­­risba jöjjön vele értekezendő.« »Nem lenne méltó, válaszolja Irányi, mert hazánk irányában semminő ígéretet nem akarnak tenni, annál kevesbbé kötelezni magukat.« Deczember 15-én Irányi ismét új ajánlatról ad hírt. Magyarországi fölkelésre segély ajánltatik, a föltétel alatt, hogy a magyar ügy az olasz köztársa­sági mozgalomtól elválasztassék. De a kormány a magyar ügyet sem biztositná, s győzelmével vagy bukásával hivatalosan nem törődnék. — Irányi bizo­­dalmatlankodik : tud-e ez ajánlatokról a császár s nem szereti ez ügyben a lengyel közvetítést. Deczember 29-én Irányi azt tudatja, mit Klap­kától hallott, ki három nappal előbb »ama franczia nagy urnás volt, kiről szó volt.« Klapka a felszólí­tásra, hogy az emigráczió akar-e részt venni Auszt­­ria ellen a támadásban, azt feleli: »Szívesen, ha nem puszta diverziónak fog tekintetni a magyar fölkelés, hanem önálló fellépésnek és ha anyagilag is segíte­nek.« Klapka ekkor már igénybe akar venni vagy ötszázezer frankot, vagy kétszer ennyit, a­mit adni hajlandók ; de Irányi ellenzi, mert ez lekötelezett­séggel járna s mert ő a mozgalmat Kossuth kezében akarja összpontosittatni. Az ügyet azonban — most először — figyelemre méltónak tekinti, mert Ma­gyarország felszabadítására csak két mód van : áta­­lános forradalom, vagy Ausztria-ellenes háborúk fel­­használása ; »könnyelműen nem szabad ugyan a nemzetet felkölteni, de a jelenben kínálkozni látszó alkalom megragadását nem lehet könnyelműségnek keresztelnünk.« Kossuth január 6-ki kelettel válaszol Irányi Dániel decz. 29-ki levelére. Még mindig nem látja a dolgot oly alapon, melyen indulni lehetne. Imondat­­lan, túlkapzsi tolakodással a mi hazánk ügyét még halálosabban kompromittálhatnák, mert fel nem karoltatni baj , de felkaroltatni és eldobatni nemzeti halál. Neki biztosíték kell az eldobás ellen, hogy komolyan szóba álljon a dolog felett. Megerősíti bi­­zodalmatlanságát, hogy az a »franczia nagy úr,« kitől a kezdeményezési tapogatózás ered, a császár­tól rendesen oly ügyekben szokott eszközül használ­tatni, melyekben a hatalom bizonyos czélokat akar elérni, anélkül, hogy a czél eszközlőivel szolidari­tást vállalna, sőt úgy, hogy még az érintkezést is eltagadhassa. Azt azonban valószínűnek tartja Kossuth, hogy a cselekvés ideje közeledik. Tisztáztatni akarja a helyzetet. Ambícziót nem ismer. »Dicsőség szemem­ben haszontalan tömjénfüst. Szagától is undorodom. Vonzalmaim, véralkatom, jellemem a harmaté, sze­retnék, mint az, áldást hinteni észrevétlenül.« S azért jobb szeretné, ha más vezetné a mozgalmat. De hogy az eredményre jusson, a nép tömegeinek áldozatra kész csatlakozása kell; a nemzet pedig csak annak felhívására mozdul meg, a­kiben bízik. Az pedig tény, hogy a nép nagy tömege benne, Kos­suthban bízik, s ha ő nem vezeti a mozgalmat, fejét csóválja s azt mondja, »ha jó volna ez a dolog, itt volna Kossuth Lajos.« Az angol közvélemény is csak oly mozgalmat pártolna, melynek Kossuth áll az élén. »Ha más akárki­vel vezérkedhetni, pártocs­­kákra találhat, de a magyar nem olasz , nálunk párt a zöld asztalnál fölléphet a nemzet nélkül, a nemzet ellen is, de a csatatérre nem megyen a nemzet nél­kül, a nemzet pedig nem fog menni.« Ha őt mellőzni akarják, tegyék, még az ügyre veszély nélkül történ­hetik, szó­ts­an nézi, ellenkező esetben teszi kötelessé­gét , de nevét segédül nem adja, mert a­hol az ő neve előfordul, ott a felelősség legnagyobb súlya az övé. Nem szándéka zászlónak lenni bizonytalan czé­­lokra más kezében, sem báránynak, mely elvigye mások bűneit vagy hibáit. " Klapka tehetségeit "be­csüli, de a nemzet főnökének ma még nem tekintheti. Ha a tettek órája üt, elhatározott akarata, hogy ő áll a hadsereg élére ; oldala mellett Klapkát ,mint táborkari főnököt szívesen látja. »Az ország polgári kormányzatát vinném a függetlenségi nyilatkozat alapján, míg a haza azon karba tétetnék, hogy ren­delkezhetik , akkor lelépnék és szilvafám árnyéká­ban keresném életviharaim jutalmát az eke szarvá­nál, — helyet engedve más erőknek, a nemzet bizal­mának gyümölcseit aratni.« Ennek alapján kifejezi nézetét, hogy »az érint­kezésnek velem kell folytattatnia « De nem kívánja azt siettetni. Felhatalmazást ad Irányinak, de óvja tőle, hogy bármi oly lépést tegyen, amely részünkről ajánlkozás s békétlen kopogtatás színét viselné. Ha maga a sátán nyújt is kezet, elfogadhatjuk okos vigyázattal, de kérnünk azt nem lehet. A kéz visszahúzása vagy megtagadása erkölcsi halál lenne.« Klapka tábornok január 27-én Mednyánszki kíséretében fölkereste Kossuthot s a nála időző Pulszky és Ihász előtt elmondta, hogy a háború meglesz, s hogy Magyarország részvétét sürgetik, Ígérnek pénzt, fegyvert, hajókat s egy 18-20 ezer emberből álló hadosztályt kíséretül, mely a kikötőben megállva házunkat biztosítsa. Az ígéretet Napóleon herczeg tette, nem hivatalosan a császár nevében, ha­nem ígérve, hogy kieszközli, hogy Klapka e részben­­a császárral szólhasson. Előadta, hogy orosz főurak voltak az elsők, kik a turiniakat figyelmeztették, hogy, ha Ausztria ellen komolyan akarnak föllépni, forduljanak a magyarokhoz, s hogy az oroszok nem­csak semlegességet ígérnek, hanem még figyelő had­­test felállítását is Ausztria ellen a határon. Kossuth

Next