A Hon, 1880. szeptember (18. évfolyam, 227-255. szám)

1880-09-16 / 241. szám

Budapest, 1880. Csütörtök, szeptember 16. 241. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza,­­ K­mraiTÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatal­ba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Eladó-hivatal | Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. - r Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ■•••,••••••• 8 Art 5 hónapra ■•••••••>•• 6» 6 hónapra...............................• •••>. 18 * Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­fizetés negyedévenként ....... 1­9 Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 15. Az osztrák-magyar bank új jelzálog­levelei. Az osztrák-magyar bank a jelzáloghitel tekintetében igen nevezetes reformlépést tett, melyet örömmel üdvözlünk. A bank ugyanis elhatározta, hogy az 5°/o-os pengő­pénz értékű és 5°/o-os osztr­ák értékű záloglevelek mellett 4'/a és 4°/o-os o. o. zálogleveleket is ad ki, s megengedi, hogy a régibb kölcsönök ily­ej záloglevelekkel convertáltassa­nak vagyis ol­csóbb kölcsönökre változtassanak. Az erre vo­natkozó részletekről bő­vebb tájékozást nyújt a bank elnöksége által közzétett hirdetés. A bank vezénylő­ közegei valóban pél­dás gyorsasággal jártak el ezen reform ke­resztülvitelében. Alig néhány napja, hogy a bank fő­titkára, Leonhardt úr előterjesztő a jelzálogüzletre vonatkozó jelentését, mely­ben a reform szükségét kimutatta, s ime ma már minden elő­készület meg van téve arra, hogy a bank az új záloglevelekkel az üzletet megkezdje, sőt tényleg megkezdettnek is te­kinthetjük azt, mert az arra vonatkozó hirde­tés már közzé van téve. A tőzsdére ugyan az új záloglevelek még nincsenek bevezetve s azok árfolyamát nem ismerhetjük. Azonban az iránt nem le­het semmi kétség, hogy az os­ztrák-magyar bank jelzálogleveleit az összes európai pénz­­piac­ok minden más osztrák és magyar pa­pírnál magasabb árfolyamra érdemesítik. Mert, hiába­ e bank a monarchia egyedüli pénzforrása s jegykibocsátási monopóliumá­­nál fogva oly előnynyel dicsekedhetik, mely­re a monarchia egyetlen egy pénzintézete sem aspirálhat. Csak természetes tehát, hogy e bank új záloglevelei a jövedelmezőséghez mérten igen magasan fognak jegyeztetni és ennek folytán az osztrák magyar bank jelzá­logkölcsönei, melyek utóbbi időben már drá­gábbak voltak mint pl. a magyar földhitelin­tézet 4V2°/6-os jelzálogkölcsönei, most ismét a legolcsóbbak lesznek az egész monarchiában. A magyar gazdaközönség örömmel vehet e tényről tudomást, mert a bank alkalmat ad a gazdáknak, hogy inveszticziókra, uzsoraköl­­csönök törlesztésére, aquisicziókra s más hasznos czélokra olcsó pénzt vehessenek fel. Az osztrák-magyar bank üzletvitelében elv gyanánt tekintik ugyan azt, hogy más pénzintézetek kölcsöneit a bank nem konver­tálja , mert ha ezt megengedné, akkor alig maradna meg egy-egy nagyobb jelzálogköl­­csön más pénzintézeteknél, mivel az osztrák­magyar bank pénze kevesebb kamatba kerül s mindenki sietne a drágább pénzt olcsóbbal kicserélni. De azért az oly kölcsönöket, a­melyektől aránytalanul magas kamatot kell fizetni, a jelzálogtulajdonosoknak mégis mód­jukban áll kifizetni a bank olcsó pénzével, mert ily esetekben a bank a lehetőség szerint coulánsan jár el. Mindenesetre meggondolást érdemel te­hát az, hogy a régi kölcsönök közül, melye­ket tartson meg a kölcsönvevő s melyeket törleszszen új kölcsön fölvétele által. A bank hirdetményében kimondja, hogy a régi nem­zeti bankkölcsönök konvertálására is készsé­gesen ad új záloglevél-kölcsönöket. Várjon érdemes-e és mennyiben ezeket konvertálni, azt nemsokára megtudjuk, mihelyt az új zá­loglevelek a tőzsdejegyzékbe föl lesznek véve. A pénzpiaci konjunktúrái után ítélve, a konverzió remélhetőleg ki fogja magát fizetni. Ez pedig egy igen nevezetes pozíc­ió, mert Magyarországnak a banktól 60 millió frtot meghaladó jelzálogkölcsönei vannak 5 százalékos pengőpénzről és 5 százalékos osz­trák értékről szóló kötvényekben, melyeket most 4 s illetőleg 4 és fél százalékos kötvé­nyekkel ki lehet cserélni. S ha már a régi nemzeti bankkölcsönei­ is érdemes konvertálni, akkor a más pénzin­tézetektől vagy magánegyénektől fölvett köl­csönöket még inkább érdemes lesz az olcsóbb új kölcsönökkel kifizetni. Kár, hogy a hirde­tés e részben kissé részletesebb értesítést nem ad. Ennek irányában nem marad más hátra, mint az, hogy a­ki más pénzintézeti drága kölcsönt olcsó bankkölcsönre konvertálni akar, forduljon egyenesen a bank jelzálog osztályá­hoz, értesítést szerzendő. Hogy a közönségre nézve a bank új zá­­loglevélkölcsönei végtelenül előnyös hatá­súak lehetnek, azt mindenki elképzelheti,­­ a­ki elgondolja, hogy hány meg hány föld­­birtokos vagy városi háztulajdonos roskadoz nap nap után a drága kölcsönök kamatterhe alatt. Ezeken alkalom nyílik most könnyí­teni, s ha a lebegő adósságok olcsó bankköl­csönre konszolidáltatnak, még számos oly adós is megmenekülhet az uzsorások körmei közül, ki már nyakig úszott az adósságok árjában s reménye sem volt a megmenekülésre. De magára a bankra nézve is előnyös leend a 4 és 41/40/6-os záloglevelek kibocsá­tása, mert jelzálogüzlete, mily utóbbi időben olyton hanyatlott, most egyszerre nagy len­dületet fog venni. Csak azt tartanók még kí­vánatosnak, hogy a bank kölcsönei engedé­­yezésénél helyezkedjék lehetőleg demokra­tikus álláspontra s szavazzon meg lehetőleg kis összegre, pl. 1000 írtra menő jelzálogköl­csönöket is.­­ A magyar államvasutak igazgatósága október 1-én a tiszavidéki vasút összes vonalait átveszi. Az utóbb nevezett vaspálya három igazgatóját nyugalmazzák. A tiszavidéki vas­út mindazon tisztviselői, kik a magyar nyelvet bírják, átvézetnek az államvasutak létszámába. A fundus instruktus átvétele a folyó hó végén fog végbe­­menni. — A kormány a S­z­é k­e­s f e­h­é r v­á r 11 eddig fennállott kereskedelmi iskolá­nak, mely a fentartására szükséges anyagi eszkö­zök díjával volt, évi 2000 frt szubvencziót adott , ez által a jelzett igen czélszerű tanintézet to­vábbi fennállását lehetővé tette. — Iparosainknak, kiknek számos és sok­féle panaszait épen most szellőztetik a kamarai en­­queteben, indolenciáját élesen jellemző körülmény gyanánt a következő tényt említjük: A kormány értesítette a kereskedelmi kamarákat a felől, hogy a kormány hajlandó a szeszgyár­osoknak az ipa­ri czélokra felhasznált szesz után esetleg adóvisszatérítést engedni, mi­­nélfogva a kamarák küldjenek be statisztikai adato­kat az ipari czélokra felhaszná­t szesz mennyisége fe­­ől. A budapesti kamara körülbelül 30, még­pedig je­lentékenyebb szeszgyárosnak hetek előtt csak néhány számmal kitöltendő kérdőíveket küldött szét, s ezen kizárólag a szesztermelők érdekében fekvő ügyben, máig összesen két válasz érkezett. L­i­p­­­h­ágy kereskedelmi miniszteri osztályta­nácsos — a­mint a »B. C.« értesül — egy állatorvos kíséretében a Vizvár mellett lévő római pusztá­ra utazott Somogym­egyébe, hogy az ott kiütött marhavész továbbterjedésének meggátolására a legkihatóbb rendszabályokat foganatosítsa. — A szükséges katonai erő már ki van rendelve s — egy ideérkezett távirati tudósítás szerint szoros zárvonal létesittetett. — A szerb »ki­r­á­ly­ság.« Soha miniszter még annyit nem engedett meg magának uralkodójá­val szemben, mint Risztics, ki mint látszik, va banque politikát akar játszani, Milán fejedelem­mel szemben. Hogy a szerb fejedelmet B­é­c­s­b­e­n kompromittálja, a szerb lapok közzétevék az állítóla­gos szerb-bolgár véd- és daczszövetségi tervezetet, mely akkor közöltetett a többi lapokban is, midőn Milán Bécs vendége volt. Most meg Risztics közlönye a belgrádi »Isz­tok« (»Kelet«) egy öt hasábos czikket közöl, mely­ről regge­l lapunk egyik sürgönye állítja, hogy Risz­tics sugalmazása folytán íratott. E czikkben fölelevenittetik a Csernajev korabeli, 1876. szept. 15-iki csúfos véget ért pronun­­cziamento, melyben Milán királynak procla­­máltatik s a czikk követeli Szerbiának királysági rangra emelését a hatalmak által, erősen hangsú­lyozva, hogy semminő nagy­hatalomnak nincs joga beleavatkozni a kisebb államok belügyeibe, sem tőlük bárminő concessiókat követelni. A »Presse« nyomán följegyezzük azt a jellemző tényt is, hogy szintén Milán tudta nélkül küldetett Giullis ezredes külön misszióval Philippopolba. És most lássuk az »Istók« valóban bolond­­istóki czikkét, melynél extravagánsabb példányt alig mutat fel a keleti sajtó és a nagyzási mánia. Hiszszük és tudjuk azonban, hogy e nagy hatalmaknak lesz gondjuk rá, hogy a Nemanicsok álmodott »Nagy- Szerbiá­jának« fái ne nőjjenek az egekig. Az »Istók« először megemlíti, hogy Károly román fejedelem legújabb utazásának mindenütt nagy politikai jelentőséget tulajdonítanak. Hire jár, hogy Károly fejedelem a bécsi és berlini udvarok­nál tapogatódzott, váljon Románia királysággá eme­lése Ausztria-Magyarország és Németország elisme­résére bizton számíthat. Az ily rendszabály időszerű­ségét senki se vitatta el, de Ausztria-Magyarország és Németország az elismerés árául politikai és köz­­gazdasági természetű konvenc­iókat követeltek. Ilyes­mi azonban egyenlő volna egy önálló állam lealázásá­­val, mert minden független államnak joga van házi dol­gait egészen tetszése szerint rendezni és egy külső hata­lomnak se szabad bármikép avatkozni egy­másnak belügyeibe. Vájjon egy állam, császárság, királyság, vagy fejedelemség akar lenni, ehhez senkinek semmi köze, csak a népnek, mely abban él. Románia maga vívta ki magának függetlenségét államférfiainak eszé­lyessége és csapatainak hősiessége által, és ha Európa 50 év előtt a kis Görögországot királysággá emelte, ma Romániától ugyan a rangfokozatot nem tagad­hatja meg. De minden, a­mi eddig Romániáról mon­datott, Szerbiára nézve is érvényes. E két állam ugyanoly politikai viszonyok közt élt és küzdött és ha nem álltak egymás mellett, ennek káros követ­kezményei csakhamar érezhetők voltak. Tehát semmi se természetesebb, mint, hogy Szerbia tekintettel ál­lására, a létező fentartására és a haladás útjain való járásra Romániával mindig ugyanazt tegye. Románia a királyságot akarja; Szerbia nem marad el, nem maradhat el Románia mögött. A közvélemény Szer­biában teljes szívéből a régi dicsőség és a régi nagy­ság megújítását óhajtja, s elvárható, hogy azok a fér­fiak, kik ma Szerbiát kormányozzák, kik Szerbiának az alkotmányos szabadságot ajándékozták és a haza­­fiságnak mindig tündöklő példaképei voltak, hogy e férfiak a néppel egy nézeten vannak és hogy az­nap, melyen I. Károly Románia királyává fog kikiáltatni, a hőslelkű és dicső IV. Milan M. Obrenovics fejede­lem is megkenve a szent olajjal és a dicső Nemani­csok koronájával fölékesitve, a történelmileg neveze­tes templomot, mint I. Milan Szerbia királya fogja elhagyni.« — Az Omladina szerb-orosz világí­tásban. A »Berjég« nevű orosz lap újvidéki le­velezője igy ecseteli az uj szerb »Omladina« program­ját. Az uj »Omladina« átveszi a réginek hagyomá­nyait és ellenséges lábon álland az orthodoksziával. Nyugati alapon fogja művelni a szerb népet, az­az, vallásellenes szellemben , pártolni fogja a latin be­tűknek s az uj naptárnak fokozatos behozását; mű­ködni fog a nők emanczipáczióján stb. A magyar kor­mány igen jól ismeri az orthodokszia jelentőségét a szláv kérdésben s tudja, hogy azon szer, mely használ a beteg Nyugatnak, méreg gyanánt hat a szlávok egész­séges szervezetére, és ennélfogva nagyon bánja, hogy az »Olmadinát« betiltotta volt, melynek tagjai har­­czosai voltak a délszlávok közt a nyugati kultúrának. Ama helyi károk és nehézségek, miket a fanatikus és hazafias »Omladina« és rövidlátó vezetői okoztak a magyar kormánynak, elenyészők valának azon haszon­hoz képest, melyet a szlávok ellenesnek tettek. Hisz még élő emlékezetben van azon idő, midőn az intelligenczi­­ának azon tagjait, kik a pravoszlávny egyház rende­leteit s a szláv abc­ét védelmezték, a papokat, pártjo­­kat,az »Omladina« és vezére Miletics (a­ki különben meglakott politikai baklövéseiért) a szerb nép ellen­ségeinek nyilvánította, ők megvettetésben része­sültek. A szerb fiatalság s átalában a szerb értelmiség ifjú nemzedéke nem bírja felfogni azon kötelékeket, melyek a szerb kérdés s a szlávság s az orthodokszia közt léteznek, s hasonlóan a horvát ifjúsághoz, el van ragadtatva, hogy a nyűgat úttörőit képezheti a dél­szlávok közt. Ezt akarja kizsákmányolni a magyar kormány, engedélyt adva az »Omladiná«-nak. — Olaszország csatlakozásáról az os­z­t­r­á­k-ma­g­y­a­r-n­émet szövetséghez, sokat írtak a napokban a külföldi lapok. Nevezetesen a párisi »Temps« római levelezője mondá, hogy ez eszme napról napra tért foglal az olasz politikai kö­rökben s hogy Bismarck herczeg minden lehetőt elkövet az ügy érdekében. Most meg a brüsszeli »Indepbelge« római leve­lezője is hozzá­szól az ügyhöz s azt jegyzi meg, hogy ha az erre vonatkozó hírek tán kissé koraiak is, de semmi esetre sem nélkülöznek minden alapot. Mert kétségtelen ugyanis, hogy Ró­mában újabb időben észrevehetővé lett egy bizonyos áramlat, melynek czélja: Olaszországnak az említett szövetséghez való csatolása. A minő befolyással csak Bismarck herczeg Rómában rendelkezik, bár pedig hatalmas befolyás az, az mind felhasználtatik az eszme megvalósítása érdekében. A levelező azt mondja, hogy nem hiszi, misze­rint az olasz diplomatia már határozott és kielégítő választ adott volna az ez ügyben tett ajánlatokra, de tudja, hogy nem is utasította vissza azokat. C­a­­­r­o­­­i elhatározására döntő befolyással biránd azon fogadtatás, melyben Cialdini tbb. párisi olasz nagy­követ Párisban részesülni fog. — Német lapok a trónörökös ber­lini útjáról. A német lapok Rudolf trónörö­kös Berlinbe érkezését rokonszenves szavakkal kisé­rik. A »N­a­t. Z­­­g.« ezeket írja: »Két éve, hogy a habsburgi birodalom trónörö­köse császári házunkat meglátogatta. Rudolf trón­örökös már akkor nagy tisztelettel fogadtatott és a császár különösen kitüntette ő. Azóta nagy politikai változások mentek végbe. Németország és Ausztria- Magyarország egymáshoz még szorosabb baráti vi­szonyba léptek. A császár most­anra különös óhaját fejezte ki, hogy szövetségesének fiát az ezidei őszi had­gyakorlatok alkalmával mint vendégét üdvözölhesse. Ez óhajnak az osztrák ház a legkészségesebben en­gedett s hogy mily nagy jelentőséget tulajdonítanak itt a látogatásnak, tisztán kitűnt az ünnepi fogadta­tásból, melyben az osztrák trónörökös részesült. Az összes hivatalos szertartásokat alkalmazták, hogy a vendég magas rangját megillető fogadtatásban része­süljön. Ő felsége a korai reggeli óra daczára maga sietett az indóházhoz, hogy ott üdvözölje először vendégét.« A haladópárti »B­r­e­s­­­a­u­er Z­­­g.« a követke­zőleg nyilatkozik: »A rendkívül barátságos fogadtatás, melyben Rudolf trónörökös Berlinben a császár és az egész udvar részéről részesült, alkalmas arra, hogy H­a­y­­e­merle miniszter összejövetelét Bismarck her­­czeg birodalmi kanczellárral megpecsételje; a három­­császárszövetségből az orosz császár lassan kint némi­leg kiszoríttatott, ellenben az Ausztria-Magyaror­szág és Németország közti szövetség egyre bensőbb lett, és, mint látszik, minden, bármily oldalról jöhető eshetőség ellen biztosítva van. A két császárság szö­vetsége megfelel a két nép óhajának, mint ez a feje­delmi és miniszteri szövetségeknél nem mindig törté­nik, s annyiban remélhető, hogy a szövetség mara­dandó is lesz, mindenesetre folyvást tisz­ább világí­tásba jön Bismarck tavalyi bécsi útjának szük­ségessége, különösen Warnbüler meglepő lelep­lezésével szemben.« A trónörökös fogadtatásáról a »Köln. Ztg.«­­nak Berlinből távírják. »Az osztrák trónörökös megérkezése az anhalti pályaudvarban fényes és bizonyos tekintetben igen figyelemreméltó és a politikai helyzetre nézve jellem­ző módon ment végbe. Az indóháznál ugyanis min­denkinek meglepetésére megjelent a császár a trón­örökössel és minden itt jelenlevő királyi herczeggel osztrák egyenruhában. Az itteni, szigorúan szem előtt tartott udvari etiquettenél különben nem szo­kásos, hogy nem koronás fejedelmi vendégek ily fo­gadtatására a csá­szár személyesen jelenjék meg. Sőt a szász királynak az utolsó években itt gyakran elő­fordult látogatásánál is csak a trónörökös jelent meg a fogadtatáson az indóháznál. Az osztrák trón­örökös iránt tanúsított kitüntetést mindenütt nagyon észrevették.« Ahhoz a zsidólieczczliez. B.-Füred, szept. 14. A sok alá­s fel­hóborlásom után csak ma ju­tottam a »P. Lloyd«-nak szept. 11-ki számához, a­melyben ennek a tárgynak egy cicerobetás vezérczikk van szentelve. A »Hon«-ban azóta megc­áfoltatott az az állítása e czikknek, mintha a belügyminisztérium részéről egy antisemita egylet alapszabályai helyben­­hagyattak volna ; a magam részéről meg tartozom annyi megjegyzéssel a czikkírónak, hogy az emberi jogoknak, a vallásegyenlőségnek s különösen a zsidó­fels­zabadításnak épen olyan régi harczosa vagyok én is, mint Irányi Dániel; azért ezekben a kérdésekben ezt a tisztelt képviselőtársamat velem ellentétbe állítani sehol ez országban nem lehet. Hanem már most beszéljünk a dolog meritumáról s mondjuk meg az igazat jobbra is, balra is. A­milyen hiba volna a mózesbitü polgártársak­tól azt el akarni vitatni, hogy fajukban olyan egyéni­ségek szép szép számmal akadnak, a­kik a tudatlan népet megrontják, a­kik idegen elemül tartják fenn kizárólagos kasztjukat a nemzet egyetemében ; és olyan igazságtalanság volna a nem zsidó hazafiak részéről, ha el akarnák felejtetni a nemzettel azt, hogy Magyarorország alkotmányos szabadságáért mily ál­dozatokat hozott a zsidóság zöme, akkor is, a­mikor eb­ben a szabadságban még semmi része sem volt, ha el­akarnák tagadni azt, hogy szellemi tehetség, munkaerő, tevékenység, vállalkozási szellem dolgában a nemzet mily roppant tőkét bír a zsidóság egyetemében, mel­lőzve minden egyéb ideális szempontokat, a­mik nem mindenkire nézve irányadók. Tehát először is a zsi­dók ne tegyék magukat solidaritásba minden hitval­lásukat követő sordidus és néprontó egyéniséggel, a nem zsidók pedig ne vádolják az egész zsidóságot egyesek rosszasága miatt , valaminthogy én sem kér­dem, ha egy zsiványt elitélnek, hogy nem az én hit­vallásomat követte-e az ? de viszont azt is kikérem magamnak, hogy ha az történetesen kálvinista volt, azért ne szidja senki Zwingli és Melanchton dog­máit. Akkor azután hidegvérrel nézhetünk a kérdés megvilágításába. Mi a kérdés ? Az, hogy a nem zsidó nép elsze­­gényül, a zsidó pedig meggazdagszik. A bajnak az oka nem a vallás, nem a fajkü­­lönbség, hanem az, hogy a zsidó tanul, az eszét ki­­miveli, előre lát, meghúzza magát, összetart, takaré­koskodik, mértékletes; az a népfaj pedig, mely mel­lette elromlik, mind ennek az ellenkezőjét teszi. Ne gyűlöletessé igyekezzünk tenni a nép előtt a zsidónak azokat a tulajdonságait, a­mik által az va­gyonosodig hanem sajátítsuk el magunk. A legsze­gényebb zsidó is iskoláztatja fiát, az három-négy nyelvet beszél, országot-világot ismer, számolni tud, gyenge gyermek korában már maga szárnyán tanul meg élni , kényelemre nem költ, nem dőzsöl, a­ki ha­sonlóul tesz, ha soha zsidó betűket nem látott is,­­ épen úgy meg fog gazdagodni, mint ő. A népnevelé­sen kell kezdeni az antisemita mozgalmat, meg a mértékletességi egyleteken, nem az »alapszabá­lyokon.« Utalhatok egy ekklatáns példára. Van a Balaton mellett egy nagy helység : Sió­fok. Ez a dunántúli gabonakereskedésnek egyik fő­csomópontja, s a­mióta a déli vaspálya létezik, a zsi­dóságnak igen erős telepe. Saját díszes nagy imahá­zuk is van itt. É­s mégis ebben a helység­ben és ennek a környékén egyetlenegy paraszt földmives sincs uzsorás kéz­ben, sem egyetlen talpalatnyi külső telek kótyavetyére nem kerül! — S ki eszközölte ezt a nagy csodát? — Egy józan felfogá­sú, hazafias lelkű, praktikus eszü férfi: a plébános. — Mikor ide került, akkor ilyen állapotokat talált itt: egy földész vett kölcsönt — (zsidótól) úgy, hogy minden napra egy krajczár kamatot fizetett egy fo­rint után ; egy másik öt forintot vett fel, hetenkint egy forint kamatra, s azt mindig a tőkéhez számítva, egyszer csak 1100 forinttal tartozott a zsidónak. Hát a plébános nem azt tette, hogy mármost keresz­tes hadjáratot indítson a zsidók ellen, hanem legelő­ször is szerzett néptanítót, azt maga élelmez­te éveken át, építtetett iskolákat s a néptanítás ügyét oly sokra emelte, hogy ezért elismerő oklevelet érde­melt ki. Azután takarékpénztárt alapított, a­honnan minden földész olcsó pénzhez jutott, azon­kívül segélypénztárt, a­mibe fillérenkénti bera­kás és visszafizetés előnye mellett, véletlen balesetek ellen, a legszegényebb zsellér is biztosithatta a sor­sát ; — azután községi mázsálét állított fel, hogy az adásvevésnél senki se károsíthassa meg egy­mást, s ennek a jövedelme fedezi a községi adót bu­sásan ; — s jelenleg nincs senki megcsalva, nincs uzsoráskézben. Hát a zsidók mit szóltak erre ? Igen­is kezdetben a sordidus fajta zsidók ellene röffentek a népjavítónak, fenyegették, hogy agyonütik, hanem a becsületes zsidók pártjára keltek ; azt mondták, az az igaz ember! Amazoknak pusztulni kellett onnan, megmaradt a becsületes osztály s jelenleg Sió­fokon a katholikus, protestáns és zsi­dó lakosság a legszebb egyetértésben él egymással, földmíves és kereskedő együtt tanácskozik a takarékpénztár ülésein, a parasztgyerek már tudja a mai forint­nak és a holnapi krajczárnak az értékét, ifjú véne olvas és tanul odahaza, dolgozik szőlőn, mezőn, or­szágúton és nem ül a korcsmában és valamennyi mind áldja azt az embert, a­ki őket erre megtaní­totta. A­ki meg akarja tanulni, hogy hogyan kell a zsidó és nemzsidó faj közötti veszedelmes kérdést megoldani ? ne restelljen elfáradni Siófokra. Keresse fel Magyar János plébánost, az meg fogja rá tanítani gyakorlati példával. Tessék ezt követni min­den községben. De mennydörgős frázisokkal ezt az ügyet elin­tézni nem lehet, — valamint hogy más oldalról si­ma frázisokkal eltakarni sem lehet. Jókai Mór: Nagy nap a városházán. Terme ritkán, karzata tán soha nem telt meg ennyire. Városatyák is tömegesen jöttek, legtöbb volt azonban az ifjúság. Ember-ember hátán, s az új városháza most már kiállta a tűzpróbát, s építője büszkén mutathat a karz­attartó oszlopokra : ezek nem hűlnek le, mint annak idején a stukatur. De nem a stukaturé a mai dicsőség, hanem dr. Kaas Ivoré. Szeretek néha elnézni a városi bizottság gyűlésére. Uram s istenem, parlamenti beszédekhez képest ezeknek a városi közgyűléseknek a »heczcze« olyan egészséges, mint a kis iskolás fiúk dobálózása nagyképű párbajokhoz. Amazokra azt szokás mon­dani : gyerekség l emezekre : életbevágó dolog ; s ne­kem úgyse jobban fájt, mikor princzipista koromban, jó, vízben megáztatott, dupla spárgával keményre kö­tött lapdával a méta alján derékon felejtett a kifutós játék főhőse, a mészárosok grammatista fia, mint mi­kor azt a manchette vágást kötözték a jobb karomon, melyet egy lovagias ügy első vérre való elintézésénél »a lovagiasság szabályaival megegyezőnek« jelentett ki két tanú és egy orvos. Tehát ... kit is dobtak ma oldalba? Tisztelem a német színházat. Voltam benn vagy ötször, s rozzant falai iránt örök kegyelettel viseltetem, a­miért oly művészeket, mint Salvini, Rossi, Perrana-Gualtieri, Ziegler és Raabe-t ott láttam először. Tisztelem hatá­sukat, de nem kérek abból, a­mit itt gyakoroltak, a mennyiben nyomukban nem jó társaság s a német szini erkölcs emelkedése járt, hanem elsatnyulása. Csodálatos valami volt az, ha ide lejött Sonnenthal, vagy Walter, vagy Lewinsky: a német klasszikus darabokban volt közönsége, de ennek eredménye csak az volt, hogy utánuk soha meg nem kísértettek tisz­tességes előadásokat. S oly elsatnyulás származott belőle, mely párját keresi. Tehát ezt a német színházat ütötték agyon. Ballagi Mór a nála sajátos finomsággal és szótár­­csinálói szócsinnal eleve megmondta ugyan, hogy ez a színház már tavaly meggebedőben (sic!) volt, s csak hátni járt belé a lélek, de hát kimondatott ha­tározatiig, hogy ez se legyen az eset többször. Hogyan is volt csak hát ? Először is Kaas Ivor beszélt. Kaas Ivor nagyon szereti a városházát, mi­óta kimaradt a képviselőházból. Becsvágya, a mely akczióra sarkalja, apróságokban tetszelgő természe­te, mely nagy puffogtatásra készüt kis vadakkal szem­ben is: helyén van e lipótutczai teremben, hol egy kis csengő-bongó frásisért elnézik a vállrángatást, szóismétlést, s nem kérdik meg az embertől, hogy beszélhet oly veszettül rossz konstrukcziókban az, ki oly szép konstrukcziókban is. Elmondja.........mit is mondott el ? Hogy századok óta bánt a német, bánt­suk egy kicsit vissza s éljeneztek neki. Sebestyén Géza felelt neki. Nem gúnyolom ki urambátyámat, a német szinház mellett szólt; német embernek is legyen hova mulatni járni; de arra a szóra, hogy ez germanizáczióra vezet, megrázta őszü­lő szakállát, megütötte kidüledő mellét s föl­tapsolt az ég felé kezeivel: ide jöjjön az, a­ki germanizálni akar. Csak attól tartok," hogy ezt a Benkert-klubban — ugyanily hévvel, ugyanily hazafiasan, de németül mondta volna. Eötvös Károly a kedélyes demagóg. A régi magyar táblabíró modorában édesen szólítja, oda csalja magához ellenfelét, hogy aztán valódi radiká­lis módon bánjon el vele. Az országházban már is­merik; ott, a­kinek dolga van vele, szellemileg torkon ragadja, s ha teheti, egy az övével versenygő gorom­basággal bele­üti a szót , de ezek az ártatlan város­háziak engedik magukat édesgettetni s aztán elpáhol­taim kedve szerint. Busbach Péter a nagyot mondások mestere volt , gyakran haladt a népszerűség mandatum-ker­­gető utján. Vájjon nem arra pislogott e ma is? A terézvárosi leányzó olyan leányzó, a­ki minden három évben más férfi karján van, a­nélkül, hogy egynek is örök hűséget esküdnek , s mindig akadnak vállal­kozók, a­kik eltántorítják a régitől. A régi (Hofman Pálnak hívják a boldogtalant) ma nem volt ott; bi­zonyos, hogy szarvakat raknak neki. Hát Mátyusról, Polonyiról, Scheidhról s a töb­biről mit beszéljek. Bizonyos, hogy az volt legkelle­mesebb, mikor senki nem volt felírva s a szavazás következett. E közben Szilágyi Dezső is megtanul­hatta, hogy az egyetemi ifjúság nem csak éljenezni tud, mert a német színház mellett szólót szavazatáért a karzat hősei hatalmasan megabézugolták , s a sza­vazás végén a német színház ellenségei örvendve mondhatták, hogy ez ügyben már megvan a második egyhangú határozat, a­mennyiben a konc­esszió megtagadása mellett egy szótöbbséggel (77 szóval 76 ellen) nyilatkozott a közgyűlés. A karzat a hatá­rozat kimondása után illetlen és éktelen zajt csapott. A király utazása. A király gácsországi egész utazása alatt a leg­fényesebb ünnepiességet kétségkívül a nemességi ka­szinóban tegnap este rendezett báli ünnep képez­te. A kaszinó az ünnep alkalmából gyönyörűen fel volt díszítve. A kaszinó épülethez vezető utczák napi­ta fáklyák által voltak kivilágítva, melyek nappali világosságot árasztották szét. A bejáratnál véres men­nyezet volt felállítva, hogy a király védve legyen a a zubogó záportól. Az előteremben a bizottság és a szolgák várakoztak a vendégekre. A szőnyeggel be­vont lépcsőkön az előterembe vezetett a bejárás, hol P­o­t­o­c­z­k­i grófnő vitte a házi­asszony tisztjét. Ró­zsaszínű atlasz ruhát viselt, valamint értékes drága­gyöngyöket. Jobbról az út a hölgyek szalonjába ve­zetett, mely selyemmel volt diszitve. A bálterem falai veres szőnyegekkel voltak be­vonva, a kivilágítás fényes volt s a csillárok, valamint

Next