A Hon, 1882. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1882-01-01 / 1. szám
ídorolt, ez időgyarmatok a legszázadbeli emberindulás a 16-ik száadig tartott népirtón megpusztitván a tések, ide nem értve tt beköltözött szerb a 18-ik században a tték kezdetöket. .den Békés vármegyét Arad és Csanádmegyét, kincstári jószágok fe- Anyhatalom Bács, Tényekét számos magán- a kormány népesítvényodik évtizedében keletm egyes német telepek, fundus regius«-ra toborNéhányszáz külföldi települét elején történt az utolsó teleegélylyel és kincstári földön szági megszállókkal Pereghensztán. a 40-es évek elején a kincstári '''’’’közöltettek leginkább dóciból jelentékeny gyarma'’tonai kormáy a határőrdeiben tett telepitéseket jen Elisenheim, a II., a III. IV. öblözetben Jorf és Gizellaheim, a Marienfeld, Imanon és Sázad második felében, jelesül Temes, Torontál és Krassó továbbá a 80-as években Bács ezel két millió frt költséggel be- 3500 német családdal nagyszámú iiittattak német, franczia, spanyol mnebb említettem, a kormány aban tömeges telepitéseket külföldi aleszközök Bács, Torontál, Teso írrasvékben s a bácskai telepit-1784-be oldották le vándorsaruikat, időn Tescyk Sámuel a hirneves szarvasi rang. papi a »Der Landmann in Ungarm« cimű magy.irul 13 megjelent művében a azai elemekkel való telepítés mellett emelt át, s ha szemügyre vesszük a Harrucker és Soltai által eszközölt telepitéseket, névszet: Szarvast, Békés-Csabát, Orosházát, TótKomlóst s átalában a békésmegyei uj telepítésű virágzó községek egész sorát, — Teschedyk javaslata igazolva van. E század elején a telepitési eljárás csekély kivétellel szünetelt. Berzsenyi Dániel a nagy költő és földbirtokos a mezei gazdaság némely akadályairól s azok elhárítási módjáról az értekezésében foglalkozott a telepítés kérésével 1833-ban, elmondván, hogy nem zárja gyan ki a külföldi megszállókat a magyarban való gyarmatosításból, de ezek ne agy tömegekben telepíttessenek be és bizoyos megmagyarosodásukra kellő gond forditássél , azonban tekintve, hogy a hazának némely vidékein a lakosság már ma is az érdemelhetés és a megélhetés szempontjából kellőnél sűrűbb, tanácsos tehát ennek fölöslegét átszállítani a gyér népességű vidékekre, mely jótéteményre mond Berzsenyi, méltóbbak is azon népek, melyek már annyizáz év alatt hazánknak szolgáltak, mintsem a külföldiek, s egyébiránt is azt hiszem, hogy az ily néposzlatás nemcsak a néperőnek szélos használatát eszközlené, de egyszersmind a mozgalom és jólét terjesztése által népünket könnyen elegendőre szaporítaná. A 40-es években a telepitési ügy, külös tekintettel a kincstári pusztákra nézve, ajzó utján s az országos gazdasági egyesület tácskozásaiban mondhatni majdnem napilden volt s midőn 1845-ben külföldi megllók hozattak az erdélyi szászok terület, az országos gazdasági egyesület a jelesi kérdésre írandó pályamunkára 100 darab aranyat tűzött ki, mely pályadij 1847-ben ki is adatott. Az 1848-ik évben Kossuth Lajos pénzügyminiszter julius 26-kai ülésben tett a ház asztalára egy négy pontból álló törvényjavaslatot:a kincstári javakon eszközlendő magyar telepítésekről.« A törvényjavaslat bevezetése azt az ország aldunai és tiszai részeiben létező magyar lakosság erősbitésének szükségével, é s a gyakori forrongások fékentartásával indokolja. — Négy szakaszának vázlata ez: I. A telepítés a Bács-Bodrog-, Torontál- és Krassó megyékbeli kincstári jószágokon eszközlendő; — a tárgyalás folytán utóbb Temesmegye is odacsatoltatott. II. Különös tekintet legyen a székelyekre. III. Minden megszálló családnak annyi föld adassék, mennyinek szorgalmas megműveléséből élelmét és önállását biztosíthatja; — a telepités kapcsolatos tömegekben eszközöltessék. IV. A megszállóknak hat évi adómentesség biztosíttassák, a kevésbé vagyonosoknak mérsékelt segedelmezés nyujtatik s a megszállandó föld oly méltányos feltételek alatt adassék, miszerint a birtok tulajdoni jogának megszerzése a telepedőknek biztosítva és könnyitve legyen. A telepekhez imaházakról, lelkészek és néptanítók ellátásáról közálladalmi költségen lesz gondoskodva. Az 1848 ki pénzügyminiszter az angolországi haszonbérrendszert szándékozott alkalmazni, de úgy, hogy a bérlő a megszállott földet, annak árait apró részletekben törlesztve, illetőleg a határszéleken katonoskodási kötelezettség árán is majdan öröklévé tehesse. A telepítést helyiratilag oly képen akarta az 1848-ki pénzügyminiszter eszközölni, hogy Moldva tájáról Krassónak,a Duna szélén Nagy- Becskerek felé vonulva, a Tiszáig kordon vonattassék. Köztudomás szerint, a törvényjavaslat az országgyűlés mindkét házában lényegére nézve elfogadtatott. Meg kell még említenem, hogy a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával a pénzügyminiszter által a megtelepítendő vidékből Temes megye kihagyatván, gr. Teleki László e pontot indokoltatni kérte, minek folytán a pénzügyminiszter a kihagyást avval mentette, hogy Temes megye geográfiai fekvésénél fogva nem látja szükségét ott a telepítésnek, de a fő tekintet az, hogy nincs is hova települni; daczára ezen kettős észrevételnek, azon reményben, hogy majd lehet ott még a kincstárnak földje, Temes megye is a telepítési vidék keretébe felvétetett. Úgy látszik tehát, hogy az országgyűlés és a pénzügyminiszter figyelmét merőben elkerülték a Temes megyében fekvő lippai, rékasi, szt.-andrási és dentai kincstári uradalmak, s hogy a közalapítványi jószágok, melyek éppen Temes-, Krassó- és Torontál megyékben szép mennyiségben vannak, teljesen mellőztettek. Szükségesnek láttam ezt, mint törvényhozási miveletet s a nagy fontosságú kérdés történetéhez tartozó jelentékeny mozzanatot megérinteni; s ha közel 50 év előtt a hazafias szellemű Berzsenyi az állami eszme és humanitás szellemétől vezetve, a hazai elemekkel való népesítésnek adott előnyt, s az 1848-as pénzügyminiszter is a törvényhozás osztatlan helyeslésével találkozott, midőn ezt mondotta, hogy őt a telepítés javaslásánál magas czél kalauzolta, el kell ismernünk, hogy e magas czél jelentőségében azóta nemcsak nem csökkent, sőt még fokozódott. Az 50-es években a magyar haza területére nézve az állami eszmét illetőleg annyiban meglazultak a fogalmak, hogy egyes külföldi szerencsehajhászok s népboldogítók hazánk földjét szemelték ki telepítési szédelgéseik teréül, s a haza határain kivül toborzottak megszállókat, kiket aztán hozzánk tereltek, egy ily tekintélyes raj morva- és csehországi lakosokból hazánk felvidékére útnak is eresztetett, de a magát megfizettetett toborzó által kilátásba helyezett eldorádót nem találván föl, a tévútra vezetett pár száz megszálló család a bécsi kormányhoz folyamodott, mely akkor természetesen a magyar királyi kincstári jószágok fölött is szabadon rendelkezett. A folyamodás eredménye az volt, hogy a pereghi kincstári pusztára, mely terjedelmes épületekkel ellátott birkás gazdaság volt, költöztettek, minden családnak 300 frt országos kölcsönelőleg is adatván. E telepitvény 10 évig vonakodott haszonbért fizetni, illetőleg az előlegezett kölcsönt visszatéríteni, 1861 ben azonban a makacskodók ellen végrehajtás intéztetett s ez alkalommal a község újból rendeztetett; 1878-ban pedig az 1873-ik évi 22 ik törvényczikk alapján az általuk haszonbérben keirt 2400 ,490/ieco rész hold földet 22 év alatt 8 százalékos törlesztési és kamatfizetés mellett örök áron megvették 500,956 frt 95 áron. Az 50 es években külföldi vállalkozók által hazánk területén sűrűen megkísérelt betelepítések ellen különösebben Török János a hazai sajtóban nagy hévvel buzgólkodott, találóan védekezvén azzal, hogy hazánkban gazdátlan föld nincs, s hogy a magyar haza lakossága koránt sem mondott le arról, hogy hazáját saját magából benépesítse. A hadügyi kormány által a határszéli dunai öblözetekben, részben tekintélyes számú magyarsággal eszközölt telepitésekről már fennebb megemlékeztem s kiegészítésül anynyit jegyzek meg, hogy ezen telepitvények a Duna és mellékfolyamok árterében lévén, azok nagy része elszerencsétlenedett s részint Kun Ágotára, részint Krassó, Temes és Torontál megyékbe áttelepittetett, illetőleg áttelepitéiök folyamatban van. Újabban a telepitési ügy 1867-ben és azután nyert lendületet. E sorok írója mint akkor a Krassó, Temes és Torontál megyékbeli csákova-köveresi alapítványi s még ugyanazon év végével az aradi kerületi kincstári jószágok igazgatója felhívás folytán emlékiratot és tervvázlatot készített a Krassó-, Temes-, Torontál- és Bács megyék területén levő alapítványi és kincstári jószágokon 43 új községnek megszállitása iránt, s munkálatát a kormányelnöknek 1867-ki augusztus 2-án felterjesztette, mely munkálatnak vezéreszméjét, hogy különösebben a nemzetgazdasági és tisztán gazdasági sürgős feladatokon felül még magasabb czél is képezte, s melynek tervezésében őt a helyszínen tett tanulmányozás gyámolította, mutatja az, hogy az országnak a Maroson túli részére tervezte a nagyszabású telepítést; 1868 I *pedig megindítatott az állami jószávú telepitvények megörökítése, a 3-ik évi 29.. törvény e viszony. lo-Lakkép, hogy a kincstári telepítvény, — az általuk haszonbérelt földeket esetleg egészen és örök áron megvetessék, ha t. i. erre kellő biztosítékot nyújtani képesek. Ezen alapon az örök adás-vételi művelet megindittatván, a szerződések a pécskai uradalomban 22 községbeli, négyezernél több telepitvényessel megköttettek 8 százalék törlesztési és kamatfizetések 22 éven keresztül leendő teljesítési kötelezettsége mellett. Azóta a Duna, Temes, Béga, Tisza és Körös árvizei nemcsak a Maroson túli vidéken, hanem Békés megyében is több községet megpusztítván, úgy ezek lakosai, valamint a dunai öblözetekbeli telepítvényesek kincstári földre leendő áthelyeztetésért folyamodtak. Ez időre esik azon törvényhozási intézkedés is, mely szerint az állami mezőgazdasági jószágok igen jelentékeny részének eladásáról rendelkezett, s így a telepítési kérdés épazért, mert az államjavak több százezer holdnyi része eladóvá téte tett,pontosságában és sürgősségében nyert, mely felfogást legmegfelelőbben találjuk kifejezve a magyar tudományos akadémia ez évi februári egyik gyűlésében Kerkápoly Károly által tartott tüzetes előadásban. Kerkápoly Károly az adott helyzetbe, t. i. hogy az állambirtokok nagy része, illetőleg egészben eladandó, magát beletudva s az állami eszme követelményeit szükségképen hangsúlyozva, rámutat az eddigi birtoklás mellett gyakorolhatott imperium és dominium előnyeire, melyeket a birtokoknak egyszerű eladása által az állami eszme rovására elkoczkázni annál kevésbé szabad, mert itt áll az a memento, hogy: »most vagy soha.« Kerkápoly Károly magvas értekezése a telepitési ügy minden nevezetes mozzanatát felkarolván, megérdemli, hogy behatóan foglalkozzunk vele. Mindenekelőtt tarthatlannak mondja azon pénzügyminiszteri érvelést, hogy a nagy jövedelmezőségű, tehát csak is magas áron adható állami mezőgazdasági földek telepítésre nem alkalmatosak. Az eddigi telepítéseketalapjukban elhibázottaknak tartja, mert a telepítő nem életerős községek kellékeit, hanem saját gazdaságának érdekeit tartotta szemei előtt, mely utóbbi érdekek a jövőbeli telepítéseknél másodsorba helyezendők. Elégtelennek tartja szerző az egyes családnak adandó telepállományok 5—6 kát. holdban való megállapitását s úgy látszik a minimális telepállományt az egy ekével megmivelhető földterülettel szabja meg, mely körülmény nem zárja ki azt, hogy egy holdas házhelyek is hasittassanak ki zsellérek és iparosok számára ; a kizárólag vagyontalan elemekkel való telepítést elítéli, elhibázottnak tartja azt, hogy a hadügyi kormány gyenge erejű megtelepedők által kívánta eszközöltetni a kiszárítási, gátépítési és töltésfentartási terhes munkálatokat, ily műveleteket erős kezekre lehet csak bízni. Az elcsenteini és rudolfsgradei telepítvényesek által történt töltésezési munkálatokat meglehetősen sikerülteknek mondja, s egy hollandi vállalkozók által túl a Maroson levő földterület sikerült telkesítését is megemlíti. Szerző megnyugszik abban, hogy az összes állami mezőgazdasági birtokok eladása törvényhozásilag kimondassák, az eladás fokozatosan teljesíttessék, figyelemmel arra, hogy iparos nagyközségek közelében kisebb parczellákban, illetőleg a községek körül bizonyos területek ezeknek adassanak el, de egyúttal az eladásra szánt nagy bérgazdaságok nagyságukban árusittassanak el, minélfogva az uj községek a nagyobb gazdaságokban keresetet és érdemeltetést találjanak, és igy mellékesen is gyarapodva megizmosodhassanak. Vizes és elöntéseknek kitett földek mindenek előtt kiszáritandók s az elöntés veszélye ellen biztosítandók. E költséges és terhes műveletet az állam ne maga teljesítse, hanem a sikert biztosítani képes vállalkozók által eszközöltesse, kik aztán a mentesített földeket áruba bocsássák, de könnyítse az állam a vállalat keresztülvitelét az által is, hogy a mentesítési költségekhez hozzájáruljon ott, hol a töltések közlekedési czélokra helyesen felhasználhatók, minélfogva egyelőre csakis mezei gazdasági célokra alkalmatos területeken eszközöltessék a népesítés. A nagy állami birtokok tömeges, p. pusztánkénti eladása az egyéb birtokok árfolyamát letörvén, az ily nagy vásárlásokra csak kevés számmal megjelenő vagyonos vevőknek a nagy kínálatból előnyt és hasznot húzni kívánó óvatos fellépése által az eladás , legalább nagyobb részben csak kisebb darabok megszerzésére alkalmatos egyéneknek vagyis települőknek történjék. Ajánlja szerző az olaszországi államjószágok eladása körül sikerrel alkalmazott közvetítő eljárást. A nagyszabású telepítés sikere érdekében a telepítőknek adandó kedvezményeket következőkben sorolja fel szerző: Az 1868-as 25-ik törvény értelmében 6 évi adómentességet, továbbá a szabályozási költségekkel művelésre alkalmassá tett földek után a 6 évi adómentességtől számított 15 évi adómérséklést akképen, hogy ezen idő alatt csak a szabályozás előtti adó fizettessék. Továbbá felmentés a község határán túl teljesítendő közmunkától. A katonáskodástól, ezt az uj települők itt születendő figyelmekeikre nem értve, a katonaköteleseknek, illetőleg a honvédségbe sorozása. A lelkészek, tanítók bizonyos dotácziója. A községi középületek felállításának segélyezése, úgyszintén hol erre alkalmas állami épület van, ennek vidékenkint felállítandó szeretetházzá átengedése. Azon kérdésre, hogy a telepedők honnét vézessenek, szerző a hazán kívüli azon népelemet, mely a vízszabályozási műveletekhez ért, mint például Van Royen-féle telep, czélszerűnek találja, különben kívánatosnak látja ő is,hogy a bukovinai magyarok és a havasalföldéin levő székelyek visszatelepíttessenek, a székelyeknél különösebben a görgényi, fogaras- és aranyosszéki vidékekre leendő áthelyezést ajánlja, egyúttal kiemelvén, hogy a visszatelepítést oly vállalatnak kellene teljesíteni, mely az ország határain túl levő magyarok és székelyek birtokait megvásárolván, a tömeges visszaköltözést lehetővé tenni, természetesen a megvásárolt vagyont azontúl alkalmilag eladatván, egyébként hazai elemekkel, névszerint az alföldi nagy községek és a felvidéki népesség rajaival, esetleg örményekkel is kíván gyarmatositani, megbeszéli még szerző az állami uradalmakon fekvő domanialis kölcsönt s ennek még fizetetetlen részét a földvevőkre megfelelő részekben javasolja átruházni, egyúttal az ország fejedelme számára az állam által bizonyos tekintetben segélyezendő oly községeknél, patronátusi és iskolafelügyeleti jogokat kíván fenntartani ott, hol ezt a felekezeti viszonyok megengedik. Végül aggályát fejezvén ki, hogy az alkalmazásban levő árverési rendszer mellett sem a vízszabályozás, sem a telepítésre való földeladás nem foganatosítható, az ezen sivár rendszertőli eltérést mégis megkímélendőnek találja. Apróságok. A mi ellenzéki lapjaink előfizetési felhívásaikban erősen fogadkoztak mind, hogy új esztendőre se lesznek jobbak, akarom mondani rosszabbak a Deákné vásznánál. Örömöm telt pár héttel ezelőtt azon öblös ellenzéki frázisok olvastában, melyek az »elvhű ellenzékiségre,« »kitartó ellenzéki szellemre,« »határozott, törhetetlen ellenzéki irányra,« »akadályoktól vissza nem riadó ellenzéki küzdelemre« hivatkoztak az újságok élén s a lapok falragaszain, még oly hirlapok érdekében is, melyek ugyane hirdésben vastag betűkkel kiírták irányczikkeik szerzőinek neveit, a kik közül az egyiket, mint kormánypártit ismert a világ. De hát ők fogadkoztak, hogy ellenzékiek mind azok maradnak halálos holtokig. Mint az egyszeri székely republikánus is, ki csodálatos módon találkozott Grévynek, a mostani köztársasági elnöknek az 1848-ks alkotmány tárgyalások alkalmával vallott hajdani nézetével, ki az alkotmányban a köztársasági elnöki állást fölöslegesnek és törlendőnek vélte, mint ez a székely republikánus, ki arra fogadkozott, hogy még köztársaságban is opponálna, amíg annak a köztársaságnak elnöke lenne, úgy a mi tisztelt laptársaink is menyre-földre esküdöztek, hogy bármit hoz az uj esztendő, húzzon bár, mint a rigmus taxtja, »bort, búzát, békességet, szép asszony feleséget,« azért ők megmaradnak az egyedül üdvözítő hitvalláson, amit úgy neveznek, hogy ellenzékiség. * * * Ez a hitvallás arról nevezetes, hogy minden belefér. Amint a karácsonyfára — jó viszonyban élő családoknál — jut a legkülönbnemű ajándékokból, úgy szolgál ez az ellenzéki fenyőfa különböző hajtásain különböző változatokkal. Mikor az »ellenzékiség«- nek ezt a souverain emlegetését hallom, eszembe jut sokszor Jókai svábhegyi kertjének egy rózsafája, amelynek különböző ágaiba — nem emlékszem bizonyosan tizennégybe vagy tizenötbe — kertészkedési passziójában Jókai ugyanannyiféle rózsát szerzett, s igy minden ág különböző fajú rózsát és — tövist hajtott. No, az ellenzékről inkább jutottak eszembe ezek a tövisek, mint azok a rózsák. De még valami jutott az eszembe. Leonce Petitnek, a Journal Amasant egy szellemes rajzolójának, a Les bons gens de province cím alatt hosszú évek sora óta megjelenő képsorozat Európaszerte ismert s kacsagott megteremtőjének egy vázlata. Normandiába vagy úgy lehet a Provence-ba — én bizony nem emlékszem — megtermett, erős, derekas gyerekek közé, kik közt — mint az egész világon — nadrágot viselnek a fiuk, s szoknyát a lányok párisi látogatók nagy büszkén oda viszik bébéjüket látogatóba. A bébé vállig érő hajat visel, bársony zubbonyt, leszorító derék övvel, mely hátul csokorra van kötve, s térden alul lógy s csakhogy kilátszik alóla fodros inexpresibleje kis csipkézete, mely alatt tenyérnyi körületen mezítelen czombjai látszanak, s lábszára alsóbb részeit színes harisnya, lábát fűzős topán födi. Ezt a monstrumot kapják maguk közé a természet vidám falusi gyerkőczei, kik közt, mint mondám, inexpressiblet a fiú visel s rokolyát a leány. Nézik egy ideig, bámulják, aztán megragadják : — Ha tudnák, hogy lány vagy, szól a legvitézebb s legkomolyabb, tudnánk veled, hogy játszani , ha tudnák, hogy fiú vagy, akkor is tudnánk, hogy játszani ; de mert nem tudjuk, fiú vagy-e vagy lány, hát ezennel kidobunk. S a párisi és provincziális szülők együttes beleavatkozása tudja csak megakadályozni a »határozott színvallás« eme fiatal hőseit plebiszczitumuk végrehajtásában.* * * Az »ellenzékiség« emez átalános és nagy mondásai azonban, melyek kitérnek minden konkrét kérdés s állásfoglalás kötelezettsége elől, jóknak ígérkeznek előfizetési felhívás idején. Aztán az elvhűség oly orgánumai, melyek vezérczikkét — például — egyik nap Pulszky Ferencz írja, másik nap Eötvös Károly, az ily »határozott ellenzéki« állásfoglalás által fentartják közönségszerzési lehetőségük esélyeit az írni és olvasni tudó ellenzék extra és intra közjogi alap állást foglaló elemei közt egyaránt. Hogyne igyekeznének tehát »határozott ellenzék« lenni, nem törődve azzal, tudja-e valaki felőlük, hogy ez átalános , ami a keretében minő a genus, fiu-e vagy leány.* 4c 4c Ezen fogadkozások daczára az örök ellenzékiségre, ma, s a múlt napokban, a mint emlékezetemet felfrisítendő kávéházi szorgalmas újságolvasók módjára végig olvastam egy egész csomó — nyílt ellenzéki, határozott ellenzéki,kitartó stb. ellenzéki— újság különbözőnél különbözőbb visszatekintéseit, a hallottak névsorától az értéktőzsdére való visszapillantásig, hát meglepetve győződtem meg — mit gondol az olvasó miről ? — arról, hogy a legtöbbnél a »minden izében való ellenzékiség« nem tartott ki december közepétől új esztendeig se. Sajnálom, hogy megjegyzett passzusaim szó szerint való közlése — amit oly bőven s előszeretettel gyakoroltam, a nyáron, mikor a »hely szűke« nem parancsolta annyiszor kurtára fogni e rovat oly sok. Azután maga is visszatért Modor városába a t ápoltatni. A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott tolérték a nyilaió fájdalmak, amik előjelei a zsebláznak. Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggond a maga dolgán. No most megkaptad, amit kerestél! Te itt -énöt, éjt-napot egygyéragasztva, hogy fejedeled számára elfogott nejét visszaszerezd , kitalálod, a drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s már mindez a kezedben van, akkor azt mondd abba ! Kímélni kell a bánt. Te pedig ha keresztül lőtt lábat, az a tied, azzal lefekhetetettek neked azok a Pálffy grófok ? A mafajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat elbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgósoknak ez szokott lenni a jutalma.« Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak : feleségét áldott állapotban hagyá el sztropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már levelet, ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten ! Azon közben két tábori felcser is vesződött a sebesült lába bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alcy- ista, a másik kitanult borbély. Jóskay valósággal szégyenlette magát a miatt, edet kapott. Vége volt annak a regényes nimfák, ami őt eddig környezte, hogy testét nem ója a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából szállítva látta magát a közönséges halandók sorába. Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő itos. Vezértársai mind nagy megsz *lással gyűlni ; s maga Csajághy s nény ölni megilletődését. Ő m *kaveszedelmeset sohasem. sebit különböző véleményt , tápló eljárás iránt; s mike egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán kiki mentek a mellékszobába veszekedni, ezt úgy híják, hogy »consilium.« A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jóbarát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, ami az ő bajában használt, mig a paticus mind valamennyit odakívánja, ahol ezek a gyógyszerek teremnek! A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehetett venni annyit, hogy az egyik sürgősen kívánja a megsebesült lábnak azonnal czömltőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesités, a solutio continuitánsnak tűző,sússal való kiégettetését követeli. Ez alatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálffy grófné irta, a bán felesége, Thallósy, az iródiák felolvasá azt a beteg előtt. »Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a múlt éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia chymisták által instruálva, felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopoeámat, bajának sikeres meggyógyítására. És hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, ami ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nének egyik legavatottabbikát, soroz Arminiát, akinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei értelmében, ápolni. Fogadja tőlem szívesen ezt az ajánlatot. A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását, a tiszturak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni a bírókat és flastrov. Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebub konyhájába jutott , s valamennyi ördög ott támaszkodik körülötte, hogyan darabolják széllel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefűrészelik ? vagy ha tüzes vasakkal sütögetik ? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste megvan meredve. Még lát és hall, de keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat , kenőcsös-tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészi eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, roszat, az egész földi cháoszt. Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába : egy szerzetes, szőr csuhában, kötéllel a derekán , gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt; azután meg egy apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb. Hah, milyen nagyon veszekesznek — egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen. (Folytatása következik.)