A Hon, 1882. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-01 / 1. szám

­ídorolt, ez idő­­gyarmatok a leg­­századbeli ember­­indulás a 16-ik szá­­adig tartott népirtó­n megpusztitván a tések, ide nem értve tt beköltözött szerb a 18-ik században a tték kezdetöket. .den Békés vármegyét Arad és Csanádmegyét,­­ kincstári jószágok fe- Anyhatalom Bács, Té­nyekét számos magán-­­ a kormány népesítvén­yodik évtizedében kelet­­m egyes német telepek, fundus regius«-ra tobor­­Néh­ányszáz külföldi települét elején történt az utolsó tele­­egélylyel és kincstári földön szági megszállókkal Pereghen­sztán. a 40-es évek elején a kincstári '''’’’közöltettek leginkább dó­ciból jelentékeny gyarma­­'’tonai kormáy a határőr­­deiben tett telepitéseket jen Elisenheim, a II.­­, a III. IV. öblözetben Jorf és Gizellaheim, a Marienfeld, Imanon és Sázad második felében, jelesül Temes­, Torontál és Krassó továbbá a 80-as években Bács ezel két millió frt költséggel be- 3500 német családdal nagyszámú iiittattak német, franczia, spanyol mnebb említettem, a kormány a­ban tömeges telepitéseket külföldi al­eszközök­ Bács, Torontál, Te­­so írras­­vékben s a bácskai telepit-1784-be oldották le vándorsaruikat, időn Tesc­yk Sámuel a hirneves szarvasi rang. papi a »Der Landmann in Ungarm« cimű magy.irul 13 megjelent művében a azai elemekkel való telepítés mellett emelt át, s ha szemügyre vesszük a Harrucker és Soltai által eszközölt telepitéseket, névsze­­t: Szarvast, Békés-Csabát, Orosházát, Tót­­­Komlóst s átalában a békésmegyei uj tele­pítésű virágzó községek egész sorát, — Te­­schedyk javaslata igazolva van. E század elején a telepitési eljárás csekély kivétellel szünetelt. Berzsenyi Dániel a nagy költő és földbirtokos a mezei gazdaság né­­mely akadályairól s azok elhárítási módjáról az értekezésében foglalkozott a telepítés kér­ésével 1833-ban, elmondván, hogy nem zárja gyan ki a külföldi megszállókat a magyar­­ban való gyarmatosításból, de ezek ne agy tömegekben telepíttessenek be és bizo­­yos megmagyarosodásukra kellő gond fordit­­ássél , azonban tekintve, hogy a hazának némely vidékein a lakosság már ma is az ér­­demelhetés és a megélhetés szempontjából kellőnél sűrűbb, tanácsos tehát ennek fölös­legét átszállítani a gyér népességű vidé­kekre, mely jótéteményre mond Berzsenyi, méltóbbak is azon népek, melyek már annyi­záz év alatt hazánknak szolgáltak, mintsem a külföldiek, s egyébiránt is azt hiszem, hogy az ily néposzlatás nemcsak a néperőnek szé­­los­ használatát eszközlené, de egyszersmind a mozgalom és jólét terjesztése által népünket könnyen elegendőre szaporítaná. A 40-es években a telepitési ügy, külö­­­s tekintettel a kincstári pusztákra nézve, a­jzó utján s az országos gazdasági egyesület tácskozásaiban mondhatni majdnem napi­­lden volt s midőn 1845-ben külföldi meg­­llók hozattak az erdélyi szászok terüle­­t, az országos gazdasági egyesület a jele­si kérdésre írandó pályamunkára 100 da­rab aranyat tűzött ki, mely pályadij 1847-ben ki is adatott. Az 184­8-ik évben Kossuth Lajos pénz­ügyminiszter julius 26-kai ülésben tett a ház asztalára egy négy pontból álló törvényja­vaslatot:­­a kincstári javakon esz­­közlendő magyar telepítésekről.« A törvényjavaslat bevezetése azt az or­szág aldunai és tiszai részeiben létező magyar lakosság erősbitésének szükségével, é s a gyakori forrongások fékentartásával indo­­­­kolja. — Négy szakaszának vázlata ez: I. A telepítés a Bács-Bodrog-, Torontál- és Krassó megyékbeli kincstári jószágokon eszközlendő; — a tárgyalás folytán utóbb Temesmegye is odacsatoltatott. II. Különös tekintet legyen a széke­lyekre. III. Minden megszálló családnak annyi föld adassék, mennyinek szorgalmas megmű­veléséből élelmét és önállását biztosíthatja; — a telepités kapcsolatos tömegekben eszközöl­tessék. IV. A megszállóknak hat évi adómen­tesség biztosíttassák, a kevésbé vagyonosok­nak mérsékelt segedelmezés nyujtatik s a megszállandó föld oly méltányos feltételek alatt adassék, miszerint a birtok tulajdoni jo­gának megszerzése a telepedőknek biztosítva és könnyitve legyen. A telepekhez imaházakról, lelkészek és néptanítók ellátásáról közálladalmi költségen lesz gondoskodva. Az 1848 ki pénzügyminiszter az angol­országi haszonbérrendszert szándékozott al­kalmazni, de úgy, hogy a bérlő a megszállott földet, annak árait apró részletekben törlesztve, illetőleg a határ­széleken katonoskodási kö­telezettség árán is majdan öröklévé tehesse. A telepítést helyiratilag oly képen akarta az 1848-k­i pénzügyminiszter eszközölni, hogy Moldva tájáról Krassónak,a Duna szélén Nagy- Becskerek felé vonulva, a Tiszáig kordon vo­­nattassék. Köztudomás szerint, a törvényjava­slat az országgyűlés mindkét házában lényegére néz­ve elfogadtatott. Meg kell még említenem, hogy a tör­vényjavaslat tárgyalása alkalmával a pénz­ügyminiszter által a megtelepítendő vidékből Temes megye kihagyatván, gr. Teleki László e pontot indokoltatni kérte, minek folytán a pénzügyminiszter a kihagyást avval men­tette, hogy Temes megye geográfiai fekvésé­nél fogva nem látja szükségét ott a telepítés­nek, de a fő tekintet az, hogy nincs is hova te­­lepülni; daczára ezen kettős észrevételnek, azon reményben, hogy majd lehet ott még a kincstárnak földje, Temes megye is a telepí­tési vidék keretébe felvétetett. Úgy látszik tehát, hogy az országgyű­lés és a pénzügyminiszter figyelmét merőben elkerülték a Temes megyében fekvő lippai, rékasi, szt.-andrási és dentai kincstári uradal­mak, s hogy a közalapítványi jószágok, me­lyek éppen Temes-, Krassó- és Torontál me­gyékben szép mennyiségben vannak, teljesen mellőztettek. Szükségesnek láttam ezt, mint törvény­hozási miveletet s a nagy fontosságú kérdés történetéhez tartozó jelentékeny mozzanatot megérinteni; s ha közel 50 év előtt a hazafias szellemű Berzsenyi az állami eszme és huma­nitás szellemétől vezetve, a hazai elemekkel való népesítésnek adott előnyt, s az 1848-as pénzügyminiszter is a törvényhozás osztatlan helyeslésével találkozott, midőn ezt mondotta, hogy őt a telepítés javaslásánál magas czél kalauzolta, el kell ismernünk, hogy e magas czél jelentőségében azóta nemcsak nem csök­kent, sőt még fokozódott. Az 50-es években a magyar haza­ terü­letére nézve az állami eszmét illetőleg annyi­ban meglazultak a fogalmak, hogy egyes külföldi szerencsehajhászok s népboldogítók hazánk földjét szemelték ki telepítési szédel­géseik teréül, s a haza határain kivü­l tobor­zottak megszállókat, kiket aztán hozzánk te­reltek, egy ily tekintélyes raj morva- és cseh­országi lakosokból hazánk felvidékére útnak is eresztetett, de a magát megfizettetett to­­borzó által kilátásba helyezett eldorádót nem találván föl, a tévútra vezetett pár száz meg­szálló család a bécsi kormányhoz foly­amo­dott, mely akkor természetesen a magyar királyi kincstári jószágok fölött is szabadon rendelkezett. A folyamodás eredménye az volt, hogy a pereghi kincstári pusztára, mely terjedel­mes épületekkel ellátott birkás gazdaság volt, költöztettek, minden családnak 300 frt or­szágos kölcsönelőleg is adatván. E telepit­­vény 10 évig vonakodott haszonbért fizetni, illetőleg az előlegezett kölcsönt visszatéríteni, 1861 ben azonban a makacskodók ellen vég­rehajtás intéztetett s ez alkalommal a köz­ség újból rendeztetett; 1878-ban pedig az 1873-ik évi 22 ik törvényczikk alapján az általuk haszonbérben keirt 2400 ,490/ieco rész hold földet 22 év alatt 8 százalékos törlesz­­tési és kamatfizetés mellett örök áron meg­vették 500,956 frt 95 áron. Az 50 es években külföldi vállalkozók által hazánk területén sűrűen megkísé­relt betelepítések ellen különösebben Török János a hazai sajtóban nagy hévvel buzgól­­kodott, találóan védekezvén azzal, hogy ha­zánkban gazdátlan föld nincs, s hogy a ma­gyar haza lakossága koránt sem mondott le arról, hogy hazáját saját magából benépesítse. A hadügyi kormány által a határszéli dunai öblözetekben, részben tekintélyes szá­mú magyarsággal eszközölt telepitésekről már fennebb m­egemlékeztem s kiegészítésü­l any­­nyit jegyzek meg, hogy ezen telepitvények a Duna és mellékfolyamok árterében lévén, azok nagy része elszerencsétlenedett s részint Kun Ágotára, részint Krassó, Temes és To­rontál megyékbe áttelepittetett, illetőleg átte­­lepité­iök folyamatban van. Újabban a telepitési ügy 1867-ben és azután nyert lendületet. E sorok írója mint akkor a Krassó, Te­mes és Torontál megyékbeli csákova-köve­­resi alapítványi s még ugyanazon év végével az aradi kerületi kincstári jószágok igazga­tója felhívás folytán emlékiratot és tervváz­latot készített a Krassó-, Temes-, Torontál- és Bács megyék területén levő alapítványi és kincstári jószágokon 43 új községnek meg­­szállitása iránt, s munkálatát a kormányel­nöknek 1867-ki augusztus 2-án felterjesztet­te, mely munkálatnak vezéreszméjét, hogy különösebben a nemzetgazdasági és tisztán gazdasági sürgős feladatokon felül még ma­gasabb czél is képezte, s melynek tervezésé­ben őt a helyszínen tett tanulmányozás gyá­molította, mutatja az, hogy az országnak a Maroson túli részére tervezte a nagyszabású telepítést; 1868 I *pedig megindítatott az állami jószáv­ú telepitvények meg­örökítése, a 3-ik évi 29.. tör­vény e viszony. lo-Lakkép, hogy a kincstári telepítvény, — az­­ általuk haszon­bérelt földeket esetleg egészen és örök áron megvetessék, ha t. i. erre kellő biztosítékot nyújtani képesek. Ezen alapon az örök adás-vételi művelet megindittatván, a szerződések a pécskai ura­dalomban 22 községbeli, négyezernél több telepitvényessel megköttettek 8 százalék tör­lesztési és kamatfizetések 22 éven keresztül leendő teljesítési kötelezettsége mellett. Azóta a Duna, Temes, Béga, Tisza és Körös árvizei nemcsak a Maroson túli vidéken, hanem Bé­kés megyében is több községet megpusztít­ván, úgy ezek lakosai, valamint a dunai öb­­lözetekbeli telepítvényesek kincstári földre leendő áth­elyeztetésért folyamodtak. Ez időre esik azon törvényhozási intéz­kedés is, mely szerint az állami mezőgazdasági jószágok igen jelentékeny részének eladásá­ról rendelkezett, s így a telepítési kérdés ép­­azért, mert az államjavak több százezer h­old­­nyi része eladóvá téte tett,pontosságában és sür­gősségében nyert, mely felfogást legmegfele­lőbben találjuk kifejezve a magyar tudomá­nyos akadémia ez évi februári egyik gyű­lé­sében Kerkápoly Károly által tartott tüzetes előadásban. Kerkápoly Károly az adott helyzetbe, t. i. hogy az állambirtokok nagy része, illetőleg egészben eladandó, m­agát beletudva s az ál­lami eszme követelményeit szükség­k­épen hangsúlyozva, rámutat az eddigi birtoklás mellett gyakorolhatott imperium és dominium előnyeire, melyeket a birtokoknak egyszerű eladása által az állami eszme rovására el­­koczkázni annál kevésbé szabad, mert itt áll az a memento, hogy: »most vagy soha.« Kerkápoly Károly magvas értekezése a telepitési ügy minden nevezetes mozzanatát felkarolván, megérdemli, hogy behatóan fog­lalkozzunk vele. Mindenek­előtt tarthatlannak mondja azon pénzügyminiszteri érvelést, hogy a nagy jövedelmezőségű, tehát csak is­ magas áron adható állami mezőgazdasági földek telepí­tésre nem alkalmatosak. Az eddigi telepítéseket­­alapjukban elhi­­bázottaknak tartja, mert a telepítő nem élet­erős községek kellékeit, hanem saját gazdasá­gának érdekeit tartotta szemei előtt, mely utóbbi érdekek a jöv­őbeli telepítéseknél má­­sodsorba h­elyezendők. Elégtelennek tartja szerző az egyes csa­ládnak adandó telepállományok 5—6 kát. holdban való megállapitását s úgy látszik a minimális telepállományt az egy ekével meg­­mivelhető földterülettel szabja meg, mely kö­rülmény nem zárja ki azt, hogy egy holdas ház­helyek is hasittassanak ki zsellérek és iparo­sok számára ; a kizárólag vagyontalan ele­mekkel való telepítést elítéli, elhibázott­­nak tartja azt, hogy a hadügyi kormány gyenge erejű megtelepedők által kívánta esz­közöltetni a kiszárítási, gátépítési és töltés­fentartási terhes munkálatokat, ily művelete­ket erős kezekre lehet csak bízni. Az elcsenteini és rudolfsgradei telepít­vényesek által történt töltésezési munkálato­kat meglehetősen sikerülteknek mondja, s egy hollandi vállalkozók által túl a Maroson levő földterület sikerült telkesítését is meg­említi. Szerző megnyugszik abban, hogy az összes állami mezőgazdasági birtokok eladása törvényhozásilag kimondassák, az eladás fo­kozatosan teljesíttessék, figyelemmel arra, hogy iparos nagy­községek közelében kisebb parczellákban, illetőleg a községek körül bi­zonyos területek ezeknek adassanak el, de egyúttal az eladásra szánt nagy bérgazdasá­gok nagyságukban árusittassanak el, minél­fogva az uj községek a nagyobb gazdaságok­ban keresetet és érdemeltetést találjanak, és igy mellékesen is gyarapodva megizmosod­hassanak. Vizes és elöntéseknek kitett földek min­denek előtt kiszáritandók s az elöntés veszélye ellen biztosí­tandók. E költséges és terhes műveletet az állam ne maga teljesítse, hanem a sikert biztosítani képes vállalkozók által eszközöltesse, kik az­tán a mentesített földeket áruba bocsássák, de könnyítse az állam a vállalat keresztülvi­telét az által is, hogy a mentesítési költségek­hez hozzájáruljon ott, hol a töltések közleke­dési czélokra helyesen felhasználhatók, minél­fogva egyelőre csakis mezei gazdasági c­é­­lokra alkalmatos területeken eszközöltessék a népesítés. A nagy állami birtokok tömeges, p. pusztánkénti eladása az egyéb birtokok ár­folyamát letörvén, az ily nagy vásárlásokra csak kevés számmal megjelenő vagyo­nos vevőknek a nagy kínálatból előnyt és hasznot húzni kívánó óvatos fellépése által az eladás , legalább nagyobb rész­ben csak kisebb darabok megszerzésére al­kalmatos egyéneknek vagyis települőknek történjék. Ajánlja szerző az olaszországi államjó­szágok eladása körül sikerrel alkalmazott köz­vetítő eljárást. A nagyszabású telepítés sikere érdeké­ben a telepítőknek adandó kedvezményeket következőkben sorolja fel szerző: Az 1868-as 25-ik törvény értelmében 6 évi adómentességet, továbbá a szabályozási költségekkel művelésre alkalmassá tett földek után a 6 évi adómentességtől számított 15 évi adómérséklést akképen, hogy ezen idő alatt csak a szabályozás előtti adó fizet­tessék. Továbbá felmentés a község határán túl teljesítendő közmunkától. A katonáskodástól, ezt az uj települők itt születendő figyelmekeikre nem értve, a katonaköteleseknek, illetőleg a honvédségbe sor­ozása. A lelkészek, tanítók bizonyos dotá­­cziója. A községi középületek felállításának se­gélyezése, úgyszintén hol erre alkalmas állami épület van, ennek vidékenkint felállítandó szeretetházzá átengedése. Azon kérdésre, hogy a telepedők hon­­nét vézessenek, szerző a hazán kívüli azon népelemet, mely a vízszabályozási műveletek­hez ért, mint például Van Royen-féle telep, czélszerűnek találja, különben kívánatosnak látja ő is,hogy a bukovinai magyarok és a havas­alföldéin levő székelyek visszatelepíttessenek, a székelyeknél különösebben a görgényi, fo­­garas- és aranyosszéki vidékekre leendő át­helyezést ajánlja, egyúttal kiemelvén, hogy a visszatelepítést oly vállalatnak kellene telje­síteni, mely az ország határain túl levő ma­gyarok és székelyek birtokait megvásárol­ván, a tömeges visszaköltözést lehetővé tenni, természetesen a megvásárolt vagyont azontúl alkalmilag eladatván, egyébként hazai elemek­kel, névszerint az alföldi nagy községek és a felvidéki népesség rajaival, esetleg örmények­kel is kíván gyarmatositani, megbeszéli még szerző az állami uradalmakon fekvő domania­­lis kölcsönt s ennek még fizetetetlen részét a földvevőkre megfelelő részekben javasolja át­ruházni, egyúttal az ország fejedelme számára az állam által bizonyos tekintetben segélye­zendő oly községeknél, patronátusi és iskola­felügyeleti jogokat kíván fenntartani ott, hol ezt a felekezeti viszonyok megengedik. Végül aggályát fejezvén ki, hogy az al­kalmazásban levő árverési rendszer mellett sem a vízszabályozás, sem a telepítésre való földeladás nem foganatosítható, az ezen sivár rendszertőli eltérést mégis megkímélendőnek találja. Apróságok. A mi ellenzéki lapjaink előfizetési felhívásaik­ban erősen fogadkoztak mind, hogy új esztendőre se lesznek jobbak, akarom mondani rosszabbak a Deák­né vásznánál. Örömöm telt pár héttel ezelőtt azon öblös el­lenzéki frázisok olvastában, melyek az »elvhű ellen­zékiségre,« »kitartó ellenzéki szellemre,« »határozott, törhetetlen ellenzéki irányra,« »akadályoktól vissza nem riadó ellenzéki küzdelemre« hivatkoztak az új­ságok élén s a lapok falragaszain, még oly hirlapok érdekében is, melyek ugyane hird­­ésben vastag be­tűkkel kiírták irányczikkeik szerzőinek neveit, a kik közül az egyiket, mint kormánypártit ismert a világ. De hát ők fogadkoztak, hogy ellenzékiek mind­­ azok maradnak halálos holtokig. Mint az egyszeri székely republikánus is, ki csodálatos módon találko­zott Grévynek, a mostani köztársasági elnöknek az 1848-ks alkotmány tárgyalások alkalmával vallott hajdani nézetével, ki az alkotmányban a köztársa­sági elnöki állást fölöslegesnek és törlendőnek vélte, mint ez a székely republikánus, ki arra fogadkozott, hogy még köztársaságban is opponálna, a­míg annak a köztársaságnak elnöke lenne, úgy a mi tisztelt lap­társaink is menyre-földre esküdöztek, hogy bármit hoz az uj esztendő, húzzon bár, mint a rigmus tax­tja, »bort, búzát, békességet, szép asszony feleséget,« azért ők megmaradnak az egyedül üdvözítő hitvalláson, a­mit úgy neveznek, hogy ellenzékiség. * * * Ez a hitvallás arról nevezetes, hogy minden belefér. A­mint a karácsonyfára — jó viszonyban élő családoknál — jut a legkülönbnemű ajándékokból, úgy szolgál ez az ellenzéki fenyőfa különböző hajtá­sain különböző változatokkal. Mikor az »ellenzékiség«- nek ezt a souverain emlegetését hallom, eszembe jut sokszor Jókai svábhegyi kertjének egy rózsafája, a­melynek különböző ágaiba — nem emlékszem bizo­nyosan tizennégybe vagy tizenötbe — kertészkedési passziójában Jókai ugyanannyi­féle rózsát szerzett, s igy minden ág különböző fajú rózsát és — tövist hajtott. No, az ellenzékről inkább jutottak eszembe ezek a tövisek, mint azok a rózsák. De még valami jutott az eszembe. Leonce Petitnek, a Journal Ama­sant egy szellemes rajzolójának, a Les bons gens de province c­ím alatt hosszú évek sora óta megjelenő képsorozat Európaszerte ismert s kacsagott megte­remtőjének egy vázlata. Normandiába vagy úgy lehet a Provence-ba — én bizony nem emlékszem — megtermett, erős, dere­­kas gyerekek közé, kik közt — mint az egész világon — nadrágot viselnek a fiuk, s szoknyát a lányok párisi látogatók nagy büszkén oda viszik bébéjüket látogatóba. A bébé vállig érő hajat visel, bársony zubbonyt, leszorító derék övvel, mely hátul csokorra van kötve, s térden alul lógy s csakhogy kilátszik alóla fodros inexpres­ibleje kis csipkézete, mely alatt tenyérnyi körületen mezítelen czombjai látszanak, s lábszára alsóbb részeit színes harisnya, lábát fűzős topán födi. Ezt a monstrumot kapják maguk közé a ter­mészet vidám falusi gyerkőczei, kik közt, mint mon­dám, inexpressiblet a fiú visel s rokolyát a leány. Nézik egy ideig, bámulják, aztán megragadják : — Ha tudnák, hogy lány vagy, szól a legvité­zebb s legkomolyabb, tudnánk veled, hogy játszani , ha tudnák, hogy fiú vagy, akkor is tudnánk, hogy ját­szani ; de mert nem tudjuk, fiú vagy-e vagy lány, hát ezennel kidobunk. S a párisi és provincziális szülők együttes bele­­avatkozása tudja csak megakadályozni a »határozott színvallás« eme fiatal hőseit plebiszczitumuk végre­hajtásában.* * * Az »ellenzékiség« emez átalános és nagy mondá­sai azonban, melyek kitérnek minden konkrét kérdés s állásfoglalás kötelezettsége elől, jóknak ígérkeznek előfizetési felhívás idején. Aztán az elvhűség oly orgá­numai, melyek vezérczikkét — például — egyik nap Pulszky Ferencz írja, másik nap Eötvös Károly, az ily »határozott ellenzéki« állásfoglalás által fentart­­ják közönségszerzési lehetőségük esélyeit az írni és olvasni tudó ellenzék extra és intra közjogi alap ál­­lást foglaló elemei közt egyaránt. Hogyne igyekezné­nek tehát »határozott ellenzék« lenni, nem törődve azzal, tudja-e valaki felőlük, hogy ez átalános , a­­m­­­­­i a keretében minő a genus, fiu-e vagy leány.* 4c 4c Ezen fogadkozások daczára az örök ellenzéki­ségre, ma, s a múlt napokban, a mint emlékezetemet felfrisítendő kávéházi szorgalmas újságolvasók mód­jára végig olvastam egy egész csomó — nyílt ellenzé­ki, határozott ellenzéki,kitartó stb. ellenzéki— újság különbözőnél különbözőbb visszatekintéseit, a hallot­tak névsorától az érték­tőzsdére való visszapillantásig, hát meglepetve győződtem meg — mit gondol az ol­vasó miről ? — arról, hogy a legtöbbnél a »minden izében való ellenzékiség« nem tartott ki dec­ember közepétől új esztendeig se. Sajnálom, hogy megjegyzett passzusaim szó sze­rint való közlése — a­mit oly bőven s előszeretettel gyakoroltam, a nyáron, mikor a »hely szűke« nem pa­rancsolta annyiszor kurtára fogni e rovat oly sok. Azután maga is visszatért Modor városába a t ápoltatni.­­ A kapott seb elmérgesü­lt. Mire Modorig jutott tolérték a nyilaió fájdalmak, a­mik előjelei a z­sebláznak. Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggon­­d a maga dolgán. No most megkaptad, a­mit kerestél! Te itt -énöt, éjt-napot egygyéragasztva, hogy fejedel­­ed számára elfogott nejét visszaszerezd , kitalálod, a drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s már mindez a kezedben van, akkor azt mond­­­­d abba ! Kímélni kell a bánt. Te pedig ha k­­eresztül­ lőtt lábat, az a tied, azzal lefekhe­­t­etettek neked azok a Pálffy grófok ? A ma­fajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat elbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgósoknak ez szokott lenni a jutalma.« Azután az otthon maradottak is eszébe jutot­tak : feleségét áldott állapotban hagyá el sztropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már levelet, ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebe­sülten ! Azon közben két tábori felcser is vesződött a sebesült lába bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alc­y- ista, a másik kitanult borbély. Jóskay valósággal szégyenlette magát a miatt, edet kapott. Vége volt annak a regényes nim­fák, a­mi őt eddig környezte, hogy testét nem ója a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából szállítva látta magát a közönséges halandók sorába. Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő itos. Vezértársai mind nagy megsz *l­ással gyűl­ni ; s maga Csajághy s nény ölni megilletődését. Ő m *ka­veszedelmeset sohasem. seb­it különböző véleményt , táp­ló eljárás iránt; s mike egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán kiki mentek a mellékszobába veszekedni, ezt úgy híják, hogy »consilium.« A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jóbarát tud valami csalhatat­lan szert ajánlani, a­mi az ő bajában használt, mig a paticus mind valamennyit odakívánja, ahol ezek a gyógyszerek teremnek! A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehetett venni annyit, hogy az egyik sürgősen kívánja a megsebesült lábnak azonnal czömltőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesités, a solutio continui­­tánsnak tűz­ő,s­ú­ssal való kiégettetését követeli. Ez alatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálffy grófné irta, a bán felesége, Thallósy, az iródiák felolvasá azt a beteg előtt. »Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyu­­ságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesül­tem, hogy kegyelmed a múlt éjjeli ostrom alatt meg­sebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia chymisták által in­struálva, felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopoeámat, bajának sikeres meggyógyítá­­sára. És hogy a kellő ápolásban is részesüljön ke­gyelmed, a­mi ilyen bajban a legfőbb dolog, elkül­döm kegyelmedhez a samaritana nének egyik legava­­tottabbikát, soroz Arminiát, a­kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei értelmében, ápol­ni. Fogadja tőlem szívesen ezt az ajánlatot. A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását, a tiszt­urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akar­ják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni a b­írókat és flastro­v. Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebub konyhájába ju­tott , s valamennyi ördög ott támaszkodik körülötte, hogyan darabolják széll­el, hogy találjanak ki szá­mára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magá­tól nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefűrészelik ? vagy ha tüzes vasak­kal sütögetik ? vagy pedig válogatott mérgekkel tor­kig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste megvan meredve. Még lát és hall, de ke­verve a valót a képzelettel. Erős akarata van ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történ­tekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő fan­tomokat , kenőcsös-tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészi eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a vég­telen magasba, s itt hagyni mindent, jót, roszat, az egész földi cháoszt. Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szo­bácskába : egy szerzetes, szőr csuhában, kötéllel a derekán , gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt; az­után meg egy apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres­ kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, ret­tenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb. Hah, milyen nagyon veszekesznek — egy elkár­­hozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen. (Folytatása következik.)

Next