A Hon, 1882. július (20. évfolyam, 179-209. szám)
1882-07-15 / 193. szám
193. szám. 20-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1882. Szombat, julius 15. Szerkesztési Irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közreménst szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el . Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK «■Intnyy mint előfizetések a kiadó-kivitalt» (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAT ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetést «II. Poétán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ■ . • •......................... 2 frt 8 hónapra............................. 6 » 1 8 hónapra ..•■■••••«.13* Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint .........................1 * Az előfizetés ez év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, julius 14. Anglia tengeri ágyúi rommá lőtték a szép Alexandriát s amit az ágyúgolyó épület, vagyon és emberéletben még megkímélt, azt megsemmisítették a kiszabadult fegyenczek. Angliának úgy sem volt szövetségese a mivelt európai kontinensről az indokolatlan bombázás barbár tényénél, megtalálta hát szövetségeseit az egiptomi fegyenczekben. Hogy az európai kon ezért, vagy a konferenczia helyeselte volna Anglia eme lépését, vagy, hogy az angol kormány épen mint Európa mandatáriusa cselekedett volna, arról szó sincs. Egyszerűen elnézték a Gladstonekormány egyoldalú beavatkozását és Charles Dike büszkén hivatkozik arra, hogy Törökországon kívül egy hatalom sem emelt szót az alexandriai bombázás ellen. Viselni fogja tehát egymaga Anglia a felelősséget az alexandriai rombolásból származható »kiszámíthatlan következményekért« : prayeket Szaid pasa elkeseredett hangú jegyzékében említ. Bármennyire ellenkezik is Gladstone brutális fellépése a nemzetközi jog szabályaival, a porta és Egiptom közt fennálló törvényes renddel; bármennyire magán viseli is Alexandria rommá lövetése a nyers erőszak bélyegét, még mindig lehetne, ha nem is épen tisztára mosni és mentegetni, de legalább érteni és magyarázni — ha legalább aztán valamiben előmozdította volna az egiptomi viszonyok konszolidálását, a béke és rend helyreállítását, a khedive sokat emlegetett tekintélyének megszilárdulását, a különféle európai érdekeknek biztosítását Egiptomban stb. De mindezekről szó sincs. Ellenkezőleg. A fejetlenség és anarchia nagyobb most, mint volt valaha a Nílus mentén. Úgy látszik, hogy minden teljesen fölbomlásnak indult s tartani lehet attól, hogy a mi pusztítás Alexandriában végbement, ismétlődni fog Kairóban. Hire jár, hogy a benszülöttek és Arabi hadcsapatai között utczai harcrok és vérengzések folynak Kairóban s ha ez valósul, akkor az egyetlen elem, mely még némi hatalmat és tekintélyt képviselt Egiptomban, a hadsereg is áldozatul esik az anarchiának, melyet az angol és franczia főkonzulok izgágája idézett föl fokozatosan, tervszerüleg, vagy anélkül — a cserkesz katonatisztek elítéltetése óta. Az akkor nyilvánult baljóslatú sejtelmek ime nagyon is megvalósultak. Ösztönszerűleg mindenki attól tartott már akkor, hogy azon aránylag csekély fontosságú ügyet az angol és franczia diplomáczia kezei egy veszedelmes bonyodalommá fogják földolgozni s úgy is történt, azzal a különbséggel, hogy Francziaország később habozóvá lett s átengedte a kétes értékű vezérszerepet az akcziót szomjazó Gladstonenak, kinek újabb minisztersége óta valóságos mániája lett, keleten ha nincsenek bonyodalmak, támasztani olyanokat, ha kisebb mérvűek a súrlódások, fokozni, szítani, nagyra növelni azokat. Hogy mit szólnak az európai koncert diplomácziájában az Anglia által teremtett helyzethez, nem tudhatjuk. Bizonyosnak látszik azonban, hogy nem nézik jó szemmel Anglia gazdálkodását s hogy mégsem szólalnak föl erélyesen ellene, csak abból magyarázható ki, hogy a kérdés olyan természetű, melyből igen könnyen európai bonyodalmak is támadhatnának, holott emigy a baj, legalább ez idő szerint a kontinenstől aránylag távol és lokalizálva van. De látjuk a táviró jelentéseiből, hogy az alexandriai rombolás nagymérvű izgatottságot szült egyebek közt Szentpéterváron és Rómában is. Mit bizonyít az alexandriai rombolás oly kiáltó tényekkel ? Anglia tehetetlenségét, mely kénytelen a rombolás tényénél megmaradni elszigetelten, tovább egy lépést sem képes tenni, Egiptomot nem tudja reorganizálni és lecsendesítni. Pedig ez lett volna s ma is ez a feladat. Szerencsére valószínűnek jelentik Konstantinápolyból, hogy a porta 30,000 főnyi hadsereget fog küldeni Egiptomba a pacifikálás czéljából. Ezt a feladatot csakis a porta képes megoldani, bármennyire megnehezítette is azt neki Anglia. Legalább dokumentálva lesz egy újabb ténynyel, hogy sem az angol, sem a franczia főkonzul nem disponálhat Egiptomban, hogy sem Anglia, sem Francziaország nem képesek semmire se menni a pharaók országában a szouverain szultán támogatása, tekintélye és közbelépése nélkül, kinek pedig felségi jogait oly nagyon szeretik kétségbevonni és tekinteten kívül hagyni Londonban is, meg Párisban is, daczára az »önzetlenségi« jegyzőkönyveknek ! — A honvédelmi miniszter az 1882. 11. t.-cz., a mozgósítás esetében behívott katonák gyámol nélküli családjainak segélyezése módozatáról utasítást adott ki, mely ez ügyben az összeírást, a segélydij megállapítását, a segélydij utalványozását és kiszolgáltatását és a netáni változások következtében való eljárást 47 szakaszában szabályozza. — A török külügyminiszter Muzurus pasa török nagykövethez a következő sürgönyt intézte : »Sietek önnel in extenso közvetíteni a szóbeli jegyzékeket, melyek jul. 10-én osztályom és az angol nagykövetség közt váltattak. Szíveskedjék az alanti sürgönyt azonnal átszolgáltatni a külügyminiszternek : 1. az angol nagykövetség jegyzéke »Therapia, 1882. jul. 10. Ő felsége az angol királynő nagykövetségének van szerencséje a magas portát értesiteni, hogy az alexandriai erődöknek az egiptom katonai hatóságok által folytatott felszerelése következtében az angol tengernagynak ma reggel ki kellett jelentenie, hogy ha az erődök közben nem adatnának át leszerelés végett, 24 óra alatt megnyitja a tüzelést. Aláírva : Duffer in.12. A magas porta válasza : »A császári külügyminisztérium válaszképen az angol nagykövetség f. hó 10-ki szóbeli jegyzékére, mely a magas portához ugyanaznap délutánja folyamában érkezett, a nagykövetséggel közölni bátorkodott, hogy egy a khedive és Dervis pasa által ma átszolgáltatott távirat szerint ő fensége, úgyszintén az egiptomi minisztérium az angol hajóraj parancsnokló tengernagyának Alexandriában kijelentették, hogy a helyi hatóságok abban az esetben, ha a tengernagy bombázáshoz fogna, nem gyakorolnának ellentállást. Világos, hogy egy ilyen aktus, ha végrehajtatnék, ő felsége a szultán szuverén jogait és az ország érdekeit a legsúlyosabban megkárosítaná. A császári kormány elvárja, hogy ő felsége az angol királynő kabinetje, a fentieket komoly fontolóra vévén, Seymour tengernagyot arra fogja indítani, hogy tartózkodjék minden cselekedettől, mely ily eshetőséget idézhetne elő és ily értelmű utasításokat fog neki küldeni. A császári kormánynak minden esetre lesz szerencséje őfelsége az angol királynő nagykövetségét értesíteni elhatározásáról, melyet a keddre virradó éjjel mind a nagykövetség fenti közleményére, mind pedig a khedire és a marsall távirati közleményeire vonatkozólag fog hozni. A magas porta kéri a st.jamesi kabinetet, hogy a fent kért utasítások küldését az angol tengernagyhoz siettesse. Tőlem érkező további távirati közleményekig szíveskedjék haladéktalanul Granville lordhoz menni és őt sürgősen megkérni, küldjön Seymour tengernagynak parancsot, hogy minden ellenséges cselekedettől tartózkodjék.« Budapest, július 14. Rossz néven veszi a »Pesti Napló«,hogy az ő agrárreformjait komolyan venni nem tudjuk. Szeretné ezt annak a körülménynek tulajdonítani, hogy a földbirtokos osztály sorsa iránt közömbösek vagyunk, vagy hogy épen kormánypárti taktikának tekintjük ellenezni mindent, ami a földbirtokos osztálysorsát javítja. Ilyen badarságot ne tételezzen fel rólunk. A nemzetgazdasági érdekek iránt van nekünk is belátásunk; a pártszempontokat helyesen felfogni és alkalmazni mi is tudjuk, a birtokos osztály valódi érdekeinek mi is szolgálni kívánunk, mégpedig annyival is inkább, mert ennek bizony nálunk semmi egyéb nem állja útját, mint az állam ereje és a magánosok jól felfogott érdeke. Hanem laptársunk a saját kezdetleges és első pillantásra minden szakértő, sőt egyszerű gyakorlati ember által is tökéletesen absurdumnak felismerhető orvoslószereit, ötleteit (mert azok bizony, nyilatkozaa szerint is csak »odadobva« vannak) a közérdekkel összetéveszti és a mi hibánk az, hogy azokat ezzel összeegyeztethetőknek nem tarthatjuk. Ezt ma is bebizonyíthatjuk. Ma újra egy pár ötlettel állott elő a »Napló«, melyeknek eredetiségét csak naivitása és naivitását csak absurditása éli fel. Ma a telekkönyvet akarja reformálni — oly czélból, hogy a birtokos osztályt megmentse a romlástól. Már e két fogalom között is oly kevés összefüggés található fel, hogy az ember egész kíváncsisággal várja a megoldást. És megjött. Idézzük annak első pontját, mint a megoldás súlypontját: »Hogy a birtok czime, legyen az hitbizomány, nemesi birtok, polgári birtok, paraszttelek, zsellérbirtok, szőlő, kert, vagy városi birtok, jogi megkülönböztetést involváljon, azaz a birtok azon törvényes szabályokhoz legyen kötve, melyek gazdasági szempontból a birtokok különböző nemeire nézve hozattak. Ma ily megkülönböztetés csak a hitbizományokra nézve áll fenn ; a többi birtok teljesen individualizálva van, azaz tulajdonosának kénye-kedvére hagyatik, tekintet nélkül a közgazdasági hátrányokra, melyek innen származhatnak, az aggasztó jövőre, mely az ily anarchiából kifejlődik, a családra, mely természetes társtulajdonosa a földnek, a társadalomra és a nemzetre, melynek a föld Ebből látnivaló, hogy milyen fogalma van annak a birtokviszonyokról és a telekkönyvről, aki ilyeneket javasol. Először is telekkönyv tárgyává akarja tenni, a birtokok polgári, társadalmi felosztását, melyet polgári, paraszt, nemes, zsellérbirtoknak akar felosztani. Hogyan, milyen qualifikáczió által? Származás útján-e? Akkor ősiséget kell nyomozni. Ez a telekkönyvnek nem feladata. Bevallás, bejelentés alapján-e? Akkor nincs értelme. És okvetlenül szükséges, hogy annak a birtoknak természete változatlanná tétessék, vagyis a paraszt birtokot csak parasztnak (se nemesnek, se zsidónak se polgárnak) ne legyen szabad megvennie. Ez a forgalmat teszi tönkre, annyival is inkább, mert okvetlenül a területet is meg kell kötni, a birtokmaximumot meg kell állapítani minden osztályra nézve. Sőt ekkor már sokkal jobb, ha az egyes osztályoknak külön telekkönyvük lesz, mert különben sem vezethető át pl. a polgári birtok nemesre. És ugyan ki most a paraszt, ki a polgár, ki a zsellér? Hol vannak ennek definícziói? És ha mindezt feltaláltuk, mi haszna lesz az illető osztályokra nézve annak, ha a birtok forgalma az osztályra van szorítva? Meg lehet-e a gentryt menteni az által, ha pénze nem lévén, nem engedjük meg, hogy idegen osztályra juttassa birtokát ? Bizonyára nem. Vagy ha nem ez az értelme az osztályozásnak, ugyan mit ér a telekkönyv, ha az így van szerkesztve? És milyen hatást gyakorolhat az a birtokos osztály megmentésére. Épen semmit. De a czikkíró olyan naiv, hogy mikor előadta a telekkönyvbe bevezetendő társadalmi osztályokat, a »zsellérbirtok« után folytatja: »szőlő, kert vagy városi birtokjogi megkülönböztetést involváljon.« Tehát itt belekap egy darab kataszterbe, egynéhány művelési ágat felvesz a jogi fogalmak közé és a telekkönyvben a »szőlő« és »kert« a »városi birtok« mellett helyet foglal. Hát nem-e galimathiapp.71? És mit tesz az, hogy ez az osztályozás a telekkönyvben, mert annak szerkesztéséről van szó, jogi megkülönböztetést involváljon? Szóról szóra így magyarázza ezt czikkbre meg: »azaz a birtok azon törvényes szabályokhoz legyen kötve, melyek gazdasági szempontból a birtok különböző nemeire hozattak.« Kérjük az olvasót olvassa el e sorokat sokszor, hogy lássa és felszámlálhassa az azokban levő absurdum okat. Tehát a telekkönyv tartalmazzon birtokosztályokat, ezekre hozassanak gazdasági szempontból »törvényes szabályok« ezekhez legyen a birtok kötve! Ha ezeknek az egymáshoz nem találó szavaknak van valami értelmük, ez azt teszi, hogy az egyes birtokok gazdasági felosztására, örökösödésére, kezelésére külön törvényes szabályok hozatnak, ezek a telekkönyvbe beíratnak és csak azokra irathatók át az illető birtokok, kik először is azon osztályból valók, másodszor a birtokot azon szabályok szerint kezelik. De ki ellenőrzi ezt? Erre már nincs cadentia. De az el van árulva, hogy czikkirónak az a baja, hogy a birtok »individualizálva« van »azaz a tulajdonosnak kénye kedvére hagyatik.« Ez is megerősíti fentebbi feltevésünket. A czikkir£ j o g..LLa..g. á-8 -£L&-ZjLa fágilag, ket megkötni, — és mindez befér a terekkönyvbe! De azonban ezt még ki kell egészítni a kataszter becslésével és csak ennek fele értékére szabad hitelt nyitni. Hát több fiú hogyan osztozik ? Ha sem a birtok föl nem osztható, sem fele értékén túl nem terhelhető ? És a kataszteri becslést rákényszerítsük-e a hitelintézetre ? Ez a megkötés fogja a birtok mivelését intenzívvé, hitelét jobbá és az illető osztályokat vagyonosabbakká tenni ? Absurdum címe egyetlen passiisát vizsgáltuk a javaslatnak, s nem igazoltuk-e, hogy azzal komolyan foglalkozni sem lehet ? Nem a jóakarat , a józan ész és a tárgy ismerete tiltja azt. Péchy Manó gróf választói előtt. Kassán tekintélyesés nagyszámú közönség jelent meg f. hó 13-án d. e. a társalgási egyesület nagy termében, hogy meghallgassa Kassa város képviselőjének beszámoló beszédét az országgyűlés első ülésszakának működéséről. A terembe léptekor zajos éljenzéssel fogadtatott a képviselő. A beszámoló beszéd kezdete a költségvetés és a boszniai kérdéssel foglalkozik, s erre vonatkozólag konstatálja, hogy ezek vették leginkább igénybe az országgyűlés idejét. Ha azonban a bőbeszédek árja annyira nem dominálta volna a képviselőházat, — úgymond — meg vagyok győződve, hogy a becses időt több hasznos eredmények valósíthatására lehetett volna fordítani. Szerencse, hogy a szakbizottságokban, mint az előmunkálatok tulajdonképi műhelyében hosszas beszédek nem szoktak tartatni, mert ellenkező esetben az országgyűlések vajmi csekély eredményt volnának képesek felmutatni. Nincsen szándékomban a boszniai okkupaczionális kérdést újra feleleveníteni. Már tavaly, midőn e helyen programmbeszédemet elmondani szerencsém volt, felhasználtam az alkalmat ezen kérdésre nézve nézetemnek kifejezést adni. Sőt már a múlt országgyűlésen is, amidőn még Kolozsvár városát képviselni szerencsés voltam, alkalmam volt a válaszfelirati vita alkalmával az okkupacionális politika káros következményeit bővebben elemezni; sikerült is az akkori képviselőház többségének az okkupáczióra vonatkozó aggályainak még a válasz feliratban is, határozott, nyílt kifejezést adni. Ezenkívül a delegácziókban több ízben történtek tekintélyes felszólalások, melyek a kormányt az okkupáczionális politika káros következményeire figyelmeztették. Elmondatott, hogy az okkupáczionális politika az ország pénzügyeinek rendezését tetemesen megnehezíti; konstatálja ezt tetemes deficitünk, mely nagy részben ezen politikának tulajdonítható, mely ha nem inauguráltatik, meg vagyok győződve, hogy államháztartásunkban az egyensúlyt nagyban és egészben legalább megközelítőleg már helyre lehetett volna állítani. **Mindezek bőven elmondattak mind a parlamentben, mind a delegácziókban, a népgyűléseken és a választókerületekben, azonban a létező bajok még sem lettek orvosolva. És tehát azt hiszem, hogy — miután a költséges okkupáczió már úgyis ténnyé vált — az ügynek sokkal jobb szolgálatot fogunk tenni, ha ezentúl mind a törvényhozás, mind a kormány behatólag és komolyan gondoskodni fog olyan módokról és eszközökről, melyek a létező okkupáczionális bajokat orvosolni vagy legalább enyhíteni képesek lesznek. Mondom, ezáltal sokkal hasznosabb szolgálatot fogunk tenni magának az ügynek, mintha az okkupáczionális politikát folyton ócsárolni és egymást folyton gyanúsítani meg nem szűnünk, vagy ha magunkat olyan szélsőségekre engedjük ragadtatni, melyek az úgy is komoly szituácziót még inkább elkeserítik. Mert hiszen, hogy az okkupáczionális politika inaugurálása nem volt a legszerencsésebb koncepczió, az bővebb bizonyításra úgy sem szorul, mert hiszen : facta lequuntur.« Sokszor és sokat törtem a fejemet a felett, vájjon azoknak, kik az okkupáczionális politikát inaugurálták, tulajdonképen mi lehetett czéljuk ? Az egyik főczél az lehetett, és az is volt, hogy az orosz befolyás a Balkán-félszigeten paralisáltassék. Ámde kérdem: vájjon el lett-e ezen czél érve ? Nem, mivel annak daczára, hogy az osztrák-magyar monarchia a kérdéses tartományok pacifikácziója végett Európától, következőleg Oroszországtól is, mandátumot nyert, a lázadás mégis nagyobb mérvben tört ki. Megengedem, hogy a lázadás kitörését a rossz és fonák adminisztráczió siettette, mert olyan primitív államokban, ahol a nép a kultúrának még legprimitívebb és legszükségesebb intézményei iránt is ellenszenvvel viseltetik, a reformoknak rohamos és meggondolatlan behozatala többnyire csak elégedetlenséget szokott előidézni. Ilyen államokban tehát a reformokat csakis az ottani nép geniusának megfelelő módon és csakis fokozatosan lehet behozni, ha azt akarjuk, hogy üdvös eredményük legyen. Ehhez járul még az is, hogy Boszniát és Herczegovinát Bécsből kormányozni, Boszniának és Herczegovinának szövevényes agrár viszonyait Bécsből akarni rendezni anélkül, hogy a bécsi döntő körök az ottani népnek sajátságos viszonyait és hagyományos szokásait behatólag tanulmányozhatták volna, ez már magában is helytelen felfogás. Nem volt a közös kormánynak a kérdéses tartományokban egyetlen olyan magasabb állású, tekintélyes közege, ki az ottani népnek sajátságos viszonyait tanulmányozhatta volna, és a ki a szerzett tapasztalatok alapján a közös kormányt kellőleg informálhatta volna. Hiszen, ha az erdélyi részek uniója — és pedig kedvező viszonyok között, mert ott az unió kedvező talajra talált — a központból eszközölhető nem volt, annál inkább szükséges és kivánatos lett volna az okkupált tartományokban — ahol a viszonyok nem voltak kedvezők, ahol a paczifikáczió kedvező talajra nem talált — egy kir. biztost, vagy legalább egy polgári helytartót kinevezni és alkalmazni, aki az ottani egész ismeretlen és sajátságos helyi viszonyokat tüzetesen tanulmányozhatván, a szerzett tapasztalatok alapján tüzetes és kimerítő javaslatokat terjeszthetett volna elő a közös kormánynak és pedig mind az ottani szövevényes agrárviszonyok rendezése, mind a különböző vallásfelekezetek érdekeinek méltányos kiegyenlítése végett. Nem volt olyan közege a közös kormánynak, ki alapos felterjesztéseket tehetett volna a közigazgatásnak, a justitiának és a financziális adminisztrációnak megnyugtató kezelésére nézve. Pedig meg vagyok győződve, hogy ha azon szükséges intézkedések foganatosíttattak volna, a pacifikácziót valószínűleg tetemesebb vér- és pénzáldozatok nélkül keresztül lehetett volna vinni, mert, hogy ezen fontos teendőket, amint már mondom , Bécsből lehessen czélszerűen elintézni, azt minden gondolkodó államférfi már a priori helytelennek kellett, hogy tartsa. Azonban mindezek daczára nem állítom, hogy a lázadást egyedül csak a rossz, a fonák adminisztráczió idézte elő. A lázadást nagy részben és leginkább az idegen ellenséges elemek és befolyások idézték elő, kik azzal bujtogatták a népet, hogy: »ime, sem nem igazságos, sem nem méltányos, miszerint Bosznia és Herczegovina egy idegen hatalmasság alatt tengődjék akkor, amidőn a Balkán félszigetnek többi tartományai önállósággal, függetlenséggel és autonómiával bírnak és saját ügyeiket legjobb belátásuk szerint intézhetik;« továbbá azzal bujtogatták a népet ez ellenséges elemek és befolyások, hogy emanczipácziójukat csakis folytonos lázadások által érhetik el. Ilyen körülmények között tehát a paczifikáczió rövid időre talán igen, de állandóul biztosítható alig lesz, ha csak a paczifikáczió biztosítására évenként tetemesebb összegek nem fognak fordíttatni vagy pedig, ha egy a mostaninál czélszerűbb és az ottani viszonyoknak megfelelőbb kormányzási rendszer nem fog behozatni. Elvégre tehát kellett valami döntő lépésnek történni, hogy a bekövetkezhető különféle természetű bonyodalmaknak elejét lehessen venni. Mert ha valaha és valahol, itt alkalmazható a »caveaut consules«, nehogy a kiábrándulással elkéssünk és nehogy az országot még nagyobb veszélyeknek kitegyük. A döntő lépés tehát több sikertelen kísérlet után elvégre legalább annyiban megtörtént, hogy valahára belátták a döntő tényezők is, hogy Boszniát és Herczegovinát közvetlenül Bécsből és hozzá még egyedül katonailag kormányozni nem lehet. Ennélfogva tehát a katonai és a polgári kormányzat élesebb elválasztásának előbb-utóbb be kell következni, miáltal és egy czélszerűbb kormányzási rendszer behozatala által remélhető, hogy miután a lázadás már tényleg le van verve, az okkupátt tartományok saját költségükön lesznek kormányozhatók. Garanciát nyújt e tekintetben azon körülmény, hogy a közös pénzügyminisztérium vezetésével egy olyan államférfit bízatott meg, aki nemcsak jeles tehetséggel, hanem ezen felül a keleti ügyeknek teljes ismeretével is bír. Ha pedig ezen újabb intézkedések sem biztosíthatnák a kívánt sikert, akkor — szerintem legalább — a létező okkupácionális bajokat csakis egy európai kongresszus orvosolhatná. Ezek után indokolja a boszniai kérdésre vonatkozó szavazatát s azt, hogy miért nem adhatta szavazatát a szélsőbaloldal és a mérsékelt ellenzék által benyújtott határozati javaslatokra ; a szélsőbaléra azért nem, mert az osztrák-magyar monarchia Európától a kérdéses tartományok paczificatiójára mandátumot nyert és azt el is fogadta. Erre szavazni politikailag lehetetlennek tartotta, ha csak a monarchia tekintélyét Európa előtt kompromittálni nem akarta volna. A mérsékelt ellenzék határozati javaslatára pedig azért nem adhatta szavazatát, mert azon tételeket, melyeknek megszavazására törvényeink a delegácziót felhatalmazzák, a képviselőháznak megszavaznia törvényes kötelessége, olyan tételek pedig, melyeknek megszavazása a delegácziónak hatáskörét túlhaladta volna, a közös költségvetésben elő nem fordultak. Tüzetesen megvitatta ezen kompetentionánális kérdést mind a delegáczió, mind a pénzügyi bizottság és abban mind a két fórumnak túlnyomó többsége jogsérelmet nem talált. Engemet tehát akarva, nem akarva a törvény kötelezett 21.700.000 frt megszavazására. Én is melegen óhajtom az okku- táczionális bajokból való kibontakozást, de azt lehetetlennek tartom, hogy a hadsereg a kérdéses tartományokból rövid idő alatt kivonuljon. Márpedig ha a mérsékelt ellenzék azon határozati javaslata elfogadtatot volna, melyben a 21.700.000 megtagadását indítványozta, akkor a katonaságnak, ha nem is azonnal de rövid idő alatt mégis ki kellene vonulnia, mert sem a katonaság élelmezése, sem a szükséges véderőnek előteremtése pénz hiányában eszközölhető nem volna, miáltal az osztrák-magyar monarchiának tekintélye és nagyhatalmi állása érzékenyen meg volna ingatva. Mindezen okoknál fogva a katonaságnak a kérdéses tartományokból leendő rövid idő alatti kivonulását a fenforgó politikai konstellációk között is lehetetlennek tartottam. Azonban magam is — így végzi — melegen óhajtom, hogy a kormány a boszniai okkupáczióból való kibontakozást az előtte leginkább ismert utakon és módokon kieszközölni igyekezzék, mert ilyen súlyos terhek mellett pénzügyeink rendezése lehetetlen lesz, sőt meg vagyok győződve, hogy ha a dolgok ezentúl is úgy fognak menni, az ország az 1883. évi költségvetésnek terheit alig lesz képes elviselni. A zsidókérdésre vonatkozólag azt mondá: E kérdés az esetlegességeknek véletlen találkozása folytán komolyabban kezdi a közvéleményt foglalkoztatni. Nálunk azonban a zsidókérdés nem fajulhat sem orosz, sem német, sem román zsidókérdéssé, mert nálunk a józan közszellemet sem a faj, sem a valláskülönbség nem képes fanatizálni vagy tévútra vezetni. A tiszaeszlári esetet illetőleg két dolog ellen határozottan tiltakozik. Az egyik az, mintha a zsidóságnak hatalmában állana a bírói vizsgálatot téves irányba terelni, mert aki ilyesmit merne állítani, az egy részről a magyar államnak bíróságát igazolatlanul gyanúsítaná, más részről pedig Magyarország hitelét kompromittálná. A másik pedig, ami ellen tiltakozik, az, hogy bármi süljön is ki a tiszaeszlári esetből, ebből az egész zsidóságra, az egész hitfelekezetre következtetést vonjanak, mert ez az elfogultságnak, a fajgyűlöletnek és a felekezeti becsmérelésnek olyan igazságtalan manifesztácziója volna,amely a czivilizácziónak előhaladott, józan közszellemét megbélyegezné. A legnemesebb érez sem ment a salaktól, de azért őrültség volna azt megsemmisíteni. Nézete szerint a baj kutforrása nem annyira a zsidófajban, hanem inkább a mostani korrumpált materiális korszakban keresendő, melynek beteges iránya, hogy úgy mondja, mániája a minden áron és könnyű szerrel eszközölhető megvagyonosodásnak, üzérkedésnek vágyában kulminál, melynek kielégítése ha nem sikerül, a hibát sohasem önmagunkban, hanem mindenkor másokban szoktuk keresni. Ezen bajt tehát, melyet materiális korszakunknak beteges és kóros iránya okoz, nemcsak kivánatos, hanem szükséges is orvosolni. Ezen bajt azonban főleg egy helyes alapokra fektetendő nevelési rendszer, minden hivatalos tényezőnek szakadatlan és egybevágó közreműködése, a takarékosság, a szorgalom és egy okszerű industriának kifejtése képes csak orvosolni. Igaz ugyan, hogy a zsidóság által már eddigelé is megvásárolt fekvő birtokoknak feltűnő terjedelme sokakban aggályokat ébreszt, azonban ezen aggályok nem üldözések, hanem mélyebben beható olyan intézkedések által lesznek eloszlathatók, melyek a versenyt lehetővé fogják tenni. Igyekezni kell tehát kellő takarékosság és szorgalom által intenzív industriát kifejteni, igyekezni kell a kártékony előítéleteket kiirtani. Szigorúan és gyorsan büntetnie kell a hatóságoknak a bűntényeket, a csalást, az uzsorát. Emelnie kell a törvényhozásnak nemzetgazdászatunk érdekeit, fejlesztenie az ipart, a kereskedelmet, de nem szép szóval, hangzatos parázisú dikéziókkal, mert ezeket már untig megelégeltük, hanem valahára tettekkel is. Meg kell szüntetni mielőbb a fölösleges és improduktív terhes kiadásokat, hogy adóképességünket kellőleg fokozhassuk és konzolidálhassuk. Be kell hozni mielőbb egy szerves és a kor követelményeinek megfelelő közigazgatási rendszert, be kell hozni olcsó justiciát, olcsó és minden vexácziót kizáró financziális adminisztrációt. És ha mindezen a kultúra fejlesztése végett szükséges intézkedéseknek, a hivatalos tényezők egybevágó működésének sikerülni fog a mostani korszaknak megfelelőbb irányt adni, akkor meg vagyok győződve, hogy a zsidófaj között, melynek legnagyobb része magát a magyar elemmel különben is asszimilálni törekszik — és a kereszténység között a még itt-ott észlelhető válaszfalak el fognak enyészni. Különben az orosz zsidóknak tömeges bevándorlását illetőleg megnyugtató volt a kérvényi bizottságnak, a képviselőház által is elfogadott véleményes jelentése, melyet elfogadni szintén kötelességének ismert. Kassa város speciális érdekeinek előmozdítására vonatkozólag jelenti választóinak, hogy daczára egész odaadással párosult fáradásainak, eddigelé nem dicsekedhetik nagyobbszerű eredményekkel. Azonban felette megnyugtatta őt a vallás- és közoktatásügyi miniszternek Kassán idézése alkalmával nyilvánított azon ígérete, hogy Kassára nézve maradandó emléket óhajt maga után hagyni, mert ezen ígérete által módot és alkalmat nyert, hogy mindent elkövessen, hogy a miniszter adott szavát be is váltsa. Beszéde végeztével a jelenlevők lelkes éljenzésben törtek ki, mire Éder Ödön Kassa város válaszai nevében köszönetet mondott képviselőnknek buzgó áradozásáért. — Bányaiparunk felvirágoztatására, az intézkedéseknek egész sorozata történt újabban, melyekről a Berliner Politische Nachrichtennek a következőket írják J BudapestM.«Ő felsége a bányászatilag fontos javaslatok egész sorozatához e napokban adta beleegyezését, azok a törvényhozás egybelépte alkalmával alkotmányos tárgyalás alá is fognak kerülni. Ezek: egy új vasmű-vállalatnak fel-s állítása Vajdahunyadon, a gyalár-vajdahunyadi, és