A Honvéd, 1867 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1867-09-16 / 7. szám
50 vakon megnyugszik azok bölcsességében és nem fogja követelni az ausztriai hadsereg újjászervezését nemzeti alapokon. A rendes hadsereg csak a honvédelem nagy tömegeinek kifolyása lehet, és hazánkat illetőleg vagy nem lesz magyar honvédelmi rendszer, vagy pedig ha lesz, akkor magyar hadsereg is lesz. Ha nem lesz magyar honvédelmi rendszer, akkor háború esetében (talán már jövő évben) a birodalom újból bizonyos vereségnek megy elébe, és az első vesztett csata után sietve megalázó békét kellene majd kötnie. A honvédelem szervezése adja egy országnak az első katonai tulajdont, a kitartást. Mi jól tudjuk, hogy egy csata kimenetele nem függ egészben attól, hogy a hadsereg mily alapokon nyugszik, vagy pedig attól, hogy van-e nincs-e honvédelem ? De egy csata kimenetele egy nagy nemzetnél, melynek nemzeti hadserge és honvédelme van, nem bír a nemzet sorsára nézve döntő befolyással. Csak ameddig nincsen honvédelmi rendszer, ameddig a hadsereg nem a nemzet legbensőbb életének kifolyása, csak addig van egy vesztett csata után minden elveszve. Ha Sadowa után még 500.000 ember állott volna fegyverben Magyarország pusztáin, valóban egy perczig sem habozott volna a király hű népei közt a harczot folytatni és ha az ellenség Temesvárig nyomul, még sem lett volna minden elveszve. Az éghajlat, a betegségek, a szokatlan eledelek, a feltámadt nép, a guerilla harczok csakhamar megtizedelték volna a porosz serget, és ha ehez egy szerencsés ütközet járul, akkor visszavonulni kénytelen, már pedig egy fegyveres nép között visszavonuló ellenséges sereg elveszett. Mindezt a józan ész mondja, és ha az osztrák tábornokok ezt nem látják be, akkor meggyökeredzett czopfos elveiket nagyobbra becsülik, mint a fejedelem, a császár és király érdekeit. Az osztrák tábornokok mindig lojalitás és hűségről beszélnek; micsoda hűség az, mely a császár és király tartományait az ellenség bizonyos prédájává teszi egy oly rendszer fenntartása által, mely a birodalom sorsát egy csatára bízza, és mely a fejedelem országaival örökös va banque-ot játszik. V. „Midőn XVI. Lajos idejében Francziaország Európa által fenyegetve, veszélyben forgott, Carnot, egy egyszerű százados mentette meg. Ci. a királyi hadserget nemzeti hadsereggé alakította át.“ Ezt irja Aumale herczeg, ki bizonyára részrehajlatlan tanú. De nekünk nem szükséges XVI.Lajos koráig felmenni; mi is harczoltunk még pedig győzelmesen 1848-49-ben a vitéz ausztriai hadsereg ellen,, és láttuk, mit ér egy nemzeti hadsereg. — Például hány csatát vesztettünk Bem alatt, míg végre mégis kiszorítottuk Erdélyből a császári sergeket. Szeben első ostrománál honvédsergünket keményen megverték, hátunkba volt a fehérvári vár, és majdnem tizedelve érkeztünk a piski hídig. Ha visszaemlékezem e vert honvédseregre és egybehasonlítom a sadowai vert csapatokkal — roppant különbséget találok. A honvédek rongyokba voltak öltözködve, az örökös csatázások által ki voltak merülve; lábaik a rossz czipők és hegyek közti roppant marschok által fel voltak törve ; úgyszólván nem volt más ami náluk a katonát jelölte, mint a szijjak (melyek a szuronyt és a tölténytáskát tartották) meg a fegyver, és mégis soha sem láttam harcziasabb kinézésű hadserget, mely katonai tekintetben jobban imponált volna. Sadowánál ellenben látható volt egy jól és szépen felruházott vert sereg — hanem hiányzott a fegyver és pattontás. A vert honvédsereg Piskinél megállott, megfordult és egy dicsőséges csatában megverte az előrenyomuló ellenséget. E harcznak estéjén láttam először Bemarczán egy győzelmes mosolyt, és e csata után mondotta először e szavakat: a magyar jó katona — mire mi mai napig büszkék lehetünk. Régi bajnak folytonos következményei. ii. (1800-beli hadjárat — Marengo.) (Kápolnai.) Múlt levelemben az 1798 beli hadjáratokat idéztem, melyekből tisztán kitűnik, miszerint a nemzeti alapnélküli osztrák hadsereg, minden egyéb kitűnő alapanyaga daczára is, már akkor ép oly gyorsan fegyverszünetre kényszerítetett, mint azt 1859 vagy 1866-ban láttuk. Már akkor is a hadjáratok csak egy hónapig legfölebb hat hétig tartottak, és már 1796-ban az osztrák sereg aránylag ép annyi hadifoglyot veszített mint 1859 vagy 1866-ban. E hadjáratokban a két ellenséges seregnél használt fegyverkezés, lényegben majdnem egyforma volt — nem lehetett tehát az ellenség által gyakorolt túlsúlyt új ágyúiban vagy fegyvereiben keresni. Az osztrák sereg, rendkívüli vesztességeit a vezetésnek sem tulajdoníthatta mindig, mert hiszen Károly főherczeg vezetése alatt a hadjárat ép oly gyorsan és ép oly szerencsétlenül jön befejezve, mint akármelyik más vezér alatt, pedig Károly főherczegnek katonai lángeszét csak nem lehet kétségbe vonni ? A hibának tehát mélyebben , a sereg szervezésének alapeszméiben kellett feküdnie, és bátran merem állítani, hogy e hiba felfedezésére legjobb útmutató a vesztett hadifoglyok rendkívüli nagy számaránya, mely 70 év óta majdnem minden hadjáratban mutatkozott. Ha a személyzet kitűnő katonai tulajdonságait tekintetbe veszszük, meg kell hogy győződjünk, miszerint a legénység bizony semmi magasabb eszme által nincs erejének vég megfeszítésére fellelkesítve. Találkozhatnak minda mellett mégis oly egyének, kik a hadjáratok szerencsétlen kimenetelét tisztán a balvégzetnek tulajdoníthatnák, és azért jó lesz a történelemben tovább lapozgatni, hogy bebizonyíthassuk, miszerint az említett hadjáratok szerfölötti szomorú kimenetele korántsem valami rendkívüliség, hanem hogy a balvégzet oly sűrűen sújtja az osztrák sereget, miszerint bizonyára mégis valami okának kell lennie, ezen oknak előítéletek miatti takargatása pedig csak is új szerencsétlenségekre vezetne. Minden seregnél megtörténhetik, hogy egyszer máskor, a sors vaskeze, egy hadjáratban kegyetlenül sújtja, és ez kivételes eset — egyszer-kétszer fordul elő egy században, de nem válik szabálylyá, melynek csak ritka egyes kivételei volnának, márpedig sajnos, de igaz, hogy az osztrák sereg által viselt hadjáratokban, alig találhatunk példát, hogy az, erősebb vagy csak egyforma erejű rendes sereggel szemközt győzött volna, és nagyon is számos példára utal a történelem, midőn kisebb számú ellenség e sereget a legrövidebb idő alatt, igenis kedvezőtlen feltételek mellett, fegyverszünetre kényszerítette. Állításomat bebizonyítandó folytatom a példák felsorolását, és vizsgálom az 1800-beli hadjáratot Olaszhonban. Azon évben Napóleon 36 ezer ember és 40 ágyúval,május 17, 18, 19 és 20-án a szent Bernárd hegyen átszáll, miután elővéde Lannes tábornok alatt már 17-én Châtillonnál visszaszorította az osztrák 4 — 5000 embernyi ügyelő csapatot. Noha a bárdi erőd a franczia sereg előmenetelét késlelteti, mégis Napóleon már 28-án Chivassóban (3 m. f. Turintól) az elfvédi hadtesten szemlét tart és azt három ütközetben tanúsított vitézségéért megdicséri. Június 2-án Napóleon Milánóba vonul be, és ugyan e hó 14-én Marengónál döntő csatát fogad el. E csata napján az Olaszhonban levő osztrák sereg 110 ezer emberre rúgott, kik ellen 58 ezer franczia működött. — A csatában osztrák részről 45 ezer ember harczolt 29 ezer franczia ellen . — a francziák eleinte visszaszorítatnak, de nemzeti szellemre fektetett szervezésüknél fogva, a balsors perczében nem mert azon szavakat a jelenkor egyik legkitűnőbb vezére mondotta. A piski csata bizonyította be a honvéd kitartását a vereség után, mely csak nemzeti hadseregnek lehet tulajdona. (Folytatása következik.)