A Honvéd, 1867 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1867-09-16 / 7. szám

50 vakon megnyugszik az­ok bölcsességében és nem fogja követelni az ausztriai hadsereg újjá­szervezését nemzeti alapokon. A rendes hadsereg csak a honvédelem nagy tömegeinek ki­folyása lehet, és hazánkat illetőleg vagy nem lesz magyar hon­védelmi rendszer, vagy pedig ha lesz, akkor magyar hadse­reg is lesz. Ha nem lesz magyar honvédelmi rendszer, akkor háború esetében (talán már jövő évben) a birodalom újból bizonyos vereségnek megy elébe, és az első vesztett csata után sietve meg­alázó békét kellene majd kötnie. A honvédelem szervezése adja egy országnak az első kato­nai tulajdont, a kitartást. Mi jól tudjuk, hogy egy csata kimenetele nem függ egész­ben attól, hogy a hadsereg mily alapokon nyugszik, vagy pedig attól, hogy van-e nincs-e honvédelem ? De egy csata ki­menetele egy nagy nemzetnél, melynek nemzeti hadserge és honvédelme van, nem bír a nemzet sorsára nézve döntő be­folyással. Csak a­meddig nincsen honvédelmi rendszer, a­meddig a hadsereg nem a nemzet legbensőbb életének kifolyása, csak addig van egy vesztett csata után minden elveszve. Ha Sadowa után még 500.000 ember állott volna fegyver­ben Magyarország pusztáin, valóban egy perczig sem ha­bozott volna a király hű népei közt a harczot folytatni és ha az ellenség Temesvárig nyomul, még sem lett volna minden elveszve. Az éghajlat, a betegségek, a szokatlan eledelek, a feltá­madt nép, a guerilla harczok csakhamar megtizedelték volna a porosz serget, és ha ehez egy szerencsés ütközet járul, akkor visszavonulni kénytelen, már pedig egy fegyveres nép között visszavonuló ellenséges sereg elveszett. Mindezt a józan ész mondja, és ha az osztrák tábornokok ezt nem látják be, akkor meggyökeredzett czopfos elveiket nagyobbra becsülik, mint a fejedelem, a császár és király érdekeit. Az osztrák tábornokok mindig lojalitás és hűségről be­szélnek; micsoda hűség az, mely a császár és király tartomá­nyait az ellenség bizonyos prédájává teszi egy oly rendszer fenntartása által, mely a birodalom sorsát egy csatára bízza, és mely a fejedelem országaival örökös va banque-ot játszik. V. „Midőn XVI. Lajos idejében Francziaország Európa által fenyegetve, veszélyben forgott, Carnot, egy egyszerű százados mentette meg. C­­­i. a királyi hadserget nemzeti hadsereggé alakította át.“ Ezt irja Aumale herczeg, ki bizonyára részrehajlat­­lan tanú. De nekünk nem szükséges XVI.Lajos koráig felmenni; mi is harczoltunk még pedig győzelmesen 1848-49-ben a vitéz ausztriai hadsereg ellen,, és láttuk, mit ér egy nemzeti hadsereg. — Például hány csatát vesztettünk Bem alatt, míg végre mégis kiszorítottuk Erdélyből a császári sergeket. Szeben első ostrománál honvédsergünket keményen meg­verték, hátunkba volt a fehérvári vár, és majdnem tizedelve érkeztünk a piski hídig. Ha visszaemlékezem e vert honvédseregre és egybeha­sonlítom a sadowai vert csapatokkal — roppant különbsé­get találok. A honvédek rongyokba voltak öltözködve, az örökös csa­tázások által ki voltak merülve; lábaik a rossz czipők és hegyek közti roppant marschok által fel voltak törve ; úgy­szólván nem volt más a­mi náluk a katonát jelölte, mint a szijjak (melyek a szuronyt és a tölténytáskát tartották) meg a fegyver, és még­is soha sem láttam harcziasabb kinézésű hadserget, mely katonai tekintetben jobban imponált volna. Sadowánál ellenben látható volt egy jól és szépen felruhá­zott vert sereg — hanem hiányzott a fegyver és pattontás. A vert honvédsereg Piskinél megállott, megfordult és egy dicsőséges csatában megverte az előrenyomuló ellenséget. E harcznak estéjén láttam először Bem­arczán egy győ­zelmes mosolyt, és e csata után mondotta először e szavakat: a magyar jó katona — mire mi mai napig büszkék lehetünk. Régi bajnak folytonos következményei. ii. (1800-beli hadjárat — Marengo.) (Kápolnai.) Múlt levelemben az 1798 beli hadjáratokat idéztem, melyekből tisztán kitűnik, miszerint a nemzeti alap­nélküli osztrák hadsereg, minden egyéb­ kitűnő alapanyaga daczára is, már akkor ép oly gyorsan fegyverszünetre kény­­szerítetett, mint azt 1859­ vagy 1866-ban láttuk.­­ Már akkor is a hadjáratok csak egy hónapig legfölebb hat hétig tartottak, és már 1796-ban az osztrák sereg aránylag ép annyi hadifog­lyot veszített mint 1859­ vagy 1866-ban. E hadjáratokban a két ellenséges seregnél használt fegy­verkezés, lényegben majdnem egyforma volt — nem lehetett tehát az ellenség által gyakorolt túlsúlyt új ágyúiban vagy fegyvereiben keresni. Az osztrák sereg, rendkívüli vesztességeit a vezetésnek sem tulajdoníthatta mindig, mert hiszen Károly főherczeg ve­zetése alatt a hadjárat ép oly gyorsan és ép oly szerencsétlenül jön befejezve, mint akármelyik más vezér alatt, pedig Károly főherczegnek katonai lángeszét csak nem lehet kétségbe vonni ? A hibának tehát mélyebben , a sereg szervezésének alap­eszméiben kellett feküdnie, és bátran merem állítani, hogy e hiba felfedezésére legjobb útmutató a vesztett hadifoglyok rend­kívüli nagy szám­aránya, mely 70 év óta majdnem minden had­járatban mutatkozott. Ha a személyzet kitűnő katonai tulajdonságait tekintetbe veszszük, meg kell hogy győződjünk, miszerint a legénység bi­zony semmi magasabb eszme által nincs erejének vég megfe­szítésére fellelkesítve. Találkozhatnak mind­a mellett még­is oly egyének, kik a hadjáratok szerencsétlen kimenetelét tisztán a balvégzetnek tulajdoníthatnák, és azért jó lesz a történelemben tovább lapoz­gatni, hogy bebizonyíthassuk, miszerint az említett hadjáratok szerfölötti szomorú kimenetele korántsem valami rendkívüli­­ség, hanem hogy a balvégzet oly sűrűen sújtja az osztrák sere­get, miszerint bizonyára még­is valami okának kell lennie,­­ ezen oknak előítéletek miatti takargatása pedig csak is új sze­rencsétlenségekre vezetne. Minden seregnél megtörténhetik, hogy egyszer­ máskor, a sors vas­keze, egy hadjáratban kegyetlenül sújtja, és ez kivéte­les eset — egyszer-kétszer fordul elő egy században, de nem válik szabálylyá, melynek csak ritka egyes kivételei volnának, már­pedig sajnos, de igaz, hogy az osztrák sereg által viselt hadjáratokban, alig találhatunk példát, hogy az, erősebb vagy csak egyforma erejű rendes sereggel szemközt győzött volna, és nagyon is számos példára utal a történelem, midőn kisebb számú ellenség e sereget a legrövidebb idő alatt, igen­is kedve­zőtlen feltételek mellett, fegyverszünetre kényszerítette. Állításomat bebizonyítandó folytatom a példák felsorolá­sát, és vizsgálom az 1800-beli hadjáratot Olaszhonban. Azon évben Napóleon 36 ezer ember és 40 ágyúval,május 17, 18, 19 és 20-án a szent Bernárd hegyen átszáll, miután elő­véde Lannes tábornok alatt már 17-én Châtillonnál visszaszorí­totta az osztrák 4 — 5000 embernyi ügyelő csapatot. Noha a bárdi erőd a franczia sereg előmenetelét késlelteti, még­is Napóleon már 28-án Chivassóban (3 m. f. Turintól) az elfvédi hadtesten szemlét tart és azt három ütközetben tanú­sított vitézségéért megdicséri. Június 2-án Napóleon Milánóba vonul be, és ugyan e hó 14-én Marengónál döntő csatát fogad el. E csata napján az Olaszhonban levő osztrák sereg 110 ezer emberre rúgott, kik ellen 58 ezer franczia működött. — A csa­tában osztrák részről 45 ezer ember harczolt 29 ezer franczia ellen . — a francziák eleinte visszaszorítatnak, de nemzeti szel­lemre fektetett szervezésüknél fogva, a balsors perczében nem mert azon szavakat a jelenkor egyik legkitűnőbb vezére mondotta. A piski csata bizonyította be a honvéd kitartását a vereség után, mely csak nemzeti hadseregnek lehet tulajdona. (Folytatása következik.)

Next