A munkaadó, 1909 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-03 / 1. szám
Ill. évfolyam. Budapest, 1909 január 3. 1. szám. A MUNKAADÓ Előfizetési árak : Szövetségi tagoknak egész évre : 4 korona. Nem tagoknak egész évre : 8 kor. Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Vill., Német-utcza TELEFON 96 -50. POLITIKAI HETILAP. a „magyar építőiparosok orsz. szövetsége“ hivatalos KÖZLÖNYE ÉS A HAZAI MUNKAADÓ-SZERVEZETEK LAPJA. Főszerkesztő : FARKAS ELEK.^ Megjelenik minden vasárnap. Hirdetések díjszabás szerint. Hirdetési díjak Budapesten fizetendők. A lap közleményeinek utánnyomása a forrás megnevezése nélkül tilos. Boldog újévet — ligárius szellem! Ujesztendő első napján, az üdvözlések hivatásos idejében, egy kedves fogalmat, egy eszményt köszöntünk. Az iparosság között immár gyökeret vert szervezkedési szellemnek hódolunk itt ma, változatlan ragaszkodással, meleg szeretettel és tüntető lelkesedéssel. Mert a szervezkedési eszme megérdemli az ünneplést. Csak egy pillantást kell vetni a két év előtti állapotokra, midőn hazánk iparossága egy vegyes idegzetű és különböző érzelmű, nagy madársereghez hasonlított, amelyet akármelyik siheder gonoszan odadobott kavicsa ezerfelé rebbentett, — és indokolt lesz azonnal minden elismerés, minden hódolat. Sok keserves csalódásra és még több kínos megpróbáltatásra volt szükség, hogy a bemutatott kép megváltozzék. De — megváltozott ! A kavics ma már pajzsra talál és szövetségünk szervezett erején pozdorjává zúzódik minden lelketlen, gonosz próbálgatás. Helyes volt-e ezt az eredményt a szervezkedés erejével életre kelteni, s kötelességünk-e a szövetkezés fokozatos kiépítésén rendületlenül tovább dolgozni, — e helyen mi nem kérdezzük. Az építőiparosok zöme, azzal a ténnyel, hogy tömegesen zászlónk alá sietett, már előre megadta a szükségesség kérdésére a leghivatottabb választ. De nem mindenki van ezen a véleményen. Akadt például — kivételképen egy előkelő napilap, amelyik a múlt hét végén vezérczikket ír az iparosok ligárius szelleméről és súlyos szemrehányást tesz az illetékes minisztereknek, mert jóváhagyták a magyarországi munkaadó-szervezetek központjának alapszabályait. Czikkében éles szavakkal kárhoztatja az iparosok osztály szervezkedését, e szövetkezéstől a nemzet egységét féltve. Valószínűnek tartja, hogy az iparosok nem fognak a védelmi berendezkedés elvénél megmaradni, hanem erejüket országos zárlatok rendezésére fogják felhasználni. Végül hangsúlyozza, hogy szívesebben lett volna hajlandó, rekompenzáció fejében, a szakszervezetek feloszlatásába beleegyezni, semhogy ezen iparosliga megalakulásához hozzájáruljon. Aki ismeri a szövetségek beléletét, aki tisztában van a munkaadó szervezetek czéljaival és működésével, az elhül ezekre a tanácsokra és feltevésekre. Hogyan ? Hát lehetséges az, hogy egy napilap, amelyik különösen is egyik ékessége a magyar hírlapirodalomnak, amelynek tehát az újságírást kötelező közgazdasági műveltség révén értenie kellene az iparosügyek szociális részéhez is, ilyen avatatlanságot tanúsíthat szervezkedéseink kérdéseiben ? Hát komolyan lehet ma Magyarországon az iparos szervezkedés megtagadását tanácsolni? Hát komolyan lehet ma a nemzet összességének érdekeit tőlünk félteni ? Vagy komolyan lehet attól rettegni, hogy a munkaadó szervezetek minden alapos ok nélkül, pusztán hatalmuk tultengésében egyszer csak egy «általános bojkott»-ot rendeznek és «milliók éhínségét és minden ipari tevékenység rögtönös, szinte hirdéses megállását» fogják előidézni? Sajnáljuk, hogy az itten kifogásolt czikk egyáltalán megjelenhetett. Nem a tartalom támadó színezete bánt bennünket, de elszomorodunk azon a tényen, hogy egy hírlapunk, amelytől megkívánhatjuk, hogy megbízható fokmérője legyen a magyar tájékozottságnak, ilyen balvéleménnyel lehet czéljaink, szándékaink és kötelességtudásunk felől. A bántó feltevések ellen nem szükséges védekeznünk. Az az egyén, aki nem rémképek, hanem tapasztalat alapján mond a szervezkedésünkről véleményt, jól tudja, hogy szövetségünk kétéves fennállása alatt már bebizonyította, hogy minden lépését a bölcs önmérséklés és a becsületes humanizmus vezérli. Tapasztalatok igazolják, hogy szervezkedésünkkel még akkor sem éltünk vissza, amikor szinte korlátlan urai voltunk a munkásviszonyoknak. Muszkavezető mágnásokról tényleg van példa a múltban, külföldön árulkodó proletárokról van bőven példa a jelenben, de a haza érdekeit figyelmen kívül hagyó iparososztályról nem mutat példát senki, sem az ezeréves történetünkben, sem a mi munkálkodásunk napjaiban. És nagyon furcsa helyzetbe kerülne az újságírás, ha profán iparosoknak kellene védelmükbe venni az egyesülési szabadság szent jogát, a «szabad sajtó» álliberalizmusával szemben. A «szabad sajtó»-nak van a legkevesebb joga ahhoz, hogy az egyesülési szabadság elve ellen agitáljon ... És hiszi-e valóban a czikkíró, hogy volna valami gyakorlati haszna is a szakszervezetek feloszlatásának ? Mi nem hiszünk ebben. És ezen állításunk bizonyítására egy, az újságíráshoz közel álló foglalkozás köréből vesszük a következő szemléltető példát. Az újságárusítóknak, az úgynevezett rikkancsoknak, nem engedte meg a miniszter, hogy szakegyesületet alakíthassanak. És mi történt erre ? Megalakították a szabad szervezetet. És időről-időre megjelenik a szociáldemokraták lapjában a nyílt, nyomtatott felhívás, amely csatlakozásra szólítja a szaktársakat. Büszkén hangsúlyozza e felhívás, hogy van jól berendezett egyesületi helyiségük, van könyvtáruk és sok egyéb mindenük, aminek nem volna szabad lenni, ha a kormányzó hatalom végre tudná hajtani velük szemben az egyesülést megtagadó határozatát. A passzív kezelés égisze alatt a szocialista szervezkedés oda fejlődött, hogy ma már nem egy miniszter rosszindulatától vagy jóakaratától függ, hogy legyen-e szakegyesület, vagy sem. És ha akadna miniszter, aki hajlandó lenne pusztán politikai okokból a ligárius szervezkedésünket meggátolni és ellenérték fejében a szakegyesületeket feloszlatni, akkor az eredmény legfölebb az lehetne, hogy ezen