A Népbarát, 1864 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-09 / 41. szám

Napóleon Rómában meg akarja alázni a pápaságot, de nem gondolja meg, hogy ugyanakkor megsérti a katholikus Francziaországot, melynek szabadságából is gúnyt űzött, s hogy érzékenysége még inkább sértve legyen , gúnyt űz hitéből, melynek világi fejét akarja ősi telepéből elfizetni. Francziaország pártok fészke, s a császár még egyet csinál, de amely valamennyit egyesítheti. A hiba mindig bűnhődik, és az a császár, ki egykor Svájczban és Rómában menhelyet talált, mindkettőt megsérti, s megdöbbenünk, elgondolva, hogy a császár egykori menhelyeinek kapuit zárja be maga előtt. Koczkával játszani lehet, de hogy az egyszer vakot ne vessen, vakmerőség lenne hinni. I. VIDÉK. Pápa, oct. 5-én 1864. A tettek bizonyítanak, mert azokat eltagadni nem lehet.. Kis városunkban időszaki dolog történt, — az egykori polgári ápoldából leánynevelő-intézet alakult, hol a legszegényebb sorsú gyermek is ingyen megszerezheti azon ismereteket, melyek a családi életben a boldogságnak legszükségesebb feltételei. Hasonló intézetek csak nagy áldozatokkal létesíthetők, nagy áldozatokra pedig csak nemes lelkek képesek, kik a kiáltó szükséget áldó kézzel szüntetik meg. Egykori szegény ápoldánk az idők viszontagságában elvesztvén tőkéjét, a meglevő épületet e napokban még áldásosabb czélra szentelé föl egy olyan jobb kéz, mely ad és áld. A veszprémi megyés püspök Ranolder János ur ő kegyelmessége tetemes költséggel irgalmas nénéket képeztetett, s hogy ez új növeldében föladatukat teljesíthessék , tetemes tőkével biztositá létezhetésüket, fölszerelvén az intézetet, és folyó hó 4-én ünnepélyesen bevezetvén azon hölgyeket, kik a neveléssel foglalkoznak. Az egész épületnek berendezése megfelel a magasztos egyszerűségnek, mely a zárdas életnek czélja. A nevelőnők takarékos kis fülkéje mellett ellentétesen kitűnik a tantermek tágassága, hova minden szülőnek gyermeke hivatalos. Mindent másokért! Ezt látszik mondani a beosztás, s azt mondja az alapítvány is arról, ki ezt ihlett szívből letette. A buzgó nép hálás lelkesüléssel fogadá a fő pásztort, midőn a bevezetést végzé, s ugyanakkor szivemelő volt városunk egykori lelkipásztorának, ngos Koroncz László apát és kanonok urnak jelenléte ; mert ha jó atyánk volt a múltban, gyermekeinek atyja most is, és a főpásztor adománya mellé helyezé a magáét, s mint mondá: egykori hívei iránti szeretetnél fogva megtakarított filléreiből az intézetre ezer osztrák forintot nyújtott át, a városi szegények számára pedig ezernégyszáznyolczvan pengő forintot alapított. A mostani viszontagságos időkben elszoktunk az adakozásnak ekkora számától, és a meglepetés örömkönyükre fakasztá a híveket, kik ezt csak hálás emlékezéssel viszonozhatják. Gróf Eszterházy Pál úz ő méltósága fejezte be a bevezetési ünnepélyt, az intézetnek évenkint harminczöt fát biztosítván. E napnak estéjén városunk ki jön világítva, mely alkalommal az ünnepélynek megfelelőleg egy óriás kettős kereszt volt a szentegyház és a grófi kastély közötti téren kivilágítva. Általános a hála azok iránt, kik nem csak állásuk — de nemes lelküknél fogva is magasabbak, mint mi. Egy szemtanú. BÉCSI DOLGOK. A „Wiener Loyd“ átveszi a kölni lap következendő bécsi levelét, mely sept. 30-dikán kelt. „Valamint 1859-ben, most is hallani oly nyilatkozatokat, melyek jelen körülmények közt azt javasolják, hogy mielőtt Olaszország magához térhetne az új meglepetésből, Ausztria megelőzőleg lépjen fel; s mivel a háború mindenkép elkerülhetetlen, s kihívás is történt, Ausztria most több joggal átléphetné a Ticinót,mint 1859-ben , ami ha haladéktalanul megtörténnék, a franczia-szárd sereg nem egyesülhetne a maga idejében. Remélhető, mond a kölni lap, hogy ily tanácsok meg nem hallgattatnak a befolyásos körökben. Két téli hadjárat egymás után semminemű körülmények közt nem lenne kívánatos Ausztriára nézve. Különben néhány nap óta gyakran tartatott miniszteri tanács, de ezekben nem kül-, hanem belügyeket tárgyaltak. Egyikben előkerült a gallicziai ostromállapot, és a magyarországi kivételes állapot megszüntetése is, de mivel az államminiszter jelen nem volt, határozatot nem hoztak. — Csak annyi hallatszik, hogy a jelen volt miniszterek sokkal több hajlamot mutattak a magyarországi, mint a gallicziai állapot megszüntetésére, s mindenekelőtt Magyarországgal akarnak, ha csak félig meddig raiionabilis feltételek alatt kiegyezni. A bécsi „Lloyd“ felemlíti, hogy maga is elmondá, hogy legjobb felelet a franczia-olasz szerződésre a magyar kérdés megoldása. De még eddig semmi jele, hogy ezen nézet elfogadtatott volna, s a rajnamelléki lap igen vérmes reményeket táplál. — Sokáig bizonyitgaták a bécsi lapok, mily jól mondá az államminiszter : „Wir können warten,“ (mi várhatunk) — ámbár, mint ők álliták, ezt csak válaszul mondá egy magyar államférfinak ugyanazon szavaira. — Meg kell adni, hogy a bécsi sajtó egy része, — az a rész, melynek szavára a Lajthán túli vezetők nem sokat adnak, — helytelennek bizonyitgatá ama jelszót. De a centralisták nagyon helyesnek találták a mottót. Hiszen különben rég elfeledte volna minden ember, ha ők majd minden két hétben fel nem hoznák, azaz valahányszor a magyar kérdésről czikkeznek. De halljuk, mit mond most egy centralista lap, a „Presse“, habárő nem tartozott eddig is a merő veszteglést ajánló lapok közé. „A minő fordulatot vettek közelebbről az ügyek, világosan kitűnik hogy mi teljességgel nem várhatunk tovább, se a belpolitikában, se a külsőben. A „Presse“ reformokat, albirodalomra átalánosan kiterjedendő reformokat sürget. Nem tesz az semmit szerinte, hogy azok a viszonyok által kicsikartaknak látszanának. Poroszország a legnagyobb megaláztatás idején, 1809-ben létesített reformokat, s azok voltak későbbi jólétének, s a világ ügyeiben való fontosságának alapjai. Stein lángeszének ama tőkéjén éldegél ma is Poroszország. Kövessük határozottan azt a dicső példát. Elevenítsük meg az alkotmány szellemét. Ezt szépen mondja „Presse“, de a magyarázat oly sajátságos észjárásra mutat, minő csak egy centralistáé lehet. A szabadság ad erőt a hazafiságnak, így szól 482