A Szemle, 1913 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1913-03-01 / 1. szám
Bizony, többet ér az ilyen kutya száz embernél is ! S milyen türelmesen elhallgatja, mikor az éjszaka csöndjében beszél neki: — Te is olyan vagy te, mint én ? Emberkerülő te is? Ti is úgy várod az estét, mi? Mikor valamennyi alszik. Pedig téged nem is bántanak ! Igen, ha ember volnál s nyomorék volnál tes! De hát csak kutya vagy! Mérges, vakarék puli-kutya vagy ! A Furulya kutya ilyenkor hátára feküdt, jobbra-balra kigyózgatott, ő pedig szeretettel bökdöste csizmás lábával s magyarázta neki: — Ládd-e, milyen fényesen ragyognak a csillagok ? Jó időnk lesz mostanában! Örülsz-e, he ? Csupa csillagos este lesz ! Mert a Furulyán kívül csak az éjszakát, legkivált a csillagos eget szerette. Oh, de szép is az éjszaka! Hogy meg tud vele telni az ember lelke ! A feketeség! A holdvilág! A csillagragyogás ! A felhőkergetőzés! S az a sok csodálatos éjjeli hang, a hallgatózó csöndességben. Most itt kurrog valami, majd a góráláb mellől hallani lassú pipegést. S hiába tudja az ember, hogy a haris kiáltott a közeli kaszálóból s a bölömbika böffentett a szomszédos nádasban a békákra, hogy ne ummogjanak annyit a fülébe, minden hang, minden zaj csupa hallomás, csupa sejtelem. S aztán az ég! Most tépett felhők foltozzák s alig egy-két csillag bír a holdvilággal, máskor meg az éjszakával együtt fogy el a sok csillag s végre nem marad más, csak a csodálatosan kék ég a fertályholddal s nem messze tőle a hajnalcsillaggal. S míg az ég másik alja bíborosodni, pirkadni kezd, valamelyik bokron belekezd szerelmes, csattogó nótájába a fülemüle. Sokszor meg se hold, se csillag, csak sötétség. Hogy az ember a Furulya kutyát is csak akkor veszi észre, ha egyet-egyet harap az oldalán valami kullancs után. Olyankor az ember csak gondolkozik s belebámul a feketeségbe. S másnap kitisztul az idő s jóformán le se áldoz a nap, már teljes fénnyel ragyog az esti csillag. Azután előragyog a többi is. Előbb halványan, megremegve, azután erősebb, sűrűbb pislogással. S egyre szaporodik a pásztortüz is, a csillag is. Azután a pásztortüzek egymásután fogynak, hamvadnak s mikorra az utolsó is végsőt lobban, feljött mind, a töméntelen tenger csillag. A földön sötétség ül. De az ég csupa tűz, csupa szikra. Nem hiányzik csak egy csillag se. A Tejút, a Kaszás, a Sánta Kati, a Göncölszekér fiastól, a Furucsillag, a Fiastyűk s a sok fehér, ezüstös, ködös folt, mind-mind megvan. Dehogy is lopna az ember csak egy félórácskát is alvásra, szunynyadásra ! Csak áll egy helyben és bámul. Gyönyörűségében a Furulya kutyának tárja ki a szivét. — Szép-e, he ? Látod-e, mekkorát fordult már a Göncölszekér estétől! Hát nem jobb nékünk, mint a többinek, akik alhatnak ? Hát nem szebb az éjszaka, mint a nappal, he ? A Furulya kutya pedig csak hallgatta s olyanformát vakkantott rá, mintha csak azt mondta volna, — de bizony szebb ! Gombos Jóska pedig arra gondolt, hogy lám, hiába púpos, hiába volt az élete negyven esztendeig keserűség, most mégis boldogabb a többi embernél. Mert azok csak alusznak, s egyik se látja ezt a csudát. Az egész csillagos égtető az övé, egyedül az övé. Gombos Jóskáé, aki csak áll, és nézi, naj tin. 9É12Jj jm If!j? IjjiÉIjj ] 1 #, a legjobb latareszépiro SS fii