A Szív, 1919-1920 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1919-11-08 / 11. szám

* ■srcsl, 1919. november 8. V. évfolyam. * 11. szám. Cenzúrái: Comen. Helyben 60 fillér. Vidéken 60 fillér. © ji­rjGlzusszive­sxöHGTI 6RTeSlTÖ36 © A Szív előfizetési ára egész évre 26 korona. Tömeges rendelésnél 50 példánytól kezdve 20 százalék kedvezmény. Kiadóhivatal! dm: Budapest, Vili. ker., Horánszky­ u. 20­ MEGJELENIK: & SZERKESZT­OLEG ás KIA­DÓHIVATAL: ^in.D3n.-6 £ 0.7RBIlTOn,fl BUDAPEST.VM.^0RANSZKY-UTCA 20, Tmz&mww^eiaaßmrMgpw^ *///W////A///Y////Y'V? k iadja: fi •JiVf&m -&21v6-s^öv^ts6g % Segitség! Hajó jégtől zajló vizen. Még megy. Valamikor hatalmas jégtörő járt előtte s a szétzúzott jég­páncél darabjait csak összeragasztotta, de nem kovácsolta keményen egybe a hideg. De a gépnek utolsóig ki kell már adnia erejét, a j part irdatlan messzeségben, a hideg egyre szigorúbb, s ez az út csak oda, még vissza is kell térni. Festő képzelete előtt jelenhetik-e meg vigasz­talanabb látvány, mint az a csapat, amely a súlyos és irgalmatlan léptekkel közeledő pusz­tulás elől ezen a hajón akar elevezni ? Pedig csak látó szemmel kell nézni és mindnyájan észrevehetjük a már gyülekező sereget. Az élet hajótöröttjeiét, a végső szük­ségbe jutottakét, akik kihalt szigetükön az emberszeretet mentőhajójára várnak. Talán igaztalan e kép. Talán mégse lehet azt állítani, hogy az emberek szive összefagyni kés ülő jegtö­ óiéért.­ ............. Adja a szent Szív, legyen a kép túlzott, legyen csak a komor, hideg, esős délutánok hangulata a segíteni akaró és tehetetlenségüket érző lelkekben. De annyi bizonyos, hogy ez a kép kisért, és kisért igen sokakat. Miért ? Mert a társadalom a végső szükségbe jutók mentésére még mindig nem mozdul, még mindig nincs előkészülve. A kormány legalább már tervez, amint az újságokból értesülünk. A kultuszminiszter az éhes és didergő gyermekek felkarolásán fárad, a közélelmezési miniszter napi százezer ebéd­del akar a téli hónapokban az ínségesek segítségére lenni. A társadalom köréből eddig mindössze a Magyar Nők Országos Szövetségének sárga plakátja hirdeti az utcán a szívére ébredését, mint a gólyahír virága a tavaszt. És még ők se tudtak megalakulni az erőket okosan ki­használó, munkamegosztó táborrá. Lehet-e ennyiből sok biztatót gondolni ? Itt a november sara, nyirkos hidege, vele a meg­­hi­ésből származó mindenféle betegség s igen­igen sok tisztviselő- és munkáscsalád gazda­sági egyensúlyának teljes fe borulása, külö­nösen ahol a ker­ső betegszik meg. (A mun­­kátlanokról, állástalanokról nem is szó­lnk.) És­ mik az előkészületek? Igazában csak a kormány ter­vei, melyeknek megvalósitásához a szükséges összeget attól a társadalomtól kell várni, mely eddig azon az egy sárga plakáton kívül szivének melegéről semmi jelt nem adott! És magukra az ínségesekre, úgy, ahogy van­nak, a maguk elhagyatottságában, göthösen és kétségbeesve, még e tervek se gondolnak, mert természet szerint nem gondolhatnak! Hát vajjon itt kellene tartanunk, ha a szívünk összefagyni nem készülne? Igaz, ma talán még nincsenek ínségesek többen, mint más években, bár kérdés. De holnap lehetnek százzal, holnapután ezerrel s azután tízezerrel többen. Mi lesz velük? Nem kívánunk szép szavakkal hatni senki szívére. Elég szomorú, hogy a költők nem te­szik ezt. Elég szomorú, hogy amint a tavalyi esztendő vak homályában nem volt költőnk, aki lelke villámlásainál irányt tudott volna mu­tatni népe szívének, most sincs, aki a lát­határon reked­ő veszedelem sejtelmével meg­rázni és meginditani tudna bennünket! Maradjanak hát a szép szavak a költőknek. Játsszanak velük tovább, csicseregjenek, ki-ki a maga körében. Mi itt nem akarunk más lenni, csak akarat. Akarat, bármilyen jelentéktelennek ítélt, de halálosan szívós, hogy a végső szükségbe kerü­ők érdekében az egész magyar haza, kormány, egyház és társadalom össze­­fogjon valamely nagynevű és nagyszívű szervező erő vezetése alatt. A végzendő munka óriási. A szíveket meg­lágyítani, a zsebet, éléskamrát és ruhatárt meg­nyittatni, tőkét gyűjteni csak egyik része a feladatnak. A másik része, a gyűjtött anyagi és erkölcsi tőke legjobb elosztása olykor még talán nehezebb. Átjutni az emberi szívek ön­zésének jeges óceánján, az csak az ut­óda. Visszafelé más szivek, bár szintén épp oly emberi önzésének jégtábláin kell a szeretet hajójának magát átvágnia. De talán van még e hazában ember, aki kormányosul vállalkozik. Bárhol van, hangos szóval kiáltunk hozzá: lépjen elő, a Jézus irgalmas Szivének nevében ! / Pünkösd után XXII. vasárnapi sz. evangélium. Azon időben­ a farizeusok tanácskozást tartottak arról, hog­an fogh­atnák meg Jézust a beszédében. Hozzája küldték tehát tanítványaikat Heródes híveivel Ezek ezt mondták: Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy és Isten útját igazságban tanítod és nem törödül senkivel, mert nem tekinted az emberek személyét. Mondd meg tehát nekünk, mit tartasz: szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem. Mivel Jézus ismerte álnok szán­dékukat, mondá: Mit kisértetek engem, képmutatók? Mutassátok az adópénzt ! Azok átadtak neki egy dénárt. Mondá nekik Jézus: Kié ez a kép és ez a felírás ? Felelek : A császáré. Erre mondá: Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. „Mester! tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját igazságban tanítod.“ — Igen, ez így van. Krisztus az egyetlen igazmondó tanító, és pedig kétféle értelemben: igazmondó, mert tudja az igazat oly biztonsággal, aminővel földi közönséges tanító még nem tudhatta és nem is fogja tudni, — lévén Ő a mindentudó Isten; de igazmondó annyiban is, hogy nem akar másképpen tanítani, sőt nem is képes, mint úgy, hogy tanítása a valóságnak megfe­leljen. Megvan tehát Krisztusban mint tanítóban az a két kellék, amely nélkül hitelt s bizalmat senki sem követelhet magának: a tévedéstől mentes ismeret és a legkomolyabb szándék arra nézve, hogy hallgatóit meg ne tévessze. Ha még Kri­sztus ellenségei is elismerik, hogy Ő ilyen tanító, mennyivel inkább kell nekünk Őt is­ennek tarta­nunk. De köztünk és a Krisztus ellenségei köz nagy különbségnek kel lenni: mi h:gyjünk Neki és kövessük őt, mig amazok csak álnokságból mondták ezt Ró­a, hogy ,,megfogják őt beszédében“. Hej, ha az a szerencsétlen keresztény ma­gyar­ nép, kivált elvakított munkástestvéreink is, , inkább magának Krisztusnak hittek volna és ! Mt. 22, 15—21. nem a hamis tanitóknak, mily másképpen állna szegény nyomorgó hazánk ügye! De hát számtalanszor ismétlődik az emberi­ség történetében, hogy a nép nem igazi taní­tójának és valódi jóakarójának hisz, hanem öblösszájú izgatóinak, akik csak a maguk elő­nyét hajhásszák és erre vak eszköz gyanánt kihasználják a tudatlanokat, ezeknek javával egy cseppet sem törődve. Nézd csak a letűnt szomorú esztendő törté­netét : hangoztatták előtted, hogy érted, a te javadért, a te könnyebb boldogulásodért küz­denek; — és te koldus, nyomorult lettél, ők pedig vagyonokat harácsoltak el tőled és test­véreidtől a saját zsebeikbe. Hangoztatták a már megmételyezett, hitétől megfosztott nép előtt, hogy a hit, a vallás okozza az összes társa­dalmi bajokat, és ezalatt megsokszorozták a te rovásodra a szenvedéseket. Hangoztatták a még hivő falusi nép előtt, hogy ők nem bánt­ják a vallást, s ezalatt papjaidat, Krisztus meg­bízottjait börtönre hurcolták, megölték, hogy ne legyen, aki érdekedben szót emeljen és té­ged a fenyegető romlástól óvjon. Hangoztatták hogy műveltebbé és erkölcsösebbé tesznek téged, és ehelyett gyermekeidet megfosztottál a hitoktatás lehetőségétől s arra tanították hogy nem tartoznak titeket tisztelni, nektek­­ engedelmeskedni. És te hittél nekik! Megtagadtad­­ Istentől, ami Istené, — s megadtad nekik, ami nem is volt övéké. Törvényes elöljáróid ellen fellází­tottak s csak a törvényes elöljáróknak kijáró tiszteletet és engedelmességet nekik adtad meg. Tudom, nem mindnyájan tettek így, de sokan, nagyon sokan voltak mégis, akik így jártak el. Azok aztán verjék is bűnbánólag mellüket és térjenek az igaz útra. Törvénytisztelet nélkül

Next