A Toll, 1937 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1937-01-25 / 1. szám

Nagy újságíró volt, a legnagyobbak közül való, a munka mennyiségével és értékével mérve. Érdeklődési területe: az intellektus végtelen világbirodalma­­volt, amelynek minden zugában otthon volt, földjét megművel­te, kultúráját kiépítette, eseményeit számon tartotta, lakóit személyesen ismerte. Polihisztor volt, élő lexikon, akinek csak önmagában kellett lapozni, bármiről volt szó: szín­házról, képzőművészetről, zenéről, tudományról, közgaz­daságról, bel- és külpolitikáról, geológiáról, csillagászat­ról ... és ami még emlékezőtehetségéhez, tudásához, tá­jékozottságához kellett: kritika és világnézet, kommentáló készség és közlési vágy, — ez mindig kéznél volt nála, abban a pillanatban reagáló biztonsággal, töprengést nem ismerő határozottsággal és mindig csak a lap terjedelmé­vel korlátozott méretekben. Munkabírása és munka­akarata nem ismert határt. Ha egy szép napon a szer­kesztőség bármilyen okból leáll, Feleky egymaga megír­ta, összeállította, kiszedette, betördelte volna az egész la­pot. Mert a munka volt az élete. A betegsége is ez volt: a munka. Minden orvosi vé­lemény ellenére merem állítani, hogy halálát is ez okozta: a munka, a szakadatlan tevékenység, mely felőrölte testi ellenállóképességét. A test és a szellem szabadságharcá­ban a test elbukott és estében magával rántotta a szelle­met is. Ez volt Feleky Géza tragédiája: a porhüvely bosszúja az ellene elkövetett szellemi visszaélésekért. Ez a kettősség, ez az örökös harc önmagában, amellyel ma­gánéletében a szellem mindig legyőzte a testet és közéleté­ben az eszme mindig legyűrte a röghöz kötöttséget, ez a belső birkózás, mely jellemét kiformálta és rettenthetet­len hősként állította az intellektuális Magyarország harci élére, végül is ledöntötte fizikumát a várfokról, akkor, amikor szelleme még harcra tüzelve száguldott az igazság lobogójával. Szellemi egocentrikusságában Feleky Géza sohasem számított ezzel a lehetőséggel. Azt mondják róla, hogy bátor volt, mindenki között ő volt a legbátrabb magyar újságíró. Az volt. A „bátor­ság” jelzőt azonban sem polgári, sem katonai értelemben nem lehet rá alkalmazni. Az ő bátorsága nem volt halált­­megvető virtuskodás vagy életet kockáztató vitézi csele­kedet, hanem a szellemi bajvívó testet fumigáló kiállása. Ez sem volt tudatos nála. A harcban, amelyet igazáért folytatott, a leghevesebb szellemi támadásai közben sem keresett testi védelmet vagy akár csak testi biztosítékot. Egyszerűen nem gondolt a testére, nem törődött azzal. Legföljebb mellvédnek használta, homokzsáknak, amely­­lyel szellemi pozícióját megerősíthette. Zavaros időkben * *

Next